|
Fejezet 17
Lea 2007.06.28. 13:59
Szerző megjegyzése: Az igazgató először tűnik fel hosszab távon:)
Nathan elnyeri méltó büntetését (egyenlőre)
Sirius pedig vigasztal...:PP:P
Dumbledore a dolgozószobájába hívatott minket. Vagyis engem meg Nathant. Nem akaródzott találkoznom a barna loboncossal (vagyis az egyik barna loboncossal). Kiengedtek a gyengélkedőről, és Madam Pomfrey rögtön az igazgatói szobába parancsolt. Felcaplattam a lépcsőkön, de a kőszobor előtt megtorpantam. Hiszen nem tudom a jelszót! Biztos valami, amit Dumbledore professzor kedvel… Mit kedvel Dumledore professzor a citromporon kívül?
- Csótány csokor… - szűrtem a fogaim között, de a kőszörny csak gúnyosan elvigyorodott. - Öhm… Lángnyelv Whisky…?
- Nem a te kedvencedet használják jelszóként, kisasszony… - csóválta a fejét a szobor. Már épp nyöszörögni kezdtem volna, de ekkor…
- Juharfátyolka. – Megfogta a vállamat, és fellökött az elugró kőfaragvány mögött feltáruló grádicsra. Értetlenül néztem hátra, de Isayah mosolyogva visszafordított, keze viszont a vállamon maradt. Teljesen ledermedtem… Ugyanolyan mosolya volt, mint Nathannek.
- Öhm, köszi… - nyögtem, mikor kiléptem a folyosóra, és végre az arcára nézhettem.
- Szia! – Nathan a hátam mögül érkezett, magához akart ölelni, de én elléptem tőle. Isayah kettőnk közé került, igen-igen közömbösen szemlélte a jelenetet. Nathan közelebb lépett, vidáman mosolygott, hozzám akart hajolni, de ekkor kitárult a szoba ajtaja, és megkönnyebbülten felsóhajtottam a professzor hangját hallva.
- Gyertek be! – Figyeltem, mit csinál barna haj2 (Isayah), és mellé léptem, hogy lássam az arcát. Nem nézett rám, Nathannel váltott egy sokatmondó pillantást, aztán biccentett és elment. Nem vártam barna haj1-re, beléptem előtte az ajtón. A tanár úr vidáman mosolygott félholdszemüvege mögül, és intett, hogy üljek le. Bólintottam, és helyet foglaltam. Nathan követte a példámat, mellém ült le, kezét az én karfámra csúsztatta az ujjait az enyémekre fonta. Nagyot nyeltem, lehajtottam a fejem, nem akartam egy felnőtt előtt sírni. Nathan finoman simogatni kezdte az ujjaimat, de közben nem nézett rám. Dumbledore-ra emelte tekintetét.
- Professzor úr, miért hívatott?
- Mr. Amos, ne legyen türelmetlen. Először is, amint látom, és szóljanak, ha tévednék, jobb lesz, ha egyesével hallgatom meg magukat… Szóval, ha esetleg, Mr. Amos kifáradna, míg Ms. Aradottir elmeséli, amire kíváncsi vagyok… - Égett az arcom, mikor meghallottam a vezetéknevemet… Már arra készültem, hogy szóljak a profnak, inkább szólítson a Thorának, de nem jutottam szóhoz.
- Professzor úr, igazból nem értem,mit is kéne elmesélnie Thorának… Na meg nekem…
- Ó, ne aggódjon Mr. Amos, mindent elmagyarázok, ha sor kerül magára. De most… Legyen szíves. – Kitárult az ajtó, és Dumbledore fejével kifelé intett, mintegy jelezve, Nathan rontja a levegőt. A fiú felállt, lehajolt hozzám, arcon csókolt, és a fülembe suttogott.
- Majd kint beszélünk, rendben?
- Mr. Amos, Ms. Aradottir biztos tájékoztatja majd magát, de csak miután, magával is megbeszéltem, ami t szeretnék… - Némi él érződött a hangján, de az arcán nem látszott semmi. Nathan már nem kötözködött, kiment. Megkönnyebbültem, tenyerembe temettem az arcom, nagyokat lélegeztem, aztán mikor megnyugodtam, mosolyt erőltetve felemeltem a tekintetemet. Ő már nem mosolygott, komolyan nézett rám, aztán nagyot sóhajtva felkelt a székéből, mellém sétált, és Nathan helyére ereszkedett. – Beszélgethetünk? – kérdezte halkan, és le nem vette volna rólam a szemét.
- Ühhüm… - bólintottam, és próbáltam a beszélgetésre koncentrálni, nem törődve barna haj1 érintéseivel, szavaival, létével.
- Na jó… Nem szeretném felzaklatni, de, ha megkérném, megpróbálna visszaemlékezni, mi történt, mikor…
- Mikor Nathan megátkozott? – fejeztem be helyette, és újat nyeltem, hogy eltűnjön a gombóc a nyelőcsövemből. – Azóta sok emlék előjött… Mármint, olyanok, amik nyári szünetben, vagy a Hollóhát elleni meccsünkkor történtek… Még arra is emlékszem, hogy idén majdnem lekéstük a vonatot… De, hogy mit csinált, mikor… rám szórta azt a… azt a varázst… egyszerűen nem emlékszem…
- Rendben van. Madam Pomfrey gyógyszere, úgy látszik, tényleg hatott. Azt esetleg el tudná nekem mondani, hogyan jutott le tegnap éjjel a konyhába? Na persze, a whiskys üvegekről is meghallgatnám a magyarázatát… - itt halványan elmosolyodott.
- Hogy… a… de hát… A professzor úr honnan…? – Persze, tudom, igaza van… Ezen már meg sem szabadna lepődnöm… - próbáltam mentegetőzni gondolatban, mikor megláttam szemrehányó tekintetét. Megcsóváltam a fejemet. – Nem emlékszem rá. Tudom, hogy valamiért le akartam menni a gyengélkedőre, és…
- Feltehetőleg a sebei miatt indult Madam Pomfreyhoz, nem gondolja?
- De… biztosan… Azokra csak reggel figyeltem fel. Mikor Black felébresztett, valami nem volt rendben. Aztán jött Isayah, és beugrott, hogy…
- Szóval, Mr. Nayar is jelen volt a reggeli felfordulásnál?
- Igen. Segített Blacknek felkelteni engem a padlóról. Mikor meglátta, jutott eszembe, hogy ő is ott volt a konyhában éjszaka… De nem tudom, mit csinált ott. Csak arra emlékszem, hogy ott volt.
- Mr. Nayar, és Mr. Amos jóba vannak, nem de bár?
- Öhmm… Én… Nem tudom, hogy Nathan… kikkel van jóban… Nem szoktam együtt látni őket, de az előbb… mikor kint voltunk… - Mondtam volna épp, hogy egészen rossz érzésem támadt azt a pillantást látva, de az ajtó egy kis résnyire kitárult, és Nathan bekukucskált.
- Igazgató úr, most már bejöhetek?
- Mr. Amos, van valami, amit haladéktalanul meg szeretne osztani velem?
- Öhmmm… - Nathan elgondolkodott (nahát, ilyet is tud?!) – Nincs, tanár úr.
- Akkor legyen szíves kifáradni, és csak akkor benyitni a dolgozószobámba, amikor felszólítom rá. – Egy ilyen kedélyes, levakarhatatlan mosolyért nagyon sokat megadnék… Már azt vártam, hogy kacsint egyet az igazgató, de aztán csak újra felém fordult. – Azt hiszem, Mr. Nayar is meglátogat engem még a mai nap folyamán… Ha esetleg találkozna vele klubhelyiségbe menet, feltétlenül szóljon neki… Van még valami, amit szeretne nekem elmondani, Ms. Aradottir? - Nem tartottam életbevágónak a „mikor kint voltunk”-ot befejezni, így aztán megráztam a fejem. – Rendben van. Akkor, elmehet, Ms.Aradottir. És legyen szíves beküldeni Mr. Amost, bár úgy hiszem… - Nathan belépett a szobába. - … erre nem is lesz szükség. – Elmosolyodtam, és „barna lobonccal” mit sem törődve, kimentem a folyosóra. Lea az ajtó előtt állt, és igen le volt lombozva.
- Szia – mosolyogtam rá, és mellé léptem. – Mi a baj?
- Kiráz a hideg Nathantől… Kedvesen mosolyog, olyan barátságos, meg figyelmes… brrrr! – Megdörzsölte a karjait, mintha csak dideregne, aztán kézen fogott, és elindultunk a klubhelyiség felé. Útközben el kellett mesélnem, miért hívatott a „diri”, utána pedig hallgatnom kellett barna haj1 szidalmazását. Már fordultunk volna a portré elé, mikor eszembe jutott Isayah. Igaz, Dumbledore azt mondta, hogy „klubhelyiségbe menet” szóljak neki, mégis levágtattam a lépcsőkön.
- Thora, hová mész? – kiáltott még utánam Lea, én pedig még visszakiáltottam a sarokról.
- Menj csak be, én elfelejtettem valamit! – És tovább szaladtam a mardekárosok felé.
*
Nem szerettem arra felé járni. Minden olyan sötét volt, meg olyan… borsódzott tőle a hátam. Gondoltam rá, hogy először megnézem a nagyteremben, de aztán, mivel az nem esett útba, elvetettem az ötletet. Befordultam a fáklyákkal kivilágított folyosóra, és tompán felsikkantottam, mikor majd’ beleütköztem Malfoyba, és kompániájába.
- Mit keresel itt, Hókupac? – Mondja ezt ő… Mint falsápadt, tejföl fejű… Mindegy…
- Nem hozzád jöttem, Malfoy. – Kerültem volna ki, de Regulus elém állt. – Black, söpörj innen. Üdvözölöm a…(ez egy csúnya szó, úgyhogy inkább nem írom le, de remélem érthető…) anyádat… - Ez volt az Elbocsátó Szép Üzenet Thora módra, és már ott is hagytam őket. Volna, ha nem akasztom ki ifj. ifj. Sötétet…
- Ribanc! – kiáltással rám vetette magát, és a földön kötöttünk ki. Én a hátamon, ő a hasamon. – Majd én megmutatom neked, ki is a kurva – sziszegte. Na tessék… Én itt töröm magam, hogy szalonképesek maradjunk, ez meg csak így kiabál.
- Te már annyiszor láthattad, miattam meg ne törd magad… - nyögtem, mert kezdte belőlem kisajtolni a beleimet. Malfoy felröhögött a háttérben, mire Regulus arca olyan árnyalatú vörösre sötétült, hogy lassan egybe olvadt a hajával. – Ne itt robbanj fel, most mostam hajat… - Érdekes, ha nem vagyok a nagyobbik Black (na meg persze Mr. Amos…) közelében, nem is vagyok annyira törékeny… - Valaki szedje már le rólam, mert olyan görcsösen rángatózik az arca, hogy félek, rám dobja a taccsot… - szóltam át a fekete fej fölött, mire újabb fojtott röhögés hallatszott, és előtűnt Malfoy feje.
- Black, ugorj le róla. Majd egyszer elkéred a bugyija kulcsát a bátyádtól… - Egyszerre lendült az én lábam, és a Kis Black ökle Malfoy felé. „Hajkorona” összegörnyedt, közben orrát markolta, és elénk esett. Most nem csak röhögést, hanem együtt érző nyögéseket is lehetett hallani a hátunk mögül. Még mindig a levegőben tartott lábammal lesöpörtem magamról Sötétkét, és felkeltem a földről. Porolgattam le magam, mivel hogy a mardekáros háztáj nem épp a tisztaságról híres (tényleg, mint egy kígyófészek, lassan a szaguk is olyan lesz…). Emeltem volna fel a fejem, de megakadt a szemem egy előtte szobrozó cipőn. Lassan néztem feljebb, és egyre jobban elbizonytalanodtam tökösségemet illetően. Mire megláttam az arcát, átmentem törékeny, remegő szájú, védtelen kislánykába. Na nem! Mit képzel ez magáról, hogy csak így összezsugorítja a jelenlétével azt a hű-de-nagy egómat!?
- Öhm… szia… Dumbledore professzor… azt mondta nekem, hogy mondjam meg neked, hogy…
- Tudom, mennem kell a szobájába… Nath már mondta… - Ejnye, de nagyon unhatja magát, ha ilyen pofákat vág… Én meg itt szenvedek, meg merényleteknek teszem ki magam, hogy szóljak neki… Köcsög Nathan! Na jó, nem… (vagyis, nem tudom… ) Hiszen, nem mondták hogy keressem fel Nayart, csak hogy HA TALÁLKOZOM VELE, szóljak neki. Hátat fordítottam a bagázsnak, és sietve visszaindultam a Griffendél felé. Teljesen összezavar ez a kan! Utálom!
*
Ez volt az utolsó nap, mielőtt tényleg elkezdődött volna a tanítás. Lily elkísért McGalagonyhoz, és megbeszéltük, hogy a tanév első hetében (tanórán kívül, persze), átvesszük azokat a fontosabb anyagokat, varázslatokat, növényeket, bájitalokat, stb… amik „kiröppentek a fejemből”. Ennyiben maradtunk. Egész nap kint döglöttünk a tónál, miután elpateroltunk onnan néhány kisebbet. Lily olvasott (naná…), Lea szövegelt (mi mást csinált volna…), én pedig jórészt gondolkodtam. Blacket nem láttam, mióta a gyengélkedőnél egyedül hagytak. Kezdett hiányozni… Hiányozni?! Majd pont Ő! Hehe… jó vicc… Még csak az „sz” betűnél tartott az, aki köszönni akart, mikor felpattantam a földről, és hozzá szaladtam. Kellett valaki, akinek a közelében megnyugodhatok, akivel biztonságban érzem magam. Szorított magához, egyikünk se szólalt, a fiúk se vetté fel a jelenetet, mentek tovább Leáék felé. Black hajba csókolt, hátrálni kezdett a fa felé, csak a másik irányból. Nem akartam őt elengedni, kicsit sírni akartam neki, azt kisírni magamból, amit Dumbledore szobájában nem tettem meg. A fa törzsének dőlve ült le a földre, kinyújtott lábakkal, engem ölelve. Oldalról kerültem az ölébe, felhúzott térdeim a könyökét érték, nyakába kapaszkodtam, beszívtam bőrének illatát. Karjával megtámasztotta a hátamat, kicsit megemelt, hogy kényelmesebb testhelyzetet találjon, aztán újra az ölébe rakott.
- Jól vagy most már? – kérdezte, és picit hátrébb döntött, hogy lássa az arcomat. Halványan elmosolyodtam, bólintottam, arcomat a mellkasára simítottam, hallgattam a szívverését. – Nathant elküldik innen. – Még a taláron keresztül is hallottam, hogyan visszahangoznak szavai a mellürgében, de e szavak értelmét csak néhány pillanat múlva fogtam fel. Egy levegő benn akadt. Úgy emeltem feljebb a fejem, hogy lélekben felkészültem a sátáni vigyorra, ekként jelezve, csak viccelt, de nem vigyorgott, a szemei komolyan csillogtak, vidámság jele nem látszott rajta.
- Hogy mondtad? – suttogtam, és nagyot sóhajtottam. A pillantásom reménykedő, talán esdeklő volt, mert most ő sóhajtott, lehajolt, puhán homlokon csókolt.
- Elmegy innen. Nem fog többé ide járni. Elküldték. Nem kell látnod többé. – Mire befejezte, szinte megkönnyebbült. Látva tekintetét, ellazuló vonásait, halkan felnevettem, csorogni kezdek a könnyeim, nyakánál fogva lejjebb húztam az arcát, hozzá simítottam az enyémet. Ő is nevetett, átragadtak rá a könnyeim, de ő nem sírt (még jó! Egy ilyen kan ne is pityeregjen, csak ha nagyon muszáj…). „Elmegy innen. Nem fog többé ide járni. Elküldték. Nem kell látnod többé.” Végre! Ahogy tényleg eljutott a tudatomig a tény, lassan, mintha csak kísérteni lett volna itt, a körömrágós, szorongós, törékeny, riadt, védeni való kis lányka elszállt. És visszatért a nagy pofájú, csökönyös, beszólogatós, régi és már igen-igen hiányolt Thora Aradottir. Vagy legalábbis, lassan vissza fog.
*
Láttam, mikor Nathan a csomagjaival együtt kihurcolkodott az iskola elé. Ő nem vett észre engem, és ha meg is látott volna, már nem érdekelt. Utálta őt! Gyűlöltem! Vártam, hogy végre kinyíljon a fiáker előtt a kapu, és örökre elmenjen innen. Meg is történt. Black megszorongatta a vállamat, aztán elhívott az ablaktól. Első olyan éjszakám volt Azóta, hogy Nathan arcának képét ne láttam volna álmomban. Reggel már korán kellett kelni, röptében elő ásni a szükséges tankönyveket, pálcát, ne meg a fejem megtalálása sem lett volna hátrány. Bájital tannal nem volt problémám, tavaly év végén ugyanis végig ismételtünk (ezt Leától tudom). Mágiatörténeten kielégítettem az éjszaka kihagyott alvásnélküli-félóra vonzotta igényeimet (egyszerűbben kifejezve: aludtam egy kicsit). A következő két S.V.K. órát megszenvedtem. Még úgy is, hogy McGalagony elnéző volt, sikerült kihoznom a béketűrésből. Nem részletezném… Még volt egy gyógynövénytanom, amit újra végigszórakoztunk, aztán végre kajálhattunk. Lily elvonszolt az asztaltól, és kerestünk egy üres termet. Először a s.v.k.-t vettük át. Hát, mit ne mondjak, nem lazsáltunk második félévben. Öt új varázsige, és egy csomó tanulni való… Két varázsigét vettünk aznap délután, és igazából elég jól ment mindkettő, de eléggé elfáradtam, mire vacsorázni mentünk. Már a desszert is az asztalon volt, de mire elkezdtem volna enni, egy hatalmas ásítást követően Lea vállára dőlve elaludtam. Tompán még hallottam a halk kuncogást, aztán felpofozgattak, és fél álomban, némi segítséggel eltámolyogtam az ágyamig. Másnap végig szenvedtünk két számmisztikát s egy legendás lények gondozása órával, aztán egy jóslástant, majd egy rúnaismeretet. Aztán ebédeltünk, megint elvonultunk és vettük a maradék három igét plusz a szóbeli anyagokat. Lily megírattatta velem a dolgozatokat is (amiket ők megírtak tavaly), és elvitte őket McGalagonyhoz Meg tudtam volna fojtani! Így mendegéltek napjaink, már úgy-ahogy végeztünk a „volt anyagokkal”, most ismételtük az idén vett néhány bűbájt, bájitalreceptet, növénygondozási utasítást, meg ilyesféléket. Mostanában már egyedül tanultam, Lily pedig a végén elkérte a munkámat, és úgy mentünk a vacsorára. Épp a parittyafűből készült nagyon erős dohány elkészítését részleteztem, mikor hallottam, hogy kinyílik mögöttem az ajtó. Gondoltam Lily az, meg is lepődtem, hogy máris visszajött.
- Már ilyen későn van? – morogtam a papír fölé hajolva, nem várva a válaszára.
- Nehem… - Meleg szellőként érte a nyakamat a tagadás, és a karomon gágogott a libabőr. Leejtettem a tollat, hátra dőltem a széken. Kezei a nyakamra kúsztak, közben lassan a szék és az asztal közé került. Olyan sötéten vigyorgott, hogy kirázott tőle a hideg. Elém guggolt, ujjai felrebbentek a bőrömről, végig simították karjaim fölött a levegőt.
- Tanulnom kell… - sóhajtottam, és lehunytam a szemeimet. Éreztem, ahogy közelebb hajolt, ajkai a torkomat érték, forró levegőt fújtak rá.
- Hát tanulj… - Még így, látatlanban is tudtam, hogy vigyorog. Feljebb emelte a fejét, fülembe szuszogott. Halkan felnyögtem, tenyeremet a mellkasára illesztettem, próbáltam távolabb tolni.
- Ne már… - súgtam, nyaka köré fontam a karom, lejjebb hajtottam a fejemet, orromat az övéhez érintettem.
- Hé… ez az én reszortom! - rótt meg szemrehányóan, és megismételte a mozdulatot. Már készültem volna, hogy megcsókoljam, de észbe kaptam.
- Lily bármikor visszajöhet. Nem fog örülni, ha így talál engem… vagyis minket… jajj… - Black mit sem törődve figyelmeztetésemmel, felemelkedett, és felkapott a székről. – Hova viszel? Tegyél le! Ne légy hülye – nevettem, és erősen kapaszkodtam a nyakába. – Tudod, hogy utálom, ha így cipelsz… Lécci… - nyöszörögtem.
- Hogy ne tudnám? Annyiszor sápogtad már… - Ohhh! A görény! Mi az, hogy sipárogtam?! Hát mi vagyok én, gumikacsa?! De azért lerakta a lábaimat a földre, és megállt az ajtó előtt. Nem csókolt meg, hiába álltam spiccet a lábára nehezedve. – Lily fent van Jamesszel. – Már épp szóltam volna neki, hogy levette-e a jelzéseimet, de erre megdermedtem, és hunyorítva kerestem szemeiben az őszinteség, vagy épp (és ez a valószínűbb) a blöff virító kék lángocskáját. De egyiket sem találtam.
- Hogy érted, hogy Potterrel? – Kezdek rosszat sejteni…
- Képzeld el úgy, mintha te lennél Lily, én pedig James – súgta, és közben sokat mondó pillantással derekamra fonva kezét, felemelt, hogy lábam a föld felett kalimpált.
- Nem vagyok én olyan szép, mint Lily… nem tudom elkép… Hogy mit mondtál?! – Hogy mit mondott?! Még hogy… Úgy mint mi?! – Lily nem tenne ilyet. Mit csinált Potter?! Leitatta?! – Már szakadtam volna ki a kezei közül, hogy felszaladjak, megnézni az én drágámat (a nő neműt!), de nem engedett el.
- Sokkal szebb vagy, mint Lily… - búgta, és most bezzeg, mikor épp nem erre vágytam a legjobban, szájon csókolt. Először el akartam lökni, hogy cáfolódjak, na meg tényleg felmenjek, de morranására inkább feladtam a tervemet, és engedtem, hogy combjaimra csúsztassa a kezét (csak hogy könnyebben tartson, és el ne veszejtse az egyensúlyát! Nem ám letett volna… áhh… az egyszerűbb megoldások meg sem fordulnak a Nagy Sirius Black fejében…!) Levegőért kapva elhúzódtam tőle, homlokomat lehajtottam a vállára, karjaimmal pedig körbefontam azt.
- Elmondod, mi az az óv gumi? – dörmögte ő is pihegve, én pedig köhögő rohammal küszködve próbáltam lenyelni a röhögésemet.
- Most inkább ne… ahogy téged ismerlek… khm, elrontanád ezeket a nyugodt pillanatokat… - Most már ki kell találnom valami jó kibúvót a „mugliszexualitásról szóló felvilágosítás” alól.
- Addig innen el nem mész, amíg be nem avatsz…
- Akkor itt alszunk – mosolyodtam e l elégedetten, és mivel ismertem már annyira ezt a gyagyát, azon gondolkodtam, hol is aludhatnék el kényelmesen.
- Úgyis olyan régen szunyáltunk együtt… - vigyorogva csókot nyomott az arcomra, hirtelen térdre rogyott, aztán oldalára dőlt a padlón.
- Olyan hülye vagy… - nevettem, és megpusziltam a száját. Büszkén felemelte az állát, és uralkodói mosolyt villantott rám (a pórnépre, vagy plebszre). Lefitymálóan fintorogtam rá, aztán hátat fordítottam neki, arrébb húzódtam, és összegömbölyödtem, hogyha (esetleg) erre téved valaki, kényelmesen hozzám simulhasson. Black véletlenül arra járt, és elégedett sóhajjal jelezte, hogy jó helye van. Én is jeleztem.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
