Lily lerángattatta velem a fordítva magára kapott talárt, és bemenekült a zuhany alá, 100%-os ébresztés céljából. Lea minden nélkül vetődött vissza összetúrt dunyhája közé, és csak barna fürtjei villantak ki a párna alól.
- Becsomagoltatok már? – kérdeztem a hencserre borulva. Lea röhögött egyet a párna alatt, Lily ki-nyögött a zuhanyzóból. – Valahogy gondoltam…- nevettem, és magam elé vontattam, a már félig, pólóval teletorpedózott ládámat. Lily dideregve, törülközőbe csavart fejjel, három számmal nagyobb köntösben kirezonált az ágyamhoz. Kezembe nyomta a fésűt, és háttal nekem, mellém huppant.
- Legyek könyörületes? – kérdeztem savanyúan, és leemeltem a törülköző-turbánt vörös bozontjáról.
- Lécci… - nyökögte, és szárítkozás helyett, inkább bebújt a takaróm alá, frankón eláztatva azt.
- Potter veletek is beszélt már? – kérdezte Lea, és ő is az ágyra vetődött, saját paplanjába csavartan.
- Igen… - sivította Lily, mert épp akkor sikerült kitépnem egy, cirka két-maroknyi csomót a fürtjeiből.
- Bocsi… - szabadkoztam, és előrenyújtottam neki egy zsepit, könnyletörlés céljából. – Mintha említett volna valamit… - Persze, hogy említett. Összetoborozta a csapatot, hogy legyünk együtt a nyár utolsó hetében… És hogy összenőve érkezzünk meg a tanévkezdésre… Álmodik a nyomor! Potter csak egyvalakivel akar összenőni. Nem látom be, ehhez miért kellünk mi…?!
- És?
- Lea, nem hagynál békén? – Pedig kéne, mert a beszélgetés végére Lily lekopaszodik… Miért leszek ideges, ha PotterÉK szóba kerülnek?
- Lilly, te is jössz? – Lea kikerülte a „nem válaszomat”, és megbökte másik barátnője vállát. Erre az összerándult, és előre kapta a fejét. A fésű meg gondolt egyet, és kettétört.
- Upsz… - nyögtem, és átkaroltam a vállát, hogy megelőzzem a kitörést.
- Nem! Nem! Nem! – Az a lényeg, hogy csak füstöt termel, és lávát nem… Hajjjaj! Lea ismét fejére húzta a takarót, csak most védekezés céljából, Lily csapkodó tenyere elől. – Nem megyek! Nem megyek! Szedd ki a hajamból azt a rohadt fésűt!... Nem megyek! – 2 percen keresztül visított, aztán mély levegőt vett. – Nem tudom, hogy juthatok oda… Elvisztek? – skarlátvörös lesz az arca, majd finoman mosolyogva, pillogott kicsit Leának. Kitört belőlem a nevetés. Most már tuti, hogy én se maradok otthon…
*
Nem nevezném tanóráknak, eme nap tudálékony felnőttjeivel töltött perceit. Apám levelet küldött, hogy anyám az első héten nem lesz otthon, ezért egyedül jön ki elém a pályaudvarra, és együtt megyünk haza onnan. Be „csomagoltam” mindenemet, és megküldtem a ládát a lépcső tetejéről. Durr, durr,durr… nagy bummm!... majd egy „wááá”, magas C-ben. A láda telibe kapta Lilyt a klubhelyiségben.
- Uff… - nyilvánítottam ki véleményemet, és légiesen lelibbentem mellé. Kinyújtotta karját, én pedig nagy nehezen kiástam őt a tatyómból kiáradó ruhazuhatag alól. – Remélem nem törtem el semmidet. Jajj, tényleg. Leával mész Potterékhez, vagy velem akarsz jönni? Öhhh… - Leemeltem a ládát strapált korpuszáról, majd seggre huppantam, és elkezdtem visszagyömöszölni a nadrágokat.
- Nem mehetnénk együtt? Mindhárman? – kérte, és ráült a fedélre, hogy le tudjam zárni azt.
- Na és mi van Gloriával? – vontam össze a szemöldököm, és feltérdeltem, hogy jobban hozzá férjek a zárhoz.
- Pierre Lepieu-vel tölti a nyári szünetet. Azt hiszed, Potter őt nem kérdezte? – Szemet forgatott, és ő is feltápászkodott.
- Pierre… Lepieu…? Az a Beauxbatonsos cserediák?! – hördültem fel, és talpra kényszeríttettem a poggyászomat.
- Igen, ő… Állítólag hajig szerelmesek. Úgyhogy Gloria ezen a nyáron nem ér rá, holmi barátokkal pihenni…
- Segítesz levinni? – sóhajtottam, fejemmel a láda felé intve, és megemeltem az egyik oldalát. Lily odalépett, és nagy nyöszörögve feldaruzta a másikat. Hátrálva kilöktem a portrét, és a Dámának szabadkozva, kibukdácsoltam rajta.
- Szóval? Akkor megyünk együtt? – nyögte, a lépcsőre fordulva.
- Megyünk, megyünk… - fújtattam, és már indultam volna lefelé, mikor egy termetes zsák landolt cipelni valónk tetején. Mindketten elejtettük, az pedig önállóan legurult a fokokon. Ökölbe szorult kézzel, fújtatva fordultam hátra, és Black vigyorgó képével találtam szemben magam...
- Ez meg mi volt? – sziszegtem, és mutatóujjammal erőteljesen megböktem a mellkasát.
- Meglepetés! – súgta, és puszit nyomott az orromra. Már majdnem belefejeltem, mikor meghallottam Potter sápítozó hangját, magam mellől.
- Törékeny is volt benne… - sírta, és engem majdnem fellökve, megindult a grádicson lefelé. Lily Blackre csóválta fejét, és Potter után ment. Black közelebb lépett, egyik karját a derekamra csúsztatta.
- Mikor jössz át Jameshez? – kérdezte halkan, majd szabad kezét felemelve, ujjaival finoman körül rajzolta arcomat. Ciccegtem neki, elhúztam a fejem, és hátra nyúltam, hogy lefejtsem magamról a kezét.
- Jameshez megyek, nem hozzád. És még nem tudom. Együtt megyünk a lányokkal. – Gúnyosan ráhunyorogtam, aztán elmosolyodtam, kifordultam az öleléséből, és Lily után mentem. Ő még utánam kapott, de pont nem ért el már. Karon ragadtam Lilyt, és elvontattam a lépcsőforduló végéhez. – Vigyétek le a csomagomat! Potter, neked majd írok, hogy mikorra várj! Viszlát! – Még intettem egyet, és elmentünk megkeresni Leát.
*
A fiákerek már felsorakoztak, de csak néhány tanuló lézengett körülöttük. A málháinkat már levontattuk / levontattattuk, elindultunk hát az egyik felé. Aztán mégse azt választottuk. Megláttam Belzebubot, az első kocsi elé fogva, oda szaladtam hát, és vidáman üdvözöltem. Lilyék utánam sétáltak, és mivel ők nem látták a lovat, unalmukban inkább beültek, és a nyári terveikről kezdtek cseverészni. Én Belzebubnak meséltem, hogy mi is lesz majd otthon, és hogy jó lesz végre hazamenni, de már várom is a következő tanévet. Ő néha felhorkantott, prüszkölt egyet-kettőt, tenyerembe dörgölte a fejét, végül az ajtó felé intett vele, jelezvén, hogy ideje lenne beszállnom. Eleget tettem a felszólításnak. A vonathoz vezető úton megbeszéltük, hogy írunk egymásnak, mikor és hol találkozzunk, hogy elinduljunk Potterhez. Kedveltem Potter szüleit, jó volt tudni, hogy nem sokára újra találkozhatom velük. Fent a vonaton, már nem igen beszélgettünk. Kicsi kabint választottunk, tudván, hogy én mindig elalszom, Lily a prefikhez megy, Gloria Pierrel lesz, Lea pedig átmegy a hugrabuggosokhoz, szóval, egyedül, aludhatok, végre! Gyorsan eltünedeztek a fent említettek, Lea azért hagyott nekem egy kis pénzt, hogyha jön a Büfés Boszi, tudjak venni valami kis nyammognivalót. Ő ébresztett fel. A csilingelő izéjével. Mordultam, majd fordultam egyet, és a padló gyengéd érintése verte ki az álmot a szememből.
- Au… - nyöszörögtem, és négykézláb a Boszorkány elé cammogtam, hogy adjon valami csokis izét legalább. Adott. Bonusz ként egy Blacket is hagyott nekem. – Ő nem kell! – morogtam, fejemmel a fiú felé intve, és visszamásztam a fülkébe. Black persze nem zavartatta magát, átlépett rajtam, és letelepedett.
- Kérek… - mutatott a csokim felé, és, igaz, komolyan nézett, szemei nevetve villogtak felém.
- Nem… - dünnyögtem, és mellé másztam az ülésre. A finomságba haraptam, szopogattam kicsit, aztán elégedetten lenyeltem, és kezdtem elölről. Black sóvárogva figyelte a folyamatot, aztán lemondóan sóhajtott, és otthonosan elhelyezkedett mellettem.
- Többiek? – kérdezte, közben térdét az ajtónak támasztotta, nagy terpeszben elnyújtózott, elfoglalta a háromnegyed utasteret.
- Persze… - nyöszörögtem (felvett testhelyzetére értendő), és semmivel sem foglalkozva, hanyatt dőltem a maradék helyen. Fejem így az ölébe került, karom a háttámlán keresztül a nyakába, egyik lábam az ő kinyújtóztatott-jára.
- Szóval? Mikor jöttök? – kérdezte halkan, szemeivel a maradék csokimat bűvölve (gondolom, mert nem láttam az arcát, csak a hasamon át, az édesség felé masírozó ujjait).
- Majd megbeszéljük Lilyékkel – búgtam álmosan, és megadóan sóhajtva, azt hiszem az arca felé nyújtottam a csokoládét. Ő rögtön kiszedte az ujjaim közül, és elégedetten morogva, el is nyelte a féltáblányi nyalánkságot. De már nem érdekelt, elengedtem magam, becsuktam a szemem, ha jól számoltam, aludhatok még egy jó órányit. A fenét… A kezem csúszni kezdett lefelé Black nyakából, mire ő finoman megszorította a csuklómat, a mellkasára húzta azt. Még ez sem zavart… De mikor szusszantásától végig szaladt a lúdbőr a nyakamon… Akkor azért csak kinyitottam a szemem. Ő fölém hajolt, arca az én arcom fölött, szája az enyém fölött időzött.
- Mi az? – kérdeztem, most már háromnegyed részt felébredve. Ő elmosolyodott, picit sóhajtott, és szájon csókolt. Kezem most visszacsúszott a nyakára, és… Végre újra érezhettem ujjaim alatt a borostát! Az összhatás biztos hiányozni fog a szünetben, de hát mit tegyünk? Hmm… Mondjuk kössük magunkhoz? Jó is lenne… Elengedett, de nem húzódott el. Még egyszer megpuszilt, feljebb emelte a fejét, és kacsintott.
- Jameséknél találkozunk! – kicsusszant alólam, és kilépett a kabinból. A szerelvény nagyot zöttyent, sípolt egy jókorát, és mindenki kinyomult a fülkékből. Már itt is vagyunk?!
*
Mire lekászálódtam a vonatról, apám a vágány mellett állt, csomagjaimmal tele pakolt kocsi mellett. Még intettem egyet Leaék felé, ők is akkor szálltak le. Aztán már nem érdekeltek. Apámhoz siettem, hozzábújtam. Nem voltam egy égimeszelő, lábujjhegyen álltam, így a homlokom csiklandozhatta a nyakát… Puszit nyomott a fejem búbjára, majd egy padhoz vontatta a ládát, azzal együtt engem is. Belegyömöszölte a levetett taláromat, kézen fogott, kacsintott egyet halványan mosolyogva, és elindultunk.
*
Taita, az anyám által a házhoz hozott egyiptomi kertész, épp, a még mindig törékeny, lassan két éves hársfát tépte ki a talajból. Aztán hasogatni kezdte, mintha csak tűzifa kellene neki… Nem tudtam megszólalni, halkan felszűköltem, apámba kapaszkodtam.
- Cssss… - Ő sem szólalt, csak csitított, megszorította a derekam. Taita még kettévágott egy vékonyka gallyat, haragosan arrébb rúgta azt, megtörölte arcát, és észre vett minket. Rögtön elvigyorodott, intett felénk. Mosolyt erőltettem az arcomra, visszaintegettem, és szétszabdalt idegekkel a házba siettem. A zongora a szoba közepén árválkodott. Anyám említette, hogy télen új helyre került… Mert tataroztak. Az étkező sem változott, viszont az emelet… A szobám a folyosó végén nyíló ajtó mögött rejtőzött. A húgomé közel a lépcsőhöz, néhány lépésnyire az enyémtől. Fény áramlott ki az ajtaján. A sárga tapéta, mintha tényleg a napsütést tükrözte volna vissza. A kiságyban tündöklő fehér, babaméretű ágynemű, fölötte szárnyas tarka madarak keringtek, és csicseregtek önfeledten, mintha a szoba lakóját akarnák jobb kedvre deríteni. Az ajtófélfába vájtam körmeimet, visszafojtottam a torkomon kiszökni akaró hangot. Beljebb léptem. Babaház állt a sarokban. Hatalmas. Simán belefért volna, egy kétéves kisgyerek… Fehér, babarózsaszín nyílászárókkal. Fölötte, a fal tele volt a húgom képeivel. A kislány mindegyiken vidám volt, tekintete játékosan csillogott, vigyoraitól pici lyuk jelent meg arca párnácskáin. Temérdek sötét barna haja a füleire lógott, kezecskéivel néha meg megcsavart egy tincset. Úgy nézett rám… Tompán felnyögtem, elharaptam könnyeimet. Tudtam, hogy nem fogom kibírni. Minden Truera emlékeztetett otthon. Tenyeremet a számra tapasztottam, összezárt szemekkel hátráltam ki a szobából, majdnem elbotolva a lábam elé kerülő valamiben. Nem csuktam be magam után az ajtót, inkább elhúzódtam az onnan kiszivárgó fénynyaláb elől, és a fal tövébe rogytam. Nem nyitottam ki se szememet, se számat, fejemet a felhúzott térdeimre hajtottam, halkan nyeltem sós könnycseppjeimet, vállam rázkódni kezdett a visszatartott zokogástól. Nem is hallottam lépteit, s míg halkan mellém guggolt, csak a vállamon éreztem meg tenyere melegét. Nagyot szippantottam, felemeltem a fejem, arcába néztem. Apám rám mosolygott, mellém rogyott, magához húzott. Karjaimat az övéi alá fúrtam, átöleltem, arcomat a pulóverébe fúrtam, szaggatottan lélegeztem, már hangosan bőgtem. Neki… Csak neki. Hajamat simogatta, nyugtatgatott, de nem beszélt hozzám. Ne szerette, ha sírtam. Soha. Azután a nyár után, talán már nem vette úgy zokon, de előtte…
- Bocsánat… - szipogtam, elhúztam tőle a kezem, elmázoltam arcomon a hűs ösvényeket. Ő halkan felnevetett, ujjával feljebb emelte államat, hogy a szemébe nézzek. Vidáman ragyogtak íriszei, és ettől én is megnyugodtam.
- Nincs semmi baj – mosolygott, és homlokon csókolt. Aztán felállt, és engem is talpra állítva a szobám felé terelt. Mentem én, mentem, de a kezét nem engedtem el. Kellett valaki, akibe kapaszkodhassak. Anyámmal, a húgom születése óta már nem voltam olyan szoros kapcsolatban. Az Incidens után meg még annyira sem. Senkinek nem meséltem el a dolgot, még a barátnőimnek sem. Nem tudom, hogy egyáltalán tudják-e mit történt…
- Felhoztam a ládáidat. Pakolni neked kell… - kuncogott (?!), és betolt az ajtón. A függöny eltakarta az ablakot, és jól tudtam, hogy ezek után el is fogja. Ugyanis a tó csillámló felszínére nézett.
- Apa… - szóltam halkan utána, mert már kimenni készült. Visszanézett az ajtóból. Mosolygott. – Te jól vagy? – kérdeztem óvatosan, és én is halványan elmosolyodtam.
- Jól, Thora – bólintott, és újra elindult. Nem csukta be az ajtót, hát hallottam szívrepesztő sóhaját. Aztán krákogott, és vidáman hátra szólt még. – Készítek vacsorát. Majd szólok, ha jöhetsz.
- Rendben! – kiáltottam az ajtóból, nem tudom, milyen hangon… Én is sóhajtottam, nem sírtam már, inkább megszemléztem drága szobámat. Nem változott semmit… Kivéve, hogy rend volt benne. Fehér falak; zafírkék, jó vastag sötétítő függönyök; szép, széles, nagy ablakok; szőnyeg nuku; ágy, mint a sztráda; és egy, a roxfortosra kísértetiesen hasonító karosszék. A láda halom a szoba közepén tornyosult, egyikből-másikból kilógott a melltartóm, zoknim, vagy épp a kvidics mezem. Neki álltam pakolni…
*
Vacsora közben nem sokat beszélt, Taita viszont átkarattyolta azt a másfél órát. Válaszoltam neki, mosolyogtam rajta, de végig apámat figyeltem. Ő révedve eltekintett a fejem felett, valamin nagyon törte a fejét. És mikor néha találkozott a pillantásunk, olyan hidegen nézett rám, mintha nem is ő lett volna. Nem viselkedtem hülyén, mosolyogtam rá is, bár belül marcangolt már a fájdalom. Tudtam, hogy soha nem fog már rám úgy tekinteni, mint mondjuk három éve… Na, nem mintha engem hibáztatott volna bármiért is. Nem tehetett róla. Tudtam jól. De akkor is fájt… Aztán se szó – se beszéd, felkelt az asztaltól, és elment. Nem néztem utána, Taita is csak egy fájdalmasat hunyorintott felé, és folytatta humoros történetét, a szeszélyes nyári begóniáival. Segítettem neki elpakolni, aztán jó éjt kívántam neki, és apám után indultam. A szobája zárva volt, nem nyitottam be, csak lejjebb hajoltam, hogy fülem a kulcslyukat érintette. Fojtott hangok szűrődtek ki, majd mintha egy gát szakadt volna fel, kitört belőle a zokogás. Megijesztett. Nem mentem be hozzá. A szobámba rohantam, ágyamba vágódtam, magamra húztam a mélykék takarót, és álomba hüppögtem magam.