Lea a fotelben aludt, Lily az elsötétített szobában feküdt, mire hazaértünk. Halkan lopakodtunk a fürdőszobáig. Ebem véres mancs nyomokat hagyott a lépcsőn felfelé menet, de nem engedte hogy felemeljem. Felkapcsoltam a pilácsot, és kulcsra zártam a fürdő ajtaját. Falnak támasztva hátamat, lassan a földre csúsztam, és nagyon mély levegőket vettem. Nem voltam sokkos, inkább megviselt. A kutya mellém sántikált, fejét finoman arcomhoz dörgölte. Könnybe lábadt szemekkel néztem a pofáját, megmosolyogtam, és négykézláb elmásztam a fürdőkádig. Megnyitottam a csapot, a zuhanyrózsa finoman permetezte rám a vizet. Intettem a kutyának, finoman megszorítottam véres mancsát. Felnyüszített, én pedig, nem törődve fogai érintésével, beemeltem a kádba. Sírva fakadtam. Black szavai visszhangoztak a fülemben… Talpra küszködtem magam, féltettem azt a hülyét… De a kutya úgy nézett rám, mikor a fiú után érdeklődtem, hogy az nem jelenthetett rosszat. Nem szabadott volna ott hagynom azt a kócost… Nem bírtam ki. Megsimogattam a kutyus fejét, és kinyitva az ajtót, lesiettem a lépcsőn. Potterék biztos tudják, hol van… Vagy ők is vele lennének? Egyáltalán mit kerestek ők oda kint? Átlendültem a sövény felett, és felsiettem a lépcsőn. Az ajtó nyitva volt. Beléptem a tök sötét házba. Valami nagy feküdt a padlón, de nem tudtam beazonosítani. Aztán rájöttem, hogy csak az az antik fotel lehet, amit Potter édesapja úgy szeret… Odaléptem, attól félve, hogy esetleg meglátok valamit a bútor mögött, de csak a leesett párna hevert a fölön. Felsóhajtottam, és a szoba látványának hatására, még ijedtebben futottam fel az emeletre. A szobában csak Petert találtam. Az egyik ágy lábánál kuporgott, és lépteimet hallva, vinnyogó hangot hallatott. Elé guggoltam, megszorítottam a vállát.
- Hol vannak? – kérdeztem suttogva, és körbepillantottam a szobában. Peter csak vinnyogott, de szót nem ejtett. Fejemet rázva, az ablakhoz mentem. Innen nem lehetett ellátni az erdőig. Vissza kell mennem. Hol lehetnek? Potter is ott lett volna? Biztos nem esett bajuk… Ugye? Egyedül hagyva, a testfelületét legkisebbre összehúzásán fáradozó Pettigrewt, kiszaladtam a szabadba. Nagyot szippantottam az éjszakai levegőből, de az most egyáltalán nem nyugtatott meg. Futni kezdtem az erdő irányába. Semmi sem mozdult, a csendet vágni lehetett volna, ez még inkább megrémisztett. Feltűnt előttem az öreg fa. Szinte már mosolyogva rohantam egyre gyorsabban az irányába, mikor valami nagy fekete suhant el mellettem. Eszembe sem jutott sikítani, ugyanis azonnal felismertem sérül ebemet.
- Várj! Ne menj be oda! – kiáltottam utána, de nem állt meg. Becsörtetett a bozótba. Most már érte is aggódhatok… Akkor sem eshet bajuk! Tudom! Már számtalanszor töltöttem itt fél éjszakákat. Soha nem volt semmi ijesztő ebben az erdőben… Mégis egyre gyorsabban futottam. Kiáltást hallottam. Megremegtem, de nem álltam meg.
- Black! – kiáltottam semmibe, és igyekeztem az előbb hallott hangok felé venni az irányt. – Potter! Itt vagytok? – Nem hallottam semmit a saját pulzusomon kívül. Azt hittem, szétrobbanok… - Kérlek, válaszoljatok… - nyögtem már csak magamnak, és megálltam a rohanásban. Hörögve szedtem a levegőt, zokogás tört fel a torkomon. Homlokomat fogtam, próbáltam könnyeimen keresztül a fák közé látni. Mocorgás ütötte meg a fülemet. Odakaptam a fejem, karok kulcsolódtak a hátamra. Még kiáltani sem volt erőm. Black csittegett a fülembe, szorított magához. Mellkasába fúrtam az arcom, lenyeltem a sírást.
- Nincs semmi baj… Mit keresel itt? Megkértelek, hogy menj innen… - Hajamat simogatta, kezét a derekamra csúsztatta, de felszisszent. Ujjai véres nyomot hagytak a felsőmön.
- Megsérültél… - súgtam rekedten,és a szemébe néztem. Mosolygott. Elhúzódtam. – Olyan hülye vagy… - súgtam, és elléptem tőle. Értetlenül nézett rám. Megtöröltem az arcom. – Hol van Potter? – kérdeztem, nyugalmat erőltetve a hangomra. Legszívesebben jól nyakon vágtam volna… vagy nem nyakon…
- Thora, mi baj? – Összeráncolta a homlokát, felém nyújtotta a kezét. Halk nyögést hallottam a hátam mögül. Megpördültem, és a vigyorgó Potterrel néztem farkasszemet, aki a halkan fújtató Lupint tartotta a vállának támasztva.
- Jajj… - nyögtem, és a kikészült fiúhoz léptem. Ujjammal megérintettem az arcát, mire ő rám nézett, és halványan elmosolyodott.
- Kicsit rosszul vagyok, de holnapra jobban leszek… - búgta, és letörölt az államról egy ottfelejtett könnycseppet. Nagyot sóhajtottam, megráztam a fejem, hitetlenkedve néztem a kimerült, de vigyorgó trióra.
- Mindhárman megőrültetek… - sziszegtem, és ujjammal megböktem Black mellkasát. – Tudjátok, hogy megijesztettetek?! Főleg te, Black… Persze csak azért, mert egyedül te tűntél fel mellettem… Peter is halálra aggódja magát! És… most… - Jajj, ne! – Nem tudom, hol van a kutyám… - Tudok én nyöszörögni, ha akarok! Kétségbeesetten forgolódtam, hátra meglátom valahol szeretett szőrgombócomat, de sehol nem mozdult semmi… Végül újra a fiúkra tért vissza a pillantásom. Lupin szemrehányóan csóválta fejét a másik kettőre, akik persze teljes gőzzel vigyorogtak. – Mi olyan vicces? – kérdeztem ijedten, és nagyon féltem, hogy valami baja esett a kutyuskámnak… Bár, nagyon úgy tűnt, hogy az egészet, ők hárman csinálták, most már semmiben sem lehettem biztos.
- Ne aggódj a „kutyuskád” miatt – gügyögte gúnyosan Potter, és Blackre kacsintott. – Ő már haza is ment. – Válaszra sem méltatva őket, újra futásnak eredtem, és közben elképzeltem, ahogyan bebújok a meleg takaró alá, és kutyuskám nyakára hajtva fejemet, végül elszenderedem. Fél füllel azért még hallottam, hogy Potter sittségre ösztönzi Blacket, d aztán már nem figyeltem rájuk.
*
A tornácon várt a kutyám. Térdre borultam, és magamhoz öleltem szőrös korpuszát. Vidáman a fülembe lihegett, amitől összeborzongtam. Rávigyorogtam, fejét simogatva, végülis bejutottunk a házba. A mancsát fásliba bugyolálva próbáltam megkímélni, és a kutya gyorsan fel is jutott a lépcsőn. Mire én a szobaajtóba értem, ő már a takarómon feküdt, és rám emelte gyönyörű kék szemeit. Hozzátrappoltam, meztelen talppal, aztán magunkra húztam a takarót. Igaz, hozzábújva tervezem a szunyálást, de végül a fal felé fordulva, alig a kutyához érve nyomott le az álom.
Agyon mélyen aludhattam… Kinyitottam a szemem, elvakított a napfény. Pislogtam párat, fel is akartam emelni a kezem, hogy kidörgöljem az álmosságot pilláim alól, de ledermedtem a látványra. Éreztem, persze hogy éreztem, hogy valami rám nehezedik, na de ez felül múlta a képzelőerőmet… A kéz (megjegyzem, nem borította sűrű fekete bunda) ujjai, finoman megszorítottak, aztán még lejjebb csúsztak, és egy mellkashoz szorítottak. Nem kaptam levegőt, nem hittem a szememnek. Lassan, nagyon lassan fordultam hátra, közben egyik kezemmel megmarkoltam a párna sarkát. Először csak a kócos fekete bozont látszott. Aztán a zöld pulcsi. Megrántottam a párnát, mire az kisiklott a fejem alól, és jól nyakon csaptam, a felsorolt test (és egyéb) részek gazdáját. Az felnyögött, és elengedte a kezemet. Amilyen gyorsan csak tudtam, felültem mellette, és püfölni kezdtem. AS szitokszavak felsorolásától, melyeket közben sziszegtem neki, inkább tartózkodom… Végül sikerült elérnem, hogy a valaki a földre kerüljön. Arcába hajítottam az alvóneműt, és magamra borítottam a takarót. Black négykézlábra állt, és meglepetten nézett először rám, aztán (gondolom tekintetemet látva) saját magára is. Végül megköszörülte a torkát, és félénken (még hogy Sirius Black félénken csináljon valamit?!) elvigyorodott.
- Hűha… - búgta, és térdre emelkedett. Kócos haja a szemébe lógott, megbizonyosodott hát, ismeri-e a muglik egyik leghatékonyabb műszerét, a fésűt… (ugyanis a haja ugyanúgy állt, mint bármikor máskor, ebből pedig az következett, hogy a válasz az előző fel nem tett kérdésre az, hogy: NEM!)
- Mi az, hogy hűha?! – sziszegtem, és majdnem odahajítottam a takarót is, végül, rövid párharc után a szemérmesség győzött… Bár, mit nekem szemérmesség, hiszen…? Merlinre!
- Ugye nem? – kérdeztem inkább csak magamtól, de ragyogó képe választ jelentett. – Aljas… - Nekidobtam a mackómat. – Szemét… - Jött, vagyis ment a nyúl. – Hazug… - Csak a lovacskát ne… Késő. (csak nem skizofrén lettem?!) – Kutya! – A régi bájitaltan tankönyv. Hű, jó kemény lehet… Black most már visszafogottabban vigyorgott, és kezében összegyűjtötte életem legfontosabb plüssállatait, amikről Eddig… (hát, ez szívás) Csak… (edzenem kell az idegeimet…) a barátnőim tudtak.
- Nyugi, Thora.. Nem kell így felhúzni magadat… - Halkan beszélt, szavai csitítólag hatottak rám. Nagy levegőt vettem, aztán kifújam.
- Takarodj innen. – Olyan halk volt a hangom, hogy elsőre talán meg sem hallotta. Mindenesetre nem kellett kétszer elmondanom. Lassan felkelt, párnámmal és játékaimmal az ágyhoz lépett, letette őket, aztán rám mosolygott, megpuszilta a hajam, és hátat fordított. Remegtem a dühtől, megragadtam a párnát, és utána dobtam. Persze, hogy nem találtam el… Röhögve kifutott, a lámpa pedig csörömpölve a padlón landolt. Pillantással sem méltatva kővé dermedt barátnőimet, az ágyra szorítottam az arcomat, és jó nagy levegővétel után, hosszan belesikoltottam a takarómba…
*
Lilyék nem tudták, mi bajom. Én nem szólaltam meg. Már csak azért sem, mert az agyamon átfutó gondolatarmada, tuti kiömlött volna a számon, ha csak mély lélegzetet veszek is. Hiszen az a kutyus… Tisztára hozzám nőtt… Mindent elmondtam neki, még talán annál is többet, mint Leáéknak… És akkor kiderül, hogy a bolyhos nem más, mint az a hazug, öntelt, nagyképű, agyilag faggyú, semmirekellő Black! Hű az anyja! Teljesen kiborított! Mit sem törődve egyre pánikszerűbben viselkedő barátnőimmel, kisöpörtem a házból, jó messzire, el mindenkitől, túl a hársfáson (ahova, előreláthatólag, soha a büdös életen be nem teszem többé a lábam), föl egy eddig ismeretlen dombtetőre. Arra számítottam, hogy bőgni fogok, ehelyett csak csukladozva kacagni kezdtem. Hisz, mi mást tehet az ember egy ilyen szituációban?! Magam elé képzeltem az összes jelenetet, amiben a kutya szerepelt, és emlékeztem minden szóra, amit mondtam, vagy súgtam, vagy zokogtam neki. Emlékeztem rá, milyen értelmesen nézett gyönyörű kék szemeivel, és ahogy pofáját az arcomhoz simította, vagy ahogyan nedves orrával csiklandozta a fülemet. Jesszus… Úgy gondoltam arra az ebre, mintha kimúlt volna! Pedig egyáltalán nem múlt ki! Sőt, nagyon is élt, vidáman vigyorogva, istenítve önmagát velem szemben elkövetett, hosszú ideig húzódó, remekül bevált merényletéért. Ha ott lett volna az orrom előtt… Tutit, átalakítottam volna a képét! Vagy nem…? Lehet, hogy ha előttem állt volna, lekeverek neki egyet (ez semmi kép sem maradt volna el), és aztán vagy bőgve hozzábújok, vagy otthagyom a francba… Merlin kegyelméből, végül is nem kellett eldöntenem,mit is csinálnék, mert irdatlanul szakadni kezdett az eső. Nagyot sóhajtottam, halkan felnevettem, hanyatt dőltem a vizes füvön. Jól esett, ahogy a langyos cseppek az arcomra hulltak, és rögtön leszállt minden rossz kedvem, csak mosolyogni tudtam, örülni, hogy van olyan dolog, ami még a legnagyobb problémáimról is elterelheti a figyelmemet. Hempergőztem a lassan sárosan tocsogó zöldben, élveztem miden mozdulatot, végül a kellő testhelyzetbe érve, elkezdtem lefelé gurulni, a domb alja felé. Aztán már csak csúsztam, egyre gyorsabban, míg végül sík terepre érve, egyre lassulva, meg nem álltam. Felpattantam, vigyorogva végignéztem használhatatlanná vált ruháimon, és majdnem megindultam felfelé, még egy kört fontolgatva, de aztán mást gondoltam. Semmi negatív nem jutott eszembe az elkövetkezendő fél órában, így hát, úgy kezdtem el Potterék felé futni, hogy majd szépen elmondom Blacknek, mindenféle pofon, meg káromkodás nélkül, hogy mit is érzek cselekedetére nézvést. Szinte az utolsó szóig megterveztem monológomat, de aztán elérve a kis erdő szélét jelző, frissen ültetett fácskákat, lelkesedésem csaknem teljesen tovaszállt. Nem szabad meghátrálnom! Megoldom, mint eddig mindent! Sárfehér tincseim kezdték felvenni egy SOKINGÖSZ („SOha Ki Nem GÖndörödő SZerpentin” (egyszer hallottam két mugli párbeszédét, mikor az egyik valami új nukleáris fegyver – a csokingőz - kilétéről sustorgott a másikak, hogy ez az új formája a mustárgáznak, és hogy ezt az új fegyvert csokinak álcázva hozzák majd forgalomba)) formavilágát, mikorra a Potter rezidencia ajtajához értem. A tornácon hasaltak mind a négyen, kört formázva, és a középre terített valamit, eltakarták a hajukkal. Mint négy ovis, akik a legújabb csínytevésre készülnek és hű-de-nagyban dugdossák az előkészületeket, hű-de-nagyon szigorú szüleik elől. Rögtön elöntött az érzés, mit eddig oly nagy erőfeszítések árán, kívül torlaszoltam közölnivalóimon. Hosszan beszívtam a levegőt, aztán némán kifújtam. Lupin mosolyogva emelte fel fejét, hogy unalmában körbetekintsen, és mikor megpillantott, teljesen ledermedt. Nem szólalt meg, csak nézett rám, közben ujjával megbökte Black vállát. Ő vigyorogva (hogyan másképp…?!) nézett rá, és mivel ő nem látott engem, lassan meglengette tenyerét bambuló barátja arca előtt. Lupin ráfordította tekintetét, arcán derűs mosoly csillant, és felém intett. Black végre rám nézett. Gyönyörű szemei megvillantak, átkúszott rajtuk valami, a fiú vigyora még szélesebb lett. Összeszorult a torkom. Potter elképedve meredt rám, Pettigrew rögtön felpattant, és beiszkolt az ajtón. Ezt azért megmosolyogtam. Fogalmam sem volt, miért tart tőlem Peter, de most nem is igazán ez érdekelt. A tervem viszont, hogy minden tekintetben szalonképes társalgást folytassak a legidegesítőbben vigyorgó kannal, 10 méteres körzetben, menten elpárolgott. Helyére visszaaraszolt a düh, aztán lassan a kétségbeesés, majd végül a tehetetlenség. Mosolyom, egyre erőltetettebbnek hathatott, ugyanis Black feltápászkodott, és élvezettel mustrálni kezdte a képemet. Ezt csak akkor csinálta, mikor ép fanyalogtam valamiért… Lupin is felállt, és intett Potternek, hogy keressék meg Pettigrewt, valamelyik ágy alatt. Potter fojtottan röhögve bólintott, és tényleg bementek. Black közben, figyelmem elterelődését kihasználva közelebb lépdelt hozzám, majd kérdőn a szemembe nézett. Hátrébb léptem egyet, és szólásra nyitottam a számat. Talán mert annyi minden akartam a fejéhez vágni, vagy azért mert annyi mindent kellett volna a fejéhez vágnom, de végül nem bírtam megmukkanni. Végeztem egy jógalégzést, aztán lehunyt szemmel intettem neki, mint egy köszönésképp, és indultam a sövény felé. Elkapta a csuklómat. Megtorpantam, de nem fordultam meg. Kezem lassan felemelkedett, kézfejemen éreztem a forró leheletét. Csókot súgott a bőrömre.
- Valamit mondani akartál… - búgta, és lassan maga felé kezdett húzni.
- Inkább megyek… Majd máskor mondom… - krákogtam vissza, és el akartam húzni a kezem. Rántott rajtam egyet, nekitántorodtam.
- Legyek inkább kutya? Úgy jobban tetszem neked? – Ajjaj, kezd drámai stílust ölteni a kommunikációra vonatkozó próbálkozásunk… Erre most mit kéne mondanom?!
- Annyi mindent mondtam „úgy”, amit „így” soha, még csak említeni sem említettem volna… - Nagyot nyeltem. - Neked hogyan jobb a közelemben? „Így” vagy „úgy”? – Elhúztam a karomat, és szembe fordultam vele, hogy lássam az arcát. Hogy mennyire idegesítő tud lenni, ha az ember ennyivel alacsonyabb a másiknál…! Ha feljebb emeltem a fejem, hogy tényleg a szemébe lássak,akkor a Nap kipörkölte a szemgolyómat. Ha kicsit lejjebb hajtottam a burámat, akkor meg már csak a fekete tincseit láttam. Na, ezt orvosolja valaki…! Kezei, amik eddig az oldalánál lógtak, a derekamra fonódtak, és olyan közel lépett hozzám, hogy teljesen összesimultunk. Aztán egyik kezét az arcomhoz emelte, és ujjával feljebb tolta az államat. Baj Hárító Kisiparos... Maszek… Majd ha nagykorú lesz… Mert, természetesen, neki sikerült megoldani a gondomat. A feje így eltakarta a napsugarakat, és már csak kék íriszei parázslottak a szememben.
- Visszakérdezni nem ér… - suttogta lehajolva, és puszit nyomott a számra.
- azért legyél néha az ebem… - kértem suttogva, és finoman megharaptam az ajkát. A számba nevetett, halkan, ujjai lazán csúszta lefelé a karomon. Megcsókolt. …Volna. Potter nyögése zökkentett ki mindkettőnket.
- Mit gondolsz, Remus…? Evans is így szereti az állatokat? – Blackből és Lupinból egyszerre tört fel a röhögés, és az előző, értetlen arcomat látva, most már csak finoman mosolyogva, két kezébe vette az arcomat, és engem lábujjhegyre vonva, végre megcsókolt.