|
Fejezet 14
Lea 2007.06.20. 06:44
Szerző megjegyzése: Nathan újat alakít... Most átesik a ló másik oldalára...
Thora teljesen összezavarosik... és igen-igen hülyének érzi magát...
De majd kilábalank (Sirius+ a főhősnő) ebből a bajból is...XD
Ugye?XDD
Befészkeltem magam a sarokba. A ládát az ülés mellé állítottam, hogyha esetleg le akarnék gurulni, arra essek. Megnyugodtam addigra már, mindenki elfoglalta a helyét a vonaton is( Lily, és Lupin a prefiknél; Lea valamelyik másik ház lányainál, Potterék meg… valahol messze (remélhetőleg)). Azon törtem a fejem, hogy mitől is akadhattam ki. Biztos számított, hogy körülöttem mindenki az egereket itatta, meg hogy megkönnyebbültem valamennyire, hogy láthatom a lányokat, na meg Lupint. A Roxfort Expressz látványa is igen szívderítően hat rám, mikor csak megpillantom. De mégis… Mostanában egyre többet bőgök… És ez egyáltalán nem jó így. Próbaképp, hátha egy erőteljes ütéstől végképp kitisztulok (ha már az istenek nedűje, a whisky sem segít), hátra csaptam a fejemet, ami az üvegbe ütközött. Már épp felnyögtem volna, mikor valaki elhúzta a fülke ajtaját. Hosszú barna tincsek hullottak a fiú arcába, ami egy kicsit sem változott a szünidő alatt. Megrémültem a tekintetétől. (Közhely, de) tele volt fájdalommal, és könnyben úszott. Összeszorult a gyomrom.
- Szia Thor… - súgta, és halvány mosolyt küldött felém. Nagyot nyeltem.
- Nathan… Mit akarsz itt? – Én is halkan beszéltem, remegett a hangom. Nem akarom!
- Csak látni akartalak – mondta, beljebb lépett, és behúzta maga mögött az ajtót. Feljebb ültem, lábamat a mellkasomhoz húztam, hátamat az ablakhoz szorítottam, a lehető legkisebb gombóccá gömbölyödtem. Kézfejét most a szemére szorította, aztán picit sóhajtott, és végül térdre ereszkedett a ülés mellett. A kezemért nyúlt. Hagytam neki. Magához húzta, arcát a tenyerembe simította. – Úgy hiányoztál! - lehelte a bőrömre, és megpuszilta az ujjam hegyét. Elhúztam tőle.
- Menj innen, Nathan – fújtam, és a vállamba töröltem egy könnycseppet. Ő úgy mosolygott, mintha csak azt mondtam volna, „igen Drágám, hozzád megyek!”. Felemelkedett, lábát maga alá hajtva jött oda hozzám az ülésen.
- Úgy szeretlek! – szuszogta, miközben orrával végig simított az arcomon. Apró köhögés formájában tört ki belőlem a sírás, de ő ügyet sem vetett rá. Két kezébe fogta a fejemet, csillogó szemeit az enyémbe fúrta, résnyire nyitott száját az enyémhez közelítette. Csak ingattam a fejemet, de nem mozdultam, meg sem mukkantam. Pont megcsókolt volna, mikor végre kinyílt az ajtó. Hangosan felsírtam mikor megláttam a fekete loboncot.
- Nathan! –Mosolyogva szólt hozzá, nem lépett el az ajtótól. Nathan lehunyta a szemét, picikét sóhajtott, és elhúzta a kezét, de úgy hogy ujjai végig simítsák a bőrömet. Tenyerembe temettem az arcom, hátam rázkódott a zokogástól.
- Szia, Sirius! – köszönt vissza ő is, bár ő nem olyan vidáman. Black biccentett, és utat engedett Nathannek.
- Később találkozunk, Thor… - mondta még halkan „barnahaj”, aztán tényleg kiment. Megráztam a fejem, kétségbeesetten szorítottam le a szemeimet. Hallottam, ahogy kattan a zár, aztán éreztem, hogy fölém hajol.
- Thora… - kért, és finoman elhúzta az egyik kezemet. Próbáltam levegőt venni, de csak hörgésre futotta. Karomat a nyaka köré kulcsolta, és megemelt. A másik kezemet már magamtól emeltem fel, és átöleltem a derekát.
- Cssss… Nyugodj meg… - Térdre húzott, erősen szorított magához. Aztán nyögve a helyemre zuttyant, és az ölébe húzott. Odagöndörödtem, arcomat a mellkasába fúrtam, úgy simultam hozzá, mint egy második bőr réteg.
- Ha minden Nathannel töltött perc után így viseled majd magad, azt hiszem, megtartjuk… - dünnyögte a fülembe.
- Hülye – nyögtem, és akaratlanul elvigyorodtam. Ujjával az állam alá nyúlva feljebb emelte e fejemet, és egy orrom hegyére adott puszi után, ajkaival itatta fel róla a könnyeket.
- Köszönöm, hogy elküldted… - súgtam, és cinkosan csillámló, gyönyörű szemeibe néztem. Itt már biztonságban voltam.
- Magától ment… Azt hiszem, ha nem szólok neki, le is smárol simán. – Vigyorgott, mint a vadalma, szinte már idegesítően.
- Ez egyáltalán nem vicces… - Korholtam. Ő szemet forgatott. – Tudd meg, hogy ez igenis nagyon… - Nem várta meg, míg befejezem. Ujját a számra szorította. Elhallgattam. Hallva a csendet, megkönnyebbülten felsóhajtott, aztán kajánul elvigyorodott, majd, látva rosszalló tekintetemet, ártatlanul pislogott néhányat. Már majdnem beszóltam neki, de száját az enyémre tapasztotta. Észlelve a helyzet komolyságát, kezeimet ismét nyaka köré fontam, és elhalasztottam a dorgálását.
*
- Mindketten alszanak… - Valaki nagyon próbált csendben maradni. Csak nem jött össze neki.
- Merlin szerelmére, keltsétek már fel őket! – mormogta valaki más, mire lépések zaja hallatszott.
- Úgy burukkolnak, mint egy gerlepár. Nem is tudtam, hogy Thora is szokott horkolni.
- Anyád – morogtam, de nem nyitottam ki a szemem. Kinyújtottam a kezem, megsimogattam Black borostáját, mire az mordult egyet, elkapta a csuklóm, és csókot lehelt a tenyerembe. Elmosolyodtam, aztán laposakat pislogva felnéztem. Lea és Potter vigyorogva, karba tett kézzel strázsáltak mellettünk, Pettigrew mögöttük ült, és lógázta a lábát az ülésen.
- Mit akartok? – nyögtem, és fel akartam ülni. Persze hogy nem engedett. Visszarántott, és úgy szorított magához, mint egy alvós macit. Mosolyogva fejtegetni kezdtem az ujjait. – Bla.. – Morrant egyet. – Vagyis Sirius. Fel kéne kelnünk… - duruzsoltam ellentmondást nem tűrő hangon, és visszafészkeltem magam az ölébe.
- Át kell öltöznötök! – Lea meglökte a vállamat, és a fejemre hajította vadonatúj taláromat.
- Jól van, jól van. Felveszem… - duzzogva, nem foglalkozva a belül sikongató, merőn ellenkező kis hangocskával, kibújtam Black öleléséből, és magamra rángattam a talárt. A fejemen landolt valami. Az ujja a homlokomra csúszott, és ismerősnek tűnt ez a puha érintés. Elkerekedett szemmel néztem, ahogyan Black ledobálta a felsőit. A pulóvere volt a fejemen, a pólója az ülésre került.
- Ha nem vagyok indiszkrét… - hozzá hajoltam, úgy suttogtam a füléhez. – Mit csinálsz? – Ölébe toltam a ruháit. Ő vigyorgott.
- Szűk rám a talár, ha van még alatta valami… - Minta elpirult volna…(?!?) – Malkinhoz nem csak érted mentem… Persze elsősorban miattad! – vágta rá rögtön, látva fél-vigyoromat, majd mosolyogva kacsintott egyet. Magamban hangosan röhögve, durcás arcot vágtam, és égek emelt állal felpattantam mellőle. Már majdnem sikerült kitrappolnom a folyosóra, de elkapta a csuklómat és az ölébe rántott. Térdére ültem, karomat összefontam a hasamon, és nagyon dölyfös voltam. Átkulcsolta a kezeimet, úgy szorított magához. Orrával arrébb tűrte a hajamat, és nagy szuszmákolás közepette sugdolózni kezdett.
- Ugye nem sértettelek meg? – Szinte hallottam, ahogyan vigyorog.
- Hümmm – vontam fel a vállamat. Próbáltam úgy kihúzni magamat, hogy ne érhessen el, de sajnos ki kellett, hogy ábránduljak. Ő ugyanis, hogy elérje a fülemet, nem hogy nyújtózkodott, de még össze is görnyedt. Most picit kiegyenesítette a gerincét, de még így sem ült teljesen karósan. Magamban felzokogtam.
- Megszakad a szívem, ha így kell, lássalak… Megbocsátasz nekem valaha is? – Az utolsó szavak a fülem tövét értek, amire halkan felsóhajtottam. A kezei egyre finomabban tartottak, felfelé indultak a karjaimon.
- Hát… - nyögtem. – Nem is tudom… – Lehunytam a szemem, felé fordítottam az arcomat. Már majdnem megcsókoltam, mikor…
- Jégkockám…– lehelte a számba. Elszörnyedten ugrottam fel, és addig hátráltam, amíg csak a kocsi fala engedte. Ő kajánul mosolygott, kék lángocskák égtek a szemében. És akkor… Megjelent az angyal és az ördög. Tisztára, mint azokban a gyenge mugli mozikban… Na ne már!--Angyal Thora: Ellenállhatatlan!… Sátán Thora: Nem! Mit képzel magáról?! Azt hittem végre komolyodott kicsit!… A. T.: De akarom én, hogy komolyodjon?… S. T.: Persze!…A. T.:Nem, nem hiszem… S. .: Hát, nem is tudom… A. T.: Ugye, ugye?!… S. T.: Nem! Tényleg nem! Ő így jó, ahogy van!… A. T.: Igen! Igazunk/ igazam van! Ha nem lenne ilyen retardált, nem is ő lenne… S. T.: Igen! Hehe! De… Akkor most miért jön ide? A. T.: Merlinkém… A szeme! Mindjárt felgyulladunk! Igazi Thora: Hess mindkettőnek!--Miután kiéltem hármas skizofréniámat, megráztam a fejem, és végig a tekintetét kerülve, lesütött szemmel előretartottam a kezem.
- Ne gyere ide! Hagyjál békén! Nem szeretlek! Menj innen! – Azért a cumimat még add ide! Jesszus, tisztára mint egy óvodás! Persze hogy nem hallgatott rám. Egész addig jött, amíg a tenyerem a mellkasára simuló talárhoz nem ért. Aztán újabb lépést tett, be kellett hajlítanom a könyökömet. A végén inkább elvettem onnan, és magam mögé rejtettem, még mielőtt kicsavarodott volna. Mintha csak dörgölőzne, hozzám simult, már nem volt köztünk semmi, így alaposan szemügyre vehettem a hasizmára feszülő fekete ruhát. Aztán morranására felemeltem a fejem, és így pont egy vonalba került a szemem, a talárjára kitűzött Griffendél jelvénnyel. Megint torkot köszörült, én pedig lassan még feljebb tekintettem. Majd kitört a nyakam! Nem baj, azért a pillantásért megérte. Már nem is voltam rá mérges, csak lassan olvadozni kezdtem a zafírkék lángocskáktól. He?! Még hogy olvadozni?! Mi van velem?! Még mielőtt tényleg észbe kaphattam, és elhúzódhattam volna, befejezte az iménti édeskedést, és most tényleg megcsókolt. Idő múlva ki is röppent a fejemből, mit is akartam vele egyáltalán, majd félbódultan lecuppantam róla, és hirtelenjében kinőtt szárnyacskáimon, kilebbentem a fülkéből.
*
Még pont elérte a lábamat, úgyhogy nem szálltam el, mint a héliumos lufi. Na jó, igazából a kezét fogva, finoman vöröslő orcával ballagtam mellette, egészen a thesztrálok által vontatott luxus kordékig. Rögtön felismertem Belzebubot. Mindenre fittyet hányva, hozzá nyargaltam, és nevetve sörényébe fúrtam az arcomat.
- De rég nem láttuk egymást! Drága Gonoszom, mit ne mondjak, hiányoztál! Otthon csak szegény kelpit láttam, mint lovat, ne meg Levendulát, de ők hozzád képest… - Már épp kezdtem volna ecsetelni, hogy ő milyen nagyszerű, mikor kivágódott a fiáker ajtaja, és tejföl szőke zuhatag ömlött elő belőle. – A fene, csak nem ez a buzernyák? – morogtam az ébenfekete sörénybe, és unottan kiemeltem belőle a fejemet, hogy szemügyre vegyem a köcsögösen „selymes és lágy érintésű” borzadály gazdáját.
- Áhh, csak nem? Hókupac? – Most rám pazarolja a mosolyát?! Na nehogy már!
- Lucius! Most ébredek rá, hogy hallgatnom kellett volna apámra. Szerinte a szünidő minden egyes percét ki kell élvezni. Addig se találkoztunk… - morogtam, és tovább dörzsölgettem a jókedvűen prüszkölő hátas hasát.
- Te is úgy hiányoztál! Remélem idén is olyan bravúrosan alakítasz majd a pályán, mint a múlt évben. Ha nem… - Itt elvigyorodott… – Majd rásegítünk. – Hátra dobta hajkoronáját és elégedetten végig simított rajta. Bokákoltam-öklendeztem egyet, aztán puszit nyomva a paci selymes orrára, két lépés után én is elmosolyodtam, és nagy svunggal becsuktam a kocsi ajtaját. Elfojtott nyögés hangzott, én pedig vidáman vigyorogva Black felé vettem az irányt.
- Látom, találkoztál Kefír barátunkkal – röhögte Lea, míg behúzta a fiáker ajtaját.
- Megint alakított egy hű-de-nagyot… - dörmögtem, és az ablaknak dőltem. – A fiúk? – Ugyanis ketten voltunk egyedül…
- Nem tudom, hol van Black – vigyorogta, és kezét rögtön maga elé kapta, mintegy védekezőn. Mikor látta, hogy nem jött el a vég, halkan hozzátette: - Lupin és Pettigrew meg elkeveredtek. Gondlom Adonisz is… - Újra fedezékbe bújt. Ha most lenne itt néhány párna, nem hagynám szó (vagyis ütés) nélkül. Majd vacsi után…
- Tiszta ciki volt a vonaton… Minden lenullázódik az agyamban, ha „úgy” néz rám… - dünnyögtem elpirulva, és most én rejtettem el az arcomat.
- Hát igen… Úgy is néztél ki… - Országomat egy kis-fej-alá-valóért! Csapkodás helyett magam elé képzeltem, hogyan is festhettem, és fájdalmasat nyögtem, hogy ezt négyen is végignézték, Blackkel együtt, persze… H már úgy sem tagadhatunk… Tereljük a témát, teljes gőzzel!
- Éhes vagyok. Gyorsabban is haladhatnánk – nyöszörögtem, és elhúztam a függönyt az ablak elől.
- én is kezdek kajás lenni. Remélem, gyorsan végzünk az elsősökkel. Egy egész lovat fel tudnék falni. – Felháborodott prüszkölés kintről. – Jó, bocsi! Akkor egy tehenet. – Nevetve hallgattam barátnőm és a thesztrál párbeszédét, aztán végre nagyot zöttyent alattunk a fogat. Beértünk a kapun. Most már csak néhány perc… Végre ehetünk!
*
A szemem olyan hangokat hallatott, mintha egy tízkilós kalapáccsal ütögettek volna egy tisztaacél kapuvasat, mire az összes kocsonyás elsősjelöltet leültették az asztalokhoz. Black mellettem ült (hol máshol), és az ő pajzánkodásra való kísérletei sikerrel lekötötték Lea figyelmét, aki talán még éhesebb volt, mint én. Aztán mikor Black megunta, hogy folyton-folyvást elhessentem, nagy sóhajjal hátat fordított, és a jobbján ülő Lupint kezdte el simogatni, mintha csak őt is smárolásra ingerelné. Lea felröhögött Lupin arcát látva, és ha Lily nem kapcsol időben, és nem fogja be a száját, ki is tör belőle a nevetés. Fojtottan kuncogott, míg csak meg nem jelentek a telepakolt tálak, tányérok, lábosok, porcelánok, és csordulásig töltött flaskák, bödönök, kancsók. Magam elé kaptam egy vajsörös korsót, és egy szuszra ki is ürítettem. Sebaj, hoztam magammal két és fél üveg whiskyt, az csak kitart néhány napig… Ettem valami futóművet, aztán valami izében pörkölt, izével meglocsolt, nagyon gyanúsnak tűnő izét is, (persze hogy) Black unszolására. Nem kellett volna… Ledöntöttem még egy pohárnyi sört, aztán kétségbeesetten a tanárok felé pillantottan. McGalagony pont felém nézett, fájdalmasan fintorogtam hát egyet, mire ő biccentett, és az ajtó felé intett a fejével. Megkerestem Dumbledore tekintetét, bocsánatkérőn fejet ráztam, aztán felkeltem az asztal mellől, és válaszra sem méltatva aggódó barátnéimet, kimeneteltem a teremből. Black felállt mellőlem, hogy ő is jön, de semmivel sem törődve, puszit nyomva a szájára, visszanyomtam Lupin mellé, és egyedül mentem. Semmire nem vágytam jobban, mint hogy beburkolózzak rég nem látott/érzett takarómba, és a flaskát néha a számra szorítva, elszunnyadjak. Naná, hogy ez nem fog összejönni! Valaki finoman megszorította a vállamat.
- Ehh! – nyögtem, és lesöpörtem a mancsot.
- Thora. – Ez a hang…! Sóhajtva megfordultam, és hátra léptem egyet a keze elől. – Mit csinálsz itt? - Szelíden mosolygott. Mintha nem is látta volna, előbbi vehemens ellenkezésemet, érintése irányában. Vagy csak pusztán nem érdekelte. – Már véget is ért a vacsora?
- Nem… Nem ért véget… Csak fáradt vagyok… - Hátat fordítottam, és elindultam a hálóterem felé.
- Thora! – Utánam szólt. Hátra se fordulva nyöszörögtem.
- Kérlek Nathan, hagyj békén…
- Van whiskym. Nem kérsz? – Hiába, ő még mindig tudja, mivel kenyerezhet le. Na nem! Nem szabad engednem! De ha csak egy kis kortyocskát fogadnék el… Nem! Tőle semmit! Most már semmit!
- Kösz, de nem. Jó éjt. – Azt hittem, utánam jön, de nem jött. Ehelyett…
- Pars exmemoriam! – Alig hallható hangon duruzsolta, de éreztem, ahogy a hátamba vágódott az ige. Aztán, néhány pillanat múlva elaludhattam…
*
Valakinek az ölében feküdtem. Vagyis, a fejem az ölében volt. Laposakat pislogtam, de így is kivettem a temérdek fej körvonalait, akik fölöttem térdelek, álltak, guggoltak. Kézfejemmel megdörzsöltem a szemeimet, és nagyokat hunyorítottam a fáklyafény bántó villogására. Lea combján hevert a fejem, Lily guggolt mellettem, McGalagony állt felettem, Lupin és Pettigrew pedig Lea másik oldalán térdeltek.
- Mit történt? Hol vagyok? Nathan? Mi van már? Nathan, hol a búsban vagy?! – Nem értettem mi történt… Az előbb még Nathan ölelt hátulról, és épp azt duruzsolta a fülembe, hogy: „Megszokhattam volna már, hogy nálad a késés együtt jár a kasztrálással…”. Most pedig… - Hogy kerültök ide?! Hol van Nathan?! Mi a fene van már?! Válaszoljatok, az Istenért! – Felkászálódtam Lea öléből, és egyre idegesebb lettem, hogy egyikük sem szól egy mukkot sem. McGalagony érdeklődőn nézett rám, de ő sem beszélt. Lea szemei könnyben úsztak, Lily Potterre támaszkodott, és segélykérőn nézett a mérges fiúra. Lupin meg csak térdelt, és bámult a fejem fölé. – Remus, mit né… - kérdeztem volna már, de ekkor figyelmes lettem a hátam mögül szóló hangokra. Az egyik Nathané volt, ezt senki sem vitatta, a másik pedig… Jujj, ettől az orgánumtól kiráz a hideg! Megfordultam és értetlenül meredtem a fiú párosra. Nathan vöröslő fejjel, pálcát előre tartva meredt a nyugodtan könyökölő, rá meredő Blackre. – Nathan…? Mit csinálsz? – kérdeztem kissé remegő hangon, és talpra vergődtem. – Mi történt? Az előbb még… Nathan, mi bajod van?!
- Látod, Nath, ezt még talán gyakorolnod kéne egy kicsit… - duruzsolta Black, és rám úsztatta a tekintetét. Ahhoz képest, milyen higgadtnak látszott… A szemei úgy parázslottak, mint két lángoló zafírhegy. Megijedtem tőlük.
- Mit csináltál? – kérdeztem halkan Blacktől, mire ő rám meredt, aztán halványan elmosolyodott, és végül Nathanre emelte a szemeit.
- Talán kérdezd meg a proftól… - rám sem nézett, úgy válaszolt. Nathanre néztem, de ő remegő szájjal, csak Blackket bámulta. Meguntam, hogy rám senki sem figyel, hátra fordultam hát, hogy tényleg megkérdezzem, mi a fészkes fene zubog itt?
- Mi történt? – A hangom egyre kétségbeesetten csengett. – Professzor…? – Könnybe lábadt a szemem. McGalagony úgy nézett rám, mint még soha. Azt hiszem, még soha senkire nem nézett így… Ez nem vigasztalt. Hiába a szánakozó tekintet, szót sem szólt. – Kérem… - Most meg mi van?! Megőrültem, vagy mi?! Lea mellém lépett, megfogta a kezem.
- Nyugodj meg, Thora. Gyere, felmegyünk Pomfreyhoz… - szipogta, és húzni kezdett a lépcső felé. Kitéptem magam az ujjai közül.
- Ne mondd nekem, hogy nyugodjak meg! Nagyon is jól vagyok! Tudni akarom, mit történt! – Lehet hogy a hangsúlyom miatt… de Lea sírva fakadt.
- Nathan… Meg… Megát… El… Rád szórt egy…
- Nem hallottad, mikor varázsolt? – kérdezte Black, és tekintetemet látva hosszan kifújta a levegőjét. Beszéd közben egy pillanatra sem vette le a szemét a barnalófarkas fiúról.
- Hogy mit…? Mit jelentsen…? Mit…? – Olyan komoly volt az arca, hogy inkább lesütöttem a tekintetemet. – Nem hiszek neked! Nathan nem tenne ilyet! Nem… Én… szeretem… - Nathan elé álltam. Markánssá keményedett vonalai azonnal meglágyultak, felemelte e kezét, megsimogatta az arcomat. – Ugye te nem tennél ilyet? Szeretsz engem… Nem? – Világok rogytak össze bennem a tekintetét látva, már nem tudtam, kinek higgyek.
- Nagyon, nagyon, nagyon! – búgta, és magához ölelt. Most még nem bőgtem, de nem sok hiányzott. Éreztem, hogy valaki a hátam fölé magasodik, inkább még jobban Nathanhöz bújtam.
- Olyannyira eped érted, hogy szerelmében átkot szórt rád… - dörmögte Black a nyakamra, mire halkan felnyögtem, és lendületből pofon csaptam.
- Nem hiszem el! Te… Én nem… - Már záporoztak a könnyeim, elengedtem magam, a térdem összecsuklott a súlyom alatt. Black kapott el, és akármennyire is voltam rá mérges, átkaroltam a derekát, és a talárjába fúrtam az arcom.
- Na gyere… - súgta, a hajamba csókolt és elindultunk. Útközben valaki átvett tőle, de nem érdekelt, ki az. Bizonytalan érzések, képek, emlékek kergetőztek a fejemben, féltem tőlük. Végül a gyengélkedő egyik elfüggönyözött ágyán kötöttem ki, miután belém nyomorgattak, valami méz állagú keserédes trutyit. Olyan kicsire gömbölyödtem, amekkorára csak tudtam, és hátat fordítva Leának, próbáltam megnyugodni, és helyre tenni a dolgokat.
- Szerinted mi lesz most Nathannel? – kérdezte halkan, és elfeküdt mellettem. Éreztem, hogy feje súlya lenyomja a párna másik oldalát. Meg sem mukkantam. Ő nagyot nyelt. – Mire emlékszel utoljára? – Öt perc is eltelt, mire magam elé idéztem a fejemben összegabalyodott jelenetek legélesebbikét.
- Álltunk a folyosón… - Fojtott volt a hangom. Próbáltam nem bőgni. – Késett. Épp azt ecseteltem, hogy kasztrálom a nyavalyást, ha nem ér oda időben… - A halványnál is halványabban mosolyodtam el, hiszen ez a kép, kellemesnek számított volna, más körülmények között. Vagy nem? Lea ugyanis nem mosolygott. Inkább sírásra görbült a szája. – Aztán… - Csorogtak a könnyeim. Lenyeltem az utolsó szót, megtöröltem az arcom. Leára néztem. – Nem emlékszem… - Hörögve levegőt vettem. – Érzem, hogy történt valami… De nem emlékszem!
- Jajj, Thora… - nyögte, és könnyes-nevetve magához ölelt. – Vedd be ezt a maradék löttyöt, aztán pihenj. Reggel mindent elmesélek neked, ami azóta történt. Lupinék is jönnek, azt mondták. – Mosolyogva homlokon csókolt, és kiment. A becsukott ajtón keresztül is jól hallottam, hogy sír. Ez nem jó jel, igaz? Párnát az arcomra szorítva, megakadályoztam, hogy elillanjon szemeimről az álmok pora.
*
Mocorgás zaja ébresztett fel. Résnyire nyitott szemmel egy magas alakot próbáltam kivenni a sötétségből. Felültem, hogy közelebb legyek hozzá. Meg sem rezdült. Hosszú tincsek rajzolódtak ki az árnyékba burkolózó arc körül. Felnyögtem, jelezve, hogy nem örülök e kései látogatónak, ki megzavarta, nehezen megszerzett aluszékonyságomat. Hanyatt vetettem magam, tenyeremet az arcomra szorítottam.
- Nathan? Menj innen… Most… Kérlek… Ne haragudj… - Felkönyököltem, és…! Már nem állt ott senki. Megdörzsöltem a szemem, nagyokat pislogva keresgéltem az alakot az ágyam körül, de ott nem állt senki. Lehet, hogy valamelyik szellem szórakozott? Biztosan Hóborc… Dumbledore szerint Hóborc a kísértetek között is fiatalnak számít, hát még, ha az elhalálozásakor betöltendő 20. születésnapját szemléljük… Nyögve feljebb kúsztam a lepedőn, és fel kattintottam az asztalkán álló kis lámpácskát. Halovány fény úszott körbe az ágy mellett, de egy nagy, bozontos, fekete kutyán kívül, semmi nem állt a közelemben. Hogy mi?! „Egy nagy, bozontos, fekete kutya”?! Gyönyörű zafírban izzó szemei, olyan barátságosan csüngtek rajtam, hogy rögtön beleszerettem. Vajon szegény gondnokbá tud-e a bundásról?
- Szia… - súgtam, és átkaroltam a térdeimet. – Kié vagy? – Hát mit mondjak, nem lepődtem meg, hogy nem válaszolt. Enyhén oldalra billentette a fejét, úgy nézett fel rám. – Idejössz mellém? – kérdeztem halkan, és megpaskoltam magam mellett a lepedőt. A kutya lihegett egy rövidet, aztán elrugaszkodott a padlóról, és feljött mellém. Visszafeküdtem a párnára, a kutya meg a fejem alá gömbölyödött. Igen, azt hiszem, igaza van! Ő tényleg sokkal jobb fej-alá-való. Oldalamra gördültem, lekapcsoltam a világítást, aztán visszafordultam az ebhez, és ujjaimmal a szőrébe túrva, fejbőrömön érezve forró szuszogását, pillanatok alatt visszaaludtam.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
