5: Egyedül
2007.07.17. 16:07
Szerző megjegyzése: Leporoltam magamat, és felnéztem a szemébe. - Igen. Te meg mardekáros… voltál, ha jól sejtem, nem? – kérdeztem vissza. - Igen. Honnan tudod? – csodálkozott. - Csak rád kell nézni – elmosolyodott..."
V. Fejezet: Egyedül
Szerda reggel, arra ébredtem, hogy fáj a torkom. Természetesen a torokfájásnál jobban semmit sem utálok, ezért nekem pont azt kellett elkapnom, hogy nehogy véletlenül jól tudjam magamat érezni. Ezért eléggé gyenge is voltam, majdnem visszazuhantam az ágyba, mikor fel akartam kelni, hogy fogat mossak, és mire másodszorra sem sikerült, így nem erőltettem és visszabújtam a paplan alá. Vacogtam és már fel sem tűnt, hogy megint egyedül vagyok, egyes-egyedül a hálótermünkben. Napok óta, mióta összevesztem a többiekkel, szinte senkihez nem szóltam. Na jó, néha Siriushoz és a többi sráchoz, meg néha Bellának idéztem egy-két trágár kifejezést, de furcsa mód, ebben az évben még egyszer sem jutottunk el odáig, hogy letépjük egymás fejét. James, csak azért is ott lapított a hasamnak nyomott pofával, a takaróm alatt, és csendesen szuszogott. Arra gondoltam, hogy most már mindegy, Remus megmondta, hogy nincsen joguk kitenni innen, és ez a szoba ugyanannyira hozzám tartozik, mint ezekhez. Elnyomott az álom, és arra ébredtem, hogy köhögési roham tört rám, az orromból patakokban csurgott a takony, és égette a torkom. Gyenge voltam megmozdulni, a szemem össze volt ragadva, de felkeltem és ittam egy pohár vizet. Vagyis csak ittam volna, mert kiköptem, hiszen egész éjszaka az ablakpárkányom pihent a kancsó, így rettenetesen hideg volt. Visszabotorkáltam az ágyamhoz, előkerestem a pálcámat, egy pohár jéghideg vízre szegeztem, és teát varázsoltam belőle. Forró, gőzölgő, citromos teát, amit azután megittam. Ránéztem az órámra, és csodálkozva, nem is inkább feszengve láttam, hogy háromnegyed tíz van. Szóval: 1. Ez azt jelenti, hogy teljes egészében lekéstem a reggelit, és ha nem igyekszem, akkor az ebédet is. 2. Senkinek nem jutott eszébe keresni, vagy szólni, hogy keljek fel. 3. Átaludtam az egész délelőttöt szinte. 4. Rettenetesen szarul vagyok. 5. Ha nem sietek, (márpedig lábra sem tudok állni) akkor éhen fogok halni. 6. A víz is hamarosan elfogy, nem lesz, amiből teát tudok varázsolni majd. 7. Messze van a mosdó, nincs elég erőm, hogy elmenjek odáig, talán ha valaki kivinne. 8. Senki sincsen, aki kivigyen. 9. Aki meg kivinne az meg, nem jöhet be ide, ezért azt sem tudja, hogy itt vagyok. 10. És végül ebből következik, hogy: ROMBA DŐLT AZ ÉLETEM! Föltápászkodtam, Jamest beledobtam a bőröndömbe, és neki láttam felöltözni. Felvettem a melltartómat, a bugyit, az arany-vörös csíkos térdzoknit, utána rájöttem, hogy fürdenem kellett volna. Nem tudom, csak a jobb közérzet miatt, mert este fürödtem, de úgy éreztem, hogy most is kellett volna. Lassacskán minden ruhadarab a helyére került, még James is, a talárom zsebébe. Magamhoz vettem a gyógynövénytan cuccaimat, és lassan lebotorkáltam a lépcsőn. Útközben éreztem, hogy egyre gyengébb leszek minden lépésemnél, és milyen nehéz súlya van a lábamnak, amikor egyszer csak lecsukódtak a szemeim, és én csak zuhantam bele a sötétségbe… Nem kaptam levegőt, és azonnal felültem. Vörös fény töltötte be a szobát, a sötétítő függönyök el voltak húzva. Azonnal felpattant a szemem. Első lélegzetvételemre, a zsebemhez kaptam és rémülten döbbentem rá, hogy James nincsen ott. - Látom, felébredtél – szólt valaki. Azonnal felismertem benne Sirius hangját. - Mi… történt? – kitakaróztam, és mikor nyeltem, nem fájt a torkom – a torkom… - Tudom. Megtaláltalak, és levittelek a gyengélkedőre. Nem láttalak reggelinél, és nem jöttél órára sem, így gondoltam, hogy ebéd helyett visszajövök, és akkor megtaláltalak a lépcső aljánál – nyeltem, ő meg leült az ágy szélére – meggyógyították a torkodat, és azután elaludtál. Madam Rosmary begyógyította a zúzódásokat, azután, mivel nem látta szükségét, hogy tovább ott maradj, ezért én felajánlottam neki, hogy felhozlak – felsóhajtott. – Mit mondjak. Végig mentem veled az egész iskolán, mire ideértem, ne tudd meg, hogy kedves unokahúgom és Lucifer milyen balhét rendeztek – tudtam, hogy mire gondolt. Ő egy aranyvérű családból származik, én meg félvér vagyok, és nem csak emitt rühellik Siriust, hanem mert griffendéles. – Mivel nem tudtalak bevinni a szobátokba, így ide fektettelek le – elfordultam. - Köszönöm – mondtam neki. - Azt hittem, hogy eltörted valamidet. Mikor megláttalak a lépcső alján, azt hittem… nagyon megijedtem – a nagy Sirius Black megijedt? De poén! - Hol van James? - visszafordultam feléje. Felvonta a szemöldökét. - Hát, neki nem szóltam, hogy mi bajod van. Valószínűleg lent zabál. Még van pár perc az… - Nem ő, hanem a patkányom – mosolyodtam el, de aztán ajkamba haraptam, mert elsötétült az arca. - A zsebedben volt, amikor leestél. De utána… én… - éreztem a torkomban valami szorító érzést. - Elpusztult? - Igen – mondta ki végül. Lehajtottam a fejemet, és először nem bírtam sírni. James olyan volt nekem, mint a testvérem. Furcsa ilyet mondani egy patkányra, de már több mint hat éve velem volt. Igaz, nem élnek sokáig, és számíthattam rá, hogy hamarosan elvesztem, de arra sosem gondoltam, hogy pont én ölöm meg. Az egészről én tehetek. - És most hol van? – fakadtam ki végül. - Elvittem Hagridhoz. Azt mondta, hogy eltemeti a kunyhója mögött. Gondolom, hogy nem akarod őt már látni. És nem is szeretném, ha látnád – mondta. Csodálkoztam, de úgy éreztem, hogy igaz van. - Jól gondoltad – elmosolyodtam. – Viszont, már nem vagyok beteg. És amúgy is elpusztult volna valamikor, megkönnyebbülés, hogy nem láttam. - Legalább neked nem esett semmi bajod. - Igen. Azt hiszem, hogy lesz erőm a délutáni órákra menni – mondtam, és felálltam. Ő is ezt tette. Az ajtóhoz léptem ő meg magához vette a cuccait. - Itt megvárlak. - Oké – bementem, rendbe raktam magamat, sírni még mindig nem tudtam. Magamhoz vettem a bájitaltan tankönyvemet és a jegyzeteimet és lesiettem vele a földszintre. A többiek megbámultak, de én csak leszegtem a fejemet és padlót bámultam, Siriusszal ellentétben, aki nem törődött velük. Mikor leértünk, alig voltak a terem előtt, hiszen még volt öt perc becsöngetésig. Egy csapat mardekáros lány ott ácsorgott, és vihogott, mikor megláttak. Remus álldigállt ott még, a falnak vetett háttal és a bájitaltan tankönyvét bújta. Sirius odalépett hozzá, mondott neki valamit, amit én nem értettem, azután letette a könyvét, és rám mosolygott. Óra után, mire sikerült végig szenvednem hátul Johannával az órát, annyira kifáradtam lelkileg, hogy egy szemetesláda szintjén lehettem kb. Johanna és köztem kábé ilyen kapcsolat alakult ki: - Add már ide azt! – mondta ő. - Tessék – és odalöktem neki a madárkarmot. Ez után: - Remélem, eltünteted azt az átkozott dögöt, mert… - nyeltem. Nem hallottam mit mondott a továbbiakban. Csak hajtotta a magáét, én meg, mikor láttam, hogy kicsöngettek, csak annyit vetettem oda neki hogy: - Hallgass hülye kurva! Elpusztult! – aztán fogtam a cuccaimat és kirohantam. Megeredtek a könnyeim, azt sem láttam, hogy merre megyek. Csak akkor tűnt, fel, hogy az esőtől nedves füvön rohanok, mikor belecsapódtam valamibe, és hanyatt estem. Kinyitottam a szememet, és láttam, hogy valaki felém, nyújtja a kezét. - Bocsáss meg – egy férfi volt. Érdekes módon eddig nem láttam itt. Fekete haja volt, arca hegyes, szeme sötét, és elmúlhatott már húsz éves is. - Semmi baj. - Griffendéles vagy? – kérdezte, miközben végignézett rajtam. Észrevettem az arcán azt a furcsa kellemetlen kifejezést. Úgy mustrált végig, mintha egy undorító nem is tudom, mi lennék. Leporoltam magamat, és felnéztem a szemébe. - Igen. Te meg mardekáros… voltál, ha jól sejtem, nem? – kérdeztem vissza. - Igen. Honnan tudod? – csodálkozott. - Csak rád kell nézni – elmosolyodott. Elég furcsa férfi volt. - Mellesleg a nevem Tom… - Oh, ez enyém meg Lora… - Denem. - Breaker – eltátottam a számat. Ő nem halott? – te meghaltál nem? - A Denem kúriára gondolsz? Az apám volt, és a szülei. Engem a mugli apámról neveztek el. Rühelletem őt. – Remek, egy újabb aranyvérű nagyficsúr. - Én meg azt hittem… húha. - Merre találom az igazgatót? – kérdezte hírtelen. - Nem tudom. – vontam vállat. – Talán fent a szobájában. - Köszönöm – azzal kezet csókolt, és tovább ment. Csodálkoztam, eddig még senki nem tett ilyet, még… még Sirius sem. Bár tett volna! Erre gondoltam, az után úgy döntöttem, hogy felmegyek a klubhelységbe, és ott töltöm el a délután további részét. Útközben eszembe jutott, hogy kivettem anno még egy könyvet a német válogatott kviddics csapatáról, a Sólymokról, és megörültem, mert legalább volt mit olvasnom, és akkor sem kellett úgy tennem, mintha tanulnék. És azt is eldöntöttem, hogy nem kell Johanna és Lily sajnálata sem. Ha eddig kibírtam nélkülük, akkor ezután is ezt fogom tenni.
|