Egyenesen a fürdőbe mentem, és lezuhanyoztam magamról a kutyaszőrt. Az a „bolhaszálló” – hogy Lea szavaival éljek - nem csak vakaródzást terjeszt, hanem másodlagos férfi nemi jellegeket is kölcsönöz számomra… Többet nem alszom vele! Miután ezt így elhatároztam, kibaktattam az előszobába, és befordultam az ajtón. Lily már nagyban szuszogott, Lea pedig olvasott. Kint már harapnivaló, éjfekete massza fedett el mindent. Felvettem a pólómat, és mezítláb csattogva az ágyamhoz siettem. Bebújtam a takaróm alá, és még egy utolsó türelmetlen pillantást vetve még ébren lévő barátném, és az égő asztallámpa felé, nagyot ásítva aludni akartam. Kisvártatva visszhangzani hallottam tátogásom, majd a pilács kattant egyet, és Lea helyén már csak egy takarókupac körvonala derengett a sötétben. Elmosolyodtam, és engedtem, hogy az álom hűvös szellőujjai végigsimítsanak pilláimon
*
Mozgolódásra ébredtem. Pislogtam néhányat, hogy szemem megszokja a sötétet, de a szobában nem láttam semmi felriadásra méltót. Újra hallottam a hangot. Magas, vékony hangot, mintha valami vinnyogott volna. Aztán pedig csörömpölést. és morgást, néhány oktávval mélyebbről. Kikászálódtam pihe ágyneműm alól, és az ablakhoz léptem. Megláttam a kutyát. Az morgott. De akkor mi volt a visítás? Papucsba ugrottam, és egy szál pólómban-bugyimban, alsó tájékon dideregve, kilopakodtam a szobából. Lesurrantam a lépcsőn, és kislisszoltam az ajtón. A kutya épp rá vetette volna magát valamire, mikor odapisszegtem neki. Megdermedt, és felém fordította fejét. Aztán nem zavartatta magát. Visszafordult a valamihez, és újat morgott. Majdnem felsikítottam, mikor megláttam a fűben, felém siető patkányt, és már tudtam, honnan is jött a nyikorgás. A kezembe kaptam, a kutya meg majdnem rám vetődött. Erélyesen szóltam az ebre, mire az halkan nyüszített egyet, bocsánatkérés képpen (gondolom), és csupasz lábamhoz simította nedves orrát. Felszisszentem, aztán rávigyorogtam. Megsimogattam buksiját, és elindultam Potterék háza felé. Lent már sötét volt, csak a fiúk szobájában égett valamilyen kisebb lámpa. Eljátszottam a gondolattal, hogy magamra kéne kapnom valamit, mielőtt az ellenséghez látogatnék, de mivel aludni akartam még (szőrös fekete pamacson nyakán – akármilyen szőrös, és bolhás-e vagy nem…) inkább átsiettem a sövényen, és bekopogtam az ajtón. Nyitva volt. Bementem. A kutya kint maradt.
- Jó estét… - mondtam kissé lehalkítva hangomat, hogyha esetleg megzavarnék valamit (az alvásra gondolok!), tudják hogy itt vagyok. De mivel nem kaptam választ, beljebb merészkedtem. Mivel csak arra volt világos az egész alsó szinten, a lépcsőhöz kocogtam, és felpattogtam rajta. Az ajtó résnyire nyitva volt, vékony csíkban kiszűrődött rajta a gyertya fénye. Közelebb léptem, de nem nyitottam be. Valaki köhögött. Csúnyán. Halk mormolást hallottam, amiben szerepelt az a furcsa név is, amit még este hallottam Potter szájából… Holdsáp… Talán nyugtatgatta ezt a Holdsápot… Olyan halkan duruzsolt, hogy tényleg ne hallottam semmit belőle. Lehet, hogy nem is Potter beszélt, hanem Black? Vagy Lupin? Nem.. Lupinnak nem ilyen a hangja, az övét akármilyen halk is… felismerném. Viszont a köhögés egyre fájdalmasabbá vált, és meg is ijesztett. Ki lehet ennyire rosszul?! A patkány egyszer csak elrugaszkodott az ujjaimról, puhán földet ért, és hangtalanul besurrant a résen. Majdnem szívszélhűdést kaptam, mikor a mögöttem, szintén némán lopódzó kutya borzas feje hátulról megérintett. Magamba fojtottam a kiáltást, és elálltam a kócos útjából. Ő még rám nézve halkan morgott egyet, mintha csak arra kért volna, inkább hagyjam, és miután bement az ajtón, orrával be is tolta azt maga után. Hű, milyen intelligens! Ezt azért kicsit furcsállottam, de eleget tettem pillantásának, és nem mentem utána. A köhögés viszont akkor sem hagyott nyugodni… Na majd reggel… Sóhajtva hátat fordítottam oldalamat furdaló titkok tárházának, és futva visszavergődtem Leáék kertjébe. Leültem a tornácon, és most már nem volt kedvem visszabújni az ágyba. Pedig jól tettem volna, ugyanis a nagy gondolkozásban, végül elernyedve hanyatt puffantam a kint álló hintaszék előtt, és ott aludtam, míg délelőtt Lea át nem esett rajtam…
*
Aznap a lányokkal elmentünk „otthonról”. Azért szerettem Leáéknál, mert a birtokukat csupa zöld vette körül. Volt egy hárs erdő, egy, még épületektől mentes, puha füvű álombéli domb együttes, és egy tó, körbe néhány paddal, és… hümmmmmmm… tényleg álombéli. A hárs erdőt választottuk. Lily tankönyvvel, Lea napolajjal, én üres kézzel érkeztünk az egyetlen járható ösvény elejét jelző hatalmas, ős öreg fához. Bemerészkedtünk a fák közé. Itt nem félt egyikünk sem. Élveztük, hogy az mélyre lenyúló ágak levelei végig simítanak a karunkon, vagy a lehullt levelek édeskés illatát. Nem mentünk sokáig. A tisztás egyik felére a nap tűzött teljes erejéből. Szinte elmosódott a kép, a talajról felszálló nagy melegtől. A másik rész viszont, két hatalmas fa árnyéka alá került, és én rögtön oda vetettem magam. A szív alakú levelek sűrűn egymáshoz tapadtak, a napsugarak alig-alig tudtak csak áttörni rajtuk. Szétvetett kezeimet így tarkára festették a zöld levél kavalkád árnyékai. Enél jobb nincs is a világon! Njó, talán a víz… Feküdni csendben, magunkkal, mindentől és mindekitől elzárva – még akkor is, ha ezrek vesznek körül… Épp kezdtem élvezni helyzetemet, mikor léptek zaja ütötte meg a fülemet, és kisvártatva hatalmas árnyék (legalábbis a levelekéhez képest) takarta el arcom elől a napsugarakat. Hogy én miért nem készültem fel erre?! Nyöszörögve kinyitottam a szemem, és azok kit láttak meg? Naná, hogy Blacket... Méghozzá a fejét kettévigyorgó Blacket. Sőt, a hanghatásokból (csattanások, puffanás, sóhaj, kis idő múlva újabb csattanás) és fojtott sikolyokból ítélve Potter is ott lehetett valahol, gondolom Lily közelében. Erre elvigyorodtam, és elképzeltem, Lea mit csinálhat ebben a szent pillanatban. Blak közben mellém hemperedett, és gondtalanul hozzám dörgölte az orrát (ez bezzeg cseppet sem volt nedves). Ha undorodva nem is, de kissé értetlenül bámultam rá, amire ő ijedt, majd meglepett arccal válaszolt. Aztán fájdalmasan felszisszent, és „Megfeledkeztem magamról”-t suttogva, végülis hanyatt dőlt mellettem. Én magamtól kérdőn vállat vontam, és behunytam a szemeim. Egyikünk sem moccant. Nekem mégis az egekeben szárnyalt a pulzusom.. vajon miért?! Monotonon szuszogni kezdett, és ez teljesen lenyugtatott. Átvettem a ritmusát, egyszerre vettük majd fújtuk ki a levegőt,és azon kaptam magam, hogy halántékom a vállára simul, az én vállamra pedig az ő keze nehezedik. De most nem zavart. Most megnyugtatott a közelsége. Nem tudom, mi változott előző találkozásunk óta, de… eddig olyan tartózkodó volt, na persze nem a szó hagyományos értelmében. Mindig csak annyit engedett magának, amiről tudta, hogy még én sem torlom meg. Most viszont gondolkozás nélkül jött – vagyis inkább férkőzött – a közelembe, a következményekkel nem törődve… Annyira emlékeztetett valamire a közelsége… és nem tudtam rájönni mire… De aztán nem is gondolkodtam rajta tovább. Nem tetszett nekem ez a hirtelen puszi-pajti-efektus. Elhúzódtam tőle, felkeltem mellőle, és otthagytam. Ő pedig nyugodtan szenderegve, mintha észre se vette volna, hogy eltűnt a vállára nehezedő súly, ott maradt az egyre halványabban derengő napfényben.
*
Aludtam, felkeltem, ettem, megint aludtam. Élveztem, hogy ezt csinálhatom. Kihasználtam a nyári szünetet, Lilyékkel együtt. Biancáék elmentek pót üdülni – ezt nem mellesleg Lea unszolására sikerült összehozniuk – Potter szüleivel együtt, így hárman maradtunk a nagy házban. Bezárkóztunk és senkinek sem nyitottunk ajtót. De egy idő után ráuntam a nagy semmittevésre, és könyvekkel felpakolva kimentem a tornácra. A korlátra polcoltam az olvasásra várókat, és elhelyezkedtem a kényelmes párnán. Már kezdtem belemerülni a betűrengetegbe, mikor megmoccant a sövény, és végül egy nagy fekete bozont rajzolódott ki belőle. Megörültem, hogy ebemet láthatom viszont, de b kellett érnem Blackkel. Most nem vigyorogott, inkább fáradt volt a tekintete. A szemei viszont csillogtak, még ha kicsit punnyadtan is. Rám mosolygott, felém indult. Ujjamat az épp olvasandó lapok közé zárva, ölembe fektettem a könyvet, és rászegeztem a tekintetemet. Így, nyúzottan még jobban nézett ki. Ápolónő szindróma… Valaki csapjon kupán! Mellém érkezett, újat mosolygott, és a könyvekre vigyázva (?!) a korlátra telepedett. Nem bírta nem őt nézni…
- Mit olvasol? – Fejével a könyv felé intett.
- Olvasnék… - morogtam szemrehányóan – csak hogy eltereljem magam zavaromról – és kezdtem tovább falni a sorokat. Fejét kissé oldalra billentette, mint egy kíváncsi kutya, és kicsivel élénkebb tekintettel fürkészte az arcomat. Hogy engem mennyire zavart…!
- Akarsz valamit? – sóhajtottam, és az oldalszámra pillantottam. Tudtam, hogy úgysem hagy majd nyugton. Felkeltem, a korláthoz léptem, és olvasmányomat a többi tetejére igazítottam. Aztán felemeltem a kupacot, és beraktam a tőlem átmelegedett párnák közé. Blackkel szemben foglaltam helyet, hátamat egy tartóoszlopnak támasztva.
- Mikor fent voltál Jamesnél… - Összehúzta szemöldökét, talán a megfelelő szót kereste.
- Szóval te is bent voltál…
- Láttál valamit?
- Nem láttam, csak hallottam… Valaki nagyon rosszul lehetett, de a kutyuskám nem engedett be… - Jujj! Nem beszélünk neki bolhahotelem és közöttem történő bensőséges kapcsolatról! Pedig ő talán tudja, hol lehet… Már hiányzik!
- Kutyuskád…? – Tud ez egyáltalán Potter új szerzeményéről (az egyikről)? Bár az a valami, ami átsuhant az arcán…
- Hagyjuk… Bemegyek, mert kezd hideg lenni. Jaj tényleg… Lupin hogy van? Már olyan rég nem láttam…
- Gyengélkedik, de majd rendbe jön… - Hű de nyomasztó ez a hangsúly!
- Beteg? De… azért jól van, ugye? – A hímnemű évfolyamtársak közül, Lupin volt a legnormálisabb, és vele mindig sokat beszélgettem (na jó, az utóbbi időben már nem annyira).
- Igen. Nem sokára újra jól lesz… - ezt úgy mondta, mintha magát biztatgatná saját szavaival. Aztán felnézett és mosolyogva bólintott, megerősítve előző szavait.
- Akkor jó… - sóhajtottam, és pólómat kissé lejjebb gyűrve, lecsusszantam a padlóra. – Szia! – Intettem neki, és a könyveimet karomba kapva, lábammal kitártam a bejárati ajtót.
- Átküldöm a „kutyuskádat” – mondta gúnyosan vigyorogva, és a sövény felé indult. Megörültem, berobogtam a házba leraktam a könyveket a dohányzóasztalra, és a küszöbhöz visszalépve leguggoltam. A kutya már felém iramlott, és vidáman vakkantva a nyakamba lódult. Majdnem feldöntött, de a félfának támaszkodva megőriztem az egyensúlyom, és arcomat a bundájába fúrva dögönyésztem az oldalát.
- Hiányoztál, Bolhatanya… - súgtam, és vigyorogva hagytam, hogy orrát a fülemhez dugva beleszuszogjon. Térdre állva beljebb vontattam az ajtóból, és egészen a kanapéig trapézoztunk, ő félig rajtam, én félig rajta. Aztán törökülésben felkapaszkodtam a párnára, borzas kedvencem pedig ölembe hajtva buksiját, elvágódott mellettem.
- Beszélgessünk… - kértem. - A lányok alszanak, neked pedig hablatyolhatok, mert nem tudsz visszaszólni… - Ezt azért levezettem magamban, és megállapítottam, hogy kezelésre kéne járnom…
- Alig várom már a tanévkezdést… Kíváncsi vagyok milyenek lesznek a vizsgák… De Nathantől félek egy kicsit… Bár azóta biztos szerzett már magának egy újabb ribancot… Vagy nem? Nem tudom magam megvédeni tőle… Nem hallgat rám… Nemrég kaptam tőle egy levelet, azt mondtam neked? Írta, hogy várja, hogy újra találkozzunk, és hogy újra megérinthessen… Nem írtam vissza rá. Szerinted kellett volna? Komolyan nem tudom, mit kezdjek vele… Gondoltam rá, hogy megkérem Potteréket, de ők olyan… gyagyák… Főleg Potter és Black… Pettigrew meg egy nyúl… Lupin viszont okos és megfontolt, őt inkább nem zargatom ilyenekkel. Leáék pedig maximum átrendeznék az arcát, de ennél többet nem tehetnének… Azt viszont nem tudom, én mit tegyek… Még a tanév végén, a fürdőben.. Azt sem meséltem, igaz? Szóval, ott is mondtam neki, hogy… Jobb lesz, ha keres magának valaki mást… Olyan jóképű, a hollóhátasok a nyálukat csorgatják utána, nem csak a lányok, nem mellesleg… Ha engedné magának, már rég túl lenne rajtam, sőt… Mit gondolsz? Szóljak valakinek? Vagy írjak vissza neki? Vagy engedjem, hogy újra a közelembe kerüljön? Vagy… - Országomat egy jó nagy üveg whiskyért! Jelentkeztek az első elvonási tüneteim! Leáék biztos tartanak itthon… Nem, mégsem legelhetem le a Lángnyelv készletüket…! Nagyot sóhajtottam, fejemet az ölembe hajtottam, onnan néztem föl a most már ülő helyzetben figyelő kutyára. – Igazán mondhatnál valamit… Nem…? Na jó, hagyjuk… Feljössz aludni? – Mivel nem válaszolt, elindultam, ő pedig hűségesen mögöttem trappolva, összenyálazta a vádlimat.
*
Juhéé! Ma lesz holdtölte! És már tudom is, hol töltöm! Kimegyek a hársfákhoz. A leveleiken keresztül fogom figyelni a gyönyörű holdat, aztán elalszom, és álmomban megolvasztok belőle egy-két szeletet… Na ne… Nem szeretem a sajtot úgyhogy ezt rögtön el is vetettem, mint álmaimra vonatkozó lehetőségeimet. Magamhoz öleltem ebem nyakát, és szőrét félreborzolva szuszmákoltam egy mélyet. Halkan morrant egyet, aztán feje a vállamra nehezedett, és tovább aludt. Mosolyogva figyeltem barátommá nyilvánított új kedvencemet, aztán végig simítottam a hátán, és betakaróztam, így eltakarva szemem elől az ablakon beszűrődő/szúródó napsugarakat. Egyszerre nyüszítettünk fel, mikor valaki le tépte rólunk a dunyhát.
- Ki az anyám vagy? – dörrentem, és nagyot nyögtem, mikor megláttam Lea vigyorgó fejét.
- Jó reggelt! Ki az ágyból lusta disznó! Kelj fel! Hopp-hopp-hopp! – Nem hiszem el! Mindjárt képen nyomom!
- Még hogy lusta?! Én?! Én most feküdtem le, és ha nem takarsz vissza kritikusan rövid időn belül, nagy pofonnak leszel kisgazdája… - Nem lehettem túl hiteles, mert laposakat pislogva visszadőltem a kutya mellé, és magam húztam vissza fejünkre a huzatot.
- Lupin rosszul van! – harsogta Lily, mire alvós-macim-ebem kirobbant az ágyból, és én majdnem átestem rajta. Magamra kaptam a nadrágomat, és leviharzottam a lépcsőn. A kutya beszárnyalt az ajtón , Potter pedig ráfordította a kulcsot.
- Potter engedj be! – kiáltottam, és megrángattam a kilincset, hogy tényleg bejuthassak.
- Thora, menjetek innen. Remus jól van. Holnap gyertek át hozzá. Örülni fog nektek! – És feltrappolt a lépcsőn. Még egyszer megrántottam az ajtót, de az nem engedett. Mi lehet Lupinnal? És miért nem engednek be hozzá? De ha azt mondják, holnap mehetünk, akkor biztos igazuk van, és Lupinnak is úgy lesz jobb… Vagy nem?
*
Sötétedéskor pulcsit vettem, farmerbe bújtam, és kimentem a hársaimhoz. A szív alakú levelek indákba tömörültek, a fákról úgy csüngtek le, mintha nem is lettek volna odanőve. Oda mentem, ahol Blackkel feküdtem néhány nappal azelőtt. Csak hanyatt dobtam magam, és vártam, hogy minden napsugár megszűnjön létezni erre az éjszakára. Míg sötétedett a tavalyi holdtöltén gondolkoztam. Az a ablakomból figyeltem. Szentségtelen lett volna azon az éjszakán pilácsot gyújtani. Különben is, a Hold úgy tükrözte a fényt, mintha ő lett volna a második Nap. Akkor még más voltam… Sokkal keserűbb, sokkal szomorúbb. Minden fájdalmat okozott, még a legegyszerűbb szavak mögé is hátsó gondolatokat spekuláltam, és lassan eltemettem magam. És most, hogy minden rendbe jött, és újra voltak barátnőim, és apám is a régi lett, és volt egy kutyám, és… talán boldog voltam… Sokkal szebbnek láttam mindent. Merengésemre végül ráereszkedett a sötét, és most nem zavartak a furcsa zajok, vagy hogy a szellőtől felkavart avar néha meg-megérintett. Csak az eget láttam, a csillagmentes, fekete felhőt, ami az egész világra ráborult, és szinte harapni lehetett. Lépéseket hallottam. Furcsán, mintha vonszolta volna magát az illető. Aztán puffant egyet, és elhaltak a hangok. Felültem, körülnéztem, semmit sem láthattam. És akkor jött a morgás. Fojtottan, hörögve tört fel valaminek a torkából, de úgy, hogy a szőrtüszők is felálltak a hátamon meg a karomon. Felguggoltam, tenyeremet puhán illesztettem az avarra, és nekilódult pulzussal a hang felé lopakodtam. Újabb morgás. Halk, de fenyegető. Aztán szűkölés. Nagy bumm! Faág recsegett. Mintha vonított volna valami… Összerándultam, térdre dőltem, nagyon szuggeráltam a feketeséget, az üvöltés irányába. Valami nagy megmozdult. Fénylett a szőre. Talán barna lehetett… A Holdat eltakarták a fák ágai, teljes sötétségben maradt az a valami. Nem szólaltam meg, csak talpra küzdöttem magam. Semmi sem moccant. Léptem egyet előre, majd még egyet. Még mindig semmi. Kinyújtottam a kezem a sötét felé. Egyre lassabban közeledtem a cél felé, kezem finoman tremorozott. Egyszer csak, valami oldalról elkapta a karomat. Fel akartam sikoltani, de egy tenyér a számra szorult, és vér ízét éretem. Megállt bennem az ütő. Sírva fakadtam. A hátam mellkashoz simult, ami egyre szaporábban emelkedett és süllyedt. Gazdája a fülemhez hajolt, nagyon halkan suttogni kezdett.
- Nyugodj meg… Meg ne szólalj, és maradj a sötétben, rendben? – Szavai perzselték a nyakamat, aztán ajakait finoman arcomhoz érintette, megpuszilt. Hátratántorodtam, mikor eltűnt mögülem, és az övé helyett, a saját tenyeremet szorítottam a számra. Nem mertem levegőt venni. Ennél azért bátrabbnak ismertem magam… Trappolás hallatszott, egyre halkabban, aztán halk nyüszítések. Megláttam a kutyusomat. Leguggoltam, kinyújtottam a kezem, mire ebem hálásan hozzám dörgölőzött, sebes mancsát combomra helyezte, nedves orrát nyakamhoz dörgölte. Sírva puszit nyomtam feje búbjára, halkan füléhez suttogtam.
- Elment már? – Erre csak halkan vakkantott egyet, és még jobban hozzám bújt. – És Sirius? – kérdeztem újat, kétségbeesve, és körülnéztem, hátha megpillantom valahol. A kutya csak újra nyakamhoz dörgölőzött, és valamiért tudtam, hogy ez jót jelent. Fel akartam emelni, de nem hagyta. Bólintottam,megsimogattam, és visszaindultunk.