*
Felriadtam. Nem aludhattam sokat, a többiek még mindig nem értek vissza. Lágyan tremorozó kacsókkal felkeltem Black mellől, és halkan kisunnyogtam a hálóteremből, a prefifürdő felé. Ritkán jártam oda, de már hiányzott a forró fürdő. Lupin állandóan tájékozatott, ha megváltozott a jelszó, és szerencsére legutolsó alkalommal sem felejtette el -ezért majd még jár neki egy köszönöm!-. Senki sem vette észre, hogy besurrantam. Megnyitottam a forró vizet, kevés fürdőhabot is engedtem mellé, hogy kerüljön némi buborék is a felszínre. Beereszkedtem a hatalmas medencébe, lemerültem, addig maradtam csukott szemmel a víz alatt, ameddig csak bírtam. Aztán fellöktem magam, hatalmasat kortyoltam a forró, páradús gőzből, és újra eljátszottam ugyanezt. Készültem a következő lélegzetvételre, de akkor valami(k) finoman csobbant(ak) a vízben. Kidugtam a fejemet, csípte a szemem a habos víz, de néhány pislantás után körvonalazódott előttem Nathan, deréktól fölfelé a medence túlsó végén. Fel akartam pattanni, hogy kinyúljak a törülközőmért, de aztán…khm.. inkább mégsem. Bele szerettem volna olvadni a medence falába, térdeimet a melleimhez húztam, átkaroltam őket.
- Hogy jöttél be? – értetlenkedtem. Átlagos tanuló létemre, annyit azért tudtam, hogy ha valaki, aki épp használja a fürdőt, nem akar látogatót, akkor nem is lesz látogatója.
- Prefektus vagyok, Thora. Elfelejtetted? – A hangja szelíd volt, semmi gúny, semmi fölényesség, csak szimplán kitért a válsz elől. Magam elé tereltem egy kis habot, és végig rajta tartva a szemem, behúztam magamhoz a törülközőt. És most?!
- Miért jöttél? – Jó, tudom, ez hülye kérdés… Hisz, miért megy az ember egy fürdőbe?
- Beszélni akarok veled. – hümm… Mi tagadás, én nem cseverészni járok életem márványozott szentélyébe. Különben is, honnan tudta, hogy itt vagyok?
- Én is beszélni akartam veled… akkor... de most már nem akarok. – Nyeltem egyet jól hallhatóan, és a lépcső felé kezdtem kúszni. Ő nagyot sóhajtott, megdörgölte fájdalmasan csillogó, mogyoróméz szemeit, szomorúan nézett velük. Elfordultam tőle, nem akartam látni. Ő felém indult, ujjai lassan ökölbe szorultak, finoman remegni kezdtek. Nem félve, de tartózkodón figyeltem lassú lépteit. Nem tudom, mitől tartva, a víz alatt, gyorsan belecsavartam magam a törülközőbe.
- Kérlek Thora! Beszéljük meg! Én nem akartam… szeretlek…. – Halkan beszélt, tekintetét az enyémbe fúrta, remegő ujjait felém nyújtotta. Egyre gyorsabban vettem a levegőt, szorítottam magamhoz a törülközőt. Ő elém állt, lefejtette ujjaimat a saját karomról, finoman maga felé húzott. Nem szólaltam meg, némán ingattam a fejem, ujjaim maguktól az övéire fonódtak, felálltam.
- Bocsáss meg! Kérlek! Én… nem akartalak bántani… tudod, hogy szeretlek… - számra suttogta a szavait, szabad kezét az arcomhoz emelte. – Hópihe… - fújta, és eddig bírtam. Sírva fakadtam, el akartam küldeni, nem akartam hogy halljon. Ajakamat haraptam, el akartam húzni a kezem. Engedte, de lépett velem, arcomról nyakamra csúszott a tenyere, magához vont, megcsókolt. Óvatos volt, alig ért hozzám, ajkain éreztem könnyeim enyhén sós izét. Elfordítottam a fejem, zihálva sírni kezdtem, ő még mindig a kezemet fogta.
- Menj innen, Nathan. Légy szíves… - Elhúztam a kezem, ő nem engedett el, ujjai a csuklómra fonták körbe.
- Hagyj… - nyögtem, kezemet a törülköző alá rejtettem. Az övé nem mozdult, a levegőben maradt, kettőnk között, félúton. Ő sóhajtott, nagyot nyelt, szólásra nyitotta száját, de mégsem beszélt. Én a falhoz húzódtam, eltakartam az arcom. Ő kimászott a lépcsőn, vissza fordult, hogy még mond valamit, de nem tette. Újra ökölbe szorult a keze, és újra ott hagyott. Nem hallottam a lépteit, de már nem érdekelt. Vállaimat öleltem, a törülköző meglazulva elengedett, és a víz alá süllyedt. Némán lenyeltem a könnyeimet, légvételeim suttogássá szelídülve verődtek vissza a terem falairól. Lassan ringattam magam, Nathan, szavaival most rekordot döntött. A fejem hasogatott, levegőt alig kaptam, szúrt az oldalam. Mi lesz velem?! Nem akartam maradni, el akartam bújni minden és mindenki elől, hazamenni, azt akartam, hogy végre vége legyen a tanévnek, vége legyen mindennek. Naa… ezt talán mégsem kéne… Főleg nem Nathan miatt! Kinyújtottam a lábaimat, ellöktem magam a csempétől, újra elmerültem a vízben. És nem jöttem fel. Még mindig nem. Szemeimet kinyitottam a víz alatt. Egyre lejjebb kerültem, egyre kevésbé láttam a színes mennyezetet, vagy a márványkád falát. Befejeztem a nyeldeklést, karom már nem hadonászott. És akkor a vízbe érkezett két zokni nélküli, farmerbe bújtatott láb, és két izmos kar, amik rögtön hónom alá csúsztak, és kiemeltek a levegőre. Ne fuldokoltam, nem hörögtem, vagy krahácsoltam, csak hatalmasakat szippantottam, és az ismeretlen – feltehetőleg Nathan – mellkasához simultam.
- Bárki vagy is… - nagy levegő – köszi…
- Nem vagy könnyű eset, remélem tudod. – A hangján hallottam, hogy vigyorog. E szavak, s e hangsúly hallatán, nem maradt bennem ellenállás, ránehezedtem a páciensre, fejemet vállára hajtottam.
- Mit kersel itt, Black? – szuszogtam, és elmosolyodtam. Egyik kezével átfogta a derekamat, és a térdére emelet. Közben nyögött egyet, ha jól gondolom, az erőlködéstől, és a nyakamba dörmögött.
- A „nem könnyű”, azt hiszem nem elég precíz kifejezés….
- Fogd be… - nyögtem kuncogva, és nyúltam, hogy elhúzzam karját a… khm… szóval magamról. Ő persze nem engedte, szabad kezével lefogta az enyémeket, és előrenyúlt.
- Ne már, Black! – szóltam rá nevetve, de ő se nem látott, se nem hallott. Keze lemerült, és… Felemelte a törülközőt.
- Hülye… - vigyorogtam, és elvettem tőle.
- Csak nem gondoltad, hogy…? – derekamnál fogva oldalra fordított, végre láthattam az arcát. Legtöbbször csak ideges lettem ettől az arckifejezéstől, most viszont kimondottan megnyugodtam tőle. Jesszus… ez kezd kicsit sok lenni nekem… Fejemet a nyaka és a válla közti puha bőrre fészkeltem, felhúztam a térdeimet, egyik kezemmel a derekamra font mancsát kerestem meg, másikkal végig simítottam a borostáján.
- Tőled bármi kitelik… - dünnyögtem, majd felnevettem. – Szerintem meg sem lepődtem volna…
- Ne végy arra mérget – morogta, és rám terítette a törülközőt. Nem kérdezte, mi történt. Azt hiszem, nem is mondtam volna el neki. Ki akartam verni a fejemből az egész jelenetet. Minél előbb el kellett tűnnöm a fürdő közeléből… Akkor kapcsoltam csak, hogy meztelenül (mindössze egy anyagdarab takar el néhol) ülök Black ölében, akin csak egy farmernadrág virít. Enyhén szólva nevetséges helyzet, ugye bár?! Felnevettem, fel emeletem a fejem, a füléhez hajoltam.
- Menj ki, mert ki akarok szállni.
- Miért kellene ezért kimennem? – kérdezte ártatlanul.
- Légy szíves… - Meglöktem kicsit a vállát, szemrehányóan rámeredtem, mire ő elvigyorodott, és egy óvatlan pillanatban felpattant, engem a kezeiben tartva.
- Black! Ne szórakozz! – 1 vagy 2 oktáv, mit számít az, akkor is meglepett a levegőváltozás ott a magasban.
- Látni fogod, ha szórakozok… - mondta nagy komolyan, de nem tett le. Csak a szemei tükrözték, hogy belül vadul röhög. Megütögettem a vállát; akkor sem állt meg a lépcsőig.
- Nem szólok még egyszer… - nyöszörögtem, tériszonyom lévén. Végre megállt, rám nézett, homlokon csókolt, kacsintott egyet, és eldobott. Nem kiáltottam, csak egy tompa „jajj” szökött ki a számon, és már el is merültem. Most bezzeg azonnal felrúgtam magam, és még láttam, hogy becsukja maga mögött az ajtót.
*
Mivel a törölközőre felkentem az utolsót, vizesen rángattam magamra a nadrágom meg a pólóm. Kibontottam a fonatomat, a hullámos tincsek még jobban eláztatták a felsőmet, és már majdnem a derekamig értek. Visszafelé mezítláb csattogtam végig a folyosón. A pálcám a fotelemben vigyorgott, ebből következett, hogy korom sötétben értem a klubhelyiségig. Belopakodtam az ágyamhoz, a lányok még nyugodtan szuszogtak álmukban. Lea félig lelógott az ágyról, fejjel lefelé természetesen. Kuncogva mellé léptem, és felemeltem a párnára a nyöszörgő lányt. Aztán végül nem foglaltam helyet nyoszolyámon, inkább felültem az ablakpárkányra. A Nap első sugarainak sikerült előszökniük a hegyek mögül, és a tó felszínére sütve, előcsalogatták az óriáspolip karjait. Összeszorult a torkom, mikor megláttam a vízből kiemelkedő csápokat…
„ A gyertyánfa alatt ültem, könyv a kezemben, True a frissen a tó partjára ültetett hárs csemete ágaiért nyújtózkodott, és nevetve gagyogott. Apám a tornácon ácsorgott, hátát oszlopnak döntve, Truet nézte mosolyogva. Én is odapillantottam, a kislány épp akkor ért el a vékonyka gallyat, ami persze rögtön kicsúszott ujjacskái közül, ő pedig nagyot huppant a fűben. Persze nem esett kétségbe, nem pityeredett el. Inkább a tó felé totyogott.
- Valentine! – hallottam anyám hangját, és a bejárat felé fordultam. Apám szemet forgatva rám kacsintott, majd eltűnt az ajtóban, egy „Igen, Szívem?”-mel. Kuncogva fejet csóváltam, Truera pillantottam, aki már a tó partján ücsörgött, kezével, lábaival a vizet pacsálta.
- True… - letettem a könyvet, hisz úgysem hagytak olvasni; feltápászkodtam, és felé indultam. Ő engem nézett, vidáman nevetve, nagy bőszen magyarázott valamit babanyelven. „
Megráztam a fejem, nem akartam emlékezni, próbáltam szép dolgokra gondolni a húgommal kapcsolatban, de az éber-rémálom tovább folytatódott a fejemben…
„Ő egyszer csak elhallgatott, most már a vizet figyelte, halkan újra gagyogni kezdett. Néhány lépésnyire voltam már, egyre gyorsabban igyekeztem felé, mikor – mintha valami berántotta volna – eltűnt a víz alatt.
- True! – sikítottam, és rohantam a tóba. Combközépig ért a víz, a rémülettől kiszakadni akaró szívvel kerestem húgomat a víz alatt. Aztán hirtelen valami engem is hátra rántott, én újabbat sikoltottam, és… apám kilökött a tóból. Lemerült, néhány perc múlva fellökte magát a víz alól, és fenyegetően felkiáltott, mikor épp odaérő anyám is utána vetette volna magát. „
Másfél év telt el azóta, nincs néhány hónapja, hogy „sikerült feldolgoznom” ami történt. Anyámék is megbékéltek, bár már nem voltak ugyanazok a víg kedélyű, mosolygós, élettől pezsgő emberek. Apám megtalálta Truet, egészen rövid idő alatt, de addigra a csöppség megfulladt. A kákalagok húzták a víz alá, amik addig a napig, még a tó közepén fürdőzőkre sem jelentettek soha veszélyt. Ezért is mertem a fácskánál hagyni a húgom. Csakhogy érzetem, hogy baj lesz… ezért siettem hozzá, mikor megláttam, hogy a víznél játszik. És ő az én figyelmetlenségem miatt fulladt a tavunkba… Na de egy biztos. Másnak már nem kell tartania a kákalagoktól… Milyen gyorsan elszaladt ez a tanév is! Örültem, hogy végre újra láthatom szüleimet. A nagyja holmim már be volt csomagolva, csak néhány tankönyv maradt elöl, a másnapi óráim miatt. Nem öltöztem át, hirtelen ötlettől vezérelve, kivágtattam a folyosóra, le az udvarra, a Rengeteg felé. Az emlék eszembe jutatta, hogy nekem bizony már volt dolgom a halállal… Így hát, mint olyan kevesen mások, én is láttam a thesztrálokat. Nagyanyám, akitől az üvegcsét is kaptam, szívesen fogalakozott szárnyas lovakkal (az abraxan és a thesztrál volt a kedvence (ezért aztán remekül értett a kiábrándító bűbájokhoz is…)). Mivel a kastély eltakarta a felkelő napot, a Rengeteg ugyanúgy éjsötét maradt. Talán csak a magabiztosság tette, de egy cseppet sem féltem a fák között, na nem mintha nem lett volna mitől… A karámok egymás mögött sorakoztak. Belzebub, a leg-hímebb minden hím között, már kint állt a palánkoknál, fehér szeme világított a sötétben. Közelebb mentem, ő fejét felém fordította, sörénye borzosan omlott a nyakára. Felemeltem a kezem, mellé léptem, ő erre nagyot horkantott. Nem ijedtem meg, de a kezem megdermedt a levegőben. A ló előre lépett, orrát a tenyerembe dörgölte. Rámosolyogtam, másik kezemmel végig simítottam selymes szőrén. Újat horkantott, ellökte a kezem, és a kerítés mellé parkolt. Meglepetten néztem, hogyan bólogat a fejével, majd okosan rám „tekint”, és mintha mordulna egyet. Régen sokat lógtam a thesztráloknál, velük vigasztalódtam a gyászos „nyárvég” utáni tanévben.
- Gondolod, hogy jó ötlet? – kérdeztem nyakát paskolgatva, és választ nem várva, elindultam a kerítés kapuja felé. A ló velem tartott a palánk másik oldalán, és mikor végre kijutott a kerítés mögül, szinte nevetve nyerített fel. Lepisszegtem, hogy talán mégsem kéne felkelteni az erdő még szunnyadó részét, mire ő halkan újat prüszkölt, és mellém trappolt. Elrugaszkodtam a talajtól, elhelyezkedtem a nyereg hűlt helyén. Lábaim lazán lógtak a ló oldalánál, tenyerem nyakára simult, és elindultunk. Megnyugtatott, hogy végre újra egy ilyen csodálatos teremtmény közelében lehetek. Hatalmasat sóhajtottam, arcomat a sörényébe fúrtam, kezeimet nyaka köré fontam, nagyokat lélegeztem, próbáltam szabadulni a kislány arcának képétől. Olyan kicsi volt… Állandóan mosolygott, kacarászott, és mégis… Talán ő is megérezte a bajt… Azért lett hirtelen olyan felnőttesen komoly az arcocskája?
„Elhallgatott, már nem engem nézett. Újra gagyogni kezdett, de most halkan, szinte figyelmeztetően – butaság, hisz még annyira picike volt… - törékeny kezecskéivel a víz felé mutogatott. Felgyorsultak a lépteim, már egyáltalán nem voltam nyugodt. És akkor eltűnt a víz alatt. Azt hiszem meghökkenni sem volt ideje, csak egyszerűen lerántotta az a valami…”
Máris potyogtak a könnyeim, ahogyan visszagondoltam a jelenetre. Emlékeztem anyámra, ahogy remegő kézzel a vízben állt, és apám felszólításának ellenére, lassan egyre beljebb araszolt. De mire tényleg lemerült volna, apám a levegőre bukott, Trueval a karjában. Anyám rengeteget sírt. Teljesen összeomlott, mindig apám vállára borult, és zokogott. Apámnak soha nem láttam könnyét. Persze, férfiból van, de hát akkor is meglepett… Ő csak elnémult, eleinte nem is csinált semmit. Ült a szalonban, néha zongorázott, nem evett, inni is csak anyám többszöri unszolására volt hajlandó. Nagyon sokáig kutatta, hogy mi is okozhatta kislánya halálát. Először a kelpinkre gyanakodott. A démon már akkor is a vízben élt, mikor a szüleim megvették a birtokot, de miután én megszülettem, elhelyező bűbájjal fel lett kantározva, és azóta sem volt vele semmi baj. Mikor rájött, hogy tényleg kákalagok voltak, az összest kiirtotta. És ez volt a mérföldkő. Megnyugodott – már amennyire a helyzet engedte – újra beszélt anyámmal (velem nem igazán), és gyakran csak úgy hozzám lépett, és magához szorított. Én csak ilyenkor bőgtem. Csak neki, csak ilyen alkalmakkor. Persze a liliomjaimat ki ne felejtsük… Szóval, Belzebub már az üvegházaknál járt, mikor pusmogás hallatszott a kastély felől.
- Láttam, hogy erre jött…
- Akkor láttad. Most már nem! Álmos vagyok, Tapmancs!
- Csend már! Erre fele hova mehetett?
- Éjszaka van… csaknem hajnal… biztos már rég visszament, és valami szépet álmodik… -Hű, hogy szenved valaki! Aztán nagyot nyel. – Evans mellett… - Majdnem felröhögtem. Aztán, végül is egy prüszkölés formájában sikerült elfojtanom.
- Az üvegház! – Lelkesült fel a sustorgás, és léptek zaja hallatszott. Belzezbub nyakára simultam, szügyét simogatva, füléhez suttogtam.
- Menjünk be a fák közé… Aztán vissza a karámodhoz… - A ló megindult, puhán lépdelt, csak sejtettem, hogy tényleg halad, ujjaim selymes szőrén keresztül az izmaira simultak. Egy alak bontakozott ki egy fa mögül, és olyan halkan mozgott, hogy még a ló SEM vette észre.
- Ajjaj… - dünnyögtem a thesztrál sörényébe, majd nagy levegőt vettem, és felegyenesedtem. Black résnyire szűkített szemekkel bámult rám, Potter pedig rögvest teljesen felébredt.
- Estét… - dörmögtem, és nem törődve velük, Belzebubbal tovább folytattuk utunkat.
- Hallod… felkeltettél te egyáltalán? – nyögte Potter, és vigyorogva közelebb jött. A thesztrál megtorpant, mintha érzete volna, hogy őt csodálni érkeztek.
- Thora… hmmm.. te most… mit csinálsz?
- Igen álmos lehetsz, Potter – vigyorogtam. – Mit gondolsz, mit csinálok?
- Hát biztos nem azt… - nevetett fel Black. Gúnyosan nyelvet öltöttem a borzas feketére. Ujjaimmal végig simítottam a thesztrál szárnyának tövét, mire a ló kitárta azokat, és majdnem hanyatt döntötte Blacket. Felnevettem, egyik kezemmel – az előző pillanatban, Szívem Csücskévé kinevezett – paripám „hajába” markoltam, másik kezemet a földön könyöklő fiú felé nyújtottam.
- Nem látjátok, igaz? – mosolyogtam Potterre, és oda sem nézve, éppen akkor húztam vissza a kezem, mikor Black készült volna belém kapaszkodni. Belzebub pedig, mintha gondolataimat hallotta volna meg, a fák közé vágatott. Bevitt a karám nyitott kapuján, én lecsusszantam róla. Végig paskolgattam forró izmait, dicséretet duruzsoltam füleibe, és ott hagytam. A fák közé már bejutott a nap, felgyorsítottam hát lépteimet, hogy legalább a folyosóra felérjek, mire a lányok kidörzsölik szemeikből az álmot. De ne értem el addig. Félálomban, fordítva felvett talárban bukdácsoltak felém, és egyszer-kétszer tompán felsikoltottak, ha harmatos részre tévedtek. Kitört belőlem a röhögés. Lily megcsúszott a nyirkos füvön, és Leát magával rántva, belefejeltek a talajba.
- Tohoraha… - sírták együtt, és pedig vihogva odabukdácsoltam.
- Hát ti meg? – Levetődtem melléjük, de én nem hasra… Mocsok vagyok!
- Mi a… - Lily kinyomta magát – mintha tudna fekvőtámaszozni -, de tovább nem jutott. Lihegve, kipirosodva feküdt, félig rajtam.
- A fenét keresel itt?! – fejezte be Lea, Lily félbe hagyott – vagy inkább el sem kezdett – kérdését. Ő is hanyatt fordult, könyökével (stílusához illően) arisztokratikusan orrba nyomott, ő Lilyre feküdt rá háromnegyed részt. Kiskifli – Nagykifli – Óriáskifli…
- Holnap megyünk haza – tűnődtem, és átöleltem Lily vállát.
- Ugye azért találkozunk? – kérdezte Lily, aki Leát húzta közelebb magához.
- Majd szeptemberben – nyögte nevetve Lea. Én is kuncogni kezdtem, Lily bezzeg nyöszörögve megütötte csúfolódó, elülső barátnője vállát, majd még szorosabban ölelte, és hozzám is közelebb gömbölyödött.
- Hűha lányok… - Most jut csak eszembe?! – Azt hiszem, megspóroljuk Blackéknek a peep-showra valót… - Nem bírtam ki. Magam elé képzeltem Potter nyált csorgató képét, Black csillogó szemeit. Lily kiszökött kettőnk közül, és prefektusosan rám pirított.
- Hogyhogy BlackÉKnek?! – Ujjuj… Mint egy teás kanna… Mindjárt kitör a gőz a fülein. Elpirult, kissé lehalkította a hangját. – Te Potterékkel dzsemboriztál a hajnalok-hajnalán?!
- Hihi… dehogy! – Kezemet nyújtottam, hogy felhúzzon. Csípőre tett kézzel, izzó zöld szemeivel a vesémig szuggerált, aztán elmosolyodott, és még mindig piroskás arccal felsegített.
- Kizárólag azért nem tartom meg haragom, mert nem akarok duzzogva nyári szünetre menni…
- Csak a peep-show miatt… - Lea benézett a talárja alá, és aljasul elvigyorodott. – nincs rajtam melltartó.
- Basszus… - szólalt meg a bokor. Ez nem fehér embernek való (ez rám még jobban vonatkozik)! Kitört belőlem a vihogás, fulladozva a dudva felé fordultam.
- Találkozunk szeptemberben, Black! – Csókot fújtam nekik a tenyeremből, és barátnéimmel a hátam mögött a kastélyhoz baktattam.