- Mit történt?! – Lea halálsikolyt hallatva Potter mellé ugrott, és szinte kikapott a kezéből. Már nem sírtam, de nem is szólaltam meg. Potter az ágyra ültetett, aztán hátrébb lépett, és tűnődőn tanulmányozta vonásaimat.
- Faggassátok ki… Elég ramatyul néz ki, szerintem.
- Már emlékszik – szólt egy halk, dörmögő hang Lilyék háta mögül. Lassan felé fordítottam az arcomat, és, igaz nem látszott rajtam (remélem), megkönnyebbültem, hogy nem vigyorog. Rajta hagytam a tekintetemet, megnyugtattak kék íriszei, nem néztem senki másra a helyiségben. Beljebb lépett, becsukta az ajtót maga mögött. Potter elfordult tőlem, most már Lilyt szuggerálta. Lea kétségbeesetten nézett rám, aztán megunva a nagy csendet (mivel senki sem mukkant), nagyot hüppögve kisietett a szobából. Lily még mosolygott rám egy aprónyit, aztán Lea után ment. Potter Blackre vigyorgott, és végül is egyedül maradtunk. Black közben egészen közel sodródott a távozók menetszelétől, már az ágyamnál állt, oldalát az ágy lábához döntve. Csak nézett. Én pedig visszanéztem. Ítéletideig bírtam volna, de a könnyek újra előtódultak, mikor bevillant az édesen komoly arca, mielőtt szájon csókolt volna. Csuklómat a szememre szorítottam, elmázoltam a könnyeimet, aztán felálltam az ágyról. A csomagomhoz indultam, de mikor elhaladtam volna mellette, elkapta a derekamat, és magához rántott. Nem ellenkeztem, de nem is simultam hozzá. Szembe fordított magával, komolyan szemlézte az arcomat, aztán felemelte a kezét, és megtörölte a szememet.
- A whiskydet elkobozták. – Hangja, vonásai, tartása mit sem változott, de a szemében szikra lobbant, és szinte hallottam, ahogy vadul röhög. Velőtrázó nyögést hallatva mellkasára borultam, és újra bőgni kezdtem; kisebb részint a pia miatt…
- Hajjaj… mit tesz velünk az óv gumi hiány… - Szorította a vállamat, közben a hátamat simogatta, én pedig bőgés helyett nyögve felnevettem. Ujjával feljebb emelte az államat, csókot lehelt könnyes szempilláimra, és ő is mosolygott. Tenyerem a mellkasára simult, kicsit közelebb húzódtam hozzá, nem bírtam levenni a szemeimet az övéiről. A mosolya lassan szertefoszlott, feltűnt az a mézédes mogorvasága. Lábfejére talpaltam, spiccre emelkedtem, de még így sem értem, csak az orra hegyéig. Ő meg sem rezdült, minden moccanásomat nyomon követte.
- Be fog görcsölni a lábujjam… - nyögtem tátogva, és meggondolva magam, készültem lehátrálni tappancsáról. Nem hagyta… Megcsókolta a szám. Megdermedtem. Ha emlékszem, ha nem, gyakorlatilag ez volt vele az első csókom… És… Szájába sóhajtottam, kezeimet a nyaka köré fontam. Nyelvemmel megérintettem az ajkát, de rögtön hőköltem volna hátra. Nem engedte. Tenyere a tarkómra kúszott, számat erősen az enyémre szorította, ő is bevetette második legnemesebb (ízlelő) szervét. Már nem akartam elhúzódni tőle. Aztán, végül muszáj volt, csak levegőcsere okából is. Arcomat a borostájára simítottam, hozzá dörgöltem, élveztem, ahogyan cirógatott - csiklandozott. Végül is lépkedni kezdett, maga előtt tolva, és a végén nyakába kapaszkodva kiterültem az ágyon. Rólam inkább mellém hemperedett, de a karja a derekam alá szorult. Ezt kihasználva végig gördültem rajta az oldalamra, kezemet átvetettem a mellkasán, fejemet a válla gödrébe fészkeltem. Ő így behajlíthatta a könyökét (a karja persze még mindig alattam volt (na nem mintha menekülni kívánt volna)), és ujjaival az én csupasz bőrömet cirógatta. Akkor esett le úgy igazándiból, hogy még mindig melltartóban, bugyiban, és egy agyonázott ujjatlanban gömbölyödök rá. Őt láthatólag nem zavarta, így én is levetkeztem a gátlásaimat (de csak azt!(már ha voltak olyanjaim…)). Jó darabig feküdtünk így, szótlanul, moccanatlanul, de ő megtörte a csendet.
- Mitől borultál ki ennyire? – kérdezte halkan, és, igaz nem láttam az arcát (a fejem ugyanis, a nyaka magasságában nyugodott a vállán), éreztem, ahogyan megfeszültek nyakán az izmai.
- Nem borultam ki… - morogtam, és arcomat a talárjába rejtettem. Az anyagon keresztül éreztem, hogy megfeszül a fiú mellkasán. Pedig nem is volt alatta semmi… Ha most lebontogatnám róla… hümmm… bevillant, hogy én már láttam őt félmeztelenül. Na jó, nem is egyszer, de az öltöző nem számít. De mikor az ölében ültem, és közelről figyelhettem a bőrén gyöngyöző vízcseppeket… Na-na! Elkaptam kezem a talárjáról, fel akartam kelni mellőle. Hát, nem sikerült…
- A fürdő, igaz? – Visszarántott, de ő nem feküdt már, hanem könyökölt. Úgy vizslatta mogorva arcomat, hogy közben vidoran mosolygott. Lehajolt, puszit lehelt az orromra, haragráncaim rögvest kisimultak. Aztán orrával végigcirógatta az arcomat, és bőrömre lehelte a szavait. – Ugye?
- Jajj, Black… - nyögtem, és kezembe fogtam az arcát. Úgy helyezkedtem, hogy a szemeink egy vonalban legyenek, és próbáltam olyan komolyan nézni rá, ahogy csak lehet. Nem jött össze. Inkább elszontyolodtam. – Nem haragudol rám? – kérdeztem szemlesütve, ujjammal a griffendéles jelvényt piszkálgatva. Black meghökkenve felvonta szemöldökét, és marokra szorította mocorgó ujjaimat.
- M’ért kéne haragudnom?
- Nem hittem el neked, amit Nathanről mondtál. Senkinek sem hittem el… Nem tudtam, nem tudom róla elképzelni, hogy ilyet tegyen… Hogy… elátkozzon… - Olyan nehéz volt kinyögni ezeket a szavakat! Tényleg nem tudtam elhinni, hogy… Vagy talán nem akartam… Black nem szólalt meg, csak tovább könyökölt mellettem, engem nézett, közben szabad kezével a hajtincseimet böngyörgette. Gondoltam, ezzel le is zártuk a témát. Hát akkor kezdjünk másikba!
- Az előbb, mintha azt mondtad volna, hogy elkobozták a piámat… Ki is kobozta el?!
- McGalagony.
- Na ne már! Az összeset?! Magamat ismerve, biztos nem csak egy üveggel hoztam… Hogy volt képes…?!
- Ha annyira inni akarsz, igyál a gyogyilötyidből… Aztán, javaslom, durmolj egyet, mert nem nézel ki valami hű-de-fittül…
- Ezt most célzásnak szántad? – kérdeztem enyhén sértődötten, kíváncsian tanulmányozva mimikáját.
- Burkoltan… - dünnyögte, aztán unott képpel lehajolt hozzám, fogon csókolt, és felkelt mellőlem. Hanyatt fordultam, figyeltem a mozdulatlan ágyfüggönyt, és tompán feljajdultam, mikor a képbe repült a gyógyszeres flaska. Aztán hallottam a csók cuppanását, és az ajtócsukódást. Három jó nagy kortyot benyeltem az üveg tartalmából, aztán tényleg elszunyáltam.
*
Nem álmodtam. Minden, amit láttam, valóság volt (valamikor). Zavarosan jöttek elő a képek, hogy mik is történtek velem/velünk Azóta. „A víztől lucskos pálya, Nathan fájdalommal felcsillanó szemei, Black elégedett mosolya.
Aztán változott a kép, Piton könyöke az arcomba, az én térdem Black lágyékába csapódott.
Majd Ophelia pózolt a gyengélkedő ajtajában, Nathan a lány felé csücsörített.
A Szükség Szobája, telis tele whiskyvel.
Puha orr cirógatta a fülemet, és mikor kinyitottam a szemem, Black kaján mosolyát kellett azonosítanom.
Gloria örömsikolya, mikor elújságolta, hogy Opehlia tarkává vált, Black pedig szájon csókolta őt!
Aranyba lettem öntve, de végül is egy délután alatt, visszafakultam.
Roxmorts helyett bőgve fakadtam Blacknek; később hevesen egymáshoz bújva a fiúk hálókörletében kötöttünk ki.
A nagyon-nem-szeretett jelenet a prefektusi fürdőben…
Majd Black gyönyörű szemei ugyane helyiség forró gőzével keretezve…
Belzebub selyemsörényének érintése…
„Éljen az ingyen peep-show” címszó alatt értendő tevékenységeink, a tanév utolsó napján.”
Felriadtam. Mocorgás hallatszott a másik ágyról, és a mozgolódó kupacot nyugtázva, azt is felmértem, hogy éjszaka van… Nem vesződtem pizsamába öltözéssel, vagy efféle elhanyagolható, mocorgásra késztető tevékenységekkel, csak felkeltem, és kislattyogtam a hálóból. Elegem volt a fura-ízű trutyiból! Whiskyt akartam! Sokat, egyszerre, sokat! Fáklyafényben úszott a folyosó, könnyűszerrel kijutottam a klubhelyiségből. Indultam volna el a folyosón, de szemeim előtt felvillanó emlékkép elvakított, és én a falnak tántorodtam. Vagy talán… Nem is emlék? „Csokoládébarna hajrengeteg; halk sikoly; mély torokhangú nyögés” Megráztam a fejem, öklömmel a szemeimet dörzsöltem, tovább mentem. A festményeket szuggeráltam, hogy megtaláljam a megfelelőt, de a figyelmem állandóan arra a képre-hangra orientálódott. Befordultam a sarkon, hogy a következő emeletre lépcsőzzek. Újabb részjelenet tűnt fel. „Ziháltam, halkan nyöszörögtem, csorogtak a könnyeim. Láttam a mosolyát, ujjai a hasamat simogatták. Derekamnál fogva közelebb húzott.”Ide azt a piát! Bármilyet, csak kiüssön a következő néhány órára! Megtaláltam a képet. Gömbölyded körték, egy fenékpartot ábrázoló őszibarack, mérgesen piros almák… A konyhába léptem. Újabb hangokat halottam. "- Kérlek, hagyj! Én…- Nem tudtam beszélni,könnyeimet nyeltem, szóformálás szóba se jöhetett. Láttam kedves mosolyát, felemelte a kezét, eltűrte a tincseket a szemem elől. Ajka az enyémre hajolt, nyelve forró vonallal rajzolta körbe a számat, aztán halkan megszólalt. - Úgy szeretlek... Ugye tudod? - Elfúlt a hangja, hátamon összekulcsolt karjai erősebben szorítottak, arcomat a mellkasához préselték. Láttam ahogyan vonásai megkomolyodtak, fülembe suttogott. - Csókolj meg! Hadd élvezzelek... Óvatos leszek! Nem kell félned..." Az a hang! Mély, dörmögő, szinte már lágy... Mi ez az egész?!Csukott szemmel támolyogtam a vitrinig, amiben a whiskyt tárolták. Két üveget vettem elő, az egyik felét rögtön el is nyeldekeltem. Falnak támasztott háttal a padlóra csúsztam, felhúzott térdeimre hajtottam az arcomat, próbáltam rendet rakni a gondolataim között. Az a hang olyan ismerős volt. Hosszú barna haj... Mély bariton... Ugye nem?! "A sírástól nem láttam, nem hallottam, csak egyre jobban fáradtam. Ő feljebb emelkedett, mellkasa az enyém fölé került. Tenyeremet hasára tapasztava próbáltam távol tartani őt, de mintha ott sem lett volna kezem. Könyökén támaszkodva ereszkedett lejjebb, pólóm már a hasát érte. Hangosan zokogtam alatta, úgy lapultam az ágytakaróra, mintha a másik oldalán akartam volna kijönni. Rendíthetetlen mosolya félelmet keltett bennem. Felhúzta a térdeit az oldalamhoz, felemelkedett rólam, kezeit a hasamra simította, a póló alá nyúlt. - Nem akarom! Engedj el! - A szavaim könnyekbe fulladtak, nyögések ként törtek elő a számból. Ujjaim közben marokra szorultan az övéit püfölték, de mintha csak cirógatták volna, NATHAN fel sem vette az érintésüket. Tenyerébe vette a mellem, halkat sóhajtott, pólóm szegélyét tartó könyökével a nyakamra tolta az anyagot. Rám hajolt, hasának csupasz bőre az enyémre tapadt, csókot fújt a mellkasomra. Talán a hüppögésem zavarta el a fájdalmas képeket, mindenesetre záporozó könnyeim sós ízével keveredve jutott el a torkomig az üvegben maradt kortyok valamennyi millilitere. Ilyen biztos ne történt velem! Ezt én nem engedtem volna! Nathan... Nem engedtem volna! l a pult mögül előbukkant a barna bozont.
- Thora? Mi bajod?! - Isayah állt velem szemben, kezében egy csirkecomb, és értetlenül bámult rám. Újdonatúj nedvvel a szemem sarkában nyögtem fel, és bújtam kajával teli karjai közé. Ő meg csak állt, jó messzire tartotta tőlem a kezeit, nehogy véletlenül is hozzám érjen. – Öhm…Talán… Elengedhetnél… - Na igen... Eléggé furcsának tűnhetett, hogy egy mardekáros, osztály szépét (na persze csak Lucius után) ölelgetek, aki meg közben vígan lakmározgat. Na, légy szíves… - türelmetlenül arrébb taszajtott, és jó pár lépésnyit hátrált tőlem. - Ugye nem követtél? - enyhén gyanakvó hangnemben tette fel a kérdést, de most még ez sem érdekelt. Nem mukkantam, csak megtöröltem a szemem, és némán a fejemet ingattam. Ő elégedetten bólintott, harapott egyet a futóműből, vidáman intett felém, és elhagyta a főződét. Gondolkodtam, hogy esetleg utána szólok, marasztalom, csak hogy ne legyek egyedül, de végül nem szólaltam meg. Nagyot sóhajtottam, befordultam a pult mögé, éhségemet csillapítandón. Valamibe burkolt burgonya lehetett, de már csak ez maradt (vajon Isayah mióta lehetett itt?!). Beleharaptam, ízlelgettem és kezdtem irigyelni az imént távozott mardist… Újabb kortyot nyeltem le a szeszből, és hanyatt dőltem a padlón, fulladást előidézendőn. Épp csak, hogy lehunytam a szemem…"Hallottam, hogy az övével matat, de a szemei még így is az arcomra szegeződtek. Valamit tennem kellett… Elszakítottam pillantásomat zabáló tekintetéről, körülnéztem, hol is lehetünk. Az ablak a fejem fölött világított a hold fényében, a függöny el volt tűrve, amennyire csak lehetett. A saját ágyamban voltunk… Éjszaka… Akkor… Reménykedőn pillantottam Lily ágya felé, de az rendezetten megvetve, háborítatlanul, lilymentesen nyugodott. Lea ágya már nem volt ennyire festői, de abban sem feküdt senki. Hol lehettek a többiek? Rögtön elfelejtettem minden töprengeni valómat, mikor megéreztem a leheletét a hasam alján. - Kettőnk miatt csinálom… Szeretném, ha tökéletes lenne… - Mocorgás zaja hallatszott, aztán ruha surrogásáé, majd újra a nagy csend. Éreztem, hogy fölém hajol. Már épp készültem volna erőt gyűjteni, egy nagyobbnak szánt ütéshez, mikor…"
- Én ezt nem akarom! Ne akarom! Utálom! Nem akarom! - Fülemre tapasztottam a kezeim, szememet szorosan lehunytam, hogy ne lássak, ne halljak, közben a nagy semmivel üvöltöztem, de mindhiába. A kép szemeim nélkül is eléggé éles volt, Nathan hangja betapasztott füleim ellenére is tisztán csengett, és hiába nem akartam, a képsor folytatódott. "Nathan arca szemeim elé úszott, mintegy búcsúképpen szájon csókolt, majd felemelkedett, pálcáját rám szegezte, és eldörmögte a varázsigét. - Petrificus katatus! – Sikoltottam… Jé, sikoltottam! Lélekben felkészültem rá (már ha ilyenre fel lehet készülni…), hogy megdermedve, öntudatlanul fogom átélni, amit Nathan velem tervez... De nem. Mintha valami irányított volna, kezemet a fiú nyaka köré fontam, közben belül vadul zokogva próbáltam tiltakozni. Nem ment… Belülről hallottam Nathan hangját, a száját viszont nem láttam mozogni. - Csókolj meg... - Meg akartam rázni a fejem, a szemébe üvölteni, hogy NEM!, de nem tudtam. Számat az övére tapasztottam,és mintha a testem külön életre kelt volna, függetlenül az én akaratomtól, annál inkább függve Nathanéntől, nyelvemet az övéhez érintettem, mire hangosat felnyögött. - Engedj el… - suttogta bentről, mire rögtön ellazultak a kezeim, és testem mellé hullottak az ágyra. Fel akartam ülni, kihasználni, hogy tudok mozogni, de nem ment. Kérni akartam, hogy engedjen el, hagyjon elmenni, ne bántson… Nem jött ki hang a torkomon; még a szám sem mozdult. Próbáltam csak tátogni, olvassa le ajkaimról a könyörgést, figyeljen fel rá, de nem történt semmi. És akkor újra hallatszott a bariton. – Szeress… - Mondani akartam, hogy bekaphatja, ehelyett egy olyan szó csúszott ki a számon, amire már nagyon rég nem gondoltam Nathannel kapcsolatban. – Szeretlek… - Szinte nyögésnek hallatszott szavam, pont azon a hangszínen, amitől a fiú arca rendszerint ellágyult, majd enyhe piros színt öltött, és a kívánt hangsúlyra tettel válaszolt. Hajamba markolt, magához rántott, orrát puhán az arcomhoz dörgölte, közben bentről szólt a hangja. - Ölelj magadhoz… Simogass... Engedj nekem… Tagjaim olyan keccsel mozdultak felé, mint még soha, persze nem ön-, hanem Nathanszántukból. Ujjaim hajába túrtak, melleim a mellkasára simultak, ajkaim sóhajt formáltak a tengermély bariton utasítására." Merlinre! Hát ez meg mit tesz velem?! Elegem van! Remegő tagokkal feltápászkodtam a földről, elbotorkáltam a szekrényhez, és inni kezdtem. Nem akartam semmi mást, csak kijózanodni ebből a rémálomszerű látomásos ébrenlétből, talán aludni egy jót, hogy mindent elfelejtsek, és erre az éjszakára, ezekre a képsorokra, a kiszolgáltatottság, tehetetlenség, félelem, harag, gyengeség nyújtotta borzalmas érzelmekre soha se emlékezzek. Minden palackba belekortyoltam, és csak messziről - mint valami üvegburán át - hallottam, ahogyan a padlón landoltak, és kis szilánkokra szakadtak. Bódultan landoltam az üvegcserepeken, és már a nyilalló fájdalmat sem vettem fel, amit éles felületük okozott a bőrömön. Erőltettem magam az alvásra, és arra, hogy ne álmodjak. Semmit se! Az alvás összejött, a jelenet viszont folytatódott. Utolsó gondolatom a bódultság előtt az volt, hogy reggel egyenesen a gyengélkedőbe megyek, és bepanaszolom Pomfreynak a löttye mellékhatásait, de elnyomott az álom. Lelki szemeim felpattantak, és rezzenetlenül tűrték, lelkemnek-testemnek elviselhetetlen emlék (vagy miacsoda) képeket...
*
Legnagyobb megkönnyebbülésemre, most már tényleg csak emlékeket láttam. "Black vigyorogva csókot nyomott az orromra, és ha nem jön Potter, tuti eltörtem volna a szaglószervét.
A padlóra zuhantam a csilingelést hallva, és kinégykézlábaztam valami csokiban tocsogó kajáért. A csoki mellé kaptam egy Blacket is… Nem kívánt bónusz… Némi évődés (csokit évődtünk, oké?!), és egy röpke csók után, elhagyta a kabint. És, a kép megszakadt. Áramszünet van, vagy mi a franc?! Valaki a fülembe dörmögött. Vagyis, valakik(?). Lustán kinyitottam a szemem, és bele nyilallt a fájdalom a halántékomba. Odakaptam a kezem, és valami hegyeset tapintottam a hajam alá fúródva. Fájdalmasat nyögtem, és kirántottam onnan azt az izét. Mivel a szemeim enyhén kettéálltak, az orromra kellett tennem, hogy megszemlélhessem, mi is állt ki a fejemből. Üvegszilánk… Hogyan?
- Thora… Ébredj fel… Hallasz? - Valaki megrázta a vállamat, államnál fogva arcára fókuszálta az enyémet. Black összevont szemöldöke derengett előttem, és biztos az álom utóhatására, de nagyon kedvem lett volna hozzábújni.
- Nem… - nyöszörögtem, és visszadőltem a padlóra. Nagyot sóhajtott, mellém feküdt. A könyökére támaszkodott, az arcomat bámulta, aztán lehajolt. Azt hittem meg fog csókolni, de ehelyett vállára ereszkedett, fejét a mellemre hajtotta, mintha csak a szívverésemet akarná hallani, és összegömbölyödött mellettem.
- Annyi baj van veled… - nyögte, és beleszuszogott a pólómba. Elmosolyodtam, lehunytam a szemem, vágytam rá, hogy visszaalhassak, és tovább nézhessem-emlékezhessem a vonat utat. De nem hagyta. Hirtelen kikapott a könyökömből egy eddig észre sem vett üvegszilánkot, mire a sebből folyni kezdett a vér, és már fájt. Könnybe lábadt a szemem, és a fejére csaptam, hogy ezt most m’ért kellett, erre ő elkapta a csuklómat, talpra pattant, és az ölébe kapott.
- Nahaaaa… - nyikkantam, és nagyon erősen kapaszkodtam a nyakába. Most végre beburkolózhattam az illatába. Talárjához simítottam az arcomat, már majdnem doromboltam is, mire dobott rajtam egyet, és az idilli hangulat szárnyra kapott.
- Mi a fene bajod van?! – emeltem fel a hangom, és ellöktem magam tőle. Igaz térdre érkeztem, de legalább elkerültem karjai hatósugarából. Érdekes, néha milyen gyorsan változik a kedvem… - Menj innen… - dünnyögtem, és seggemen csúszva elértem a falat. Már világos volt a folyosón, sőt, egy része tele volt szabadidőruhás diákokkal.
- Nem veled van bajom. – Felém indult, a kezét nyújtotta. Szemeit fürkésztem, és engedtem, hogy felsegítsen. – Ez az átok teljesen kikészít…
- Merlinre! – kaptam a szívemhez. - A Nagy Sirius Blacket kikészíti egy kis átkocska?! –Nevetni kezdtem savanyú képét látva, közben térdeimre hajtottam a fejemet, és a röhögés végül bőgésbe fulladt.
- Gyere, segítek. – Mély, mégis ismeretlenhang szólalt meg tőlem távolabbról, és mikor ketten kétfelől felemeltek, kinyitottam a szemem, hogy lássam, ki is segít… Isayah fogta a bal kezemet, Black a jobb kezem alól bújt hozzám, és miután átvetette a mancsomat a vállán, kezeit a lábaim köré fonta, és az ölébe helyezett.
- Köszi… - düny- és nyögte a mardisnak, és elindult velem. Nem tudtam levenni a szemem a barna hajúról.
- Várj – szóltam neki, mikor már hátat fordított. Megtorpant, és visszanézett rám. Valami bujkált a tekintetében, de nem ismertem fel, hogy mi lehet. - Te voltál az éjszaka, igaz? –kérdeztem halkan, nem törődve Black értetlen vigyorával. Választ nem kaptam a kérdésre, csak egy futó bólintást. Aztán már ment is. – Bocsi! – kiáltottam még utána, de szerintem már nem hallotta. Blackhez fordultam, vállat vontam magyarázatot-váró tekintetére, és hagytam, hogy elvigyen a gyengélkedőre. derengett, hogy egyébként is el akartam jutni oda, a sebeimet leszámítva, de hiába törtem a fejem, nem jutott eszembe. Sőt, mikor Blacknek akartam elmondani, hogy miket is láttam éjszaka… Legyen elég annyi, hogy nem sikerült. Aztán már inkább nem beszéltem, mert ha csak levegőért nyitottam is ki a szám, valamilyen gyógyszer biztos landolt benne, Madam Pomfrey rosszvoltából.