*
- Áh, basszus! – kiáltottam fel, mikor egy nagyobb fordulat alkalmával, leperdültem az ágyról a padlóra. Lily felpattant, kómásan motyogott valamit, aztán visszaborult a takarója alá. Lea meg sem moccant, durmolt tovább. Fiúk sehol. Fellélegeztem, vigyorogva felvergődtem a szék támlájára támaszkodva, és a ládámhoz indultam, hogy átvetkezhessek. Meghűlt bennem a vér. Tompán felnyögtem, hátra tántorodtam a látványtól, közben a piros gőzös tülkölt egyet az agyamban, és fénysebességgel megindult, hogy aztán frontálisan ütközhessen Black összeköpködött, lelki szemem elé felragasztott poszterével. Lea most mintha megmozdult volna, aztán kidugta fejét a párnája alól, és hunyorogva rám pillantott.
- Mi bajod? – suttogta, és arcát visszanyomta a matracba. Én dühtől remegő kezekkel, halványan remélve elbotladoztam Lily ládájához, de ugyanaz a látvány fogadott. Lea szekrényére rá sem mertem nézni.
- Nem hiszem el… - sziszegtem, és rezonáló végtagokkal az ablakhoz tántorogtam. Kis sikoly bukott ki a számon, aztán haragtól fortyogva pálcám után kaptam, hogy valamit azért csak csináljak, még ha ilyen távol vagyok is. Potter szobájának bukóablaka ki volt nyitva. Három bot volt ráerősítve, gondolom levarázsolhatatlanul, és rajtuk egy-egy zászlószerű, főként csipkés ruhadarabot forgatott a szellő. Mellé csillámló betűkkel az ablakra hintve egy rövid hozzászólás, amitől az agyvizem lassan párologni kezdett. Lily félénken mellém lopakodott, és a fényben félig vakultan, kicsit félretolt, hogy ő is láthassa, amitől én begőzöltem.
- Az nem az én…? - kezdte volna tisztán látni a dolgokat, de ekkor egy párna zuhant a fejére, és ő nekem tántorodott.
- Nem hagynátok végre aludni?! – zsörtölődött Lea a takarója takarásában, és még mormogott valamit magának.
- Aludj csak, én beszélek azokkal a degeneráltakkal – mondtam halkan, de eltökélten, és magamra rángatott farmerben, alvós pólómban kivágtattam a szobából. Leon álmosan rám vigyorgott, Bianca halkan mormogott, és a kávéfőzőhöz intézett néhány durva fenyegetést. Kisiettem az udvarra, és a sövényen átlendülve indultam befelé a retardált merénylőkhöz. Halk kuncogást, aztán valami mormogást, majd hangos röhögést hallottam az emeletről, és mivel sehol nem láttam Potter szüleit, akik mellesleg az egyetlen normális lakói voltak annak a háznak, halkan settenkedni kezdtem a lépcső felé. Ügyes voltam, nem reccsent vagy nyikordult meg egyetlenegy fok sem, sőt, el sem botlottam sehol. Sikeresen az ajtó elé értem, és nagy levegőt véve, kissé félénken benyitottam. Lupin állt hozzám a legközelebb, ő épp a ládájától egyenesedett fel, tankönyvet tartva a kezében. Már fel volt öltözve… Potter az ágyán könyökölt, majdhogynem nyakig betakarva, és Isten lássa lelkem, nem is akartam, hogy az az ágynemű lejjebb csússzon. Na, és akkor jött a nehéztüzérség… Black félmeztelenül, fél fenékkel az asztalon, nagyokat vigyorogva mondott pont valamit az ablakban lógó Pettigrewnak, de mikor meglátott, az a vigyor kiszélesedett, a szemei elsötétültek, és elhallgatott. Lupin erre hátra fordult, és mikor megpillantott, finoman mosolyogva biccentett felém. Pettigrew a padlóra huppant, és elszörnyedt, alakom láttán. Potter pedig, Isten nem szeret engem - bár én sem vagyok oda Érte, felült az ágyban, és átdobta a vállán a paplant. Megforgattam a szemem, és sóhajtva közelebb léptem az ablakhoz, legnagyobb sajnálatomra, egyben Blackhez is. Ő mosolyogva morrant egyet, én erre megdermedtem. Nem vettem le róla a szemem, újra léptem egyet, erre Pettigew felszűkölt, és reménytelenül szeretett volna beleolvadni valami közeli, masszív tárgyba. Nem érdekelt, megtettem az utolsó lépést, és kinyúltam az ablakon. Black hozzám vetődött, és megszorítva kezeimet, elrántott az ablaktól.
- Engedj! – füstöltem, és nagyon vissza akartam kerülni a nyílászáró közelébe. Ő felciccegett, közelebb húzott magához, a fülemhez hajolt.
- Azok már a mieink. Rajta van a nevünk is, láthattad… - susogásától végig lúdbőrzött a nyakam, már nem akartam szabadulni.
- Ti, Pettigrew kivételével, persze… Nem Hordtok Melltartót! Mi viszont igen!
- Mostantól nem fogtok… - búgta vigyorogva, és orrával megcirógatott a fülem tövénél. Beleborzongtam. – Annak ára van, ha a többit vissza akarjátok kapni…
- Ne akard, hogy kegyetlen legyek… - susogtam vissza én is, és a farmerzsebemben vigyorgó pálcám felé tapogattam. Megcsóválta a fejét, és ismerve a közeljövőre vonatkozó jóslási képességeit, azonnal abba is fejeztem a mozdulatot. Ő halkan elnevette magát, és akkor velőtrázó sikoly hallatszott a szomszédból. Összerezzentem, ő kuncogni kezdett, együttesen léptünk az ablak elé. Lea visítozva, haját tépve nyögdécselt, és, mintha Lily hangja is hallatszott volna, bár csak egy: „A melltartóim!” felkiáltást hozott fülemhez a huzat.
- Potter, legalább te lehetnél tapintatosabb szíved választottjával… Add vissza neki a cici fixeit! – sóhajtottam szemrehányóan. Ő erre halkan feljajdult, és a szekrényéhez ugrott. Szín kavalkád borult a padlóra… A padlizsántól az égszínkékig, a csipkéstől az anyagra rajzolt kis tündérszárnyacskásokig, vagy nyolc melltartó zuhant ki a szekrényéből. Elszörnyedve néztem le rájuk és magamban elképzeltem, mi lehet az én kosarasaimmal. A Lilyhez tartozók mindegyikének mindkét kosarán, egy-egy betű csillogott. A bal kosáron J. A jobbon pedig P.
- Viheted őket – mosolyogta halványan, és kezébe gyűjtötte a most már nem-fehér-neműket. Black viszont nem engedett. Ha jobban meggondolom, talán nem is akartam szabadulni.
- Most mit akarsz? – kérdeztem halkan, és unott pillantással merültem el csillogó szemeiben.
- Te nem vagy kíváncsi a melltartóidra? – kérdezte, szemeit egy pillanatra sem levéve rólam.
- El tudom képzelni, hogyan nézhetnek ki… Azt hiszem, halogatnám még egy darabig a találkozást… - Egyre kényelmetlenebbül érzetem magam. A négy fiú, na jó, Lupin nem volt ilyen visszamaradott, minden rezdülésünket úgy figyelte, mintha soha nem akarták volna elfelejteni… - Esetleg... nem engednél el? – kérdeztem vonakodva, és elhúztam tőle a kezem. Ő nem mozdult, csak bámult rám. Lupin halványan mosolyogva előhozta az alsóneműket, és kezembe nyomva, még suttogott valamit, hogy csak én halljam.
- Csak egy egyszerű Suvickus! kell hozzá. Bár, ők azt hiszik, ezt többé le nem vakarhatjátok… - kuncogott, majd felpúpozta barátnéim ruhadarabjait is, és gyengéden az ajtó felé lökött.
- Betegek vagytok… - dünnyögtem még a küszöbről, és kissé elvarázsolva visszabaktattam a lányokhoz.
*
Miután mindenegyes darabról eltűntettük a monogramokat, és lehiggadtunk annyira, hogy ki merjünk menni a négy fal közül, hát kimentünk. Nem szerettem a rövid ruhákat, mert általuk túl sok látszott a természetellenesen sápadt bőrömből, de azért sort mellett döntöttem, egy ujjatlan top társaságában (ha ennél kevésbé takartam volna el magam, akkor már nem is takartam volna el magam…) Elhoztam Azt is, hogy mielőtt elindulnánk a suliba, hasznát vegyem. Lea napolajjal, Lily tankönyvvel a kezében sietett ki a szabadba, és rögtön a fűbe vetették magukat. Én kicsivel árnyékosabb részre húzódtam, hanyatt feküdtem, kezeimet a fejem alá hajtottam, és behunytam a szemem. Élveztem, hogy végre élvezhettem a napsütést, de mégsem nem volt olvasztó a hőség. Jó volt az a kis szellő is… És akkor Lily elfojtottan sikkantott egyet, Lea pedig felhümmögött. Kinyitottam a szemem, de csak valami hosszú, rózsaszín izét láttam, amiről pillanatokon belül jó nagy adag nyál csurrant a képembe. Felnyögtem, és ültemben majdnem elsodortam szerencsétlen kutyát. Az bezzeg nem zavartatta magát. Vidáman lihegve egyre közelebb dörgölőzött hozzám, nyelve kilógott a szájából, félhosszú, fekete szőre összeborzoltan majdnem eltakarta a szemeit. Nem tudtam nem megsimogatni. Térdre emelkedtem, hogy jobban lássam. Jó nagy kutya volt. Beletúrtam a szőrébe, oldalát vakargattam, erre elégedetten vakkantott egyet, és tappancsát az ölembe rakta. Tetszett nekem. Nem voltam oda az „ilyen” házillatokért, de ez a kutya… nem is tudom… szimpatikus volt. És a szemei…! Gyönyörű kék szemei voltak, és egy kutyához képest nagyon értelmesen, már-már emberien nézett velük. Törökülésbe helyezkedtem, magamhoz húztam, arcomat fekete bundájába fúrtam, közben bordáit simogattam. Elégedetten szűkölt egy halkat, fejét a térdemre fektette, tappancsait a térdem alá bújtatta, farkát lassan de kitartóan csóválta. Úgy maradtunk egy darabig. Már majdnem elaludtam, egyenletes szuszogását hallgatva, de Lea nyöszörgése felriasztott mindkettőnket. Felmordultunk, de rögtön fel is pattantunk. Mikor Lily felsikított.
- Kígyó! – és bespurizott a házba. Lea elszörnyedve nézett a fűben mozgó pici izé után, aztán barátnője után iramodott. Én ott hagytam a kutyát, és óvatos léptekkel a „kígyó” után indultam. A ház sarkában sikerült csak elkapnom. Nem kígyó volt, ha az lett volna, nem merem megérinteni. Tenyereimbe zártam, és nyugtató szavakat mormoltam be neki az ujjaim résein keresztül. Egy patkány didergett a kezeimben, selymesnek éppen nem mondható, de szépen csillámló, ezüst-szürke szőrös. Vinnyogó hangot adott ki, és el akart szabadulni, de nem hagytam neki. Elkaptam a csupasz farkát, és annál fogva fellógattam, hogy a feje a szemeimmel egy vonalba kerüljön. Egy darabig még vonaglott, aztán kimerülten abbahagyta, és engedte, hogy a tenyeremre fektessem. Tüzetesen megvizsgáltam. Ujjacskáinak karmocskái (mert hogy mindene olyan apró volt) néha felsértették a bőrömet, mikor számára nem tetsző testhelyzete volt kénytelen felvenni. Kerek füleit először hátralapította – ilyen mozdulatról, én csak a lovakkal kapcsolatban hallottam- aztán kis idő elteltével kíváncsian „ki”hegyezte őket. Csupasz farka olyan egyenesre feszült, hogy féltem, hogy belém áll, de idővel felkanyarintotta azt, és ujjam köré fonta. Végig simítottam apró lábacskáin, aztán leraktam a fűbe, ő pedig eliszkolt. Megmosolyogtam félelmét, igaz nem csodálkoztam rajta, hisz elég nagy lehettem neki… Indultam befelé, hogy elújságoljam, hogy egy igencsak szőrős hüllőtől rémültek meg annyira szeretett dinkáim, de a kutya utamat állta. Mosolyogva leguggoltam hozzá, ő orrát a combomnak dörgölte, én felnevettem a csiklandozó érzéstől és puszit nyomtam a feje búbjára.
- Még egy-két nyalintás, és te leszel az újdonsült fiúm – vigyorogtam, aztán ujjaimmal sajátarcom felé fordítottam a pofáját. – Már ha hímnemű egyed vagy… - Felröhögtem, egy rám nagyon is jellemző, de csöppet sem szalonképes látomáson, felálltam, játékosan megragadtam a fülét, és húztam magammal a bejárati ajtó felé.
*
- Ide tuti nem jön be az a dög! – sivította Lea, egyre csak hátrálva a lépcső felé.
- Jaj, Lea… - nyögtem, és a kutya mellé guggolva, barátnőm felé emeltem a tappancsát. – Láthatod, hogy tiszta!
- Nem érdekel! Nem akarom, hogy ez a bolhahotel átszállásolja a kuncsaftjait az én ágyamra! – Felesett az első lépcsőfokon, és rögvest összegömbölyödött. Ott hagytam a bundást, és mellé térdeltem.
- Csak nem félsz tőle? – suttogtam, és próbáltam lenyelni a vigyoromat. Ő felnézett rám, megrázta a fejét, és halványan elmosolyodott. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és beleborzoltam a hajába. – Had jöjjön fel… - pillogtam neki ártatlanul, mire ő felnevetett és „Hajajj” sóhajjal felállt mellőlem. Vigyorogva a kutya felé intettem, mire az lógónyelvvel hozzám döcögött, és feliramodott a lépcsőn. Úgy ment, mintha tudta volna, hogy hol is van a szobánk. Lea felvont szemöldökkel nézte, ahogy a „bolhahotel” betrappolt az ajtón. Vállat rántva én is bementem. A kutya a szoba közepén ült, és értelmesebben nézett rám, mint egyes gyengébb időszakaimban a tükörképem. Magamat, és reggeli tükörképeimet ismerve, ezt cseppet sem furcsállottam. Az ablakhoz léptem, néztem az aranyló napsugarak játékát, Potter nyitott ablakának üvegén, és nem értettem, miért nem fekszem kint a füvön, élvezve a jó időt.
- Mi a fenét csinálunk mi már megint idebent? – kérdeztem szörnyülködve, és az ágyamra vetetem magam. A kutya elrugaszkodott, és rám vetődött. Felnyögtem, és kicsit arrébb taszajtottam tappancsait a fejemről.
- Kié lehet ez a kutya? – tűnődtem, és megborzoltam az állat combomra támasztott buksiját.
- Lehet, hogy Potter új szerzeménye. Az övé volt az a kígyó is, nem? – kérdezte feleletül Lily, és ő is az ágyára ült.
- Nem kígyó volt, hanem patkány. És honnan veszed, hogy Potteré volt? – vigyorogtam, aztán kérdőn néztem rá. Helyette Lea válaszolt.
- A sövény mögül jött ki. Potterék felől. Csak ezért…
- És miért következi ebből, hogy a kutya is az övé? – értetlenkedtem.
- Jesszus, Thora! Hát mert a kutya is onnan jött. – Eléggé kikészíthettem, mert hanyatt vágta magát, és párnát szorított a fejére. Néma mozdulatokkal felkeltem az ágyról, mellé lopakodtam, és rátenyereltem fulladása lehetséges okozójára. Ő felnyögött, és a kezével megcsapkodott. Nevetve elengedtem, és bekúsztam a fal és ő közé. Ő lihegett még kicsit, egy jó nagyot hátra csapott, büntetés végett, aztán kuncogva Lily felé nyújtotta a kezét. Lily enyhén lebiggyesztett szájjal mellénk húzódott, és Lea ölébe kucorodott.
- Már nincs sok a nyárból… Alig várom, hogy újra lemenjünk Roxmortsba. – dünnyögte középen Lea.
- Én azt várom, hogy végre megint gyakorolhassak… a forrasztóbűbáj soha nem ment rendesen.
- Gloriára gondolsz? – kérdeztem vigyorogva, és felnevettem az emlékképet látván. –Azt hiszem, megáldotta Merlint, hogy nincs több testnyílása…– Lea felröhögött, és valamit súgott Lily fülébe. Még így is látni lehetett, ahogy a füle elvörösödik, és még kisebbre húzta össze magát. – Mit mondtál neki, te ütődött? – Meglöktem kicsit a vállát, erre ő felém fordult, és vigyorogva suttogni kezdett.
- Azt mondtam, hogy Potter sliccén gyakorolhatna.
- De hülye vagy… - nevettem, és válla felett átnyúlva megsimiztem Lilyét. – Ne is hallgass rá! Tudod, hogy milyen néha… - Ő felsóhajtott, és lassan felénk fordult. Átvetette a karját Lea derekán, és kezdte visszavenni normálisnak mondható bőrszínét. Elmosolyodtam, Leára még odaráncoltam egy kicsit a homlokom, aztán kikászálódtam mellőlük. – Mivel ilyen idő van, veletek ellentétben, én kikívánkozom a szabadba, úgyhogy… - elindultam az ajtó felé. Kiléptem, és a küszöbről fordultam vissza. A kutya, akiről igazából meg is felejtkeztem a nagy nosztalgiázásban, a ládámban állt a mellső lábaival, és valamit nagyon szimatolt benne. Úgy látszott, ő is megfeledkezett magáról, mert velem mit sem törődve, kitolatott a ruháim közül, és fogai között néhány melltartómmal indult volna kifelé. Tátott szájjal bámultam manőverét, és sanda gyanú támadt fel bennem. De hát, ez csak egy kutya… Méghozzá, egy nagyon aranyos kutya… gyönyörű és valamire nagyon és zavaróan emlékeztető kék szemekkel. Mikor megpillantott, szoborrá dermedve kiejtette szájából a fehérneműimet.
- Ez Black műve… – morfondíroztam, és a kutyához léptem. Leguggoltam, két kezem közé fogtam a pofáját, mélyen a szemébe néztem. – Black miatt vagy itt, igaz? Olyan okosnak tűnsz, kutya létedre. És… A bundád… ugyanolyan kócos, mint az ő sörénye… És a szemed… - lehalkítottam a hangomat. – Ugyanolyan gyönyörű, mint az övé. – A kutya oldalra hajtotta fejét, közelebb dugta, nedves orrát az enyémnek nyomta. Elmosolyodtam, és, bár még mindig nem múlt el a rossz érzésem, nem bírtam komolyan tekinteni arra az ebre. – Lányok, akkor kimentem. – Felálltam, és ujjaim között egy fekete füllel, tényleg kimentünk a szobából.
*
Árnyékba fészkeltük magunkat, összegömbölyödtünk, halkan szuszogtunk egymás fülébe. El is aludtam, igen rövid idő alatt. Halk suttogásra ébredtem. Már kezdett sötétedni, két alak guggolt mellettem, és ha jól vettem ki hunyoromon keresztül, épp a fejét a melleimen pihentető kutya farkát húzgálták, halkan kuncogva. A kutya válaszra sem méltatta őket. Morrant egyet-kettőt, mintha a szemét is kinyitotta volna, de aztán nem törődött velük.
- Lily… - nyögtem, és az egyik alak felé suhintottam, mire az kis híján seggre ült.
- Hé!- hördült fel, és a hangja egyáltalán nem hasonlított Lilyére. Potter volt az. A másik pedig Lupin. – Remus.. mit akartok? – nyöszörögtem, és fel akartam ülni, de a kutya nem engedett.
- Bocsi, Thora, de Tapmancsnak ideje lenne hazajönnie… - Nem Lupin válaszolt. Potter, hogy felszólítását megerősítse, megráncigálta a kutya bundáját, és mondott valamit, aminek a felét sem értettem. – Holdsáp rosszul van. Jönnöd kell! – A kutya rögtön felkapta a fejét, és rám sem nézve átügetett a sövényen. A fiúk még rám mosolyogtak egyet, aztán követték az állatot. Mit is mondtak? Holdsáp? És akkor most tényleg övék az eb? És hol volt Pettigrew? Na és Black? Ezek készülnek valamire…