|
Fejezet 15
Lea 2007.06.20. 06:45
Szerző megjegyzése: A Pomfrey féle gyúgylötyi (sajnos) meghozza a hatását...
Nathanről kiderül egysmás...
Na meg persze Blackről is...
- Te, Lily… Ez a kutya, nem…?
- Sirius… Mit keres itt?! Ezt nem szabadna! – Igaz, én nem értettem miről beszélnek, de a kutya hallhatóan morrant egyet, aztán újra a monoton szuszogás.
- Hagyjátok már, lányok! Hadd használja már ki, hogy Thora nem emlékszik…!
- Hogy tudsz ilyenkor is viccelődni?! Vigyorogsz, mint a fakutya…
- Hű, de találó… Jó, jó! Bocs Evans… Tudom, nem szép dolog…
- Jesszus Potter, nehogy már behódolj neki!
- Lea, te pedig ne adj neki tanácsokat!
- Jó, bocsi…
Ez a beszélgetés még félálomban is fájt. Megsimogattam ebem fejét, már majd hogy nem doromboltam is neki. Aztán, megdermedt a kezem a szőrén. Sirius?! Hogy-hogy…? És, mi az, hogy „hadd használja ki, hogy én nem emlékszem” ?! Miről is folyik a szó?
- Miről beszéltek? – nyögtem, de nem fordultam feléjük.
- Thora! Hát te… - Lea hangja lehalkult, és mintha a fogai közül szűrte volna a szavakat. – Ébren vagy?
- Nem voltam, míg el nem kezdtetek pusmogni… - morogtam, aztán nagy nehezen hátamra gördültem, és elhelyezkedtem az igazi kispárnán. A kutya jött utánam, és az oldalamhoz simult. Elmosolyodtam. – Mennyi az idő?
- Öhm… mennyi is? Negyed tizenegy van…
- Mi? De hát… Az S.V.K.! Elkéstem róla! Ti mit keretek itt? Most… Mi van?
- Hümm… - Ez Potter volt.
- Thora… khm… tudod… na jó. – Lily nagyot nyelt, és leült mellém. – Most akkor beszéljünk meg mindent, rendben? Szóval… most az új tanév első napja van. Eddig okés?
- Már hogy lenne okés neki? Hiszen, ő azt sem tudja, hogy már volt nyári szünet!
- Mi az, hogy volt már nyári szünet? Egyáltalán miről beszéltek?! – Kezdtem kiborulni…
- Kezdjük a legelejéről… - sóhajtott Lily, és megköszörülte a torkát. – Nathan ugyebár, megátkozott. Valahogy összehozott egy igét, amivel kitörölte az emlékeidet, egészen a tavalyi második félév közepéig… Szerencsére nem sikerült valami szuperül neki… Ne! Ne! Ne! Ne szakíts félbe! – mondta gyorsan, mert látta, hogy szólásra nyitom a szám. – Történt egy-két dolog az évvégén… Azt hiszem, csak te és Sirius tudjátok, hogy miért, de végül is Nathan otthagyott, és összejött egy szőkével. Aztán ki akart színezni… Valami volt a prefi fürdőben is… És jött a szünet. Te hazamentél, aztán levelet írtunk egymásnak, mikor és hol találkozzunk, hogy átjöjjetek hozzám. Lilyvel együtt érkeztél. Ellopták a melltartóinkat, rájöttünk mi van Remusszal, aztán te megsértődtél rá, és elszöktél… gondlom az Abszol útra, de ebben megint csak te és Sirius lehettek biztosak. Már csak a pályaudvaron találkoztunk újra. A vonaton mindenki ment a dolgára, majd Sirius ölében kerültél elő az egyik kabinban. Ott pusmogtatok kicsit, később találkoztál a kedvenc Kefírünkkel, és utána jöttünk fel. Igaz, farkaséhes voltál – bocs Remus… - vágta rá halvány mosollyal az arcán, mert Lupin nagyot sóhajtott. – Szóval nem sokat ettél, és rögtön fel indultál a hálótermekbe. A földön fekve találunk rád, Sirius és Nathan gyűrűjében, akik csúnya szitkokat vagdostak egymás fejéhez, és, miután kinyitottad a szemed… Innen már tudod. – Igazán értetlenül nézhettem, mert majdnem elnevette magát. Le persze nem csak majdnem. Mellém vetődött, és átkarolta a vállam.
- Jajj, drágám! Úgy nézel, mint aki most hallja először, hogy Snape mandragóra nyállal mos hajat, Lucius pedig felhasználja a fürdő vizét haj-selymesítésre… - Elhúztam a szám, és próbáltam feldolgozni a hallottakat. Mi történt velem? Mi ez a sok „Sirius meg te” ?!Egyáltalán, mi ez a sok „Sirius”?! „Black” az istenért! Mikor kezdték el a keresztnevén szólítani?! És hogyhogy Nathan otthagyott? Meg hogy összejött egy szőkével? Én… Én mindjárt sírok! És tényleg elkezdte zokogni… Az utolsó csepp az volt, hogy a bundás eb kiszökött az ágyból, és fül-lóbálva elslattyogott.
- Ne menj el… - leheltem, és Lea arcára emeltem a tekintetemet. – Ti tudjátok, kié?
- Hát per… - nyögte volna Lily, de Potter félbeszakította.
- Honnan tudnánk? – hadarta, szinte gépiesen. – Vagyis… Én nem tudtam róla… Holdsáp? - nézett rá Lupinra, mire az fejet ingatott.
- Mi az, hogy Holdsáp? – kérdeztem összevont szemöldökkel, és nagyon törtem a fejem, miért is olya ismerős a becenév. Lupin fájdalmasan felnyögött, Potter meg zavartan köhintett.
- Öhm… Mindegy… a lényeg, hogy Remus sem látta még ezt a dögöt. És ti, lányok? – Érdeklődve nézett rájuk, de a hangjában volt az árnyalt fenyegetés.
- Ahham… Mi se…
- Ma nincs is vasárnap! – hallatszott az enyhén elgyötört hang az ajtó felől. Black felénk tartott, mosoly bujkált szájszegletében. Nyögtem egyet, mikor leesett, miről is szövegel, és kínomban hanyatt dőlve, fejemre szorítottam a párnát. Onnan dünnyögtem kifelé.
- Tényleg… Ma milyen nap is van?
- Szombat – lehelte valaki (na ki?) tőlem néhány centiről. Aztán lépések hallatszottak, én meg direkte nem vettem le a fejemről a párnát. Éreztem, ahogy ránehezedik az ágyra az a valaki… – Khm… Lea… Van még Pomfrey löttyéből? – Kínosan nagy csend. – Lea? – Azt a csücsköt emeltem fel, ami átellenben volt a hangforrás irányával, és halkan nyögtem egyet. Mindenki elment! A kezem pedig felemelkedett az ágyneműről. Visszatartottam a levegőt, behunytam a szemem. Mikor lettem ilyen nyámnyila?!
- Őszintén mondom… Nem tudom elképzelni, hogyan lehet elfelejteni egy ilyen arcot… - Erre azért felnéztem rá. Csábosan vigyorgott, egy heves mozdulattal hátra dobta arcából a fésületlen tincseket. Elmosolyodtam.
- Emlékszem az arcodra… Mindenre emlékszem… Arra is, hogy mit csináltál az ütőmmel… Meg a gyengélkedőre…
- Kár… Olyan jó neveket találtam ki neked, és te mindet elfelejtetted? – kérdezte felháborodottan, és leejtette a párnát. – Vétek… - suttogta, és lejjebb hajolt. Az arcát az enyémhez érintette, a borostája végig csiklandozott. Meg akart csókolni, de elhúztam a fejem. „Borosta… Eső… Nehezen kaptam a levegőt… Megcsókolt… Nem volt olyan kiszámítható, olyan harmatgyenge, mint szokott, inkább hirtelen, Nathanhöz képest durva – de mégis finom…” Emlékeztem! Nem Nathan volt! Akkor… Hol is? Talán a pályán…? Nem Nathan volt. – Nem akarod folytatni, amit félbeszakítottál? – súgta a számra Black, nekem pedig elkerekedtek a szemeim. „- Inkább folytassuk, amit félbeszakítottál…”. Belém csapott a felismerés. Tenyeremmel ellöktem magamtól, és hitetlenkedve néztem kéken fénylő szemeit.
- Te voltál! Ott a pályán… Nathan azért… szakított velem… meglátott minket, mikor… - „- Azt hittem, Nathan vagy!" – Azt hittem rólad, hogy Nathan vagy, és ezért csókoltalak meg… Te pedig beharangoztad neki… És ezért… hagyott ott…
- De jó… - suttogta. – Nath barátunk tényleg nem a legjobban hozta össze az igéjét. A folytatásra nem emlékszel? Kezdenek jelentkezni az elvonási tüneteim… - dünnyögte, és mellém dőlt. Ujjait összefonta a hasán, egyik térdét felhúzta, másik lábát kinyújtva átvetette az enyémen. Ez a fölényes póz… Wáááá!
- Menj innen… - súgtam, és nem néztem rá. Miatta hagyott ott Nathan. Ha ő nincs, még mindig boldogan éldegélnék, tudva mi történt nyári szünetben, hogyan sikerült a vizsgám… Bár ha ő nem lenne, (állítólag) nem lenne mit tudnom a nyári szünetről… Jujj, de zavaros… Fel kelt, megkerülte az ágyat. Komolyan nézett rám. Kezembe nyomta a gyógyszer löttyös üveget, amit Leától kértem eredetileg, aztán csókot nyomott a homlokomra. Aztán kiment. Én ittam néhány plusz kortyot a falsából, aztán elaludtam, az ágytámlához dőlve.
*
Szőke hajhullám libbent az arcomba. Tüsszentettem, mire a lány kis sikoly kíséretében ugrott egyet.
- Áh, szóval fent vagy. Rám, gondlom emlékszel… Ophelia vagyok, Nathan barátnője… - Hogy ki?! Ophelia… Mintha rémlene… „Szőke haj, zöld szemek, enyhe pír az arcon, napsütötte bőrszín… az ajtóban pózolt. Abszolút miniszoknya volt rajta (aminek ha meghúzod a rojtját, az már fáj), hozzá fekete alapon, fűzöld boás fidres-fodros-fos.”
- Ahham… Hát bocs, de nem ugrassz be…
- Oké… Na szóval… beszélgessünk. – Elmosolyodott, és leült mellém az ágyra. – Nathanről, okés?
- Róla most inkább ne… - dünnyögtem, és nagyot hörpöltem a gyógyszeres flakonból. Mit csípek rajta annyira, hogy állandóan ezt iszom? Pomfrey szerint, ez segít visszanyerni az átok által elrepített emlékfoszlányokat… Majd meglátjuk…
- De én szeretnék… - negédesen vigyorgott, aztán zöld szemében valami felvillant, és ördögien magas hangon replikázni kezdett. – Ne merj a közelébe menni, megértetted?! – Mintha valami álomból ébredt volna, újra mosolygott, és végig simított összenyálazott homlokomon. – A probléma csak az, hogy erről még vele is beszélnem kell… Úgyis vissza fog fogadni engem… - Ábrándosan tekintett a plafonra, aztán felkelt mellőlem. – Jó volt veled beszélgetni. Akkor, szia! – Vigyorogva integetett, és kiment a gyengélkedőről. Néztem utána, megráztam a fejem, ásítottam egyet, és újabb kortyot lenyelve, visszafeküdtem.
*
Pomfrey azt mondta, el kell vinnem magammal két-flaskányit, de elenged a gyengélkedőről. „Igyál háromóránként két kortyot belőle, de ne túlozd el az iszogatást… és h kérhetlek, erre az időre, hagyj fel a whiskyzgetéssel… „- Szólt a Bölcs, és kitaszigált az ajtón. Felcaplattam a hálókörletbe, megölelgettem mások által összetapogatott, és össze-vissza hurcolt csomagjaimat, aztán arcon csókoltam a délutáni szunya partit élvező Leát és Lilyt, és törülközővel a hónom alatt kislattyogtam a kastélyból. A karom libabőrös lett a talár alatt, míg lelépdeltem a lépcsőkön, és átfutott az agyamon, hogy inkább elhalasztom a pancsikolást, de aztán mégsem… Először csak a szélére ültem, és a lábamon teszteltem le a víz hőfokát. Megfelelt. Csak a melltartó, a bugyi, meg a póló maradt rajtam. A víz alá merültem. Tiszta volt, annyira, hogy a felszíntől egészen az első kövekig le lehetett látni. Körülnéztem, hátha látom valahol a polipot, de az nem mutatkozott. Ha kaptam volna levegőt, biztos sóhajtottam volna. Na féltem a puhatestű csápostól, de azért mégis nyugodtabb voltam. Felmentem levegőért, aztán visszamerültem, még mélyebbre, de a nap még mindig átjutott az egyre sűrűsödő vízfelszínen. Élveztem a víz simogatását, ahogy a hajszálaim az arcom körül tekergőztek… Éreztem, hogy kéne a levegő, de inkább még mélyebbre úsztam. Minden gondom elszállt, és igen-igen rácsodálkoztam, hogy a víz mennyire el tudja terelni a figyelmemet. De valami hiányzott… Mikor erre rájöttem, már nem is esett olyan jól az úszkálás. Felrúgtam magam, és nagyot kortyoltam a levegőből. Azt hiszem, hatni kezdett a gyógylötyi, mert képek villantak fel a szemem előtt. Vagyis, inkább… Érzések.
„És akkor a vízbe érkezett két zokni nélküli, farmerbe bújtatott láb, és két izmos kar, amik rögtön hónom alá csúsztak, és kiemeltek a levegőre. Ne fuldokoltam, nem hörögtem, vagy krahácsoltam, csak hatalmasakat szippantottam, és az ismeretlen mellkasához simultam.”
Megráztam a fejem, próbáltam emlékezni, lábammal kitartóan tapostam a vizet, hogy a levegőn maradjak, még merengésem közepette is.
„- Nem vagy könnyű eset, remélem tudod. – A hangján hallottam, hogy vigyorog. E szavak, s e hangsúly hallatán, nem maradt bennem ellenállás, ránehezedtem a páciensre, fejemet vállára hajtottam.
- Mit keresel itt? – szuszogtam, és elmosolyodtam. Egyik kezével átfogta a derekamat, és a térdére emelet. Közben nyögött egyet, ha jól gondolom, az erőlködéstől, és a nyakamba dörmögött.
- A „nem könnyű”, azt hiszem nem elég precíz kifejezés…”
Nem igaz, hogy nem emlékszem rá! Nathan volt? Vagy talán…
„…szabad kezével lefogta az enyémeket, és előrenyúlt.
- Ne már, Black! – szóltam rá nevetve, de ő se nem látott, se nem hallott. Keze lemerült, és… Felemelte a törülközőt.
- Hülye… - vigyorogtam, és elvettem tőle.”
Még hogy… Black?! Mit keresett ott? És én mit kerestem ott? Egyáltalán hol voltunk?!
„- Csak nem gondoltad, hogy…? – derekamnál fogva oldalra fordított, végre láthattam az arcát… Fejemet a nyaka és a válla közti puha bőrre fészkeltem, felhúztam a térdeimet, egyik kezemmel a derekamra font mancsát kerestem meg, másikkal végig simítottam a borostáján.”
Merlinem! Mi történt velem, hogy ennyire… De most mégis…! Homlokomat ráncolva, szemeimet összeszorítva próbáltam koncentrálni, hogy olyat lássak, ami nem zavar így össze… Mondjuk az okát, hogy miért is nem Nathan ölelgetett ott a kádban… De nem sikerült. Tenger morajlásához hasonló, búgó, halk hang zökkentett ki a kínos nosztalgiázásból…
- Tavi Jéghegyek Koronázatlan Hópihés Hableánya, neked nem szabadna egyedül úszkálnod, még a zuhanyrózsa alatt sem. – Rettegve nyitottam ki a szemem, és fordultam hátra, hogy lássam a hang gazdáját (bár volt egy tippem). Black vigyorogva állt ruháim kupaca mellett. Most már kifejezetten hidegnek tetszett a tó vize. És egyre kényelmetlenebbül éreztem magam. Hiszen… Ő… Ott a… Nem is tudom, hol, ő egy szál nadrágba ölelgetett engem, miután belebugyolált egy törülközőbe! Meglegyintett a szívinfarktus előszele, és el is sápadhattam, mert picit halványult a mosolya.
- Majd szólj, ha legközelebb pacsálni indulsz, és hozunk magunkkal óv gumit.
- Hogy mit?! – fakadtam ki majdnem sírva, és a felháborodás hevében, majdnem elharaptam a nyelvemet, dideregtemben. Még hogy óvgumit…!
- Hát tudod… a muglik is azt használják. Ilyen, gumi bigyó… Majd biztos tudunk szerezni… És majd együtt használjuk, mert még azzal sem mernélek egyedül hagyni…
- Black! Te beteg vagy! Húzz innen, mert… Óv gumit?! Te… Óv gumit… - Nem tudtam mit hozzászólni.
- Most mit borulsz így ki? Állítólag minden mugli kisgyerek ezzel tanul meg úszni… - Olyan édesen értetlenül nézett rám, hogy vissza kellett fognom magam, nehogy… Aztán végig elemeztem az utolsó mondatot. És… Kitört belőlem a röhögés. Nem volt közöm a muglikhoz, apám és anyám is aranyvérű családból származtak, de kiskoromban volt egy barátnőm, aki imádta a muglikat. Rajta keresztül sok mindent megtudtam róluk. És igen csököttnek állítottam be őket. Szóval…
- Most mi van? – kérdezte értetlenül, és vihogásomat hallgatva, unalmában inkább a földre telepedett. Én pedig, elfelejtkezve ledér öltözetemről, a nevetéstől csukladozva kitempóztam a partra.
- Az nem óv gumi… Az… azta… azt nem… Merlinre! – Hanyatt dőltem a homokon, próbáltam lehiggadni, közben éreztem a meleget. Még arra sem riadtam fel, hogy Black feje belemázott a képbe, és kitakarta a Napot.
- Avass be, jó? – dünnyögte, kissé megszeppenten (?!), és mellém heveredett.
- Na jó… Szóval… Hú… Hehe… Amiről te beszélsz, azt úszóguminak hívják. Néha mentőguminak is… De semmiképp sem óv guminak! Az úszógumit tényleg arra használják a muglik, amit mondtál… így próbálnak meg úszni tanulni. De… az óv gumit… Jajj, Black! – Azta… Hát ez…
- Na jó, de akkor mi az az óv gumi? – nyögte, és most már újra vigyorgott. Talán sejtett valamit…
- Ezt most… Talán hanyagolhatnánk ezt a témát… Oké? – Könyökömre emelkedtem, még mosolyogtam egyet összeráncolt szemöldökére, aztán visszasiklottam a vízbe, hogy kimossam a hajamból a homokot. Mire újra feljöttem lélegezni, Black újra állt, méghozzá a ruháimmal a kezében. Most ő vigyorgott az én kétségbeesett pillantásomon.
- Amíg el nem mondod, ezek nálam maradnak… - Köhintett egyet, lenyelte a hangos röhögést, és csóklehelés után, még eltátogott egy mondatot. Afféle kegyelemdöfés szerűt… - Csak azért viszem el őket, hogy kvittek legyünk… – Aztán elment. Kvittek, mi?! Őt csak én láttam-hallottam, nekem viszont az egész iskola szeme láttára kell valahogy bevergődnöm a hálóterembe… Kapja be!
*
Nem másztam ki a vízből. Mivel Black a pálcámat is elvitte, tényleg nem tudtam mit kezdeni magammal (nem mintha tudnék bármilyen varázsigét, ami segíthetne…). Szóval a partra úsztam, és a fa ágainak takarásában, végül is kikecmeregtem. Egészen addig nem is volt gond, míg a fa alatt voltam. Sőt mi több, mivel feltámadt a szél, és nagyon úgy nézett ki, hogy zápor készülődik, mindenki behúzódott a kastély falai mögé. Háborítatlanul jutottam hát az előcsarnokba. Tudtam egy utat, ami a földszinti lány WC-ből indult, és a hollóhátasok klubhelysége előtt juthattál ki belőle. Onnan pedig gyorsan feljuthatok a hálótermünkbe. Szóval, elindultam. A pólóm rám tapadt, dideregve bukdácsoltam a nedves járólapon, míg végre elértem a szoborhoz. Karcsú, középmagas, finom vonású, hosszú hajú lányt ábrázolt, aki kitárt karokkal, jobb lábát kissé feljebb lendítve állt a csapokra meredve, és mivel egyszerű, szürkés márványból lett faragva, nem keltette fel az érdeklődést. Elé álltam, fázósan remegő ujjaimat az övéire fontam, és mintha csak tangózni készülnénk, közelebb léptem, és eljártam az első két lépést. Elővigyázatosságból rögtön elkaptam tőle a kezemet, ismervén már mozgás kultúrám fitogtatásának (tánclépéseim) következményét. A lány, mintha csak életre kelt volna, csilingelőn kacagva két lábra állt, kecsesen meghajolt, és arrébb lépett. A mozaikpadló négy darabja, a szélrózsa minden irányába csusszant szét, és feltűnt a pókhálós, dohos, sötétség által elnyelt, cseppet sem hívogató lépcsősor. Fogvacogva, utolsót szippantva az alagútbelihez képest, hegyi szusz frissességű, egyébként áporodott levegőből, elindultam. Ad egy: megbotlottam egy félig leomlott grádicsfokon; ad kettő: ennek utóhatása révén, legurultam; ad három: sajnos senki sem várt a fel-le járó aljánál, így akrobatikusan, a fél-csupasz seggemre érkeztem. A harag, a fájdalom, és az elveszettség sós-maró könnyei görögni kezdek az arcomon, de heroikusan talpra vergődtem, és elkúsztam a létrafokokig. Hüppögve, alig-alig látva valamicskét, felkapaszkodtam a hágcsóra, és könyökömmel kijjebb löktem egy tégladarabot. Az erős fény miatt hunyorogva, felnyúltam, és meglöktem az enyhén szólva is maszkulin boszorkánynyanya földet-söprő orrát. Nyikorogva feltárult a kijáró, és én nagyokat szipogva hanyatt vetődtem a szobor mögött. Majdnem bőgni kezdtem, de riadtan összekapartam magam, mikor meghallottam a hangokat.
- Drága cicám, ugye nem gondolod, hogy őt választom, ha te is a szóban forogsz? – Még sohasem hallottam Nathant, ilyen nyájasan nyálas hangon évődni…
- Jól van, de hát azt mondtad neki, hogy… - Valaki magas hangon vinnyogott, de (inkább nem akarom tudni, hogy mivel) beléfojtották a szót. Hangos cuppanás után, suttogóra fogta a dörmögő.
- Csak megpróbáljuk menteni a menthetőt…
„- Túl sokat kell csalódnunk a számunkra fontos emberekben, mire rájövünk, hogy senkiben sem bízatunk meg. – Halványan elmosolyodott, tűnődő tekintettel végigvizslatta arcomat, majd mutatóujjával végigsimított rajta. – Megpróbálhatnád menteni a menthetőt… - Itt összeráncolta a homlokát, vidáman felcsillant a szeme. - Használj egy kis pirosítót… - S mint ki jól végezte dolgát, elhúzódott tőlem.”
- … reméljük, ő nem fog rájönni. Aztán, ha már kellően lejjebb rongyoltuk… - Újabb cuppanás. - … azt is kiderítjük, milyen lehet a prefiben. – Elfúlt a hangja, hallottam, hogy a lány halkat sikkant, aztán Nathan felröhögött, és már csak a lépteik hallatszottak. Prefi…?!
„…senki sem vette észre, hogy besurrantam. Megnyitottam a forró vizet, kevés fürdőhabot is engedtem mellé, hogy kerüljön némi buborék is a felszínre. Beereszkedtem a hatalmas medencébe, lemerültem, addig maradtam csukott szemmel a víz alatt, ameddig csak bírtam.”
"…néhány pislantás után körvonalazódott előttem Nathan, deréktól fölfelé a medence túlsó végén. Fel akartam pattanni, hogy kinyúljak a törülközőmért, de aztán…khm.. inkább mégsem. Bele szerettem volna olvadni a medence falába, térdeimet a melleimhez húztam, átkaroltam őket.”
"…- Hogy jöttél be? – értetlenkedtem.
- Beszélni akarok veled.
- Én is beszélni akartam veled… akkor... de most már nem akarok. – Nyeltem egyet jól hallhatóan, és a lépcső felé kezdtem kúszni. Ő nagyot sóhajtott, megdörgölte fájdalmasan csillogó, mogyoróméz szemeit, szomorúan nézett velük. Elfordultam tőle, nem akartam látni. Ő felém indult, ujjai lassan ökölbe szorultak, finoman remegni kezdtek. Nem félve, de tartózkodón figyeltem lassú lépteit. Nem tudom, mitől tartva, a víz alatt, gyorsan belecsavartam magam a törülközőbe.”
Nem kaptam levegőt, fuldokoltam a felbukkanó emlékekben, és az elfojtott sírásomban. Sajgott mindenem, szinte hallottam, ahogyan a fülemben dübörög a vér, a fogaim rítustáncot jártak…
„…én nem akartam… szeretlek…. – Halkan beszélt, tekintetét az enyémbe fúrta, remegő ujjait felém nyújtotta. Egyre gyorsabban vettem a levegőt, szorítottam magamhoz a törülközőt. Ő elém állt, lefejtette ujjaimat a saját karomról, finoman maga felé húzott. Nem szólaltam meg, némán ingattam a fejem, ujjaim maguktól az övéire fonódtak, felálltam.
- Bocsáss meg! Kérlek! Én… nem akartalak bántani… tudod, hogy szeretlek… - számra suttogta a szavait, szabad kezét az arcomhoz emelte. – Hópihe… - fújta, és eddig bírtam. Sírva fakadtam, el akartam küldeni, nem akartam hogy halljon.”
"…- Menj innen, Nathan. Légy szíves… - Elhúztam a kezem, ő nem engedett el, ujjai a csuklómra fonták körbe.
- Hagyj… - nyögtem, kezemet a törülköző alá rejtettem. Az övé nem mozdult, a levegőben maradt, kettőnk között, félúton. Ő sóhajtott, nagyot nyelt, szólásra nyitotta száját, de mégsem beszélt. Én a falhoz húzódtam, eltakartam az arcom. Ő kimászott a lépcsőn, visszafordult, hogy még mond valamit, de nem tette. Újra ökölbe szorult a keze, és újra ott hagyott.”
Már bőgtem, mikor kinyitottam a szemem, és újra a boszorka szobrát láttam csak. Mát tudtam, hova tegyem a blackkes képeket… Utána került mellém a fürdőben, ő húzott fel a víz alól…
„…- Nem vagy könnyű eset, remélem tudod."
"…- A „nem könnyű”, azt hiszem nem elég precíz kifejezés…”
"…- Ne már, Black! – szóltam rá nevetve, de ő se nem látott, se nem hallott. Keze lemerült, és… Felemelte a törülközőt."
"…- Csak nem gondoltad, hogy…? – derekamnál fogva oldalra fordított, végre láthattam az arcát… Fejemet a nyaka és a válla közti puha bőrre fészkeltem, felhúztam a térdeimet, egyik kezemmel a derekamra font mancsát kerestem meg, másikkal végig simítottam a borostáján.”
Nem láttam, nem hallottam, nem kaptam levegőt. Négykézláb haladtam előre (vagy hátra), nem bírtam felfogni mit is láttam az előbb. Nathan… És én pedig… Black meg… És Nathan engem el… elát… elátkozott… és… „reméljük, ő nem fog rájönni. Aztán, ha már kellően lejjebb rongyoltuk”… ez meg… mit…? Mit jelentsen?! Én nem… nem akarom… én…
- Thora! Merlinre! Mi történt?!
- Hagyj! Hagyj békén! Utállak! Gyűlöllek! Mindenkit! Haza akarok… Haza akarok menni… Nem… Én nem…
- Thora! Lily vagyok. – Ő is zokogott. – Kérlek… Lily vagyok… Nyugodj meg… - Mellém térdelt. Átölelte a vállam. Hajamba hüppögött. Lassan ringatni kezdett. Arcomat a talárjába fúrtam, hörögve levegőt nyeltem, a fejemet ráztam. Aztán lépéseket, majd morgást, motyogást, szipogást, orrfújást hallottam. Valaki felemelt a földről, elindultunk. Én a valakihez bújtam, átkaroltam a nyakát, remegve-vacogva halkan sírtam tovább, majd félénken felemelte a fejem, hogy megszemléljem közlekedési eszközömet. Potter halvány mosolyt eresztett felém, homlokomba csókolt, dobott rajtam egyet, kissé jobban magához szorított, és elfordította az arcát. Érthetetlen, de megnyugodtam arcát megpillantván, már majdnem mosolyogva hozzábújtam, és magamban örültem annak, hogy jóban vagyok Lilyvel…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
