VII. Fejezet: Szülinapi meglepetések

Ránéztem a naptáramra. A szemem káprázott, az ásítás okozta könnyek miatt, ezért még vagy ötször jól végigmustráltam, mire eljutott az agyamig az, hogy sikeresen felfogjam, hogy… Október huszonkettedike volt. Vagyis… Ma van a születésnapom! Ma van a születésnapom! Ma leszek tizenhat éves!
Úgy ugrottam ki az ágyamból, hogy semmi nem tudta kedvemet szegni. Igaz, kint esett és fújt, de szerettem az ilyen időt, sőt, az is megfordult a fejemben, hogy kimegyek egyet sétálni, hátha felkap a szél és elrepít innen messzire. Persze ebben csak bíztam, nem gondoltam komolyan. Nehogy aztán valami szar dologban találjam magamat nyakig. Nem, ez a nap izgalmas lesz, tudom.
A klubhelységbe menet a Fade to Blacket dúdolgattam és az Unforgivent, és tökre üdének éreztem magamat. Aki látott, az idiótának képzelhetett, mivel majdnem táncra perdültem, pedig még alig volt háromnegyed hét, és a tanítás pontban kilenckor kezdődött. Kezdődött volna, hogyha nincsen vasárnap. Na igen, egészen szerencsés voltam, hogy vasárnap töltöm be a tizenhatot. Bár ha azt vesszük, akkor nem sokan láthattak, mivel a nagyja ekkor még az ágyikójában alukált. Vagyis még döglöttek.
Leültem az egyik fotelbe, és keresztbe tettem a lábamat az asztalon. Polly és Come as you are jutott az eszembe. Mind kettő Nirvana szám volt, és imádtam őket. Meg persze a Master of Puppets, és az Enter to Sadman. Ezek meg Metallica számok.
Tudtam gitározni, két és fél évig jártam kiskoromban gitártanárhoz. Na jó, olyan nyolc éves voltam. Volt is egy akusztikusom, amin téphettem ezerrel. Csak hát, túl nehéz lett volna elcipelnem. Pedig, ha itt lett volna, akkor nem hiányzott volna a zene, csak kiültem volna a szabadba, vagy a téli kertbe, esetleg sötétedés után a Csillagvizsgálóba és gitározgattam volna. Már el is képzeltem, hogy ha esett volna, akkor Don’t Cryat, meg November raint, és ha jó idő lett volna, akkor Nirvanát gitároztam volna. Rengeteg számot el tudtam játszani, mondhatni, hogy első ránézésre majdnem mindegyiket.
Hallottam, hogy nyílik egy ajtó, és majdnem lenyeltem az a fogpiszkálót, amivel szórakoztam. Nem néztem arra, tudtam, hogy egy fiú ébredt fel és közeledik lefele. Viszont a léptei nem voltak annyira ismerősek. Nem azok a magabiztos, erős, jellegzetes léptek voltak, hanem nyugodt, és csendes léptek. Kíváncsi voltam és hátra néztem, nem bírtam ki, hogy ne tegyem. Remus volt az. Álmosan ásított, odalépett és adott egy puszit az arcomra. Nem tudtam mire vélni, ezért felvontam a szemöldökömet.
- Boldog születésnapot. – Ja, tényleg. Hogy felejthettem el? Leült a vörös kárpittal borított kanapéra. - Az ajándékomat majd később kapod meg.
- Rendben. Már alig várom. – Vajon egy Remus Lupin mivel lephet meg engem? Reméltem, hogy nem egy könyvet vett nekem, ami tele van érdekesebbnél érdekesebb infókkal a mágiával kapcsolatban. Na jó, azért örültem volna neki, szívvel-lélekkel adná és különben is a szándék a fontos. Most jutott eszembe, hogy Remust mennyire hanyagoltam, pedig egészen rendes, szimpatikus, és nagyon figyelmes fiú volt. Pont az ellenkezője Siriusnak, akiből nem kérek. Úgy váltogatja a lányokat, mint más az alsóneműit. Ha mindennap nem is másikat de hetente biztosan tisztát vesz fel.
- Mostanában nem vagy valami lelkes – jegyezte meg Remus, közben próbálta normálisan megigazítani a talárját.
- Nem… - mondtam, és gondoltam, hogy segítek neki, mivel eléggé álmosnak tűnt. Megfordultam és markomba öntöttem egy kis vizet az asztalon pihenő vizeskancsóból. Azután hozzá hajoltam és arcon fröcsköltem.
- Ezt mért csináltad? – törölgette ki a szeméből a vizet.
- Mert még nem voltál egészen éber. Olyan, mint az a megszokott Remus Lupintól elvárandó.
- Értem.
- Jut eszembe.
- Mi?
- Nem tudok végrehajtani egy hülye varázslatot Átváltoztatástanból. Tudod, amikor azt a békát macskává kellett változtatni.
- Igen.
- Te tudod?
- Igen.
- És segítenél nekem benne?
- Igen. Szívesen – elmosolyodott. Mért van az, hogy az ő mosolya valahogy sokkal aranyosabb, mint Siriusé? – mikor? Ma este jó lenne, vagy holnap?
- Ma este lehet. – Az órámra néztem. Fél nyolc volt. Tíz perc múlva reggeli. – Megyünk le? Hamarosan reggeli.
- Persze. – Tök udvarias volt. Előre engedetett, meg minden. Nem mintha az a bizonyos valaki ne tette volna meg, de az már régen volt, és én elfeledtem.
A nagyteremben már régen bent ücsörögtek a korán kelők, és a reggelijüket falták, amikor beléptünk. Bella és Cissy összesúgtak a hátunk mögött. Lucifer sajnálatos módon nem volt velük, így a reggelem sem volt olyan remek…
Remus helyet foglalt a balomon, én meg leültem mellé, és neki láttam a zabkásámnak és a pirítósnak. Csendesen eszegettünk, amikor odalépett hozzánk McGalagony professzor. Nahát, mi baja lehet? Már megint mit csináltam?
- Braeker kisasszony – hajolt félig bele a képembe. Remus meghökkent képet vágott, én meg egyenesen a tanárnő képébe néztem. – Ezt ön kapta. A szülei küldik önnek, és itt egy levél is hozzá.
Felém nyújtott egy furcsán ismerős, becsomagolt dolgot, és egy levelet. Megköszöntem, ő meg elment, mire neki láttam kibontani a levelet.

Szervusz szívecskénk!

Nagyon boldog születésnapot kívánunk, a mi, majdnem felnőtt kislányunknak. Reméljük tetszetős ajándékot, kaptál, és örülni is fogsz neki. Emlékeztünk rá, hogy nyár elején mit kértél, nem felejtettük ám el. Használd egészséggel, reméljük, még nem felejtetted el, hogy mire való.

Szeretettel: Apa, és Anya

Elhúztam a számat. Remus tapintatos volt, nem olvasta el, nem hajolt keresztül rajtam. Ez a szívecskénk megszólítás, eléggé erős volt, mindegy. A borítékban volt még egy levél. Azt is széthajtottam.

Drága kisunokánk!

Örömmel halljuk hogy betöltötted a tizenhatot. Nagyon boldog születésnapot kívánunk és további sikereket az életben. Reméljük továbbra is, tölthetjük majd veled a nyár egy részét, ha nem is az egészet.
Egyébként pedig, tudjuk, hogy te borítottad ki a szőnyegre az üdítőt, és egy vagyon lesz kitisztíttatni, de nem haragszunk. Sok-sok puszi

Nagyi, és nagypapa.

Ui.: Nem tudtuk, hogy mit szeretnél, nagyapád hamarosan eljut a Gringottsba, és vesz ki neked egy tehetősebb összeget. Ez lesz a mi ajándékunk!

Ajaj, pedig aszittem, hogy sikerült eltüntetnem, de lehet, hogy nagymamám boszorkányos fortélyait ismerve, jobban kellett volna arra gondolnom, hogy egy sima előhívó varázslattal rá fog jönni hogy én voltam. Elvigyorodtam… nahát, milyen kis cseles itt valaki. Na mindegy, fő, hogy nem haragudnak. Jól van. Szóval tőlük lóvét kapok. Ez szuper!
Neki láttam, hogy kibontsam a nagy csomagot, amit anyuéktól kaptam. Felcsillant a szemem, a szívem hevesen vert. Ha ez most az amire gondolok, akkor én… És az volt. Gyönyörű fekete, metálos fénye megcsillant a reggeli fényben, a nap első sugarai visszatükröződtek a sima lakk borításán. Kihúztam a papírból és a karjaimba vettem. A legszebb, legcsodálatosabb gitár volt, amit valaha láttam. Erősítőket nem kaptam hozzá, de meg voltam vele így is elégedve, hiszen csodálatos volt. Majdnem elbőgtem magamat. Remus is izgatottan fészkelődött.
- Nagyon szép gitár – mondta végül, mire sikerült lenyelnie a falatot. – Jól tudsz gitározni?
- Persze, mindent tudok…
- Játszanál majd nekem?
- Nagyon szívesen – Nagyon megörültem, hogy ennyire bejött neki. – Mikor?
- Amikor neked jó. Cserébe én segítek neked.
- Oké, akkor reggeli után jó lesz?
- És neked este a korrep?
- Megfelel. – mondtuk egyszerre. Azután mind ketten visszahajoltunk a kajánk fölé. Én szorosan öleltem a gitárt, az újdonsült szerelmemet.
Nagyon el lehettem foglalva, mert csak arra eszméltem rá, hogy a bal ás a jobb arcomra egy-egy puszit kaptam. Remus morgott, mert befurakodott ő közé és közém James, a másik oldalamra meg Sirius.
- Boldog születésnapot! – mondták egyszerre vigyorogva.
- Köszönöm fiúk – mondtam és én is elmosolyodtam. Kénytelenül is elnéztem a Hugrabug asztala felé, és némi elégedettséggel láttam, hogy Nancy dühös arcot vág. Vajon mennyi lehet igaz abból, a mit össze-vissza, hadovált? És ha ő tetszik Siriusnak? A mi barátságunk akkor is megmarad. És a barátság nagyon fontos!
- Milyen jókedvű vagy ma – mondta elégedetten James.
- Hát igen. - És az ölembe tettem a gitárt.
- Azt most kaptad? – hajolt hozzám Sirius.
- Aha, a szüleimtől. Hát nem szép? – azt vártam, hogy elkezdik dicsérni. Nem így történt, kussoltak. Én meg felálltam és elindultam, hogy egy eldugott helyen, egymagamban kipróbálhassam a hangszeremet. – Remus, jössz? – kérdeztem. Eléggé mérgesnek tűnt, úgy látszott, hogy a szívére vette, hogy ki lett túrva.
- Igen, persze. – Egy szó nélkül felállt és utánam jött. James és Sirius csak néztek. Visszanéztem, és láttam, hogy Nancy undorodva néz utánam. Gondolom, hogy az járhatott a fejében, hogy milyen egy kis senki vagyok, hogy szórakozom az ő jövendőbelijével.
- Kimenjünk a szabadba? Ott játsszak, vagy a téli kertben?
- A szabadban jobb, ott nem zavarnának annyian. A télikertben most is lehetnek – mondta és rájöttem, hogy igaza van.
- Akkor menjünk a tóhoz, a fűzfához – bólintott. Felzárkóztam mellé, vállamon a gitárral.
Mikor kiléptünk a reggeli verőfénybe, meg kellett szokni a szememnek a napsugarak, nyújtotta fényességet. A harmatcseppeket végigtáncolta, és megcsiklandozta az arcomat a nap lágy fénye. Magamba szívtam a friss illatokat, és éreztem az eső édes leheletét. Egy órával ezelőtt még szakadt, de mostanra elcsendesedett és elállt. Üde volt minden és illatos. A föld puha a fák zöldek, ahhoz képest, hogy késő ősz volt és ilyenkor lehullnak a levelek, de itt nem így volt. Még zöldellt minden, felpezsdítő volt a természet. Legszívesebben mezítláb rohantam volna végig a harmatos fűben.
- Hallottam pár Metallica számot, mikor muglik között éltem – mondta hírtelen Remus. Oda kaptam a fejemet. Mosolygott, hagytam, hogy had folytassa. – Volt egy nő, akit évekig az anyámnak tekintettem, ő hallgatott ilyeneket. Bevallom, szerettem, de nem úgy, mint egy anyát. Szerelmes voltam belé. Alig lehetett idősebb, mint te. Vele éltem, nyolc éves lehettem. De meghalt. Megölték, és én… alig tudtam feldolgozni azt, hogy örökre elmúlt. – Elmúlás. Milyen undorító szó. De utálom. Minden elmúlt, ami volt, és ami lesz, az sem lesz többé. Ezt a mondást, fogalmam sincsen, hogy kitől hallhattam, csak egyszerűen, meghallottam. Azóta kavarogtak bennem a gondolatok. De vajon kéne nekem az, ami elmúlt? Kéne nekem egyáltalában valami? A szeretet, vagy netalántán más pozitív érzelem? Kéne egyáltalán olyan, ami jó? Természetesen kéne, de nem volt kinél keresnem.
- Megérkeztünk – szóltam végül és leültem a szokásos kis helyemre, egy bokor mellé, ahonnan tökéletes kilátás nyílt a tükörsima vízfelszínre. – Szóval, melyik számokat hallottad?
- Hát, mondom, annyira nem emlékszem, de rémlenek valamilyen bábok, valamiféle bábokról énekeltek az egyikben, azt hiszem.
- A Master of Puppetsre gondolsz? – csodálkoztam rajta. A Metallica csak nem rég alakult az, lehetetlen, hogy hetvenhat környékén azt hallotta volna. Vagy csak kitalált valamit, és örömet akart szerezni… kedves gesztus, igaz, kicsit butácska, de kedves tőle.
- Hát, meglehet.
- Eljátszom. – Ennél könnyebbet nem is mondhatott volna. Már éppen elkezdtem volna az első hangot játszani, mikor Remus oldalba bökött. Elnéztem arra, amerre ő mutatott, és csodálkozva láttam, hogy két ismerős alak közeledik felém. Két lány volt. Ki hitte volna, Lily és Johanna. Letettem a hangszert és felemeltem a tekintetemet. Ahogy közelebb értek, felálltam, és dühös tekintetet varázsoltam a képemre.
- Mit akartok? – kérdeztem ellentmondást nem tűrő hangon, mondjuk inkább úgy, hogy gorombán, mikor, hallótávolságba kerültek.
- Csak, boldog születésnapot akartunk kívánni – szólalt meg Lily. Johanna ott mosolygott mögötte. Legszívesebben szétvertem volna a gitárt azon a nagy, kerek, hülye fején.
- Oh, kösz. – Legalább nem felejtették el. Leültem vissza a fűbe, Remus egy szót sem szólt, csak a gitárt nézte a kezemben. Nem mentek el. Idegesen feszengtek, végül ők is leültek mellénk, de azért kicsit távolabb, nehogy aztán verekedésre kerüljön a sor. Úgy is tudják, hogy Johanna lenne az első, akit megtépnék, azután jönne sorjában Lily...
De ha csak boldog izét akartak kívánni, akkor miért nem mennek el? Idegesítő volt a társaságuk, és zavarba ejtő is.
- Azt most kaptad? A szüleidtől? – kérdezte hírtelen Johanna.
- Igen, igen. – mondtam idegesen. Sajnos, ennyien nem voltunk elegen. Remus mérgesen elkezdett feszengeni. Megérkezett a maradék három jó madár is: James Potter, mint mindig, Lily mellett foglalt helyet, Sirius, a másik oldalamon, és Peter, aki jobbnak látta csak simán Remus mellé kuporodni. Kételkedtem benne, hogy ez a gyerek vajon teljesen hetero e, vagy biszex, esetleg az is lehet, hogy homokos, mint azok ketten? Mindig ott lohol Remus nyomában.
- Sziasztok. Gitározni fogsz? – kérdezte Sirius mohón. Belehajolt a képembe, de én durván ellöktem.
- Ja. Maradtok?
- Szívesen. – Titokban, pedig azt reméltem, hogy csak beugrottak, és azután húznak is. Ahogy Remus tekintetét elnéztem, ő is ebben bízott. De most itt volt koloncként ez a két liba és ez a három semmirekellő. De miért is akartam én annyira kettesben maradni Remusszal?
Elcsendesedtek, én meg neki kezdtem. Idő közben, ki ment a fejemből, hogy Master of Puppetset kellett volna játszanom, így nagy idegességemben a Fade to Blacket kezdtem el. Persze egyikük sem tudta, hogy mi ez igazából, és mire én is felocsúdtam, hogy rosszat játszok, már őszintén, nem is zavart a társaságuk. Mindenki csendben hallgatta: lejátszottam egy akkordot, és még egyet, és még egyet… és így tovább. Nem néztem fel, végigjátszottam úgy azt a hét percet, hogy fel sem tűnt, hogy milyen hosszú egy szám. Nekem, legalábbis másodperceknek tűnt. Abba sem hagytam, meg sem vártam, hogy dicsérjenek, hanem belekezdtem máris egy újabba az Unforgivenbe, azután a Don’t Cryba, és utána a Negativ Creepbe, a Nirvanától. Csak úgy repült az idő, órák is eltelhettek, és ők csak hallgattak. Azután teljesen elzsibbadt a kézfejem, kénytelen voltam abbahagyni, és rájuk nézni.
- Fantasztikusan játszol Lora! – fakadt ki hírtelen Lily és a nyakamba borult. Nem tudtam mire vélni, le akartam magamról vakarni, és úgy éreztem, hogy mindjárt megfogom és belehajítom a vízbe.
- Jól van, köszi. – Eltoltam magamtól végül, finoman, nem durván. Észrevette, hogy neheztelek rá, de nem szólt, csak lehajtotta a fejét. Hát jól is tette, legyen lelkiismeret furdalása, engem ennyivel nem lehet meghatni. És nem egy Lily Evansnak fogok megtörni. Sőt, senkinek sem.
Felálltam és nyakamba akasztottam a gitárt. A pengetőt zsebre tettem, és leporoltam magamról a fűszálakat és ilyeneket.
- Megyek, Remus, majd keress meg. – Megvártam, amíg felfogja, és bólint. Azután sarkon fordultam és elindultam vissza a kastélyhoz.
- Lora. Várj egy kicsit! – nem fordultam meg. Tudtam, hogy Sirius az, és egyáltalán nem volt kedvem most hozzá. Azon töprengtem, hogy vajon miért gondolhattam azt reggel, hogy semmi nem ronthatja el a napom? Mégis mire számítottam, hiszen az már így is romokban állt.
- Kapj el, ha tudsz! – kiáltottam végül hátra, és elkezdtem rohanna a kastély bejárata felé. Észre sem vettem, de nevettem. Ha a nap már úgy is szar, akkor legalább, csempésszünk bele egy kis idiotizmust is. És hát, ha idiotizmusra volt szükségem, akkor nem kellett érte messzire mennem.
- Jól van, elkaplak! – kiáltotta. Ő is nevetett. Utáltam, ha kergettek, főleg úgy, hogy egy gitár lógott a nyakamban és azzal együtt menekültem. Valahogy mindig beszartam, ha valaki rohant utánam. Sirius nagyon gyorsan tudott futni, és sokat. Mint egy kutya, és nincsenek véletlenek. Hamar utolért, elkapott, pedig már majdnem bent voltam a kastélyban.
- Megvagy – mondta és magához húzott. Tudtam, hogy valami ilyesmire készül így, fejbe vágtam a gitárral. Hátra tántorodott, de nem tűnt úgy, mintha bármilyen agykárosodást is szenvedett volna. De egyetlen egy ok miatt megérte: előnyt szereztem, és rohantam, ahogy csak tudtam. Hihetetlenül gyors volt. De szerencsére beléptem az ajtón és csak utána tudott megfogni.
- Megvagy. Másodszor is megvagy. – Nem tűnt fáradtnak, csak volt egy kis bibi…
- Ez már ház. Sajnálom, de nyertem.
- Nem, nem nyertél. Szabálytalan voltál, és fejbe vágtál. Ezért kizárás járna.
- Ugyan, Sirius. Ezt magad sem gondolod komolyan, mióta foglalkozol te a szabályokkal? Ugyan, ki tartja be őket? – Hirtelen hányinger fogott el. Egy ötfős gárda lépett ki az egyik lépcsőfordulóból.
- Áááá, az én kis unokatestvérem és a kis barátnője… - Bella volt az. Hosszú fekete haja a vállára hullott, vérvörös ajkait gúnyos mosolyra húzta, és láttam, hogy a keze a talárja zsebébe csúszik. Valószínűleg a pálcáját szorongatta. Mellette egy fanyar képet vágó szőke lány, a húga, Cissy állt, amellett szorosan Lucifer barátunk. A másik kettőt csak látásból ismertem. Az egyik Lestrange volt, egy magas sötét hajú és agyú fiú, a másik pedig Nott, egy alacsony, kövérkés, görnyedt srác.
- Bella, Lucius… - sziszegte a foga között Sirius, és elém lépett. Oh, de hősies, hogy oda ne rohanjak. Moment, most nem akartam máshova rohanni, csak a hálókörletünkbe, de bizonyos tapintatlan, tapló személyek elállták az utat. Láttam, hogy Sirius keze is a pálcáján pihen. Csak velünk, ugyebár az volt a probléma, hogy mi ketten voltunk ellenük ők meg öten ellenünk. Na jó, négyen talán, Cissy nem volt valami zseni, szerintem még a pálca két végét sem tudta megkülönböztetni. Bár, ahogy Lestrango-t és Nottot elnéztem, hát ők sem lehettek valami észkombájnok. És hát igen, akkor egálban voltunk. Kettő, kettő ellen. Ez volt a fair. Sajnos Bella sokkal jobban forgatta a pálcát, mint tavaly. Nyáron tanulhatott egyet, s mást, és meg kell hagyni, nagyon jól csinálta.
Egy pillanat alatt legyőztek. Én estem el először, Sirius ijedten odarohant hozzám, közben hárította az ártásokat, de ő sem tudta mindent kikerülni. Akkor, mikor a falnak csapódtam, az érdekelt a legjobban, hogy a gitáromat, az én drágaszágomat ne törjem darabokra. Szerencsére annak semmi baja nem lett, viszont nekem eleredt az orrom vére. Sirius rám vetette magát, és próbált takarni, de végül az én Expecto Patronumom vetett véget mindennek. Nem tudom, hogy miért pont ezt mondtam, de a farkasom az összest elkergette. Szerterohantak, és nem jöttek vissza.
- Jól vagy? – kérdezte és elsápadt, mikor látta, hogy az orromból ömlik a vér. – Az orrod. Most azonnal az…
- Agy csak. Dajd bingyá begcsinálo’ – Előkerestem a pálcámat, és az orromnak szegeztem. – Dippokasz! Dippokasz! – mondogattam, de a varázslata nem hatott.
- Várj, már tudom, segítek – azzal pálcát rántott és kimondta a varázsigét. – Hippokrax! – éreztem, hogy forrósodik az arcom, azután mintha megfagyott volna. Miután az érzés elmúlt, megtapogattam az orromat, és megkönnyebbülve észleltem, hogy minden a régi.
- Köszönöm – azzal az arcomra szegeztem a pálcát. – Tergeo! – eltűnt a vér is a képemről. – Most már miden a régi.
- Igen, végre.
- Mért rontottak ránk csak így? - kérdeztem, mert kezdett egy kicsit izgatni, hogy vajon én mit árthattam nekik. Most kivételesen semmit nem csináltam, amivel ráfizettem volna erre.
- Tegnap csináltam egy éktelen nagy baromságot.
- És, mit? – ez számomra nem meglepő.
- Szóval, takarodó után, próbáltam lelépni, elmenekülni Nancy elől… - hoppá! – Csak hát, a csaj nagyon rafinált, rám talált. Le kellett, valahogy ráznom, és Bella és Cissy éppen arra jöttek. Uhh… el sem hiszem, hogy ezt tettem, de képes voltam rá, hogy lesmároljam a tulajdon unokahúgomat, csak azért, hogy a csajt le tudjam szerelni magamról! – Eléggé el lehetett keseredve.
- Ajaj, és erre sokallt be? – majdnem elröhögtem magamat. Nem tudtam elképzelni, ahogy Bella és Sirius smaciznak. Ebből vérfertőzés lesz. Na jó, egy csók nem a világ, de mégis, ki akarna ezek után Siriusszal…?
- Hát láthatod. De hogy miért éppen téged…
- Kapóra jöttem nem? – feljebb húztam a vállamon a szíjat, megigazítottam a gitárt és elindultam a márványlépcsők irányába.
- Várj, bocsánatot kérek! – kiáltotta nekem oda.
- Bocsánatot ne kérj, azt csak gyermek teszi! És te Sirius, akárhogy is nézem, nem vagy az – azzal ott hagytam. Hagytam, hogy had gondolja szépen át, hogy megint mekkora szart kevert maga alatt. Elvégre, eddig eredetileg a csajt hitegette, hogy szereti meg mit tudom én, akkor ezek után lábaljon ki belőle egyedül. Nem fogom fedezni, nem, nem!
Mint derűre ború, vagy ez esetben borúra derű, asse tom, hogy, hogy van, úgy jött verőfényes időre a vihar. Egyszer csak elkezdett szakadni. Ugyebár ez Anglia kérem szépen, és nálunk ez van. Szóval Lilyék és Remus ott gubbasztottak a fűben, James elindult, hogy megkeresse Siriust, aki nem sokkal utánam futott be a klubhelységbe és felrohant a hálótermükbe. Egészen eltorzult az arca. Gondolom, hogy megártott a jóból a sok, neki itt például a gondolkodásból. Akkorát röhögtem, mikor elkezdett szakadni, épp az ablakban álltam, és nem kisebb örömömre szemtanúja voltam, hogy Lilyék hogyan áznak szarrá, és hogy sikoltozva távoznak a suli felé. Szopacs!
Szóval már, hivatalosan is tizenhat voltam. Hurrá, és esett, esett, esett, esett, esett… meg nem állt, még éjszaka is esett. Délután lefeküdtem aludni és eset, még akkor is esett, amikor este kilenckor felébredtem. Letámolyogtam a klubhelyiségbe és megkérdeztem Jamest, hogy Remus merre van. Azt mondta, hogy felment, kipihenni magát és beszélni Siriusszal, mert a srác ki van Nancy miatt. Ja, jó kifogás, tudom, hogy az a baja, hogy leoltottam, hogy oldja meg maga a gondjait, és ne képzelje azt, hogy ő a tökéletes mintaképe a világ összes srácának, csak azért mert egy „cseppet” jóképű. Na jó én meg egy hazudás liba vagyok…
Megfürödtem, és mire végeztem, már alig voltak a klubhelységben, sőt senki sem volt. Csak annyit láttam, hogy valaki ül az egyik karosszékben, de hogy ki lehet az, arról őszintén halványlila gőzöm sem volt, mivel a félhomály eltakarta az arcát, és háttal ült a kandallónak, így az egyetlen fényforrás is ki lett zárva. Lehet, hogy kezdek becsavarodni attól, hogy folyton egymagamban mászkálok, de éreztem, hogy most már nem vagyok egyedül, itt van velem, az újdonsült Jamesem, a gitárom, a szerelmem! Igen, James, mert úgy neveztem el.
Végigosontam, tök csendesen a szobán, és becsuktam magam mögött a hálóterem ajtaját. Lefeküdtem, és percekig csak forgolódtam, furdalt a kíváncsiság, hogy vajon ki ülhetett ott lent a karosszékben. És mi van, ha Sirius az? Lehet, hogy kicsit tapintatlan voltam délután és nagyon megbántottam? Hát, meglehet, de akkor is, néha neki is tanulnia kell a hibáiból. Na, jó, most mégis úgy döntöttem, hogy lemegyek, és ha valóban ő az, megvigasztalom. És, ha az eddigi jelek azt bizonyították, hogy fontos vagyok számára, akkor még arra is képes lennék az ügy érdekében, hogy… NA NE!!! Bella után? Fúj!
Szóval, felkeltem, nem is tudom, hogy milyen erő vezérelhetett, de kinyitottam az ajtót, és lesiettem a lépcsőn. A hálóköpenyem széle susogott az éjszaka csöndjében, a halántékomon izzadtság csordult le, miközben megszemléltem magamat, a még mindig lobogó lángocskákban, melyek víg táncot jártak a kandalló mélyén. Oh, most milyen költői voltam, nem igaz? Csalódottságomra, senki nem ült a székben, csalódottságomra???
Visszaindultam hát a hálótermünkbe, de a lépcsőn felfele menet félúton beleütköztem valami keménybe.
- Lora? – felemeltem a tekintetemet és szembe találtam magamat Siriusszal. – Csak nem engem keresel?
- Hát, ami azt illeti… - úristen, ennek milyen kemény a hasa? – De. – Nem hittem a saját fülemnek, mi a jó ég jött ma rám? Veritaserumot ittam vagy mi? Ami azt illeti, az, az esti töklé, nagyon furcsa ízű volt.
- Ez meglepő. Mert azt hittem, hogy a délutáni után, látni sem akarsz – mondta. Időközben leértünk a klubhelységbe, és helyet foglaltunk egymás mellett a kanapén.
- Hát… - nyeltem. – Tudom, néha nagyon idiótán tudok viselkedni. És tapintatlan is vagyok és érzéketlen, és nagyszájú, idegesítő, de…
- De ugyanakkor nagyon kedves és szép is – mondta és odahajolt hozzám. Elkerekedtek a szemeim. Elhúzódtam tőle, és átültem a karosszékbe.
Belebámultam a tűzbe és eljátszottam a gondolattal, hogy mi lett volna, ha hagyom, hogy… azt tegye velem, amit akar. Egyszerűen, szóhoz sem tudtam jutni. Leszegte a fejét, én meg tehetetlenül pirultam a fotelban. Egyre kínosabb lett a csend, ahhoz képest, hogy már évek óta jóban vagyunk, mondhatni, hogy túlságosan is. Aztán hírtelen eszembe jutott valami. Még év elején, a pályaudvarra menet találtam egy szórólapot az egyik sarkon.
- Te figyelj… - szólaltam meg hírtelen. – Nem akarsz eljönni velem, karácsonykor, igaz, még nagyon messze van, de…
- Hm? Hova? – rám nézett, újra, és újra…
- Metallica koncertre – böktem ki végül. Igaz, nyáron voltam, de… vagy ez, vagy Nirvana, és ezt valahogy jobban bírtam. Persze ide is csak úgy mennék el, hogy drága jó anyáméknak nem szólnék. Először csak nyelt egyet, azután elkezdett töprengeni. Édes arcot vágott.
- Az, az egyik együttes, amiért rajongsz? – kérdezte, egy kisebb idő, töprengés után.
- Eegen…
- De, szívesen. – Ásított, és én is vele együtt. Ránéztem a karórámra. Fél egyet mutatott. Aludni kéne, de még mennyire, hiszen holnap, felmérés Legendás Lények Gondozásából.
- Amúgy, nem csak téged hívlak. Jön Remus is, azt hiszem.
- Remus? – felvonta a szemöldökét. Titokban elvigyorodtam, mert vártam a reakcióit. – Remus, mióta jár koncertekre?
- Amióta szóltam neki róla, és mióta…
- Igen?
- Ah, hagyjuk. Menjünk aludni – jelentettem, ki és elindultam felfelé a lépcső felé. A hajam a vállamra hullott, és minden frissen mosott fürjén tükröződött a kandallóban még mindig lobogó lángocskák fénye, ezzel kellemes vöröses árnyalatot kölcsönözve a hajkoronámnak. Ah, mi bújt belém ma, valami Shakespeare-féle költő fazon, vagy mi?
- Lora, ti jártok? – Visszanéztem a megdöbbent arcára, és nevetnem kellett. Egyszer csak kibuggyant belőlem a kacaghatnék, és csak percek múlva hagytam abba. Nem is az tette ezt velem, hogy hülyeséget kérdezett, de aki látott már ijedt kisgyereket, aki rájön, hogy nincsen Télapó, akkor az is biztosan kacagott volna az egészen, attól függetlenül, hogy ez a tény mennyire érinti őt mélyponton, vagy sem.
- Ugyan, Sirius, ne légy hülye – legyintettem, és leültem mellé a kanapéra. – Csak tudod, mostanában eléggé összejött minden. Kellett egy megértő ember, és Remus kapóra jött. Nem tudom, hogy ő milyen érzéseket táplál irántam, csak azt tudom, hogy jól érzem magamat vele, de csak, mint barát. Te mostanában Nancyvel voltál elfoglalva, már amennyire tudtam és láttam is, és James… nos James nem az a lelkizős fajta, és hát, neki kevésbé kerestem a társaságát, mivel van olyan sok esze, hogy amit az orrára kötök, azt visszahallom Lilytől. James nem bírja ki, hogy ha a közelében van, akkor ne…
- Ez nem igazán így van. – Mi? – James a legjobb haverom, ha ő nem lenne, akkor… bízhatnál te is egy kicsit jobban benne. És… elegem van, hogy folyton mindennek én iszom meg a levét, és abból is, hogy ennyire távolságtartó vagy velem!
- Hogy mi? – Ez most rajong a konfliktus helyzetekért, vagy mi a szar van az agyával megint? Lehetséges, hogy ez az agydaganat első jele?
- Az, hogy utálsz. Az van! – Nem nézett rám, de nem is mozdult. Nem is tudom, hogy hogyan jött az ötlet, de megtettem. Odahajoltam hozzá, és… lekevertem neki egyet. Láttam a megdöbbent arcát, és a kezem nyomát a képén. Felüdítő látvány volt.
- Ez az utálat, vagy a törődés első jele? – kérdeztem tőle, miközben fájó tenyerem dörzsölgettem. Azért nekem is fájt ez a csapás.
- Ezt most mért kaptam? – kérdezte értetlenül pislogva. Láttam, hogy azért egy kicsit fájt neki is az ütés, de istenem, férfiból van, és túl fogja élni.
- Valahogy helyre kellett tenni az agyadat, valami rossz dolog történt vele, látszik, hogy rossz társaságba keveredtél ezzel a Nancy szarral. Adok egy jó tanácsot. Ha teljes életet akarsz élni, akkor hanyagold a ribiket és maradj hű a jó öreg, és hamisítatlan Lora Breakerhez – elvigyorodtam, ő meg totál elképedt arcot vágott. – Bezony. Hidd el, megéri.
- Hihetetlen vagy, tudod? – végre mosolygott.
- Nem, vagyis… te meg arrogáns, és értetlen, tudod? Honnan jött ez az ötlet, hogy… csak nem féltékeny vagy rám, Remus miatt?
- Dem.
- Tessék?
- Nem, mondom hogy nem.
- Az előbb másképp hangzott… - húztam el a sejtelmesen a mondat végét.
- Persze, én, miért is kéne annak lennem? Inkább te, Nancy miatt, nem de?
- Te egy hülye gyerek vagy. Egy agyatlan, idióta hülye gyerek.
- Állj le, oké? – Szemében megint az, az arrogáns lángocska gyúlt ki. Félő volt, hogy annyira kihozom a sodrából, hogy odavág. Még sohasem ütött meg, de elképzelhető volt róla, hogy egyszer csak annyira begurul rám, hogy odavág. És nagyon nagyot tudott volna ütni.
- Mert? – talán nem volt igazam? – Na, jó, kissé zavart Nancy társasága, de ugyanakkor… nem, nem is. Irritált a csaj, a cuki, cicababa alkatával, a viselkedésével és mindennel. Szóval, most már minden oké, újra a régi, idióta, örök vesztes Sirius Black vagy. Ez így a jó.
- Jó lenne, ha nem oltogatnál! – emelte fel a hangját. Lehet, hogy túl messzire mentem, a mosoly a képemre fagyott. – Persze igaz, engem is irritált a csaj, kissé… túlbuzgó volt. Ott lett belőle elegem, hogy folyton kísérgetett, nem bírtam kettesben maradni se veled, sem Jamesszel…
- Drága, egyetlen Sirius, ha barátnőd van, akkor meg kell tűrnöd a társaságát.
- Hát, inkább téged tűrnélek meg… ha választanom kell.
- Kösz. – Ezek a félreérthetetlen megjegyzései, ott kavarogtam a szavak a kongó fejemben. – Asszem, hogy lefekszem, álmos vagyok. Holnap, vagyis ma, alig pár óra múlva, felmérés LLG - ből.
- Aha, jó ötlet. – Felállt és elindult a lépcső felé. De egy darabig csak állt a lépcsőfordulóban, és várt. Mire odaértem hozzá, hírtelen nem tudtam, hogy mit akarhat.
- Gondom, a jóéjszakátra vársz. Nos, akkor jóéjszakát, kedves Sirius Black! – elindultam a lányok hálóterme felé, de éreztem, hogy ez kevés. Elvégre, alig negyven perce még azon filóztam, hogy még megcsókolni is képes lennék, csak ne legyen olyan letargikus szegényke. – Mi az? Mi baj? – fordultam vissza hozzá.
- Még oda sem adtam az ajándékodat – mondta aztán hírtelen. Tényleg, az ajándékok. Most éppen, nekem az volt a legnagyobb ajándék, hogy életre szóló szerelemmel ajándékozott meg az isten (ez alatt a gitáromat értem, nem Siriust), és az, hogy láthattam, hogy Lilyék, hogyan áznak szarrá. – Itt lenne az ideje, nem gondolod?
- De…
- Várj! – Besietett a fiúk hálóterme felé, és kb. fél perc múlva egy vaskos, bőrkötéses albumszerűséggel tért vissza. Addigra én, visszamentem a nappaliba és helyet foglaltam, a kanapén.
- Nézd, kitalálod, hogy ez mi? – kérdezte, furcsán mélyen csengő hangon.
- Gondolom, hogy fényképalbum…
- Talált. Összeszedtem az összes fényképet, ami eddig rólunk készült, és találtam egy egész albumra valót. Tessék, ez az én ajándékom… - átnyújtotta, én meg mohón kikaptam a kezéből, és belelapoztam.
Rengeteg ismerős képet találtam, voltak benne olyan jelenetek, amikor Malfoyt, és társait szívattuk, amikor csak simán összefogódzkodva álltunk, amikor James, Sirius, vagy én, éppen a büntető munkánk közepén voltunk, amikor fellógattuk a csillárra, „véletlenül” a gondnokunk ronda, gonosz kutyáját, amikor ellógtunk óráról, és átmentünk a titkos alagúton a Roxmortsba kaját lopni, és olyan is volt, amint Sirius és James hót részegek voltak, én meg csak álltam és szidtam őket orrba-szájba. Csupa kedves emlék.
- Úristen, olyanok vagyunk rajta, mint a gyépések! – fakadtam ki, mikor megláttam egy képet, ami harmadéves korunkban készült. Én éppen egy fán lógtam, félig lefele, mert akkortájban még nem voltam annyira naiv, mint most, hogyha valahova felmászok, akkor onnan le is kéne jönni, de hogyan? Sirius meg, megpróbálta kinyomni James szemét, mindeközben Peter a fa körül indiántáncot járt.
- De azért tetszik, nem?
- Nagyon, és köszönöm. – Láttam, hogy, hogy csillog a szeme. Odahajoltam és adtam neki egy puszit. A tekintetén láttam, hogy nem erre számított, ugyanakkor olyan arcot vágott, mintha én adtam volna neki ajándékot és nem ő nekem. De hát, ez van, elégedjen meg vele, amit kapott, nem sokszor fog előfordulni.
- Örülök, hogy örülsz – mondta ki végül. A kandalló felé néztem. Már csak a parázs égett.
- Öhm… mennünk kéne, hamarosan jönnek takarítani a házimanók, és mi ugye nem akarjuk megzavarni a jelenlétünkkel a munkálkodásukat, nem igaz?
- De. Menjünk – nyelt egyet, és elindult felfelé, ismét de most nem torpant meg. Csak visszaszólt a válla felett. – Esküszöm, ha most, egyedül aludnék a szobánkban, és nem negyedmagammal, akkor meghívnálak, hogy aludj velem.
- Perverz vagy. Úgyse mennék.
- Inkább töltenéd ezt a szép „estét” Lilyékkel?
- Hm… lássuk csak, ez megfontolandó. De a válaszom, még így is nem.
- Lora, kérlek! – Szánalmas volt, ahogy könyörögni próbált azért, hogy lefektethessen, vagy mi a jóég.
- Nem akarok veled aludni, értsd meg! – kiáltottam. Kicsit hangosra sikeredett.
- Mire célzol ezzel? Talán, talán ezt hiszed, hogy nekem arra…
- Hát mi másra édesem? – kérdeztem vissza mézesmázos hangon.
- Nem hallottál, még fiú-lány barátságról? De ha te, ilyen heves vagy, akkor legyen… - azzal elindult felém, én meg ugrottam egyet.
- Hozzám ne érj, te buzi! – gyorsan nyomtam egy csókot az arcára, és éreztem, hogy megnyugodott. Vagy nem, mégsem. Utánam, nyújtotta a karját, de elslisszoltam előle, így nem tudott elkapni. Láttam, hogy kipirult az arca, és hogy milyen vadul csillog a szeme. A szíve hevesen vert, az enyém is, de hátat fordítottam és elsuhantam az ajtónkig, kitártam, de egyszer még visszanéztem. Ő is így tette. Mikor találkozott a tekintetünk, beljebb léptem és becsuktam magam mögött az ajtót. Akármennyire is, haragudtam Lilyékre, nem akartam őket felébreszteni, így ledobtam a szőnyegre a szaténköpenyemet, és bebújtam a meleg paplan alá, és a párnáim közé. Hanyatt feküdtem, elhúztam a baldachint, és az ágy mennyezetére bámultam. Most már biztos voltam benne, hogy Sirius gyengéd érzelmeket táplált irántam. Csak pislogtam bele a sötétbe, s a mellemhez szorítottam a fotóalbumot. És mi lenne, ha viszonoznám? Vajon, egy szakítás a barátságunk végét jelentené, vagy soha többet nem válnánk el? És meddig lennénk együtt? Csupán napokig, mint a többi csaja, vagy csak ágymelegítőnek kellenék neki? Rengeteg kérdés merült fel bennem, de nem tudtam rájuk a választ. Tudtam, hogy ezt csak tőle tudhatom meg és a döntés az én kezemben, van. Döntenem kell, vagy az ürességben maradok, ócska emléktárgyakkal körül véve. Vajon változott az évek során, vagy csak egy kis szórakozásra vágyik? Sajnos nem tudtam, és féltem is megtudni, megtapasztalni, hiszen, ahhoz nem kell más, csak egy csók. Ha valóban akar engem, akkor neki kell megtennie az első lépést. Csak hát, az a gond, hogy ő már többet is tette annál, mint egy lépés. Minimum ötöt lépett előre, én meg tizet vissza. Be kell érnem a lemaradást, és ha valóban van eszem, akkor arra hallgatok, és nem a szívemre. Megfontolandó, valóban van eszem, vagy csak a szívem dobog? Nem tudtam igazából, hogy mit akarok, csak lehunyni a szememet, és belezuhanni sötétségbe.