|
Fejezet 13
Lea 2007.06.20. 06:43
Szerző megjegyzése: Hát.. ezért a fejezetért megszenvedtem! szerintem már nem is lehetne ennél helyesebb... (XD)
a főszereplők visszatérnek a suliba; folytatják az abbahagyott konfliktusokat; megszeretgetik régnemlátott barátaikat; és lélekben leköpik a régnemlátott (bár most sem látszanának...-.-) évfolyamtársakat; majd.. ha már tényleg a suliban lesznek.. de most még csak indulnakXDDD
A Foltozott Üst. Black kinyitotta az ajtót, én pedig beléptem előtte. Félhomály fogadott, furcsa illatú füst terjengett az asztalok körül. Richard, a csapos fia, vigyorogva nézett fel rám (kivételesen, ugyanis egy zsámolyon ült), Blackre pedig nagyon rondán nézett. Hozzá sétáltam, mosolyogva átöleltem a vállát.
- Van szabad szobátok? – kérdeztem a fülébe suttogva, és kicsit elhúzódtam, hogy lássam az arcát.
- Van… De… - Rosszallóan összeráncolta a szemöldökét. – Minek az neked? – Aztán Black felé sandított. – És ez mit akar?
- Na hát, Richard. Ha nem ismernélek, azt hinném féltékeny vagy… - vigyorogtam, és megborzoltam rövidre nyírt tejföl szőke haját. - Megmutatod a szobát? – Kézen fogtam, és a lépcső felé húztam. Még villantott egy gyilkos pillantást az értetlen fekete loboncosra, aztán felállt (így rögtön két fejjel magasabb lett), és végre felmentünk az emeletre. Elindultunk a folyosón, ő rögtön arra felé irányított, ahol mindig aludni szoktam, ha náluk járok. Már nyitotta volna ki az ajtót, de a keze megdermedt, hátra nézett a hátamhoz simuló Blackre, elengedte a kezem, és tovább indult.
- Richard… nekem nincs kul… - nyögtem volna strapásan, de ő már meg is állt, és egy másik ajtót nyitott ki.
- Ide gyertek. Az a szoba… Már nem szabad. – Kijjebb tárta az ajtót, és betessékelt rajta. Igen lepukkant volt az objektum. Először is, az ablak úgy nézett ki, mintha valaki leköpte volna (úgy két emberölője), és a testnedv odakövült volna már. A padló hemzsegett a porcicáktól (ezek már inkább porpárducok voltak. Asztal nuku, szék úgyszintén. Két ágy volt a szobában, egyik az egyik falnál, a másik a lehető legtávolabb onnan, a másik falhoz szorítva. Legalább az ágyneműk tiszták voltak… (valamikor). Nagyot sóhajtottam, és Richardhoz fordultam. Mellé léptem, olyan közel hajoltam, ahogy csak tudtam, hogy lehetőleg ne halja meg más (vagyis Black), hogy mit súgok (így neki össze kellett görnyednie… picikét…).
- Richard… - Talán kicsit szemrehányó a hangsúly… – Mi van, átmentél erényövbe?! A szobámat szeretném… Légy szíves… - Pillogtam neki egy kicsit, mire ő halványan elmosolyodott, és fejét csóválva, végül is kitolt az ajtón, és fejével, a még mindig a szobát szemlélő fiúnak is intett, hogy kövessen minket. Szeretett szobám tisztán, bántatlanul ragyogott a lemenő nap fényében, ami fényes csíkokat festett a fehér falra. Lilynek biztos tetszett volna… Remélem, elhozzák a csomagjaimat! Hátra fordultam, rávigyorogtam Blackre, aki már az ágyon ült (mert itt ugyebár csak egy ágy volt, viszont asztal és székek is a szoba díszéül szolgáltak), kézen fogtam Richardot, és az ajtóból szóltam vissza.
- Felhozom a csomagomat! – Megindultunk a lépcsőn. Richard úgy szorongatta a kezemet, mintha olajat akarna belőle sajtolni.
- Azt hiszem, erre még szükségem lesz… - nyögtem, és elhúztam az ujjaimat. Majdnem felszúrt a vasvilla tekintetével. – Jesszus, Richard! Nem Blackre gondoltam! – Erre bezzeg felröhögött, és az oldalához szorított.
- Olyan régen ismerlek, Thora… Nem szeretném, ha… esetleg…
- Már akartam kérdezni, nem akarsz-e közénk feküdni… - zsörtölődtem, és átszlalomozva a füstben úszó asztalok között, eljutottam drága whiskys palackjaimig, na meg a ruhaköltemény elbarikádozott, lelakatolt, számzáras zacskójáig. Ölbe kaptam őket, és már mentem volna vissza, mire az orrom beleütközött a mellkasába. – Célzol ezzel valamire?! - Kérdeztem összeráncolt homlokkal, közben mutatóujjammal megböködtem a hasát. – Tudod, hogy tudom, hogy sokkal magasabb vagy, nem kell ezt még bizonygatnod is… - Kikerültem, és felléptem a lépcsőre. Elkapta a csuklómat, és egy pici kulcsot csúsztatott bele.
- Egy másik szobakulcs. Ami a tiéd mellet van… Csak… Ha… Szükség lenne rá… - Elmosolyodtam, hátra felé léptem még egyet felfelé, és csókot nyomtam a homlokára.
- Fogadott bátyám, és őrangyalom… Sokkal tartozom neked! – vigyorogtam, és ott hagytam.
*
A kulcsot a zacskóba tettem, és visszasiettem a szobába. Black még mindig az ágyon ült, és nagyon idegesítő, zen mosoly ült az arcára.
- Te meg minek örülsz ennyire? – kérdeztem gyanakvón, és az asztalra raktam a csomagjaimat. Egy whiskys üveggel a kezemben mellé ültem, és mélyen a szemeibe néztem. – Utálom, ha ilyen az ábrázatod…
- Nem tudom, miért… - dünnyögte a megszokott vigyorával, és kezeit a derekam köré fonva, magához húzott. Hátammal neki dőltem, és erőlködve próbáltam leoperálni a flaska kupakját.
- Pedig nem kell hozzá sok ész… Még a tied is elég… - hátra hajtottam a fejem, így a nyakam kilencven fokos szögbe csavarodott, és lentről bámultam a pilláit, fél-sűrű fekte borostáján keresztül. Maga alá húzta az egyik lábát, így még jobban felemelkedett, és lehajtotta a fejét, hogy a szemeink egy vonalban legyenek. Szemből nem látszottak olyan jól a sörték. Elővette a hű-de-komoly ábrázatát, és meg persze ártatlanul mosolyogtam rá. Felemeltem az egyik kezemet, és végig simítottam az arcán, élvezve a/az (előreláthatóan) szakáll-kezdemény csiklandozását. Ő meg lejjebb hajolt, és megcsókolt. Egészen érdekes pozitúra volt ez, a smárolást illetően, és nem is volt valami kényelmes… Ezért aztán hamar elfáradt a nyakam, és az ölébe dőltem, őt magammal húzva… Ennek köszönhetően teljesen felém görnyedt, haja pedig, mint valami hatalmas ébenfekete ernyő, eltakarta az utolsó napsugarakat. Levegőért kapkodva húzódtam el tőle, és még lejjebb csúsztattam a fejem, le a térdére. Most már, ha akart volna, se tudott volna utánam jönni, így inkább felegyenesedett, és megropogtatta a nyakát.
- Legközelebb majd én leszek alul – vigyorogta (remélem, Richard nem hallgatózik…). Halkan kuncogva megsimogattam a nyakát (vagyis inkább a mellkasát, ugyanis csak azt értem el), végül, hasamon összefont karokkal, gondolkodóba estem. Vigyorogva vizsgálta a tekintetemet, és nem sok kellett hozzá, hogy újra magamhoz húzzam. De valami nagyon foglalkoztatott…
- A suliban nem szoktál átváltozni, igaz? –kérdeztem halkan, és lehunyt szemmel vártam a választ. Ő meg sem mukkant, némán nyöszörgött egyet, aztán kiegyenesítette maga alá hajlított lábát, kezeimnél fogva felemelt, és az ölébe ültetett. Most én nyöszörögtem.
- Én feküdni akarok… fáradt vagyok… Hallod? – Feküdni akarok…? Hát feküdjek. Hanyatt dőlt, és húzott magával engem is. A fenekem becsúszott a lábai közé, a fejem a mellkasára került, könyökben behajlított kezem pedig, pont elérte az ő felém nyújtott ujjait. Igazán, khm… érzelmes testhelyzet volt. Ha oldalra fordítottam a fejem, hallottam a szívverését. Jó kis szívverés volt… Tetszett.
- Szóval? – kérdeztem álmosan, és a fülemet elfészkeltem a szíve fölé (ha még egy darabig hallgatom, ezt a monoton duruzsolást, tuti a lábai között alszom el…).
- Nem jellemző. – Ugyanolyan vontatottan beszélt, mint én. Ez jó jel. Vagy nem?
- Vagyis, ez azt jelenti, hogy előfordult… - Inkább kijelentettem, mint megkérdeztem. Néma csend volt a felelet. Közben hüvelykujjával finoman cirógatni kezdte az enyémeket, a felső ujjperceim felé haladva. – Hmmm – nyilvánítottam ki a véleményemet, és mosolyogva, nagy sóhajjal oldalra fordultam, könyökömmel kerülve az aláaknázott területeket.
- Láthattál a suliban Tapmancsként… - dünnyögte, és ő is az oldalára gördült. Nagy kifli – egy emelettel lejjebb pedig a – kis kifli. Az egyik lába alám került, de ez most egyikünket sem zavarta.
- Mikor? – súgtam, és magamba fojtottam egy ásítást.
- Már nem tudom… Régebben… Nem emlékszem… - Ő bezzeg nem fojt el, holmi tátogásokat… - Nem jössz feljebb? Így nem látlak… - Meg sem várva igenlő válaszomat, feljebb húzott, és a hátamhoz simult. Nem is volt olyan sok az az egy emelet… Egyik könyöke behajlította a fejem alá, és végül is addig fészkelődtem, míg nem találtam rajta husit a kemény csont helyett. Összegömbölyödtem, előre húztam a másik kezét, magamhoz öleltem, mint valami játékmacit, és csukott szemmel hátra fordultam.
- Múltkor bezzeg puhább párna voltál – dünnyögtem halkan, és kicsit feljebb emeltem a fejem. Felnevetett, orrával megsimogatta az enyémet, aztán maga felé fordított, és szájon csókolt. Helyeslően sóhajtottam egyet, teljesen szembe fordultam vele, olyan közel hozzá, amennyire csak tudtam. Álmosan nyomtam még egy puszit a szájára, kezemet a mellkasára hajlítottam, bal lábamat átvetettem az övén, és most szemből bújtam oda. Ő a hajamat cirógatta, néha a karomat, egyszer-kétszer a combomra kúszott a keze, aztán mikor elvigyorodtam, feljebb emelkedett, és a fülemhez hajolt. Mély hangon brummogott.
- Legyek Tapmancs ma éjjel?
- Megbolondultál? – kérdeztem halkan nevetve, és hozzá simulva, egy utolsó puszit lehelve az ádámcsutkájára (nem igaz, hogy ennyivel magasabb…!), tényleg elaludtam.
*
Reggel finom illatra ébredtem. Kicsit erős, csípős illat, de ennél jobb a világon nincs (na jó, talán Black illata…)! Rögtön felpattantak a pilláim, és radarszerűen a forrást kezdtem keresni. Meg is találtam, imádott ágyneműm, Black ujjai között. Az én whiskymet itta! Hát hogy képzeli…?! Felültem, és automatikusan felé nyújtottam a kezem. Ő meg automatikusan… Odaadta a flaskát. (?!) Hát beteg ez?! Történt valami, amire… nem emlékszem…?! Rögtön átfutott rajtam a hideg, és ijedt tekintettel közelebb húzódtam hozzá.
- Te Black… - Tudok én kinyilvánulni, ha akarok… Ha nem is első osztályon… Inkább – nem tudom, van-e egyáltalán ilyen fokú osztály…
- Hümm? – Ennyit a felsőbb szintű kommunikációról. Látva, hogy mégsem veszem el a piát, újat húzott az üvegből. Unottan bámult kifelé az ablakon, de gondolom érzete, hogy őt bámulom, mert leszakította szemeit (vélhetőleg) az ablakkeretről, és rám mosolygott. – Kíváncsi lennék rá, mikor fogsz leszokni a blackezésről…
- Amikor csak akarod… – súgtam, és nem igazán tudtam, mi is ütött belém… Még hogy mikor?! Soha! Nem értem, egyáltalán miért vetette fel… - Vagyis… - Na azért! Black felnevetett, és mellém húzódott.
- Pontosan erre a válaszra számítottam… - súgta, és kutyásan beleszusszantott a fülembe. Kuncogva próbáltam eltakarni a nyakam a vállaimmal, tenyeremet a vállára simítottam, úgy próbáltam távol tartani a veszélyeztetett zónáktól. Aztán végül veszettem. Hanyatt döntött, és a nyakamba csókolt.
- Jesszus… - nyögtem, és fulladozva nevettem a csiklandozástól. – Ezt nehe… - kérleltem, de kegyetlen volt. Finoman megharapta a vállam, mire rögöt elcsöndesedtem. Ő felnézett az arcomra, már hajolt volna közelebb, mikor éles csengetés hasított bele a pihegésemtől zajos levegőbe. Megállt bennem az ütő, és nagy bőszen forgolódni kezdtem, hogy miből is jött ez a hang. Végül aztán a keresgélés hevében, halk sikkantással jelezve, lecsusszantam az ágyról.
- Basszus… - nyögtem, és haragosan kaptam le a szekrény tetejéről a vekkert.
- Csaknem menekülsz? – Hallottam az ágyról a mély dünnyögést. – Még nem végeztem veled…
- Sirius… - Jujj, de furi… Talán mégis maradhatna az a Black. – Azt hiszem, le fogjuk késni a vonatot…
- He? Milyen vo… - Előbukkant a fekete bozont, és akissé riadt tekintet. – Úgy érted, azt a vonatot?
- Mégis melyik vonatról beszélhetnék? – kérdeztem félig nyögve, félig sisteregve, félig (tudom, ez már másfél… de nem baj) értetlenül. Valami ársuhant a tekintetén, amitől ledermedtem, és nagyon nem tetszett a vigyora.
- Sirius… - súgtam, és kicsit kijjebb húzódtam az ágyon. Ő négykézlábra állt, megnyalintotta az ajkát, és felém közeledett.
- Ha már úgyis lekéssük… - Mély hangon dörmögött, és a vigyora egyre sötétebbé változott. Íme egy bagzó/tüzelő kutya, Hölgyeim és Uraim! De jó nekem…! Aztán egyszer csak lendületet vett, és rám vetette magát. Hang nélkül landoltunk a padlón. Feltámaszkodott a könyökeire, az állát a melleim közé fészkelte, és szikrázó szemmel nézett rám. – Egy körre, asszonyom, mielőtt elindulnánk…? – búgta, és ujjával végig simított az oldalamon. Valamit biztos kivett az ábrázatomból, ugyanis, résnyire nyitott száját most összeszorította, lehajtotta a fejét, hogy ne lássam az arcát, közben a háta némán rázkódni kezdett, mintha zokogott volna. Ha gyakran előfordulnak nála, ilyen terápiás ötpercek, azt hiszem könnyes búcsút kell vennem tőle… Félénken emeltem fel a kezem, és a hajába markolva, kissé feljebb emeltem a fejét. Könnyek folytak az arcán, a feje eltorzult, aztán kinyitotta a szemét, és kitört belőle röhögés.
- Ehh… - mondtam, és ki akartam alóla kászálódni, de satuba szorította a karjaim, és lejjebb húzott, hogy a szánk találkozott. Éreztem a könnyei izét, és nem igen tudtam neki ellenállni. De ez azért mégis több volt a soknál. Elhúztam a fejem tőle, és fel akartam kelni.
- Várj már… - nevette, és kezei közé fogta az arcom. – Bocs, de ezt nem lehetett kihagyni… - Újat röhögött, puszit nyomott az orromra. – Ha láttad volna… - Puszi az arcomra. – Hogy milyen képet vágsz… Már ezért megérte… - Ujjával végig simított a fülem tövén, és kicsit borzongtam alatta.
- Olyan hülye vagy… - súgtam, és leeresztettem a fejem a padlóra. – Tényleg megijedtem tőled… Mikor rám vetődtél… - a végét már inkább csak morogtam, és éreztem, ahogy a pír elönti a nyakamtól kezdve a füleimet és az egész arcomat. Megint felnevetett, és szájon csókolt. Aztán felállt, és engem is felhúzott.
- Tudni fogod, mikor gondlom komolyan… - súgta hátulról a fülembe, és kiterelt maga előtt az ajtón. Halványan elmosolyodtam, és hátra nyúltam a kezéért. A csomagjaink már lent voltak, kézbe kaptuk őket, elköszöntünk Richardtól (Black csak egy ronda pillantást váltott vele), aztán elindultunk a pályaudvarra.
*
- Üdvözlégy itt, a Kóbor Grimbin! Jaj, ketten vagytok? Akkor te is! Ella vagyok. A csomagjaitokat, ha kérhetem… - A lány szélesen mosolygott ránk, én pedig, visszavigyorogva, kezébe nyomtam a könyvekkel teletömött bőröndöt. Mintha a lába picit megremegett volna, de hősiesen beküzdötte az ágyak közé a holmimat. Halkan elnevettem magam, és segítettem még beljebb tuszkolni.
- Bocsi… - nyögtem, és miután kiegyenesedtem, kezet nyújtottam felé. – Csak hát… te kérted a csomagot. – Ella megint elmosolyodott, és elfogadta a kezem.
- Igazad volt. Én kértem. – Lezuttyant egy szabad ágyra, és mutatta, hogy foglaljunk csak helyet. Black (lehet hogy szóban Sirius lett, de így úgyis mindvégig Black lesz…) az ágy támlájának dőlt, egyik lábát kinyújtotta az ágyon, másikat behajlítva lent hagyta a padlón. Én meg a két lába közé kucorodtam, és hátamat a mellkasának döntöttem. Hogy i ütött belém?! Jó kérdés… Ella kicsit elkerekítette a szemét, mintha ő is meglepődött volna, azon amit csinálok, pedig nem emlékeztem, hogy ismer valahonnan. A lényeg, hogy hiába is gondoltam rá, hogy tudom, milyen hatalmas baromság, amit csinálok, nem mozdultam Black öleléséből. Na, majd a suliban máshogy lesznek a dolgok… és az a más, nem feltétlenül jobb. Sőt, ahogy éles eszemmel előre megjósolom, sokkal rosszabbul fognak alakulni… De ezt most ki nem szarja le?! Dideregve átöleltem magam, burkoltan célozva arra, mit akarok, mire Black körém fonta a karjait, és magához szorított. A jó melegben (na meg a kényelem sem árt) kezdtek lecsukódni a szemeim. Ella láthatta ezt, mert még egyet vigyorgott ránk, aztán előre ment a sofőrhöz. Most már hagytam magamnak, hogy a fejem hátradőljön, és nagy szusszanás után, tényleg lehunytam a szemeimet. Black állát a homlokomra támasztotta, lassan simogatta a kezemet, de mire tényleg elaludhattam volna (utazás közben nagyon jellemző rám), nagyot fékezett a busz, és kis híján leborultam Black öléből. Nyögve kapaszkodtam a karjába, és mikor újra egyenesbe kerültünk, Ella kocogtatta meg a vállamat.
- Igaz nem mondtad, de a csomagjaidról gondlom, hogy a pályaudvarra igyekezhettek… Mindjárt ott vagyunk… Csak szóltam… Ha tévedek, akkor bocsi, és aludj nyugodtan tovább! – A jól ismert (kb. 10 perce ismerem a lányt, de mindegy is…) újra megjelent az arcán, és felegyenesedett. Halkan felsírtam, és nyöszörögve feltápászkodtam az ágyról. Némán intettem Black felé, és a csomagomat vonszolva, elmentem az ajtóig. A busz megállt, az ajtó kivágódott, én meg az ajtón vágódtam ki. A csomag nem volt puha, de azért jobb volt, mintha a betonra zuhantam volna ki. Black felnyalábolt, és a táskával együtt a járdára vonszolt.
- Ehhem… - nyögtem. – Nem mehetnénk haza? – nyüszítettem.
- Ha már eddig eljöttünk, menjünk tovább. A vonaton majd aludhatsz. Főleg ha az izgatott barátnőid megtudják, hogy épségben vagy… - A végét inkább magának morogta (gondolom), mert lehalkította a hangját, és engem átkarolva, végül is eljutottunk a vágányokig.
*
Világos hajkorona takarta el a kilátást, és majdnem megint elterültem. Elegem van! Mitől lettem én ennyire nyámnyila, gyönge kislányka?! Lupin úgy szorított magához, hogy majd összeroppantak a bordáim, én meg finoman megpaskoltam a hátát. Halványan mosolyogva eresztett el, és elvette a ládámat (ami már nem nálam volt, hanem a hű-de-lovagias Blacknél). Nem is mondott semmit, csak enyhén kipirult arccal intett még egyet, aztán hátat fordított, és elindult a vágányunk felé. Már épp álltam volna újra stabil tappancsokra, mikor a vörös és barna zuhatag is megérkezett. Wááá!
- Hogy mehettél csak úgy el?! Halálra aggódtuk magunkat! Hogy lehetsz ilyen önző?! – Lily a vállamba kapaszkodott, és halkan pityergett. Lea is szipogott (?!), és ő meg Blackhez lépett.
- Te pedig, nem ám szóltál volna, hogy megtaláltad…! Nem, te direkt ijesztgettél minket…!- Már-már azt hittem, ő majd Black vállára borul, de aztán hirtelen irányt változtatott, és Lilyt is átkarolva, hozzánk bújt. Mindketten rázkódtak a pityogástól, és végül nekem is eleredtek a könnyiem. Na persze, nem azért amiért nekik… Rohadtul fáradt voltam, nem értettem mi van velem, a blackes dolog is kezdett túl magas lenni nekem… Egy szóval kiborultam. Black értetlenül állt mellettünk, néha próbálta felvenni velem a szemkontaktust, de a fehér-barna-vörös tincsek között, ez kivitelezhetetlennek tűnt. Puszit nyomtam a két lány arcára, aztán kibújta közülük, és felsiettem a vonatra.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
