III. Fejezet: Egy igazán eseménydús első nap

Másnap reggel, én voltam az utolsó, aki kikelt az ágyból. A többiek elmentek már, én meg gyorsan magamra kaptam a cuccaimat és elvégeztem a szokásos reggeli dolgokat, amiket el szokás végezni (lásd: fogmosás, arcmosás, smink, stb…) és leléptem. Lerohantam a lépcsőkön, időközben eltévedtem és valahogy eljutottam az északi toronyhoz vezető mellékfolyosóra, de rájöttem, hogy másfele kell fordulni és hamarosan leértem a nagyterembe. Hát igen, látszik, hogy sokat változtam az alatt, a három vagy mennyi hónap alatt. Teljesen kiment a fejemből, hogy hogyan tudok lejutni a legegyszerűbb úton a nagyterembe.
A többieket még ott találtam szerencsémre, és McGalagony professzor éppen akkor osztotta ki az órarendeket.
Lehuppantam gyorsan Lily és Johanna közé, és magam elé húztam egy tál zabkását. Elkezdtem falni, és majdnem megfulladtam, mikor a tanárnő megbökött hátulról.
- Mi az Miss Breaker, csak nem éheztették? – és rosszallóan felvonta a szemöldökét. – Fogja, ez itt az órarendje… - azzal a kezembe nyomta a pergament és rosszalló pillantásokkal tovább ment.
- Az Isten! – mondtam, és lenyeltem a kaját. – Megint egy szuper napom lesz! – Összevontam a szemöldököm, és evés közben gondosan átnéztem az órarendet.
Remek, remek, gondoltam bosszúsan, ahogy végig futtattam a tekintetem a mai napon. Az első óránk Gyógynövénytan, azután dupla Legendás Lények Gondozása, persze csak azoknak, akik nem adták le, és én imádtam! Ez volt a kedvenc tantárgyam. Azután egy hosszas lazítás, ebédszünet (kb. fél óra), utána meg mágia töri, és dupla átváltoztatástan. A holnapi első két óra sem lesz jobb, mint a mai utolsó kettő. Dupla bájitaltan Trixikével és mardekáros haverjaival.
De délután lazítás végre… VÉGRE KVIDDICSEZHETEK! Már alig várom! Egész nyáron amiatt pampogtam, hogy nincsen sehol egy hely, ahol röpködhetek és már olyan túlzottan elvonási tüneteim lettek, hogy na! És most itt van, már alig várom!
Időközben fel sem tűnt, hogy a velem szemben ülők, engem böködnek és Lilyék is. Annyira elmerültem a kviddicsezés lehetőségében, hogy minden mást kizártam a fejemből és csak arra az egy dologra koncentráltam. Végül felkaptam a fejemet, valaki hátba vágott. Megtöröltem az arcomat, amit a meglepetés okozta hírtelen mozdulatommal beterítettem a tejes-zabkásás maszlaggal és határozottan megfordultam a művelet végén.
- Nem jössz órára? Még fel kell mennünk a cuccainkért! – szólt Lily. Bólintottam és betoltam a székem.
- Várjatok, mi is jövünk! – pattant fel Sirius, és utánunk rohant. Útközben csatlakoztak hozzánk a többiek.
- Már csak ők hiányoztak – sóhajtott fel Lily, és gyorsan próbált nekünk utat törni a kis elsőévesek között, akik tanácstalanul álldogáltak az ajtóban és azt fontolgatták, hogy feltehetőleg merre kell menni a Legendás Lények Gondozása órára.
- Lily, nem kéne nekik segítened? És te Johanna? Elvégre prefektusok vagytok, vagy nem? – vontam őket félre.
- Igaz – azzal Lily magával húzva Johannát eltűnt a tömegben. Én lassítottam, próbáltam bevárni Siriusékat, de nem láttam őket sehol, így arra gondoltam, hogy felmegyek, hiszen az is lehet, hogy már ők is felmentek és biztosan ott várnak már minket.
Egy sarkon azonban befordulva majdnem infarktust kaptam. Sirius elém ugrott. De nem is igazán attól ijedtem meg, hanem, hogy észreveszik, hogy kutyafülei vannak. Vigyorgott. Eltoltam magam elől, és dühösen körbe néztem.
- Idióta, arra nem gondoltál, hogy mások észre vesznek titeket, és rájönnek, hogy…
- Jól van, bocs, csak…
- Meg akartunk lepni titeket – fejezte be a mondatot James. – Lily hol van?
- Segít az elsőéveseknek eljutni az első órájukra… Johannával és Remusszal együtt – közöltem velük és tovább indultam.
Ott lihegtek a nyomomban, immáron normális külsővel.
- Aha, azt tudom – mondta James. – Te gondolom, nem adtad le a Legendás Lények Gondozását…
- Nem, jól gondolod – mondtam röviden, és előre siettem.
- Mi sem adtuk le, mert ha ezt tettük volna, akkor mehettünk volna Jóslástanra az meg egy nagy szar! - hallottam Siriust valahonnan magam mögül.
- Aha… - felsóhajtottam. – Várjátok már a délutáni kviddics edzést?
- Aha, de… - James beért, és felzárkózott a balomra, Sirius pedig a jobb oldalamra. Nyáron sokat nőttek. James csak fél fejjel, Sirius meg majdnem egy egész fejjel magasabb volt nálam. – Szóval, megkaptam a csapatkapitányságot… és, arra gondoltam, hogy pár játékost le kéne cserélni, vannak jobbak náluk, és… szóval kéne két új…
Előre tudtam a válaszát, és összeszorult a szívem. Egyrészt a csalódottságtól, másrészt meg a dühtől.
- Na, és kit akarsz kivágni? – kérdeztem nemtörődöm hangon, de éreztem a válaszát.
- Arra gondoltunk, hogy egy fiú csapatot szeretnénk összeállítani, és, és, és… - dadogta.
- Nyögd már ki Ágas! – szólt halkan Sirius. Ő maga terelő volt, nagyon jól bánt az ütővel. Én őrző voltam, a feladatom egyszerű volt, annyira egyszerű, mint egy kapusnak egy foci csapatban…
- Szóval, Jeniferrel és Amandával beszéltem… - Jenifer volt az egyik hajtó, Amanda meg egy nagydarab lány, terelő. Jobban féltek tőle a játékosok, mint a gurkóktól. – Eléggé furcsán reagáltak, és már csak te maradtál lány…
- Ki akarsz vágni mi? – torpantam meg. Egy üres folyosószakasz közepén álltam, szemeimbe könnyek, szöktek, de kizárólag csak a dühtől. – Mondd csak ki! Azért bőgött akkor tegnap a vonaton Jenifer és volt annyira szomorú Amanda. Mért nem szóltál nekem erről tegnap mi? Nem vagyok elég jó, vagy csak simán hímsoviniszta tökfej vagy, aki lenézi a lányokat? Hát tudod, megértem már Lilyt, hogy miért gondolja rólad, hogy egy önimádó, érzéketlen, tapló vagy! – azzal sarkon fordultam, és rohanni kezdtem. Nem vártam meg a válaszát. De azért még utánam kiáltott.
- Figyelj! Meg akarom így próbálni, hogy milyen lesz a csapat, ha csak fiúkból áll! Ha nem jön be, akkor mindannyitokat visszaveszlek, ígérem! – kétségbeesetten kiáltott utánam.
- Nem kell a szánalmad! Hagyj békén, hülyegyerek! – és eltűntem a sarkon. Letöröltem a könnyeket, felrohantam a klubhelyiségbe, és magamhoz vettem a gyógynövény tankönyvemet és a jegyzeteimet, és lehúztam a hármasszámú üvegházba.
Egész idő alatt senkihez sem szóltam, magamban fortyogtam, és valószínűleg Lily is, mert ő is ugyanolyan hangulatban volt, mint én. Johanna, mondott valami olyasmit, amikor beléptem, hogy az elsősökkel nagyon meggyűlt a baja, mert nem hallgattak rá, és beszóltak neki, hogy hagyja őket békén. Az egyik rá is szállt, és elkezdte oltogatni, hogy lépjen. Csodálkozom, hogy Lily nem jött ki a béketűrésből és vert neki le egyet, amint azt Potterrel is szokta tenni.
Elszórakoztam mérgemben, és próbáltam az undorító butykornyálat összegyűjteni egy műanyag tálba, de nem sikerült, mert az egész ragacsos izé a szemembe fröcskölt, és elkezdte marni azokat. Bimba professzor azonnal odarohant hozzám, és idegesen tapogatta a fejemet.
- Ajaj… - mondta. Arra gondoltam, hogy ezek után jobbat nem is mondhatott volna. – Azt hiszem, fel kell mennie a gyengélkedőre. Lenne valaki, aki felkíséri, Miss Breakert?
- Tanárnő nincsen erre szük…
- Majd én! – megkönnyebbülésemre nem James volt az, hanem Sirius. Rá se nagyon vágytam, de ha nagyon, muszáj, akkor…
A folyosón lépkedtünk, némán egymás mellett, amikor ő szólalt meg először. Én éppen egy zsebkendővel próbáltam kiszedni a szememből a ragacsos izét.
- Szóval szerintem James… - közbevágtam, tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége.
- Eh… nem akarok közbeszólni, de Jamesszel egy darabig hagyj békén! Azt hittem, hogy legalább te, normális leszel, de… tévedtem.
- Hogy érted, hogy normális? – nézett rám megütközve.
- Úgy, hogy… - nagy levegőt vettem. - Hogy legalább te felfogod azt a helyzetet, amiben mi vagyunk. Figyelj… - kezdtem úgy érezni magamat, mint egy óvó néni, aki a kisgyerekkel akarja megértetni, hogy miért nem szabad megenni a cserebogarat, és a szájába venni a homokozó lapátot – ha ez a terve nem jön be, akkor attól tartok, hogy nem lesz a Griffendélnek induló kviddics csapata. Nem tudom, hogy mit gondol James, de ha azt reméli, hogy ezek után, beszélek itt a megaláztatásról és a hímsoviniszta elgondolásairól, hogy valaki is térdre borulva megy vissza hozzá, hogy visszavesztek, hadd nyaljam a talpatok nyomát, akkor egy beképzelt egoista állat! – Dobbantottam, és végre sikerült rendesen kinyitni a szememet. Döbbenten láttam, hogy Sirius nem mer rám nézni, hanem inkább a kőpadlót stíröli. Az ádámcsutkája fel-le mozgott, ideges volt, szerintem azt se tudta, hogy mit kéne mondania. Hehe, kellemetlen szituáció, na mik vannak? Ez az! Tíz pont Lora Braekernek, az oltogatásért! Király vagyok! Ja, meg kicsit egoista…
- Hát én… erre nem is gondoltam… - befordultunk egy sarkon, és megláttam a gyengélkedő ajtaját.
- Kösz, innen betalálok egyedül is… - vetettem oda neki, hátra sem nézve. Megállt a sarkon, és a falnak dőlt.
- Akkor én itt megvárlak… - szólt utánam.
- Csak nyugodtan. – Ha úgy gondolja, akkor csak nyugodtan, ácsorogjon ott, egyébként van egy másik kijárat is a gyengélkedőből, így csak neki lesz rossz. Gyorsan besétáltam a gyengélkedő fehér ajtaján, és beszívtam a klór és a fertőtlenítő szagot. Annyira rossz volt, és akkora löketben jött, így az elmúlt két hónap után, hogy kaparni kezdte a torkomat. Megpróbáltam, kicsiket és cseppet sem nagyokat lélegezni. Nyeltem egyet, és megdörzsöltem a szemeimet. Rosmary, a füvesasszony azonnal ott termett, és csípőre tette a kezét előttem.
- Nocsak, nocsak… - de utáltam, ha elkezdte. Olyan volt, mint az a hülye gondnok, tökre összeillettek, ezeknél csak a vénszatyor könyvtáros volt a rosszabb, aki folyton a fülében turkált, és mindenhol ott volt. – Az első nap… Miss Braeker, már hiányoltam önt…
- Hehe… – nevettem, tettetett butácskán. – A butykornyál belement a szemembe, Bimba professzor küldött ide, hogy…
- Várjon, várjon… - szólt türelmetlenül és pálcát rántott, illetve magához vett még egy kisebb fiola lila folyadékot. Valami bonyolult varázsigét mormolt, mikor a szememre szegezte a pálcát, és lenyomta a torkomon a fiola tartalmát. Azt mondta, hogy várjak, azután egy tükör elé vezetett és voila: újra a régi voltam.
- A viszont látásra, köszönöm, Madam Rosemary! – köszöntem el, és közben azon gondolkodtam, hogy vajon keresztbe tegyek e Siriusnak és a hátsó kijáraton, lépjek le, vagy menjek vissza hozzá, és együtt menjünk vissza órára. Végül nem akartam suttyónak tűnni, visszamentem oda, hol várt rám. Karba tett kézzel a cipőjét mustrálta, de mikor meglátott elmosolyodott.
- Látom a régi vagy, hála az…
- Jaja, siessünk vissza órára – mondtam neki, és mit sem törődve vele, elsétáltam mellette, tök lazán.
Útközben megint nem szóltunk egy árva szót sem, így láttam jónak. Az üvegházakhoz érve döbbenten láttam, hogy csak Lily és Johanna állnak ott, hátukat a hideg, és párás üvegnek vetették, és gondterhelt arccal meredtek maguk elé. Siriust útközben valahol elhagytam, de nem is nagyon érdekelt.
- Mi az, mi baj van? – léptem oda hozzájuk és átvettem a tankönyveimet.
- Lora… látom jobban vagy… - kezdte Johanna remegő hangon. – Rossz hírt kell, közöljek veled – kihagyott egyet a szívem. Mi az Isten? Mi van már megint? – az van…
- Nyögd már ki Johanna! – sürgettem kitágult pupillával…
- Kihallgattuk Jamest és Lupint, miközben arról beszélgettek, hogy a kviddics csapatban csak…
- Igen tudom. Már beszéltem velük. Kiraktak a csapatból – sóhajtottam. – De belenyugodtam. Nem én vagyok az egyetlen. Emlékeztek tegnap, hogy Jenifer hogy bőgött, és Amanda milyen szokatlanul csendes volt? Hát az emiatt volt. Esküszöm, én, annyira vártam már hogy újra repülhessek, erre, tessék…
- Várj, még nem fejezte be – szólt közbe Lily. – Arról nem is beszélve, hogy McGalagony elkobozta a seprűdet, mondván, hogy olyannak minek, aki nem tartozik a ház kviddics csapatába.
- Ez szemétség! – fújtattam. Vigyázat James Potter, rettegj tőlem! Te egoista barom! Megátkozlak és, a beleidnél fogva tekerlek fel a fúriafűzfára és közben meg jókat, röhögök rajtad és azon a vén, bolond Mc…
- Lora, figyelj már, megint hol jársz? – rázta meg a vállam Johanna. – még mindig nem fejeztük be – na, ezeknél még mi lehet rosszabb?
- Mondd, már semmin nem lepődök meg.
- Elment Ebshont professzor, új Legendás Lények Gondozása tárod lesz… - fejezte be.
Hát végül meglepődtem!
Kezemben a vadonatúj tankönyvemmel, a Szörnyek Szörnyű könyvének egy leszíjazott példányával, ültem egy hatalmas tökön, ami a vadőrlak mellett állt, és feszülten figyeltem.
Lily és Johanna nem jártak már ide, leadták, helyette felvették a Rúnaismeretet és a Számmisztikát. Ehhh… tipikus jó kislányok. Még pár perc volt becsöngőig, és csak egy-két Hollóhátas felsős kóricált a parkban, amikor megláttam azt a négy balekot. Tudtam, hogy rögtön felém veszik az irányt.
Lupinnal meg Peterrel semmi gond nem volt. Mondjuk, csodálkoztam, mivel Peter olyan kis félős, hogy minden legendás lénytől retteg, még a tök ártalmatlan orrontó furkásztól is, a futóféregről nem is beszélve. Persze nem hittem, hogy azért jött, mert… hanem azért, mert a „barátai” is jöttek, és ezért ő is inkább folytatta. Jamesen és Siriuson meg abszolút nem csodálkoztam, mivel:
1. Olyanok, mint a homokosok, még a vécére is együtt járnak…
2. Lehet hogy tényleg homokosok… jó lenne ennek utána nézni!
3. Olyan helyre mennek, ahol a legkevésbé sem a tanulásra kell koncentrálni.
4. Illetve, ahol a legkevésbé sem kell olyan temérdek mennyiségűt tanulni, mint egy Rúnaismereten vagy akármi máson.
5. + nem kell érteni, elég, ha fizikailag itt vagy és figyelsz. Még egy debil is meg tud etetni egy futóférget, arról nem is beszélve, hogy kinek nem jutna el, azaz infó az agyáig, hogy az egyszarvúszőr az egyszarvúé, és nem a pamacsos… mittomén mit mondott múltkor Potter! (látni kellett volna az ábrázatát, tök komolyan gondolta és a végén meg égett, ezt, tessék elhinni!)
Szóval visszatérve. Hát igen, szegény meleg barátainknak meg volt a maga bajuk.
Mikor közel értek, mosolyt erőltettem az arcomra, de állatira, begörcsölt a képem, így eléggé ehm… furcsán nézhettem ki.
- Szia Lora! – köszöntek mindannyian. Na jó, Peter elsuttogott valami hello félét ott Lupin háta mögött.
- Sziasztok! – belenyugodtam, hogy ezt a dupla órát nem úszom meg, egy-két kellemetlen felsülés nélkül. Elvégre, velük vagyok.
- Mi a baj az arcoddal? Olyan furcsán rángatózik a szemed. Jól vagy? – nézett rám Sirius. – Csak nem annak a szarnak a hatása, ami a képedbe ment?
- Tényleg? Én nem érzek semmit… - köhögtem.
Hamarosan megérkeztek a többiek is, és kitárult a vadőrlak ajtaja. Ámulatunkra, egy hatalmas ember lépett ki rajta. Már ha lehetett őt „embernek” nevezni, ekkora termettel. Inkább óriás volt. Na jó, csak fél óriás.
- Szervusztok! – köszönt. Mély, brummogó hangja, megnyugtató volt. Most már rájöttem, hogy félig ember, félig óriás.
- Jó napot tanár úr! – bődült fel álmélkodva az egész csodálatos társaság, köztük jómagam is.
- Nono - szólt, és kezével csendet intett. – A nevem Rubeus Hagrid. Én leszek, az új Legendás Lények Gondozása tanárotok. (megjegyzés: attól függetlenül, hogy tanított e valaha vagy csak a HP 3. kötetében kezdte el, nem jutott most jobb az eszembe… bocsi:D)
- Jó napot Rubeus tanár úr! – köszöntünk újra. Hosszú, bozontos, fekete szakálla alatt, érződött a tekintetén, hogy elmosolyodik.
- No akkor, a mai órán valami pazar, páratlan látványban lesz részetek – csapta össze a tenyerét. – Olyat mutatok nektek, amit eddig, soha… soha nem láttatok! – kukán bámultunk rá. Nekem moment, pattanásig feszültek az idegeim. Vajon mi lehet az, amit mutatni akar? – Kövessetek! – szólt, és utána elindult a Tiltott Rengeteg fáinak mentén.
Ma elég bosszús napom volt, és már kezdett nagyon elegem lenni abból az istenadta négyes fogatból, ahogy a nyomomban loholtak. Megtorpantam és megfordultam.
- Muszáj folyton a nyomomban lihegnetek? – kérdeztem. – Mi lenne, ha…
- Na de Lora, tudom, hogy tetszem, mi volt az a tegnap esti csók? – kérdezte Sirius. Milyen csókról beszél? Csak nem arról az ártatlan jóét pusziról? Ez hülye! Fel akar vágni a haverjai előtt? – Emlékezz csak… - James és a többiek összemosolyogtak, és Sirius felvette azt a: én vagyok a legjobb pasi az egész földön, gyertek és csókoljátok meg a szebbik felem, csajok! arckifejezést, amit ki nem állhattam és ilyenkor fogott el egy olyan érzés, hogy ha nem tűnök el, de azonnal, akkor kiverem a fogait. Visszaütni úgy sem ütne, hiszen tisztel, már amennyire eddig dolgunk volt egymással. Meg ha megtenné… nos addig élne!
Legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy anyádat! De ennek semmi értelme nem lett volna, mivel:
1. Ki nem állhatja az anyját,
2. A viszony kölcsönös,
3. Ezt nem venné sértésnek, mivel gyűlölik egymást!
Viszont, tapintatlankodni sem akartam, mondhattam volna mondjuk azt is, hogy az apádat!, de az durva lett volna, mivel:
1. A faterja még tavasszal meghalt (emlékszem hogy bőgtünk, egymás nyakába borulva)
2. Ez nagyon, nagyon parasztság lett volna.
3. Arról nem is beszélve, hogy az efféle megjegyzések tökre nem rám vallanak.
4. Mégis ki mondja valakinek azt gorombaságból, hogy: az apádat!
Ezeket a félretéve maradt a harmadik megoldás.
- Szakadjatok le rólam! – mondtam és beintettem, azután csatlakoztam egy csapat Hollóhátas lányhoz. Na, ez a beintés tényleg rám valt. Jólesett, igazán jól.
Kiderült, hogy azok a ”nagyon izgalmas” lények a knarllok voltak. Először, mikor megláttam, azt hittem, hogy sündisznóra bukkantam. Rubeus tanár úr áhítattal mesélt róluk. Véleményem szerint egy cseppnyi fantázia sem volt bennük.
- …a sün, ha élelmet tesznek ki neki a kertbe, elfogadja, és elfogyasztja az adományt. A knarl ezzel szemben, a gesztusból arra következtet, hogy a ház lakója csapdába akarja csalni őt, és bosszúból feldúlja a kertet, nem kímélve… - kezdtek untatni a szavai. Azt hittem, hogy valami, cseppet érdekesebbel fogunk foglalkozni, nem ilyen kis „semmikkel”. Mondjuk egy thesztráltól, na, attól aztán egészen meghatódtam volna.
- …e különleges faj, Európa és Amerika északi részén igen elterjedt, legfőképpen a…
A szabad levegőn ülve, elgondolkodtam, hogy vajon miért alakult így a sorsom. Valahol, azért megértettem Jamest, akárhogy is cselekedett, eléggé rosszak voltunk eddig is, és sokan panaszkodtak. Volt olyan is, hogy a meccseken egy-két Griffendéles, annyira el volt keseredve, hogy átállt az ellenség szurkolótáborába. Mióta így vagyunk, vagyis harmadéves korunk óta, azóta egyszer nem nyertünk meccset. Szóval, hogy így belegondoltam, megértettem James helyzetét. Ez nem lehetett így tovább. Örülhettem, hogy eddig azok kevesek közé tartoztam, akik kviddics játékosnak mondhatták magukat.
Hamar eltelt ez a dupla óra, elég unalmas volt. Ezek után megmutatta a tanár nekünk még az acsarkát és a kneazlet. Nem mondom az utóbbi volt a legnormálisabb „kis-bestia” a többi közül, amik szinte még gerincesnek sem voltak sorolhatók. Akárcsak Potterék.
Végre elérkezett az édes ebédszünet, amit annyira vártam már. Végre zabálhattam, végre találkozhattam Lilyvel és Johannával, végre lerázhattam Potteréket, és végre volt szabad fél órám, hogy az eddig történtekről szépen, sorjában beszámoljak a barátnőimnek. De az első utam mégis a könyvtárba vezetett. Tudtam, hogy merre kell, hogy menjek. Az első, a második és a harmadik polc mellett balra, ott a második oszlop, és a legutolsó könyv. Leemeltem, és magamhoz szorítottam. Azt hittem, hogy kikölcsönözték de nem. Ez már számomra hagyomány volt. Minden szeptember első napján kivettem a Kviddics évszázadai című művet, és egy egész hétig ültem rajta. Ez már tényleg egy furcsa hajlam volt a részemről. Ám, hogy év elején kivettem, az nem jelentette azt, hogy évközben nem olvasgatom. Már szinte kívülről tudtam, és vagy százszor kiolvastam, de érdekes módon, minden újabb olvasásnál valami új dologra bukkantam benne.
Félreértés ne essék, nem azért jártam a könyvtárba, hogy tanuljak, hanem hogy olvasgassak ezt-azt.
Ha tanulni akartam, e kevés alkalmakkor, mikor rám jött, akkor szépen lehasaltam a klubhelységben a kandalló elé, vagy leültem egy asztalhoz, és azt a félórát csendesen töltöttem el. Hát igen, nem vagyok az a magolós típus, és hát meg kell mondanom, az órán némiképp ragad rám a tananyag, akárcsak a kosz Potterékre.
Gyorsan kikölcsönöztem a könyvet, és letéptem az ebédlőbe. Lilyék nem voltak ott, biztosan valamelyik tanárral jópofiztak. Unalmamban csak tekergettem a villámon a spagettit, éhes nem nagyon voltam, elmerültem a gondolataimban és közben egy kedves kis dalt, dúdolgattam. „Don’t you’re cry tonigh, I love you baby… don’t you cry, cry, cry tonigh…”
Hát igen, végtére is, félig mugli családba nőttem fel, és hozzászoktam, bizonyos mugli dolgokhoz. Például bolondultam a mugli zenéért, kedvenceim ezek voltak: Guns N’ Roses, Iron Maden, Rolling Stones, Ramones, Metallica, Nirvana, AC/DC, Led Zeppelin, KISS, Bob Marley, egy kis Beatles, és talán még… hm még, még, még, a Black Sabbath. Nagyon szerettem a heavy metált, és rockot, persze itt a Roxfortban semmilyen mugli kütyü nem működött, így be kellett érnem a saját hangommal, és egy-két dalszöveggel.
- Hallod Lora? – éreztem, hogy valaki leül mellém, és megrázza a vállam. Felemeltem a fejemet, és kisöpörtem a szemembe lógó hajat. Remus volt az, a másik oldalamon meg Peter. Velem szembe meg a két jómadár. Felsóhajtottam.
- Mit kéne hallanom? – néztem rá, és letettem a villámat.
- Már vagy hússzor szóltunk, de nem hallottad. Látom elvagy… - mondta. Még ő volt a legnormálisabb arc a többiek közül.
- Aha – ettem még egy-két falatot, és neki támasztottam a könyvet a kancsónak, hogy ezzel is jelezzem, nem vagyok most nyitott semmiféle társalgásra. De úgy látszik, nem vették észre, meglepődtem, mert James tök nyugodtan, mintha az elmúlt órákban semmi sem történt volna, hozzám hajolt és kérdezősködni kezdett, éppen akkor, mikor már jól belemerültem a Kviddics évszázadai bevezető részébe.
- Na és mondd csak, mi volt az a csók? Amiről a mi kedves Tapmancs barátunk beszélt? – megrezzent. Összecsaptam a könyvet, kirúgtam magam alól a széket, és ott hagytam őket. El tudom képzelni, hogy milyen arcot vághattak.
Kerestem Lilyéket mindenhol, de sehol nem akadtam rájuk. Így, be kellett érnem Alice-val, és Frank Longbottom társaságával, akikkel együtt vártam a mágia törit. Megint halál unalmas óra következett. Egész nap szar kedvem volt, kerültem Potterékat, ahogy csak tudtam, de érdekes módon, mintha tudták volna, hogy hova, merre megyek, egy-egy sarkon mindig beléjük botlottam.
Estére teljesen kifáradtam. Átváltoztatástanon megtudtam, hogy Lilyék merre jártak. Ott voltak ők is a könyvtárban, és szóltak nekem, de én nem hallottam. Jellemző…
Érdeklődve fordultam a portrélyuk felé, mikor az kitárult, és több mint fél tucat hülye, sáros gyerek masírozott be rajta. Visszabújtam a könyvembe, és próbáltam nem észrevehetőnek tűnni a klubhelyiség legeldugottabb sarkának egy karosszékében. De nem úsztam meg. Két alak kivált közülük, és felém indult. Közre fogtak. Az egyik, aki természetesen Sirius Black volt, a jobbomon foglalt helyet, a másik, Potter pedig a bal karfán. Felnyögtem.
- Na hogy ment? – kérdeztem fel sem nézve.
- Elég jók az újjak, persze… - tette hozzá gyorsan, – hozzád nem foghatóak.
Cinikusan felhorkantottam. Akkor meg minek rakott ki?
- De tényleg – szólt közbe gyorsan Sirius és elkezdte babrálni a hajamat. Elrántottam a fejemet, és felpattantam. – Ma elég ingerült vagy… az a beintés is. Régen nem csináltál már ilyet.
- Régen nem volt már ilyen szar napom – mondtam gondterhelt arccal. – Megyek sétálni.
- Várj, veled tartok – ugrott fel Sirius és a sarokba dobta a seprűjét.
- De hát, tiszta mocsok vagy – kezdtem, pedig jólesett, hogy velem akar jönni. Lehet, hogy úgy tűnt, hogy le akarom őt rázni, de ismertem, hogy ilyenkor mennyire rámenős, és arrogáns tud lenni.
- Majd utána fürdök – legyintett, én meg elvigyorodtam.
Magammal húztam a portrélyukig és kilöktem az ajtón. Mikor én is kimásztam, addigra hátra simította a szemébe lógó hajfürtöket, és észbontó vigyort varázsolt az arcára.
- Merre? – kérdezte.
- Nem tudom… - válaszoltam és elindultam valamerre a folyosón - menjünk a Csillagvizsgáló toronyba, vagy a Bagolyházba?
- Menjünk a Csillagvizsgálóba, az romantikusabb – mondta és felzárkózott mellém. Tényleg marha sokat változhatott nyáron… – Olyan furcsa voltál ma… - kezdte.
- Tudom, és bocs. Tudom, hogy te nem tehetsz róla, de James azzal a reggeli bejelentésével mindent tönkre tett. Azóta, mióta Lily hallotta az ő és Remus között zajlott beszélgetést, undorodik tőle. De remélem ez csak átmeneti… - horkantottam. – És te hogy állsz a csajokkal? Láttam ám, hogy ma is csoportokban mászkáltak utánatok.
- Azok csak hülye lotyók – khm… milyen igazat beszél. – Le nem szakadnak rólam, és Jamesről sem. Elkezdtek lázadozni. Tudod, hogy már a negyedik évfolyamban is elterjedt az, hogy a varázsló talár alá topfelsőket és szoknyákat vesznek? Persze csak úgy, hogy a tanárok ne lássák. Azt hiszik, hogy arra indulok be, hogy kinek lóg jobban ki a…
- De van köztük egy-kettő, akit felpróbálnál nem? – kérdeztem vigyorogva.
- Hát, egy van… - kezdte, és komoly arcot próbált vágni hozzá. – De ő nem olyan lány. És… én nem „felpróbálásnak” nevezném, amit iránta érzek. Sokkal inkább másnak, ő nem hülye lotyó. Egész nyáron csak ő járt a fejemben.
- Ahha… - szóval van valaki, aki bejön neki. Hm… egy kicsit meglepődtem. Az egyik részem valami furcsa keserű ízt érzett a számban, a másik meg teljesen ledöbbent. – Hát, akkor nagyon odalehetsz ezért a csajért! És ki az a szerencsés? – nevettem, de a saját hangomat hallva, sokkal inkább hisztérikusabban csengett, mintsem vidáman.
- Az most mindegy.
- De nekem, nyugodtan megmondhatod, nem mondom tovább.
- Annyit elárulok, hogy a mi évfolyamunkba jár. De semmi többet.
- Ismerem?
- Azt hiszem…
- És melyik házba?
- Mondom, az már titok – nagy levegőt vett. Még két folyosószakasz választott el minket a toronytól. – De most én lennék kíváncsi, hogy neked, már van e…
- Nincs – mondtam tömören.
- És tetszik valaki?
- Nem – pedig nem volt igaz. De nem bírtam kimondani neki, egyszerűen képtelen voltam rá, hogy elmondjak… akármit!
- Értem – elcsendesedett, aztán újra megszólalt. – Egyébként, bocsánatot kérek a mai csókos ügy miatt. Nem tudtam, hogy ilyen mélyponton érint.
- Rá se ránts, nem zavart. Egyébként, nem az zavar engem, hogy mit teszel, vagy mondasz, csak az a: gyere hozzám, mert én vagyok a legjobb pasi, arckifejezés az, amit utálok. Ilyenkor olyan másnak tűnsz, nem annak, aki valójában vagy, akit valójában megismertem – rá se mertem nézni, féltem, hogy megharagudna.
- Valójában én… - kereste a megfelelő szavakat. – Nem is tudom, hogy olyankor mi üthet belém. Én…
- Ne magyarázkodj, megértelek. Nekem is vannak hülye dolgaim, mint például…
- Azok a mugli zenék, és a beintéseid, a dühkitöréseid, a gúnynevek, amiket ránk aggatsz, és a kifejezéstelen arcod, mikor valami történik, hát igen, és még...
- Jól van, oké! De jó, hogy így tudod kívülről a rossz tulajdonságaimat! Jót is tudsz mondani? – néztem rá.
- Persze, mondjuk, ott van a… - na, na, na igen? – a jó illatod, a jóét puszijaid, a kajáid, amiket nekünk csinálsz, az, hogy nem vagy stréber, hogy benne vagy minden jó buliban, és hogy, olyan más vagy, mint a többi lány… nem vagy olyan kényes, és neked nem az számít, ami kívül van, hanem ami belül is. Veled olyan dolgokról tudok beszélgetni, amikről Jamesszel és Remusszal soha. Pedig köztudott, hogy ők a legjobb barátaim. Te olyan más, vagy mint ők… - más? Hogyhogy más? – arról nem is beszélve, hogy ha alkalmam adódna rá, akkor akárhol is, de számíthatnál rám, ha bizonyos téren hiányaid lennének – elszorult a torkom a belőlem feltörni készülő nevetéstől. Ha arra akart célozni, nem volt még pasim. Nem is csókolóztam soha életemben, vele ellentétben, akit ismerve, minden héten más lánnyal járt és már szűz sem volt, az biztos. És ha arra a bizonyos dologra akart volna célozni, akkor csak fancsalian nézhettem volna rá, mivel semmilyen olyasfajta élményem nem volt még, így azt sem tudhattam, hogy ha belekóstolnék a szeretkezésbe, akkor milyen lenne a hiánya nélkül. És ezt ő is nagyon jól tudta. De emellett, abban is biztos voltam, hogy ha azon múlt volna, hogy odamenjek hozzá és csak egy szóval is megemlítsem neki, akkor kapva kapna azon az alkalmon, hogy megtaníthasson azokra a bizonyos dolgokra, amit egy fiúnak és egy lánynak közösen szokás csinálnia.
- Oh… - egészen megilletődtem, és belevörösödtem. Időközben megérkeztünk a Csillagvizsgáló toronyba, és nekidőltünk a korlátnak. Hideg szellő fújt, pedig még csak szeptember második napja volt. A korlátnak dőlve felnéztem az indigókék égboltra. Rengeteg csillagot láttam, és tudtam, hogy valahol ott van az én, és Sirius csillaga is. Ez jelképezi az életünket, és ha egyszer majd kialszik valamelyikünknek, az azt fogja jelenteni, hogy meghalt. Nem akartam belegondolni, hogy mi lenne velem nélküle… mármint a csillagom nélkül…
- És te, fel tudnád sorolni egy-két jó tulajdonságomat? – kérdezte hírtelen, és észrevettem, hogy ő nem a csillagokat, hanem az arcomat nézi.
- Igen – gyorsan elkezdtem gondolkodni, és azt mondtam, ami az elsőnek eszembe jutott, aztán jött a többi. – Hát, kezdjük ott, hogy állatira jól áll a kviddics talár, hogy jófej vagy, nem vagy olyan jó kisfiú, mint Remus. Persze azért őt is szeretem, mert ő sem az a tipikus jó kisfiú, csak hát szegénynek nem volt valami mesés gyerekkora, persze neked sem és… - megint mellébeszélek. Láttam, hogy mosolyog. Nem Remus a téma, hanem az ő jó tulajdonságai. – Bátor is vagy és merész, erős, és mindenre hajlandó vagy a barátaidért, meg szeretni való is vagy, persze ha néha úgy adódik, akkor le tudnék neked keverni egyet, de gondolom te is így vagy ezzel, amikor hülye vagyok… - megdöbbent. Szerintem arra nem számított, hogy pont én mondok neki olyanokat, hogy szeretni való és stb… szegényt szinte senki nem szereti, az anyja gyűlöli, a családja árulónak tartja, amiért a Griffendélbe került a Mardekár helyett. És senkitől nem kapott még szeretetet. Talán csak az édesapjától, de ő már meghalt, és Sirius soha nem dicsekedett azzal, hogy a faterja hogy szereti őt. Csak abból gondoltam, hogy némiképp szerethette a fiát, mert mikor meghalt, akkor láttam Siriust először sírni.
- Soha nem gondoltam arra, hogy megüsselek. Ez kegyetlenség lenne – újra az égre bámult, de arcán még mindig ott volt a döbbenet. – És, arra pedig végkép nem számítottam, hogy ezt gondolod rólam – ezt úgy mondta, mintha valami rosszat mondtam volna neki. Vagy csak süket vagyok?
- Nézd csak! – mutattam hírtelen az égre. Oda nézett, és ráfagyott az arcára a döbbenet, azután a mosoly. Tanultunk már sokféle csillagképről, de erről a mostaniról csak tavaly évvégén számolt be nekünk Avalon professzor. Sok kis, apró ezüstös pettyből egy hatalmas kutyává egyesült. Tudtam, hogy, hogy hívják, és ő is tudta. Szinte együtt ejtettük ki a csillagkép nevét:
- Sirius… - zavartan nevettem. – Róla neveztek el téged? A csillagokról?
- Igen. Apám adta a nevet, azt mesélték, hogy mikor születtem, akkor az égen láthatóan kirajzolódott a kutya – felnevetett. Nevetése olyan volt, mintha ugatott volna. Elvigyorodtam, és lesütöttem a szememet. – Talán azért is lettem az. Azért tudok kutyává alakulni, mert ez az állat áll hozzám a legközelebb. – Most hogy mondja, eddig eszembe nem jutott volna, belegondolni ebbe. És ha ő ezért lett kutya, akkor James, miért pont szarvas? Persze arról, hogy teliholdkor mivé alakulnak, csak én tudtam.
Egyszer láttam Remust és azt hittem, darabokra szakad a szívem. Ez még harmadéves korunkban volt. Nem szóltam róla senkinek sem, hogy mit láttam, de azután, még nagyobb megdöbbenés volt látni, hogy Sirius, és James is állattá alakul. Nem mintha eddig nem lettek volna nagy állatok, de így… meg kellett ígérnem nekik, hogy nem szólok róla, se Lilynek, se senkinek. Ez három éve volt, és tudták, hogy bízhatnak bennem.
- Figyelj. Mennyire nehéz, ez az animágia? Én is meg akarom tanulni – mondtam hírtelen, de megbántam, hogy kibukott a számon.
- Eléggé bonyolult megtanulni, de azt hiszem, hogy meg tudlak rá tanítani. Milyen állat lennél szívesen? – elgondolkodtam. Hmm… ez még eszembe sem jutott. Szeretem a szabadságot, de forróvérű is vagyok. Madár szívesen lennék, de macska is, vagy farkas.
- Hát talán farkas…
- Nahát, csak nem a kutyafélékhez vonzódsz? Lehetnél, mondjuk egy csinos kis nősténykutya, és akkor, mi ketten… – mondta azzal az eszelősen aranyos vigyorával. Válasznak hátba vágtam, és hátat fordítottam a korlátnak.
- Menni kéne… - ha jól gondoltam, akkor olyan tíz óra lehetett, ilyenkor meg nem nagyon lehetett kint mászkálni a folyosókon már. – Neked még fürdened kell, és nekem sem ártana.
- Igaz. Megint a prefektusiba mész?
- Igen.
- Veled tarthatok? Megmoshatnám a hátadat, vagy valami mást. Cserébe te is… – megdöbbentem. Mégis, hogyan… csak hápogni tudtam a váratlan fordulatok miatt. - Úgy tudom, hogy az közös a fiúk és a lányok körében.
- Igen, de időre van szabva! – kiáltottam fel. – Előbb mennek a fiúk, azután a lányok. Illetve a griffendéleseknek így van. És te még csak nem is vagy prefektus!
- Mér, te az avagy? – na itt rátapintott a lényegre. Tényleg nem vagyok az, de Lily még anno megengedte, hogy használjuk Johannával.
- Akkor sem tarthatsz velem – mondta már nyugodtabban, és lesiettem a toronyból vezető lépcsőn, nyomomban Siriusszal. James, csak ekkor kezdett ébredezni a zsebemben. Már ebédszünet óta aludt. Lassan kezdtem azt hinni, hogy megdöglött.
- Jó van, megértetem. Nem volt szükség ordibálásra. – Milyen vastag lehet, vajon ennek az arcán a bőr? Szívesen kipróbáltam volna, hogy lekarmolom, és megnézem, de rágtam a körmömet, így nehéz lett volna, véres körömcsonkokkal.
Végigmentünk a folyosókon, és mikor visszaértünk a házunk klubhelyiségébe, mindketten fölrohantunk a cuccainkért, és azután megint csak együtt folyattuk az útjainkat a fürdőkig.
Egy sarokra érve elbúcsúztunk. Én lábujjhegyre álltam és megpusziltam az arcát, ő meg megölelte a derekam. Egy darabig ott álltunk. Ő a derekam, én meg a nyakát karoltam át, már amennyire tudtam, és mindketten úgy éreztük, hogy nem akartunk elszakadni. Ám mégis el kellett. Én bontakoztam ki először, ő meg kicsit vonakodott, de engedett, és végül szétrebbentünk. Intettem neki és sarkon fordultam, de visszahúzott a karomnál fogva és maga felé fordított.
- Mondd Lora, ma nem lesz jóét puszi? – kérdezte játékos vigyorral. Én elvörösödtem, és egyenesen belenéztem a szemeibe. Hiszen már kapott egyet az előbb, vagy talán másra számított?
- Nem. Már kaptál… – mondtam végül, és elrántottam magamat, vagyis rántottam, volna, hogyha ő nem fog erősen a karomnál. – Engedj el… - kértem. – Sietnünk kell.
- Nem engedlek! Ha te nem adsz, akkor én adok, de az nem jóét puszi lesz… - mi? Ezt most nem igazán értem. Mit akar ez, csak nem MEGCSÓKOLNI? Elhúzódtam tőle, és eltoltam őt magamtól. Elengedett, és csalódott képet vágott, mikor befordultam a sarkon.
Nem engedhetek. Volt pár barátnője eddig, de mindegyik csak egy-két napig tartott. És keringtek róla olyan pletykák is, hogy Sirius nem olyan fajta, aki hagyja a dolgokat, hogy maguktól történjenek, hanem olyan, aki szereti, ha maga irányíthatja. És ez így van, főleg, ha egy lánnyal jár. Sokan mondták, hogy Sirius már rengeteg lánnyal lefeküdt, de én ezt, valahogy képtelen vagyok elhinni. Bár nem tudom, mi az igazság. Arról nem is beszélve, hogy neki már tetszik egy lány, aki a mi évfolyamunkba jár, és…
A forró vízbe merültem bele, és végigfutottak a szavak az agyamon, amikor megmerevedtem, és döbbenet ült ki az arcomra. Hogy eddig ezt nem vettem észre! Hiszen már tavaly év eleje óta olyan nagyon kedves és figyelmes velem, rengeteg időt töltünk együtt és folyton lesi a kívánságaimat. Én meg vak voltak. Szinte az összes Roxfortos lány az életét adná érte, hogy Sirius barátnője legyen, én meg ekkora állat vagyok!
És, mi van akkor, ha az a bizonyos lány ÉN vagyok?!