I. Fejezet: Nyári élménybeszámoló

Fantasztikus új évet kezdeni a suliban. Nekem ez lesz most a hatodik, nem vagyok stréber, de már alig várom. Nyáron unatkoztam, hiányoztak a többiek. Nem igen tudtam mit csinálni a nagyszüleimnél. Unalmas öregemberek, de mivel a szüleimnek el kellett utazniuk így náluk töltöttem szinte a nyár összes napját. Nagymamám és nagypapám is mugli, egy cseppnyi varázslóvér sem kering az ereikben. Anyám sem bír mágikus képességekkel, csak apám családja varázsló, és ő maga is az. Ezáltal félvér vagyok. Vannak egy csomóan, akik a származásom miatt néznek le és utálnak, például az a rohadék Lucius Malfoy is. Mondjuk amiatt is, gyűlöljük egymást annyira, mivel én Griffendéles vagyok, ő meg Mardekáros és ezáltal nagyobb köztünk az utálat. Meg persze a miatt is, hogy egy szemét tapló. De, ezt meg kell jegyeznem a legtisztább aranyvérű tapló, akit valaha is láttam. Lehet, hogy származásilag tiszta, de hogy lelkileg egy szemétláda színvonalán inog, az biztos.
Mint ahogy neki is, nekem is megvan a saját baráti köröm. Ott vannak a barátnőim, Lily és Johanna. Már elsőéves korunk óta barátnők vagyunk, sőt mi több, szinte elválaszthatatlanok. A nyár folyamán rengeteg levelet küldünk egymásnak. Lily Skóciában nyaralt, Johanna Amerikába utazott ki rokonaihoz, és én Little Hangletonban a nagyszüleimnél. Elég furcsa kisváros, főleg azok a legendák, amik a Denem kúriáról keringenek. Az emberek azt mondják, hogy régen élt itt egy nagyon tehetős család, akik különös körülmények között haláloztak el. Egy alkalommal a szolgáló a ház mindhárom lakóját holtan találtam az étkezőhöz vezető folyosón. Semmi nem mutatott arra, hogy hogyan ölték meg őket. A haláluk az óta is ismeretlen. Én tudom mi az igazság. Mivel nem mutatott rá semmi nyom, hogy hogyan haltak meg, bizonyára megátkozták őket. Az átkot észrevétlenül el lehet követni és nyomai is, azok maradnak.
Nyáron sokat keringtem a kúria körül, egy alkalommal felkapaszkodtam a domboldalon és bemásztam az egyik ablakon, hogy körbenézzek, de annyira dohszag volt odabent, hogy lehetetlen volt ép ésszel kibírni azt a szagot, arról nem is beszélve, hogy nem sokkal később az öreg kertész kergetett ki, mert vandálnak vélt látni. Hát őt se biztos, hogy kéne fizetni ilyen gondolkodás menettel és látással, ha vandálhoz hasonlít. Eredetileg ismerem őt, vagyis a nagyszüleim, mivel régi jó barátjuk. De már régóta nem beszélnek.
Aztán ott volt még Little Hangleton híres-rettegett temetője. A kriptáról és azokról a rettenetesen ocsmányul kifaragott szobrokról is keringett pár érdekes mende-monda errefelé. Sokan mondták, hogy a Denem család rejtélyes elhalálozása után az apa, az anya és a fiúk sírgödrét üresen találták, és a holttestek eltűnését számítva rá két napra a testek ismét a gödörben feküdtek, változatlanul. Ez számomra is rejtély marad. Viszont egy alkalommal, mikor megint szétuntam az agyamat, eldöntöttem, hogy sötétedés után sétálok egy icipicit a temetőben. Nem vagyok valami félős típus, és izgalmasnak találom az ilyenfajta kalandokat. Na szóval, kezembe vettem nagyszüleim elemlámpáját, zsebre tettem egy marék elemet, szükség esetére, és nekivágtam ennek az érdekes kirándulásnak. A temető kapuja hatalmas lakattal volt lezárva, mivel már ilyenkor, a temetőőr is aludni tér. Csak azt néztem, hogy mikor indultam, akkor olyan féltíz, tíz óra lehetett. Nagyszüleimnek nem szóltam róla, hogy hova mentem, csak egyszerűen kimásztam az ablakon. Pálcámat sem felejtettem el magammal vinni, ott lapított a zsebemben, Jamesszel, a patkányommal együtt. Mindenhova magammal hordtam. Már vagy öt éves lehetett, egy évvel azelőtt kaptam édesapámtól, hogy megtudtam, hogy a Roxfortban tanulhatok. James volt a kedvenc nevem, ezért is hívtam így, addig persze még nem tudtam, hogy az életem során valaki más is viseli azt a nevet. Már az első naptól kezdve elkap a röhögő görcs, ha arra gondolok, hogy… na de kalandozzunk vissza oda, ahonnan elkezdtem a történetet. Szóval nem tudtam mit tenni, egy macska ügyességével átmásztam a hatalmas rácsos kapun, és máris bent voltam a hangletoni temetőben. Dohos hullaszag terjengett mindenhol és a frissen ásott föld illata. Egészen izgalmas dolognak érkezett sötétedés után feltérképezni a terepet. Előhúztam a zseblámát és felkattintottam. James eközben kidugta a nadrágom zsebéből a fejét, és kíváncsian szimatolt bele a levegőbe. Nem sokat törődtem vele, amint megérezte a levegő szagát, azonnal visszabújt és folytatta annak a száraz kekszdarabnak a rágcsálását, amit még odahaza dugtam a zsebembe meglepetés gyanánt.
Éreztem, hogy a kripta felé kell mennem először. Számomra ez volt a legizgalmasabb az egész temetőben. Baglyok gubbasztottam a fejem fölötti jegenyefa ágán, és kis híján elordítottam magamat, mikor az egyik hangosan elhuhogta magát. Félreértés ne essék, nem féltem, csak eléggé hírtelen ért a huhogásuk, pedig számíthattam volna rá, mivel egy temetőben voltam éjszaka, ahol baglyok is vannak, sőt pókok és galambok, és még egyéb állatok is, köztük James, a patkányom. Ja meg én is…
Hamarosan elértem a kriptáig, ami a régi, kopottas ajtajú halottasház mellett állt. Felnéztem. A tetejét díszítő kereszten sorban ültek a varjak, és villogó szemekkel meredtek rám. Elértem a kripta ajtajáig és lenyomta a kilincset, de nagy bánatomra zárva volt. Megrángattam, már az is megfordult a fejemben, hogy bevarázsolom magamat oda, de sajnos nem tehettem, ha csak nem akartam azt, hogy kicsapjanak a szabály megszegése miatt a suliból. De elvégre nem azért vannak a szabályok, hogy megszegjük őket? Végül annyira elkeseredtem, hogy fordultam volna vissza, amikor elbotlottam egy kiálló gyökérben, és szembe találtam magamat egy csuklyás valakivel. Épp a lába előtt terültem el, amikor meghallottam, hogy hozzám beszél.
- Kislány, te mit keresel ilyenkor idekint a temetőben? – feltápászkodtam, összeszedtem az ijedten futkározó James, és visszatettem a zsebembe, végezetül megmasszíroztam a fájó térdeimet.
- Maga kicsoda? – léptem távolabb tőle.
- A temetőőr… - mondta és levette a csuklyáját. Valóban Mr. Owner volt az, megismertem ezüstös harcsabajuszáról – nem félsz idekint ilyenkor? Hamarosan éjfél, a mesék szerint ilyenkor…
- Igen tudom, ilyenkor jönnek ki a holtak a sírból… - hadartam és kihúztam magamat – de maga ilyenkor mit keres itt?
- Ellenőriznem kell, hogy nem zártam e valakit be a kriptába – mondta nyugtalanul –múltkor is…
- Arról a fiúról tetszik beszélni? Aki bent ragadt?
- Igen, fogalmam sincsen, hogy hogyan került ide, arról sem, hogy te mit csinálsz idekint ilyenkor, Lora… Megtudhatom?
- Természetesen, nem azért jöttem, hogy bezárjak valakit… csak körbe akartam nézni, olyan sok mese kering erről a helyről. Meg akartam magam is nézni és szerintem semmi félelmetes nincsen ezen a helyen…
- Bátor kislány vagy, de most már menjél szépen haza.
- Csak be akartam nézni a kriptába – kezdtem de, aztán behúztam a nyakamat. Félelem fogott el a pillantásától. Nyeltem egyet. A szeme vészesen megvillant, mint azoknak a varjaknak, akik az előbb még a kereszten ültek. Mostanra őket is elhúztak innen.
- Mondom, eredj szépen haza, ha jót akarsz! – kiáltotta rám.
- Rendben, én csak…
- Menj! – sarkon fordultam, és elrohantam a temető kijárata felé. James, csakúgy, mint én lapított. Villámgyorsan kimásztam, és hazarohantam. Vajon mi üthetett Mr. Ownerbe? Mit akart, hogy én nem láthattam?
Másnap reggel ricsajra ébredtem, és arra, hogy az emberek odakint ijedten rohangálnak föl-alá. Gyorsan felkaptam a ruháimat, a pálcát magamhoz vettem, James a pulóverem zsebébe süllyesztettem és kihúztam a házból, hogy megnézzem, mi van odakint. Egy csapat mugli a temető előtt ácsorgott és idegesen sustorgott. Odamentem és megkérdeztem tőlük, hogy mi az, mit kellene itt látni?
- Tegnap este valaki járt itt a temetőben, és az a hír terjeng, hogy valakit meggyilkoltak itt – mondta egy asszony, aki eredetileg a sarki kocsma pultosa volt.
- És ki volt a halott? – kérdeztem.
- Mr. Owner, a temetőőr – szemeim elkerekedtek, a hideg végig futotta a hátamon. Elrohantam a közeli tóhoz, és megmostam az arcom. Ha ez valóban igaz, akkor Little Hangaleton a leghíresebb angliai kisváros lesz a furcsa dolgairól.
Alig telt el pár hét, én meg alkonyatkor a poros főúton sétáltam és a csillagokat számoltam az égen, mikor az utat szegélyező fák között léptekre lettem figyelmes. Odamentem, és füleltem, hogy ki lehet az.
Vártam, eltelt egy kis idő, és egyszer csak egy vérfagyasztó sikolyra lettem figyelmes. Puffanás, majd nyögés, és Mr. Owner felesége, Juliana néni fordult ki holtan egy szederbokor mögül. Elkerekedtek a szemeim, a sikoly az arcomra fagyott, nem bírtam ordítani, földbe gyökereztek a lábaim, de mikor meghallottam, hogy az a valami felém közeledik, elrohantam. Csak másnap reggel szóltam a holttestről. Addig sokkos állapotban voltam…
Ezeket a kalandokat leszámítva nem sokat csináltam nyáron. Rengeteg házit kaptunk, a roxforti tanári kar igen kitett magáért, de én a feladott feladatoknak még a felét sem csináltam meg. Egyszerűen, mire odajutottam volna, hogy nagy elkeseredésemben és semmittevésemben a kezembe vegyek egyet, a mágikus tanok tankönyvei közül, addigra észbe kaptam, hogy hoppá nekem még sétálnom kell egyet, és mire tényleg eljött volna, a tanulás ideje, már Augusztus 31.-e lett és másnap indulhattam a Roxfort Expresszhez.
Szóval történt azért egy s más a nyaram folyamán, és a haláleset után még egyszer visszamentem a temetőbe, de ezúttal csak délután, még világosban. A kripta ajtaja nyitva volt, bementem, és nem hittem a szememnek, mikor a koporsóban Mr. Owner, sértetlen holtteste feküdt. Ugyanabban a csuklyában volt, amiben utoljára láttam, és a teste is egészen épnek tűnt. És ezután, a kaland után eldöntöttem, hogy nekem ennyi elég volt a temetőkből és a kriptákból, persze csak egy időre.
Azt leszámítva, hogy a nagyszüleim szörnyen unalmasak tudnak néha, lenne, jól elvoltam, unatkoztam sokat, de ez a temetős sztori, ez remek volt, és akármi is legyen, jövőre is itt akarok nyaralni, minimum két hónapot, de lehet hogy csak egyet. Ha a többieknek elmesélem, hogy mit csináltam nyáron… lefogadom, hogy nekem volt a legjobb nyaram!