VIII. Fejezet: Csalódás és a megtalált vallomás

Most meg mi a retek van itt? A takarómon ajándékok és a lábamnál is. Mi ez, kérem szépen? Honnan vannak ezek? Keserűen hasított belém a felismerés. Ennyire népszerű vagyok? Nem, nem. Ezek csak békülni akarnak. Johanna és Lily úgy tettek, mintha nem vették volna észre, hogy félálomban a csomagjaikkal viaskodom.
- James és Remus ajándéka is itt van? – kérdeztem tőlük, miután levegőhöz jutottam.
- Aha. – hangzott Lily hangja a mosdóhelységből. Éppen azon ügyeskedett, hogy hamar rendbe szedje, szemébe és mindenfele lógó vörös hajfürtöket. – Te tudtad? Megadták ezt a hétfőt szünnapnak.
- Biztosan az én tiszteletemre… Remek… - mondtam némi elégedettséggel a hangomban. De nem csomagoltam ki az ajándékokat.
- Szerintem azért, mert ma jön két új fazon a suliba… - szólalt meg Johanna, nagy okosan, félálomban. Nahát, téged meg ki kérdezett ribanckám?
Felkeltem, kilöktem Lilyt a tisztálkodó helységből és megmostam a hajamat. Hallottam, amint kint veszekszik Johannának, de csak csendben, hiszen gondosan próbált arra ügyelni, hogy nehogy meghalljam, és netán bosszút esküdjek ellene. Eldöntöttem, hogy rideg leszek velük. Ahogy végeztem, nem telt bele háromnegyed óra, egy szó nélkül kirohantam, nyakamba akasztottam Jamest, a gitáromat, és lehúztam a klubhelységbe. A napfény beborította az egész helységet, a sötétítőket elhúzták, és csodálatos aranyszínbe öltöztek a hófehér falak. Beszívtam a napfény illatát, legalábbis csak képzeltem, hogy margaréta, méz és sós tenger illata van… meg még valami más, valami kellemes illat, amit egész életemben eltudnék magam mellett, viselni… khm… valakit…
Azok az illatok, melyek számomra a legkedvesebbek. Szinte éreztem, ahogy elkezdek belülről forrósodni, és majd szétpattannak a tagjaim az izgalomtól és az életerőtől. Szabadság érzete kerített hatalmába, felkapta a szívemet, és egy gondolat furakodott az agyamba. Sirius biztosan nem haragudna, ha esetleg, de csak egy icipicit kölcsönvenném a seprűjét és repülnék vele egy kört. Tényleg csak egy picit… Aztán elvetettem az ötletet, mivel a seprűk nem a megszokott helyen, a klubhelység egyik sarkában hevertek, hanem kitudja, hogy hol.
Így hát, azt gondoltam ki, hogy mivel odakint még nincsen olyan hideg, és a viharfelhők még messze repkednek a távoli hegyek ormai mögött, így úgy gondoltam, hogy kiülök a megszokott kis helyemre, a fűz árnyékába és gitározok. A szabadba lépve tökéletesen megnyugodtam. A szellő fújt, éreztem a bokámat súroló harmatos fűszálakat, meg a friss eső mosta kövek illatát. Minden teljesen nyugodt volt, tényleg, semmi sem mozdult. Levetettem magamat a fa tövébe, és elkezdtem azon töprengeni, hogy vajon melyik számot játsszam el, amikor előbukkant a tóból egy fekete polipkar és felzavarta a vizet. A fodrozódó vízfelszínt nézve eszembe jutott, hogy pár éve azt fontolgattam még, hogy írok saját számokat, minimum olyanokat, mint Kurt, legalábbis olyat nem volt nehéz, már nem szívatásból mondom. Rengeteget le is jegyeztem, de nem tudom, hogy a kottákat és a szövegeket hova tettem. Elkezdtem gondolkodni, miközben a víztükör alatt megjelenő hatalmas polipot figyeltem. Fel-felbukkant, itt-ott, és nem egyszer a hideg kirázott és vagy ezerszer ismételtem el magamban, hogy én ebbe a tóba még a kisujjamat sem vagyok hajlandó beledugni, pedig régebben párszor még a kezemet is beledugtam.
Elnéztem a kastély felé, mert nem jutott eszembe semmi, teljesen elhagyott az ihlet, és csak némán pengettem, amikor megpillantottam egy feketeköpenyes alakot a bejárati lépcsők felé araszolni a harmatos pázsiton. Ugyanaz a férfi volt az, mint korábban is: Tom Denem. Kíváncsi voltam már akkor, hogy vajon mi a francot akarhatott az igazgatótól? Most meg megint itt van és az a rohadt furcsa érzés kerített hatalmába. Nem tudtam megmagyarázni, hogy mi ütött belém, de számítottam rá, hogy ezen a napon még több furcsaságot kell majd elviselnem. Október huszonhárom, már elmúltam tizenhat, igen, már egy egész napja. Yeah!
Vacsoráig szinte semmi említésre méltó sem történt, szinte senkit nem láttam, mindenki punnyadt bent az ágyikójában. Csak én nem, na mindegy. Szóval vacsorára mindenki előmászott, azzal a tudattal, hogy zabál, azután húz vissza dögleni, mert holnap megint egy újabb büntetőmunkákkal teli hát vár majd.
Éppen a finom, zsíros kis husocskám közepén tartottam, amikor kinyílt a kétszárnyú ajtó és két alak lépett be rajta. Hátrafordultam, csak úgy, mint a többiek, és megszemléltem az elhaladó alakokat. Egy srác volt és egy lány. A fiú ugyannyinak tűnt, mint én vagy akárki a saját korosztályomból, a lány viszont egy-két évvel fiatalabb lehetett. Ahogy elnéztem, valószínűleg a húga. Mindkettejüknek sötétbarna hajuk volt, magabiztos, szúrós tekintetük, sárszínű szemük, és határozott járásuk. Valószínűleg előkelő családból származhattak. Először az jutott az eszembe, hogy ha ők azok a diákok, akiket emlegettek már pár napja, akkor valószínűleg, a Mardekárba kerülnek, ilyen tekintettel és járással, de tökre tévedtem. Tökre...
- Kedves diákok… khm… - köszörülte meg a torkát Dumbi bácsi, mikor a két újonnan érkezett, elért a keresztbe felállított tanári asztalhoz. – Bizonyára pár nappal ezelőtt is értesültetek arról, hogy két új diákot köszöntünk köreinkben. Ez a fiatalember itt… - a srácra mutatott – Josh Harmett, és a kisasszony… - a csajra bökött, vagy mutatott – Dildra Harmett. Az előző iskolájukban, némi problémák merültek fel, ezért átkerültek a Roxfortba. Remélem, szeretettel fogadjátok majd őket… - a diákság egyszerre nyögött föl. Tök jó, ismét két veszélyes arc, majd én megmutatom nekik, hogy mi errefelé a dörgés.
- Most pedig, következzék a beosztás! – lépett elé McBanya professzor, izé… McGalagony és elővette a Teszleksüveget és a háromlábú széket. Mivel itt nálunk megadják a tiszteletet, ezért Dildra került elsőnek abba a kényelmetlen helyzetbe, hogy fejére húzza azt a vackot, hogy az beossza valamelyik házba a négy közül. Izgatott voltam, beismerem… Griffendél, Hugrabug, Hollóhát, vagy Mardekár?
- Hugrabug! – kiáltotta aztán a süveg. A lány szegényke tanácstalanul nézett körbe, azután zavartan elindult afelé az asztal felé, ahol a legjobban kezdtek el őrjöngeni. Kicsit sután leült két ötödéves lány közé, akik azonnal megpróbálták szóra bírni.
- Most ön jön Mr. Harmet. – szólt a banya. A fiú a székhez sétált, hagyta, hogy a fejére tegyék a süveget, és lehajtott fejjel várta a sapka döntését. Nem kellett neki sem sokat várakozni, az, az ócskaság végre kinyögte, amit mindenki hallani akart…
- Griffendél! – Ez az! A srác elmosolyodott, mintha tudta volna, hogy mi vagyunk azok, azonnal elindult erre, és leült a balomon lévő üres helyre. Észrevettem, hogy a négy jómadár elkezd errefele tekintgetni, de csak vágtam egy pofát, és újra beleharaptam volna finom húsba, de az eltűnt, és megjelent a helyén a fagyi, a csoki, a süti, a puding, a palacsinta, a cukorka hegyek és… szóval mindenféle édesség. Úgy gondoltam, hogy szegénykét üdvözölni kéne valamiféle képpen, így hozzá hajoltam, és elkezdem neki lökni a dumát.
- Szia, a nevem Lora Breaker. Üdvözöllek a suliban. Gondolom, hogy nem nagyon ismered a járást, ezért szívesen segítek, ha eltévednél.
- A nevemet már tudod, és kösz – mondta. Eléggé hűvös volt. Vajon a húga is ilyen? De ő nem volt az. Hátrafordultam és keresztül néztem a fél termen, hogy megpillanthassam, hogy azok ott hátul éppen mit csinálnak. Falnak, persze, de Dildra nevetett, és úgy tűnt, hogy egészen megbarátkozott, Crissel és Melanival.
- Gitározol? – kérdezte végül, ahogy megpillantotta Jamest az ölemben.
- Igen, már két éve. – Nahát, van bennünk valami közös? – Sikeresen megtanultam, anyámék muglik.
- Az enyémek is – mondta. Na, kezdetnek ennyi is elég volt, hogy rájöjjek, tök szimpatikus a srác.
- Én is már két és fél éve játszom basszusgitáron. – Akkor bizonyára a metált szereti. Még egy közös pont. Vagy ha nem azt, akkor a punk-rockot. De hát, egy kalap alá sorolhatóak, nemde?
- Nahát, mik vannak, a végén még megalapítjuk az első varázsló-hevimetál együttest – mondtam, mire elvigyorodott. Hátravetette sötétbarna hajtincseit, és rám nézett a sárszínű szemeivel. Bizsergést éreztem a gerincemnél, ezért reflexszerűen megmarkoltam a gitárt, mert elkezdett remegni a kezem. Kissé ideges lettem. El is vörösödhettem, meg minden, mert Sirius is észrevette és mérgesen elkezdett fészkelődni, a tőlem kb. két méterrel arrébbi széken.
- Na és, van kedvenc együttesed? – kérdezte most ő.
- Hogyne lenne… soroljam? – néztem rá csillogó tekintettel.
- Igen, aztán én is mondom. Bár már, sejtem, hogy kikért rajongasz…
- Metallica, Guns, Sabbath, AC/DC, KISS, Nirvana…
- Valahogy gondoltam. Én Iron Madent is hallgatok, Sex Pistolst, Queent, Motörheadet meg ilyeneket. – szóval ő is a régi rockot szereti, nem az új, nyálas punker-fiú bandákat.
- És, mit gondolsz eddig a suliról? – kérdeztem, miközben egy palacsintán nyámmogtam.
- Eléggé, érdekes.
- És, mi történt a régi sulitokban? Hogyhogy ide jöttetek, mi volt az a kis komplikáció? – láttam, hogy időközben lehúzza a ruhája úját, és valamit eltakar a karján. Látta, hogy láttam, ezért megköszörülte a torkát, és megvonta a vállát.
- Hát, voltak dolgaink a húgommal – mondta és lesütötte a szemét. Észrevettem, hogy mennyire elcsendesedett. Nem firtattam tovább a témát. Inkább teletömtem a számat fagyival, hogy nehogy megint valami baromságot kérdezzek tőle. A tekintetem közben Siriusra tévedt, aki engem nézett, és közben a villájával az asztalt döfködte. Eszembe jutott, hogy az utolsó szavam hozzá a buzi volt, remélem nem nagyon, vette a szívére. Nem az a fajta, de fogalmazhattam volna finomabban is. De hát, mit vár tőlem? Csaj vagyok, nem valami nagyeszű férfiállat, ezért ne várjon tőlem sokat.
Valahogy eltöltöttük még a maradék fél órát Joshal, beszélgettünk a varázslópárbajokról, a csokibékákról, és hogy errefele mik a szokások. Említettem neki, hogy három évig, na jó, majdnem, kviddicseztem. Erre ő, hogy reméli, hogy lesz esélye a csapatba bekerülni. Nem akartam szegénykét lelombozni, hogy Siriusnak már eleve nem szimpatikus, mert velem beszélget, és az egy alap követelmény, hogy a csapatba bekerüljön, hogy a felséges és mindenható Sirius Blacknek megfelelők legyenek a csapattársai, nyújtotta lehetőségek.

1983. Október 29. Szombat: CSÁÁÁÁÁÁÁ!!!!
Máj Dír Dájöri!
Rájöttem, hogy újra írnom kéne ebbe, mert csak nyár elején írtam valamikor utoljára, hogy mennyire szétunom az agyamat. FIGGY:

1983. Június 26. Nagyon UNOM!!!!!
Segítség, mentsen meg valaki! Ááááá! Hamarosan Metallica koncert, addig meg valahogy ki kell húznom. Tom és Ashley tök rendesek, igaz, hogy tesókák, de a csaj nagyon jófej. Kár, hogy koncert után húznak vissza Londonba, de addig legalább lesz olyan napom is, amikor nem egész nap fetrengek és zabálok.
Nagymuter meg folyton zaklat, hogy megfázol édes kicsi unokám:P Ha még egyszer kiejti a meg fogsz fázni kicsikém kifejezés, akkor esküszöm, hogy varázsolni fogok. Vagy Jameshez varázsolom magamat, vagy nagymuteromat az északira. Komolyan mondom, olyan kibírhatatlan.
Na jó, lépek, feldagadt a fél arcom, mert verekedtem egy hülyegyerekkel mert le sárvérüzött, pedig csak félvér vagyok. Szegényke most itatja fel a vérét:D Na csá!

Ez volt az utolsó bejegyzésem. Mit ne mondjak, tök poén így visszagondolni rá. Josh érkezése óta már majdnem egy egész hét eltelt és a srác nem nagyon tudott beilleszkedni, főleg, hogy Sirius mindig belékötött, és folyton szekálták Jamessel. Most itt döglök a hálóteremben, az ágyamban, tök egyedül vagyok, és naplóírás közben gitározok. Na jó, a kettő együtt nem nagyon megy, szal most inkább írok, mert annyi minden történt. Jut eszembe, Josh, nagyon jófej. Történt egy, s más a vacsora után. Kifele menet a nagyteremből, Siriusszal farkasszemet néztek. Durva volt, mindkettőnek izzott a tekintete, úgy gondolom, hogy máris összebarátkoztak. Legalábbis Sirius már most iszonyatosan belezúgott Joshba. Kábé annyira, mint Pitonba. Am, mostanában csodálkozom, hogy Pipogyusz és Lucifer mennyire kerülnek minket. Jah, meg az a csók! Jesszus, még fel sem tudtam fogni, hogy Sirius lesmárolta Bellát! :D:D:D
Na, most megyek, mert megígértem Joshnak, hogy körbevezetek a birtokon, természetesen sötétedés után… hehe. Elvégre, így sokkalta izgalmasabb. Van az a sok vérfarkas, meg mindenféle vad dög, ami a rengetegben él, és meg akarom mutatni neki. Meg, azért nem vertem még ki a fejemből azt a valamit, amit láttam az erdőben, mikor leütöttem Nancyt. Láttam egyik este, lefekvés előtt az ablakból. Akkor már nem akartam kimenni, megnézni. Na pápá!

A nedves parkban lépkedtünk Joshal, és nézegettük a csillagokat, meg beszélgettünk. Elkértem Jamestől a biztonság kedvéért a köpenyét, nehogy azután valami nagy szarba keveredjünk és a további életemet büntetőmunkában, tölthessem Joshal együtt, különböző tanároknál. Elképzeltem útközben, hogy ha elkapnának, akkor McGenya professzor tuti, hogy írna a szüleimnek, és vagy egy tucat, tucat pontot levonna a házunktól. Csak az lenne a gáz, hogy már alapból mínuszokkal indulnánk, mivel James és Sirius tesznek róla, hogy már első nap elherdálják a pontjainkat a baromságainkra. Engem őszintén nem nagyon zavart az a tudat, hogy a házunk pontokat veszít, mert nem nagyon izgatott, hogy elsők, vagy utolsók legyünk, csak ebben az évben, csak most, érezni akartam a zsebemben a kviddics kupát. Azt a szép ezüst serleget. Persze nem az én érdemem lenne, kivételesen, hanem a srácoké. Csak bár bevennék Josht is. Szerintem nagyon jól tud seprűn repkedni… szerintem, de még nem láttam. Ő maga azt állítja, hogy hajtó lenne, mert szeret gólokat szerezni. Régebben állítása szerint focizni járt, de mostanra abbahagyta, és ráhajtott a kviddicsre, meg a csajokra…
- Figy, most megmutatom Hagrid házát. – Értetlen arca láttán elnevettem magamat, és kiköptem a rágót. Ő is így tette, mert majdnem megfulladt, mikor egyszer csak kibuggyant belőlem a nevethetnék. – Hagrid a félóriás, ő szokta tartani a Legendás Lények Gondozása órákat. Majd lesz alkalmad jobban megismerkedni vele. – Ránéztem és megrándult a szája széle. Úgy nézett maga elé, mintha egy régi emlék buggyant volna napvilágra.
- Nem lehetne inkább, hogy ha esetleg mondjuk az erdőbe, mennénk? – kérdezte hírtelen vigyorogva. Tekintete furcsa lázban égett. Megijesztett…
- Vigyelek be a rengetegbe? De hiszen az egy tiltott dolog. Nagyon sok…
- Mi az, csak nem beszartál? – kérdezet vigyorogva.
- Én? Ugyan, soha. – Keményen ránéztem, majd nagyon sóhajtottam, és előre siettem, idő közben jeleztem neki, hogy merre jöjjön, mivel én vittem a lámpást, őt, magát, meg csak hívogattam a fény után. Gyere, erre gyere csak szívem… erdőt akarsz látni, akkor én mutatok neked olyan erdőt…
- Jössz ugye? – néztem hátra, de nem jött válasz, ahogy az ősvényen kóricáltam. Egyszerre csak különös érzés fogott el, valami félelemféle lehetett. Egyedül voltam, nem tudtam, hogy Josh merre van, az is lehet, hogy soha többet nem találok ki innen, az erdő meg tele van pókokkal, meg mindenféle undorító… egyszerre csak nagyon elkezdett Sirius hiányozni. – Josh… - szóltam félénken. Ennyire még sohasem volt vékony a hangom. Szinte mondhatni, hogy remegett, ahogy beszéltem. Körbe forogtam, a lámpást felemelve tartottam, de hírtelen széttört az egész. Nem ordítottam, hanem meglepetten néztem a kezemben álló üvegszilánkokra, és a patakokban kicsorduló véremre. Csak ezután kezdtem el üvölteni. Előkerestem a pálcámat, és azonnal elsuttogtam a varázsigét. Így már láttam, és rájöttem, hogy rég nem az ösvényen vagyok. Nem, azt valahol elhagytam magam mögött. – Josh! Azonnal gyere elő! Hol vagy te…?! JOSH! – nem kaptam választ, csak arra eszméltem föl, hogy valaki megérinti a vállamat. A keze hideg volt az alaknak és zihált. Megfordultam és a nyakába ugrottam. Josh volt az. Arcára apró karcolásokat szaggattak az ágak, talárja, akárcsak nekem, véres volt, és szakadt. Magához húzott, és nagyon erősen szorított.
- Kérlek, bocsáss meg nekem, a makacsságom miatt. Azt hittem útközben, hogy nem mersz bemenni oda, de most már tudom, hogy nagyon bátor vagy. – Szinte úgy hallottam, hogy elkezd zokogni. Nagyon szorított, én meg csak sóhajtottam, és a mellkasába fúrtam a fejemet.
- Semmi baj, te nem tudhattad, hogy ez lesz. Régen én is pont ilyen makacs voltam, mint most te – mondtam neki megnyugtatólag. Én is féltem, de ő is. Úgy éreztem, eltévedtünk.
- Valahogy csak ki lehet innen jutni… - engem viszont akkor már pont nem ez érdekelt a legjobban. Csak álltam és bámultam az égre. A karmos fák, ezüstös lombkoronájának rései között beszűrődött a telihold sápadt fénye. Jaj, ne csak most ne! Könyörgöm... – mi az? Mi a baj, Lora? – fordult meg felém Josh és értetlenül nézett fel a holdra. Aztán megrezzent, velem együtt. Meghallottam Remus üvöltését, és kutya csaholását. Sirius…
- Meneküljünk… - mondtam hírtelen és magammal rántottam Josh. – FUTÁS! – Elkezdett utánam futni, és hamarosan utolért. Láttam rohanás közben, hogy neki is lángocska gyúlt a pálcája végén. Mellettem zihált, közben a távolban valahol lihegést hallottunk, kutyaugatást, és csörtetést.
- Mi folyik itt? – tette fel a kérdést nekem rohanás közben.
- Egy vérfarkas üldöz. El… kell… futnunk előle – ziháltam. Alig kaptam levegőt, és majdnem elvágódtam, de ő elkapott és talpra állított. – Köszönöm…
- Erről is én tehetek – mondta legnagyobb meglepetésemre. – Ha nem rángattalak… volna… be ide, akkor…
- Ugyan, ez baromság… nem… a te… hibád – nyögtem ki. – Nekem… kellett volna… erre előbb… gondolnom. Tudhattam volna, hogy… telihold lesz…
- Cssssss! – intette le hírtelen Josh. Behúzott egy fa mögé és védelmezőleg elém állt, közben kinyújtotta egyik kezét, amiben a varázspálcáját szorongatta. Hevesen vert a szíve és pumpálódott a vére. Szinte ugyanazt a félelmet éreztük mind a ketten. Vaksötét volt, a tájat képtelen lettem volna leírni, nem láttam semmit, azon az egyetlen fényforráson kívül, amit a kezemben szorongattam. – Oltsd el azonnal! – reccsent rám Josh. Nem hallottam még így beszélni velem. Gondolom, egész mást hoz ki az a tudta az emberből, hogy lehet, hogy a halál csupán karnyújtásnyira van tőle. Hírtelen, feltört belőlem a zokogás. Karjaim átfontam a térdeimen és elkezdtem csendesen, hüppögve ringatózni. Josh, lehajolt hozzám, és megérintette az arcomat, éreztem, ahogy letörli a könnyeimet. Hagyni akartam neki, de nem ő kellett, nem érzetem magamat biztonságban az ő karjai között. Olyan volt nekem, mint egy barát, egy jó barát, de nem rá vágytam. Azt akartam, hogy Sirius öleljen ezekben a percekben. Mellette, az ő erős karjaiban éreztem teljesen biztonságban magamat. Érezni akartam az arcomon a leheletét, azt, hogy ver a szíve, és hogy a teste lázban ég, ahogy hozzám ér. Azt hiszem, kissé elragadtathattam magamat, mert nem telt el kis idő, Josh, lekuporodott mellém a bozótban és elkezdett csitítani. Azután elhallgatott, és mindketten némaságba borulva füleltünk, még akkor is, mikor Remus vérfarkas énje kiugrott a bokorból és rám vetette magát. Próbált harapni, de gyors voltam, Josh sorban szórta rá az átkokat, de nem hatottak. Egyik majdnem eltalálta a vérengző fenevadat, aki éppen ledöntött a földre és rátaposott a mellkasomra.
- Ne! – sikoltottam. - Ne bántsd!!! – Remus két lábra állt, és elkezdett szimatolni. Lassan megfordult Josh felé, és rávicsorgott. Fél oldalamra dőlve feküdtem, félig bent egy bozótban, amikor Josh elém ugrott. Csak a hátát láttam, de semmi mást, semmi arckifejezést, semmit. Annyit érzékeltem a dolgokból, hogy Remus meghunyászkodott előtte, és eliszkolt egy pillanat alatt. Pedig jól emlékeztem rá, hogy Joshnál nem volt pálca, mármint, nem tartotta a kezében. El nem tudtam képzelni, hogy akkor mivel tudta rávenni arra Remust, hogy távozzék. A tekintetem akaratlanul is egy tölgyfa homályos körvonalai mellé tévedtek, és akkor megláttam ott őt. Egy fekete kutyapofa rajzolódott ki a pálcám fényében, és egy csalódottságot és dühöt jelképező sárgászöld szempár. Megdörgöltem a szememet, nem akartam hinni neki, és mikor újra odanéztem, a kutyának hűlt helye volt. Sirius…
Nyeltem egyet, és visszafordultam Josh felé. Előhúzta a pálcáját, valamit babrált vele, azután egy ugrással felém fordult, rám szegezte és minden elsötétült…
Bágyadtan érzékeltem a homályt, ahova kerültem. Először csak hunyorogtam, azután megpróbáltam felmérni a helyzetemet. Egy székben ültem, alattam egyszerű parketta, a falak koszosak, a ház, a szoba, ahol voltam elhanyagolnak és üresnek tűnt. Felkeltem, és elindultam az ajtó felé, de megtorpantam. Azonnal megfordultam és…
- Áááá! – felültem az ágyban. – SIRIUS! – Az első nevet üvöltöttem, ami eszembe jutott. Nem kaptam választ, ezért azonnal felkeltem, és mezítláb elkezdtem kifele oldalazni a gyengélkedőről, de Madam Rosmary elállta az utamat.
- Lora! Na de kisasszony! Kérem, most azonnal lesz szíves visszafeküdni! – ripakodott rám, és elkezdett a szám felé közelíteni egy kanál ragacsos valamivel. – Azonnal feküdjön vissza… nincsen jól!
- De én… jól vagyok! – hebegtem, és hagytam, hogy visszatuszkoljon az ágyamhoz. – Mi, mi történt velem? Hol van Si…
- Sirius Black úrfira gondol? Őt már vagy három napja nem látták. Sem Remus Lupint. – Nyeltem egyet. Nem akartam elhinni. Egyrészt amiatt, hogy három napig feküdtem a gyengélkedőn, másrészt meg Sirius…
- És… és James Potter? Peter Pettegrew? – reménykedtem benne, hogy valami remény mégis csak felébred a lelkem háborgó mélységében.
- Ők ketten épek, és egészségesek. Nem tudom, mi történhetett, a fent említett kettő nyomtalanul eltűnt. És most kisasszony… - azzal kihasználva a döbbent tekintetemet és a tátott számat, lenyomta a torkomon azt az undorító szart. Éreztem, ahogy elnehezedik a testem, és hogy rádőlök a párnámra. Nehezek voltak a szemhéjaim, a fejem sajgott, és egyre homályosabban jöttek az emlékek. Utoljára is csak ő járt a fejemben… hol lehetsz most Sirius Black? Hol lehetsz most szerelmem?
Olyan volt, mint egy rémálom, mikor magamhoz tértem. Még mindig a gyengélkedőn voltam, a fehérség elvakított, és mikor megmozdítottam az egyik lábfejemet, éreztem, hogy valaki ül az ágyam végében. Pislogtam, vagy ezernyit, és végre kitisztult előttem a kép. Először csak egy sötétbarna, szinte feketének mondható bozontos üstököt pillantottam meg, és sötét szemeket. Feltört bennem a megkönnyebbült sóhaj és az öröm, és a még mindig kissé homályos alak felé kaptam.
- Sirius! – suttogtam, mire az alak megfordította a fejét. Megdöbbentem, arcomra csalódott kifejezés ült. Josh volt az. Eszembe sem jutott, hogy akár ő is lehetne. Talán, mert annyira hittem azt, hogy újra látom őt. Eddig annyira repesett a szívem, most meg megint elkezdte azt szorongatni a tátongó üresség, a jeges félelem.
- Azt hiszem, másra számíthattál, de most be kell érned velem. – Oda hajolt hozzám és csókot nyomott az arcomra. – De annak örülök, hogy jól vagy. Megnyugodtam…
- Mi… miért kábítottál el a rengetegben? – bukott ki belőlem a kérdés, miközben éreztem, hogy magához húz. Kivételes eset volt, hagytam neki, mivel meg voltam döbbenve. Ellenkezőleg, ha magamnál vagyok, akkor biztosan lerúgtam volna az ágyról. De hát, nem tudott volna semmit sem tenni velem, hiszen a gyengélkedőn voltunk, és Madam Rosmary bármelyik pillanatban feltűnhetett volna.
- Nem akartam, hogy félj. Nem akartam még több bajt, így, amíg kitaláltunk, te eszméletlen voltál. Jobb is, hogy semmit sem érzékeltél… mert ami történt az… - nyelt egyet és elfordult. Keze a bal combomon pihent. Lenéztem, és csak ekkor tudatosodott bennem, hogy épp a letapizás közepén tartunk. Elvettem a kezét és elhúzódtam tőle. Meglepődöttnek látszott, azután lesütötte a szemét. – Bocsáss meg, ha zavarba ejtő helyzetbe hoztalak.
- Nem… - megráztam a fejemet. – És, mi történt? Mármint, amit nem szabadott látnom? És, és mi lett Siriusszal, meg a…
- Te miről beszélsz? Hogy jön a képbe Sirius Black és a többiek? – hát persze, de bolond vagyok, ő nem tudhatja, hogy ők négyen a Tekergők, és hogy animágusok mind.
- Oh, elnézést, rosszat álmodhattam. Folytasd, tovább kérlek… – az effajta beszéd sem rám illett, de valahogy ki kellett mentenem magamat ebből a kellemetlen helyzetből. Vagy azt hiszem, kezdek felnőni, és már azt is megválogatom, ahogy beszélek, vagy szimplán a sokk tett be…
- Jól van… - látszott rajta, hogy még mindig azon töpreng, hogy miért Siriusékról kérdeztem. – Az erdőben ott, szóval ott volt az a vérfarkas, vagy tudom is én mi… és ahogy elkábultál, rögtön utána, jött az a fekete kutya… - a szívem megdobbant… - rávetette magát a farkasra és elkezdte marcangolni. Mivel, azt mondtad, hogy ne bántsam a farkast, így, valahogy le kellett szednem őt a farkasról és… - nem… - elkábítottam. Ha átlagos kutya volt, akkor azon nyomban kilehelte a lelkét, viszont ha valami csoda folytán túlélte a kábító átkomat, akkor is, nagyon sok idő, míg felépül. – Égett az arcom, de nem a láztól, hanem a dühtől. Josh nem nézett rám, úgy éreztem, hogy nem őszinte velem, de ez most a legkevésbé sem érdekelt annyira, mint inkább az, hogy most azonnal megyek és megkeresem Jamest. Fél óra múlva már sikerült leráznom Josht, mondván, hogy dolgom van még, de a fejemben még mindig fel-felvillant az utolsó pár mondata, amit búcsúzásképp nekem idézett: Szerintem, jobban meg kéne válogatnod azokat az emberek, akik szeretnek téged. A magam nevében is beszélek, nagyon kedves lány vagy, szeretetreméltó. De te túl jó vagy hozzám, és ezért nem jövünk ki egymással, és… az utolsó szavaira már nem igazán emlékeztem, sűrűn bólogatva ott hagytam és felsiettem a Griffendél toronyba. James a kandalló előtt hasalt, és magyarázott valamit Peternek, mikor megszólítottam.
- Hol van Sirius? És Remus? És miért nem…
- Szia Lora. – Köszönt Peter azonnal.
- Szia Peter. James…
- Lora, figyelj…
- Bízhattok bennem, ha valami olyan dologról lenne szó, hogy esetleg… - lekuporodtam James mellé a földre.
- Tudom – felelte James, és hátraborzolta a haját. – Tudnod kell, hogy semmit nem tudunk Siriusról. – Úgy tűnt, mintha nem mondana nekem igazat, de mégis rá figyeltem. Ideges voltam és éreztem, hogy még ő sem őszinte velem teljesen. – Akármennyire is bonyolult a helyzet most, biztos vagyok, hogy jól van, hiszen nagyfiú, tud magára vigyázni.
- De hát… te vagy a legjobb barátja, és egy cseppet sem aggódsz érte?
- Figyelj egy kicsit… - nagy levegőt vett. – Az a helyzet, hogy ami a rengetegben történt…
- Igen? – végre meg akartam tudni az igazat.
- Szóval ott… - feszengve nézett ide-oda, végül feltérdelt, és jobbnak látta, hogy ha egyenesen belenéz a szemembe. – Végig láttuk Peterrel az egészet, igaz? – Peter helyeslően bólogatott és feszengve figyelte a közelgő eseményeket. – Josh… nem igazán tudom, hogy milyen a kapcsolatotok, de egyet tudnod kell, hogy nem szabad benne bíznod. Már csak azért sem, mert… éppen időben érkeztünk Peterrel, mivel Sirius, Remusszal volt, így mi gondoltuk, hogy utánuk megyünk, megkeressük őket, és ha úgy adódik, segítünk, mikor megláttuk, hogy eszméletlen vagy, és Josh éppen az erdő közepe felé kezd el ráncigálni.
- De… - hebegtem, – ő azt mondta, hogy kiutat keresett.
- Ugyan, nehogy el hidd neki! Hiszen akkor már az ősvényen álltatok, ő mégis a sűrű felé rángatott téged… na haragudj, gondoltam szólok. – Szóhoz sem tudtam jönni a döbbenettől, és a torkomat hasogató rettenetes fájdalomtól. Siriust akartam, de most mindennél és mindenkinél jobban. Ha most itt lett volna, akkor gondolkodás nélkül adtam volna neki millió és millió jóét puszit, ahova csak akarja. Na jó, azért nem mindenhova… Emlékeztem még a kutyás mondatára. Én lennék a csinos lány kutya, ő meg a fiú kutya, és ketten összehozhatnánk, valami egészen fantasztikusat…
- De… és akkor… hol van Si…
- Na jó, megmondom neki… - nézett egy kicsit Peterre. – De meg kell ígérned, hogy nem mész utána, és békén hagyod…
- Miért?
- Mert, hidd el, rosszul járnál, ha most találkoznál vele…
- Haragszik rám, amiatt, hogy…
- Oh, hát az nem kifejezés… - köpte közbe Peter. Megrezzentem. Szóval, akkor utál, mert együtt látott minket a rengetegben Joshal. Akkor igaz volt az is, hogy láttam csalódottan kutyaként. James oldalba bökte a srácot, mire az szégyenlősen elhordta magát.
- Szóval a Szellemszálláson van. De kérlek, meg ne forduljon a fejedben, hogy oda… - nem hallottam a további szavait. Előbuggyantak a könnyeim és felrohantam a hálótermünkbe. Késő délután volt, a nap vöröslő sugarai rózsaszínre festették a felhőket, és bíborra az alkonyodó eget. Csodálatos látvány volt, szívet tépően gyönyörű, számomra. Levetettem magamat az ágyamra és csak zokogtam, megállíthatatlanul. Ennyi időt elvesztegettem, pedig ő, mindenkinél jobban szeretett, és vágyott rám, már évek óta, és én is őt, és akartam, de féltem magamnak beismerni, hogy ő mindenkinél fontosabb. Úgy éreztem, már felelősségteljes döntéseket bírok hozni, tizenhat éves fejemmel, és ha nem lépek azonnal, akkor zsebre tehetem, a további életemet. Lehet, hogy most miattam bujdosott el, nagyon fájhat neki, hiszen alig van olyan ember, akiben megbízik, is én olyan voltam. Most mégis, alig gyógyultak be az apja halála ejtette sebek a szívén, én felszaggattam neki, és beletapostam a lelkébe azzal, hogy együtt látott minket Joshal az erdőben. Ugyanúgy vérzett a szívem, mint ahogy neki is, és azt hittem, hogy meghalok bele. Igaz, semmi nem történt köztünk a sráccal, de ha én lettem volna az ő helyében, akkor én is biztosan azt gondoltam volna, hogy elbujdostunk a világ elől, hogy magunk lehessünk, és kitudja, hogy mit csinálhassunk.
Nem tudom, meddig feküdhettem magamba roskadva, de hallottam, hogy nyílik a hálóterem ajtaja és két nevetgélő lány lép be rajta. Gyorsan felültem, megtöröltem az arcomat, és próbáltam úgy tenni, mintha az ágy alatt a papucsomat keresném. Nem akartam, hogy lássák, hogy sírtam. Hiányzott Lily és Johanna törődése, és a megnyugtatásuk, de összevesztünk, és én nem tehettem semmit. Nem akartam nekik megadni azt az örömöt, hogy életükben először sírni lássanak. Még soha nem sírtam, csak akkor, mikor valami nagyon fájt, mint például most, de soha nem előttük. Úgy ismertek, mint egy jégkirálynőt, aki sohasem zokog, sohasem ejt könnycseppet, ha fáj, viszont nevet, amikor csak megteheti. Utoljára akkor sírtam ennyire, mikor Sirius is, az apja halálakor. Mikor hazament, és végignézte, ahogy az apja, az egyetlen családtagja semmivé lesz… Hírtelen megakadt a kezem valamiben. Gyorsan előkaptam és bebújtam vele az ágyamba a függöny mögé. A fényképalbum volt az, amit Siriustól kaptam. Belelapoztam, és mikor elértem az utolsó oldalig, megakadt a kezem egy összegyűrt papír cetliben. Remegő kezekkel széthajtottam, és elkerekedett szemeimbe könnyek szöktek. Csak ültem, és bámultam azt az egyetlen szót, ami a papírra volt írva, Sirius saját kézírásával:

Szeretlek…