IX. Fejezet: A remény hal meg utoljára (By: Sirius)

Álmatlan éjszaka gyötört. Nem öltöztem át, nem fürödtem meg, csak a könnyeimet hullattam, és az arcom törölgettem a talárom szélével. Az egész öltözékem mocskos és véres volt még, a rengetegben történtek óta. Nem vettem arra fáradtságot, hogy megmossam az arcom, vagy hogy, bármit is tegyek. Meg akartam halni. Egyik kezemet ökölbe szorítottam és az ujjaim között Sirius vallomását szorongattam. Arra gondoltam, hogy ha meghalok, legalább a vallomását a semmi túlpartjára vigyem, ha már a csókjaira és a teste melegségére soha, soha nem számíthatok. Fejem alatt a párnát gyűrögettem, és nem is tudom, hogy mi a fene vitt rá, de beletúrtam a zsebembe, és megakadt egy furcsa, selyempuhaságú anyagban a kezem. Felültem hírtelen és kihúztam a zsebemből. Tekintetem izzott, ahogy magamra öltöttem James láthatatlanná tévő köpönyegét. El is felejtettem, hogy nálam maradt, elvégre elkértem tőle, mikor elindultam Joshnak bemutatni a környéket.
Emlékeztem Sirius szavaira, mikor tavaly évvégén elváltunk a pályaudvaron: A remény hal meg utoljára… Azt hiszem, igaza volt.
Már tudtam, mit kell tennem. Az ébresztőórára pillantottam még utoljára, és meggyőződtem róla, hogy még csak hajlani fél egy van. Azt hittem, hogy vagy öt óra körül van, hiszen annyit kínzott a fájdalom, mart belülről, hogy az időérzékem is teljesen elveszítettem. Tudatosodott bennem, hogy mindenemet elfedi a köpeny, és kiléptem a hálótermünk ajtaján. Azután alig emlékeztem valamire. Csak emlékek villantak be az agyamba: szememet elhomályosította a könnyfátyol, és nem emlékeztem, hogy miképpen jutottam ki a kastélyból, pedig a kapuk zárva voltak. Mire kiértem a park nedves füvére, fellélegeztem, de a szívem remegett belé, hogy valami rám támad, hiszen vaksötét volt minden, lélegezni is alig mertem. Elbotorkáltam kivont pálcával a fúriafűzig, és megérintettem a gyökerén lévő göcsörtöt. Megnyugodott, de az én szívem egyre hevesebben vert. Mikor már az alagútban voltam, görnyedten araszoltam előre, és tapogatózva haladtam, közben hátra-hátrasandítottam és megálltam, hátha valaki követ. Tíz, tizenöt perc múlva, tágulni kezdett az alagút, és végre megláttam a szállásra vezető lépcsőket. Felkapaszkodtam rajtuk, és fellélegeztem, mikor beléptem a házba. Doh és rothadásszag ütötte meg az orrom először, de ismertem a járást, nem egyszer voltam már itt, mikor a srácokkal bujdostunk a többiek elől.
Felmentem a roskadozó lépcsőn az emeletre, és az egyetlen épen maradt szoba felé vettem az irányt, természetesen még mindig a láthatatlanná tévő köpenyben. Vigyáztam rá, el ne szakadjon, mert Jamesnek meg ez volt a legkedvesebb a világon. Ahogy elértem a szoba ajtajához, motozásra lettem figyelmes, és éreztem, ahogy a szívem hangosan és szaporán lüktet, a torkomba hasító félelemtől. Átléptem a küszöböt, és azonnal elvágódtam valamiben. Elsötétült minden…
Bágyadtan érzékeltem a homályt, ahova kerültem. Először csak hunyorogtam, azután megpróbáltam felmérni a helyzetemet. Egy székben ültem, alattam egyszerű parketta, a falak koszosak, a ház, a szoba, ahol voltam elhanyagolnak és üresnek tűnt. Felkeltem, és elindultam az ajtó felé, de megtorpantam. Azonnal megfordultam és… szembe találtam magamat Siriusszal. A karján ott pihent a gondosan összehajtott köpönyeg, de nekem a tekintetem azonnal az arcára tévedt. Az félreérthetetlen dühöt és csalódottságot tükrözött.
- Hogy kerülsz te ide? – köpte oda nekem undorodva. Soha nem hallottam még így beszélni őt, és őszintén, megijedtem.
- Remus hol van? – kérdeztem reszketve.
- Ő már, visszament. Kérdeztem valamit… - Egyre jobban kezdtem megrémülni, és ezt ő is észrevette rajtam. Mintha valami bujkáló mosoly jelent volna meg a szája sarkában, ami még jobban a frászt hozta rám. Elkezdtem hátrálni az ajtó felé, de pálcát rántott és egy pillanat alatt becsapta azokat. Hallottam, ahogy kattant a zár. Hiába próbáltam volna menekülni, nem tudtam volna merre menni, így hát inkább próbáltam magamat megnyugtatni, hogy ő Sirius, szeret engem és soha nem tudna nekem ártani, mert az kegyetlenség lenne. Kipillantottam az egyetlen bedeszkázott ablakon, és láttam, hogy még sötét van odakint. Itt is, az egyedüli fényforrás a szobában Sirius pálcája volt. Hírtelen az enyém után kaptam, de hiába áltattam magamat, nem volt nálam. Ha nálam is lett volna, Sirius könnyű szerrel fegyvertelenné tett volna. Én csak egy gyenge nő voltam, aki a szerelmének sohasem tudott volna ártani. Legalábbis fizikailag is tudatosan soha.
- Csak nem ezt keresed? – tekintetén riasztó perverz vigyort véltem felismerni, mintha élvezné azt a helyzetet, hogy kínozhat és megfélemlíthet. Nem jött közelebb, tudta, hogy esélytelen vagyok ellene, ezért csak állt egyhelyben a szoba közepén és mereven engem bámult. – És most felelj! – nyeltem egyet. És szóra nyitottam a szám.
- Én csak, azért jöttem, mert… - elkezdtem kotorászni a talárom zsebében a papír fecniért, és mikor meglett, felragyogott a szemem. Egészen közel mentem hozzá, és megmutattam neki.
- Hát megtaláltad… - suttogta erőtlenül és lesütötte a tekintetét.
- Sirius, mondani akarok valamit…
- Fogd be, jó? Egyszer a kurva életben hallgass végre! – meglepődtem azon, hogy milyen durván beszél velem, és hogy rám ordít. Soha az életben nem tudott megríkatni a gorombaságaival, de ez a mostani, mindenen túl tett. Úgy tört fel belőlem a zokogás, mint belőle az üvöltözés az imént. Megdöbbent, és mintha sajnálatot, vegyes félelmet véltem volna felfedezni az arcán. Lerogytam az ágyra, és a tenyerembe temettem az arcomat. A leülepedett porréteg azonnal szárnyra kélt a szobában és belepte a talárunkat és a hajunkat, de ez érdekelt most a legkevésbé. Attól, hogy nem láttam mit csinált, tudtam, hogy még mindig egyhelyben áll és döbbenten mered maga elé. Megtöröltem a könnyeim, és láttam, hogy lerogy a székbe, és üveges tekintettel bámul maga elé. Letérdeltem és odakúsztam hozzá. Mereven a padlót bámulta, még akkor sem nézett föl, mikor megböktem a lábát.
- Tudom, hogy az bánt, hogy Joshal láttál a rengetegben. – Nem szólt, nem rezzent, csak bámult maga elé. Én a szemébe néztem egyenesen, de onnan semmit nem bírtam kiolvasni. Semmilyen érzelmet. – De hidd el, csak azért mentem be vele, mert azt állította, gyáva vagyok, hogy nem merem megtenni. És tudod milyen tudok lenni… - hüppögtem. – De aztán berángatott a sűrűbe, és azt mondta, hogy eltévedtünk. Akkor találkoztunk veletek, veled és Remusszal. Engem mikor elkábított, utána azt mondta, hogy egy fekete kutyával is ezt tette, Nagyon megrémültem… Sirius… - a térdére tettem a kezemet. Szóra nyitotta a száját, de csak halk, erőtlen szavak jöttek ki rajta.
- Ne hazudj nekem… tudom, hogy több van köztetek, mint látszik… ne próbálj mentegetőzni… - azt hittem, rosszul hallok. Elhúztam a kezemet, és bemásztam az egyik sarokba. Hátamat neki nyomtam a hideg, nyirkos, rothadó falnak, és ölembe hajtottam a fejemet. A könnyek elborították a szempilláim, és végigpatakzottak az arcomon. Mért fáj, mért fáj? Mért reszket a szív? Hogy minden… minden tönkre megy!
Eltelt egy óra, vagy kettő, fogalmam sem volt, de nem mertem felemelni a tekintetem, lenyeltem a sós-nedves könnyeket, és egészen a falhoz bújtam. Reszkettem. A fájdalomtól, mely a szívembe markolt, mint egy Griffmadár karmos lába, a félelemtől, hogy belehalok a fájdalomba, és mert fáztam. A taláromba próbáltam beburkolózni, de vékony volt, a fal hideg, de nem mertem megmozdulni, legjobban Siriustól féltem.
- Három napon keresztül a halálomon voltam… - mondta egyszer csak. Felemeltem a tekintetem, és döbbenten láttam, hogy lekuporodott mellém a földre, és magához húzott. – Azt hittem, örökre elveszítelek, és minden mást veled együtt. A szívemet majdnem darabokra törte egy félreértés… Úgy szégyellem magamat. – Megsimította az arcomat, és letörölte a könnyeimet. Emlékeztem arra, hogy Josh is ugyanezt tette, de Siriusra vágytam, mindvégig rá, az ő törődésére. – Miattam ejtesz könnyeket, pedig meg sem érdemlem. Milyen ember vagyok én, hogy megríkatom a lányt, akit szeretek? – megdobbant a szívem. Szóval még mindig szeret? Megnyugodtam, és hozzábújtam. Fejemet a mellkasára hajtottam, és hallottam milyen hevesen ver a szíve. – Annyira szeretlek… - suttogta a fülembe, és éreztem, ahogy ajkai megérintik az arcomat. Akkor döbbentem csak rá, hogy már nem fázok, hanem az egész testem lázban ég. Felemeltem a tekintetem, és mélyen ülő, sötét szemeibe néztem. Majd elvesztem bennük… Egyre közelebb került az arcunk a másikéhoz, már éreztem a bőrön a forró leheletét, és éreztem, ahogy fokozatosan csukódik le a szemem. Karjait átfonta a derekamon, egészen közel húzott magához, és megcsókolt. Ajkai puhák voltam, és melegek, és biztonságban éreztem magamat az ölében. Visszacsókoltam. Mikor szétváltunk elvörösödve egymásra néztünk, de nem zavartattuk tovább magunkat, hiszen mindketten éppen eléggé ki voltunk éhezve a másikra. Folytattuk tovább ott, ahol neki láttunk. Megint megcsókolt, és én meg vissza őt. Csak ültünk a földön, és nem akartunk elszakadni. Nem tudom, meddig falhattuk egymást, de mire eléggé kimerültünk, addigra láttuk, hogy a bedeszkázott ablakon hogyan szűrődnek be a pirkadó nap első aranyló sugara. Felálltam az öléből, és az ágyhoz mentem a köpenyért meg a pálcákért, ami nem is tudom, hogy hogyan kerülhetett oda. Ő csak nézett utánam. Láttam, hogy a tekintete néha-néha a seggemre téved, de nem zavart különösebben, addig jó, amíg nincsen rajta a keze, mert ha… végül is az sem lenne olyan nagy baj.
- Úgy szeretlek, tudod? – szólalt meg hírtelen. Olyan volt, mint egy kisfiú, aki csak azt tudja hajtogatni, hogy szeretlek, szeretlek mami. Láttam a melegséget a tekintetében, és hogy mennyire örül, hogy valaki szereti. Mondom, eddig csak az édesapja volt az, aki szerette, senki más, meg James és Remus. De most, ez valahogy más volt, mint a többi. Én szerettem Siriust, és tudtam, hogy ő is engem, mindennél jobban.
- Én is nagyon szeretlek – mondtam neki mosolyogva, mire feltápászkodott, és elvette tőlem a pálcáját, mindezt egy csók kíséretében. Olyan jó volt vele, régen nem éreztem ilyen örömöt és szerelmet, mint most mindkettőt iránta. – Sajnos indulnunk kell vissza. Így is a fél iskola téged keres.
- Jól van… de, mi lenne, ha hétvégén visszajönnénk ide? – kérdezte cinkos mosollyal.
- Igen, az jó lenne, bár… egy romantikusabb hely kéne, ahol együtt lehetnénk… - mondtam neki én is mosolyogva.
- Mondjuk, kizavarjuk Jameséket a hálótermünkből, és akkor megtanítalak mindenre, amit csak akarsz…
- Majd meglátjuk – nevettem rá, mire látszott, hogy egy darabig még eljátszadozott a gondolattal. – Még meg is kell fürdenünk… - mondtam, de legszívesebben gyorsan visszaszívtam volna, mert felcsillantak a szemei.
- Mi lenne ha…
- Szó sem lehet róla. – Rögtön tudtam, mire gondol. Mi másra, mint…
- Naaaaaa, lééééégyszi… - olyan aranyosan pislogott, hogy nem bírtam neki ellent mondani.
- Jól van. De gyere, akkor siessünk, nem lenne jó, ha a többiek meglátnának minket együtt kijönni a prefektusi fürdőből. Még azelőtt érjünk oda, hogy a sok idióta fölébredne – mondtam, de magam sem akartam elhinni, hogy felajánlottam neki, vagyis nem, inkább megesett rajta szívem, hogy együtt fürödjünk.
- Tudom a fiúk prefektusijának a jelszavát… - vigyorodott el.
- És mi lenne az?
- Kviddics!
- Jellemző… - morogtam az orrom alatt és kiléptem a dohos lépcsőházba. Végigmentünk a lépcsőkön, és lesiettünk az alagútba. Még csak fél hat volt, mégis úgy gondoltam, hogy sietnünk kellett, ha együtt akartunk fürdeni, hogy megelőzzük a korán kelőket. Márpedig mind a kettőnknek ez volt a célja, csak útközben valahogy fel kellett osonnunk a hálótermünkbe, és csendesen tiszta cuccokat, meg fogkeféket lehozni. Ami nem is olyan könnyű dolog, ha azt vesszük, hogy nekem három szemfüles, mindig éber csaj a szobatársam, Siriusnak meg négy kellemetlenkedő jó barát. Na jó, csak három, Josh nem számított semminek, de már nálam is elásta magát. Úgy látszik nem jött be a terve. Szerelmesek voltunk és azt akartuk, hogy megtudja az egész világ, és velünk együtt örüljön! Legalábbis, ha nem álom lett volna…
Észre sem vettem, hogy időközben elaludtam a fal mellett. Nagyokat pislogva kinyitottam a szememet, és kitöröltem belőle a sós-nedves könnyeket. Keményen magam elé bámultam. Én mindent megtettem, amit lehetett, és nem fogok Sirius előtt meghunyászkodni és megalázkodni. Éppen elég volt az, hogy térden állva könyörögtem a bocsánatáért. Elszégyelltem magamat, és mérges voltam magamra, amiért ilyeneket gondoltam és álmodtam. Felálltam, és hallottam, ahogy reccsent a talárom. A sarkán álltam, ami véglegesen búcsút mondott a többi részének is. Felsóhajtottam. Körbe néztem a szobában, és legnagyobb megdöbbenésemre Sirius nem volt sehol. Nem mintha igazán hiányzott volna valakinek. Visszagondoltam az álmomra, és már az eléggé abszurdnak tűnt, hogy felajánlottam neki a közös fürdőzést. Hát magamat ismerve, életemben nem tettem volna ekkora ballépést.
Kiléptem az ajtón, arra már tök hamar rájöttem, hogy világos van odakint. Lassan lesétáltam szakadtan, mocskosan a földszintre, de ott sem találtam azt a hülyét. Nagyon mérges lettem, és elsötétült a szemem előtt egy pillanatra minden. Megrémültem, majdnem hasra vágódtam a saját lábamban. A pálcám a talárom zsebében volt, csodálkoztam is, mivel emlékeztem rá, hogy Sirius elcsórta. Itt hagyott! Csak fogta magát és itt hagyott! Ha valaki most megkérdezte, hogy mire készülök, akkor azonnal azt mondtam volna neki, hogy bosszút… bosszút forralok! Fel nem tudtam fogni, hogy hagyta, hogy bőgjek, MIATTA! És azt sem, hogy ott hagyott, elment és nem szólt egy kurva szót sem! SEMMIT! Idén biztosan ő nyerte volna el a bunkósági Nobel-díjat! Előtte meg közvetlen James! De most Jamesre semmi okom nem volt haragudni, ezáltal, nem tudom, mért is hoztam föl a témát.
Fényesen sütött a nap, ahogy kitekintettem a földszinti ablakokon, és arra gondoltam, hogy valószínűleg már dél is elmúlhatott. Az jutott közvetlenül utána az eszembe, hogy rettenetesen kimerült lehettem, mivel éjszaka csak siránkoztam, meg könyörögtem, megalázkodtam előtte, ő meg belém taposott, mint Remus, mikor vérfarkas volt. Aztán bevillant egy kép előttem, hogy szakadtan lépkedek a suliban, mint egy lúzer csöves, és mindenki rajtam röhög, főleg Sirius, és akkor fogom a pálcámat, és összeátkozom a fejét! Igen, ez jó lenne…
Elindultam az alagútban vissza a fához, nem érdekelt, hogy ki mit gondol, ha meglát, csak egyedül az, hogy aki utamba állt, azt úgy megverem, hogy a kitekert belein meg fog csillanni a lemenő nap fénye. Ez olyan költői lenne…
Mikor kiértem a napfényre, és végigbotorkáltam a magasra nőtt fűben, maghallottam a délutáni dupla bájitaltanóra végét jelző csengőt. Mintha varázsszóra történt volna, a diákok kiözönlöttek a szeles, de már sápadt nap által megvilágított parkba, mire én elértem a bejárati lépcsőket, és felcaplattam rajtuk. Az üreg, ami keresztül jöttem, nyirkos volt, és hideg, tele trutymóval és sárral, féregmaradványokkal, meg ilyen érdekes cuccosokkal, és teleragadt a cipőm talpa mindenféle ínycsiklandó, ám nevén nem nevezhető és felismerhetetlen dolgokkal. Ahogy a fényesre sikált járólapon végigmentem, hallottam, ahogy a ragacsok minden lépésemnél emlékezetes nyomot hagynak, hogy aztán Mr. Smithnek, a gondnokunknak tanúsítsák, hogy itt, igen egy Lora Braeker nevű leányzó caplatott végig. Ebből büntetőmunka lesz az fix. Gondoltam, de nem érdekelt. Mire a márványlépcsőre értem, a többiek csak akkor vették észre, sáros-véres-szakadt-füstölgő valómat. El sem tudtam képzelni, hogy milyen nevetségesen festhetek, de ahogy egy csoport harmadéves Hugrabuggos lány mellett elsuhantam, hallani véltem, hogy a kinézetemet fikázzák. Több srác beintett, én meg pálcát rántottam, mire mind elhúzták a csíkot. Na, ki mer kiállni ellenem? De nem került erre sor. Mire mindenki kellőképp megbámult, sikeresen elértem a portrélyukig, és mikor beléptem, csupán egy furcsa arccal rám meredő, egymásba gabalyodó párocskát véltem látni a kanapén. Szerintetek kik voltak azok? Nem, nem Frank és Alice ez esetben, hanem Arthur és Molly. Pár napja kezdtek csak el járni, kábé annyira fel voltak dobva, mint Alice és Frank mikor először smároltak.
- Sziasztok – köszöntem rájuk sötéten, miután bekászálódtam a lyukon, és megint hallottam, hogy reccsen valami. Lenéztem, és látni véltem, hogy immáron a talárom fele, boldogon himbálódzik a Kövér dáma portréján.
- Na, de, kisasszony, hogy képzeli, hogy… - hallottam méltatlan sipákolását, mire bevágtam magam mögött a képet.
- Kuss! – morogtam és elindultam a hálótermünk felé.
- Mi történt veled? – kérdezte hírtelen Molly. Eléggé kíváncsi teremtés volt, szerettem, mert jófej volt, meg minden, csak már, hogy egy évvel felettünk járt, szóval neki és Arthurnak ez volt az utolsó éve a suliban. Feléfordultam, és elkerekedett szemekkel, láttam, hogy a srác a csajszi hasát simogatja. Most vagy ennyire kövér, vagy terhes. Úristen! És akkor én vagyok az, aki áthág minden szabályt!
- Ez is, meg az is – feleltem kurtán és már a kezem a kilincsen volt, mikor hallottam, hogy nyílik a portré és egy ismerős hang, ütötte meg a fülem. Azonnal megfordultam és szembe találtam magamat Sirius Blackel, barátai gyűrűjében. Sötéten néztem le rá, koszosan, és még mindig úgy, mint egy csöves a lépcső tetejéről, mikor James, és a másik két jómadár csodálkozva méregettek végig. Remus ijedt arcot vágott, Peter megint elkezdte az agyát kapargatni, tőle mást nem is vártam igaz, James döbbenten nézett újra és újra meg, míg Sirius csak az arcomat nézte, csak az…
- Carbunculus! – mondtam magamban, és lángoló dühömmel, némán Sirius felé intettem a pálcámmal. Nem készült fel rá, és vicsorogva kapott a kezéhez, miközben James nem tudta, hogy milye fáj barátjának, így elkezdte takargatni Sirius arcát a talárjával.
- Hé te idióta, mégis mit csinálsz? – hallottam magam mögött Sirius meg nem szűnő, méltatlan ordítozását.
- Az arcod, vagy… nem az arcod? – kapott oda James és a hangokból majdnem kiszúrta a pálcájával Sirius szemét.
- Dehogyis! – hördült fel az említett és megmutatta a kezét Jamesnek.
- Jaaaa… értem, nem súlyos. – Felkacagtam, és megfordultam. Elégedett vigyor terült el a képemen.
- Még hogy… nézd a kezem! Baromira fáj! – azzal sötét pillantást vetve rám, elhagyta barátai gyűrűjében a klubhelyiséget, valószínűleg a gyengélkedő felé vették az irányt.
Molly és Arthur kérdőn kapkodták ide-oda a tekintetüket köztünk, végül Arthur dadogva nekem intézett egy kérdést:
- Hogyan hajtottad végre gondolatban ezt az igét? Még csak nem is tanultátok a nonverbális varázslást. – erre a kérdésre pont nem számítottam.
- Hát… nem’tom, reflexszerűen jött… - de tényleg, erre nem is gondoltam. Még csak most kezdtük el SVK-ból tanulni, hogy hogyan zárhatjuk le az elménk, és nem hittem, hogy ennyire jól ment. De hát, attól függ, a düh, mit hoz ki az emberből. Megvontam a vállam, elvigyorodtam és kijelentettem, hogy elmegyek fürdeni. Nem zavartatták magukat, tovább folytatták a smacizást.
Először úgy voltam vele, hogy belefojtom magamat abba a kád vízbe, amibe feküdtem (megjegyzem a víz sötétzöld színt öltött a testemre tapadt mocsok miatt), aztán rájöttem, hogy a bosszúnak fogok élni. Ennyire kihasználni… oh, már várom, igen! Miután rendbe szedtem magamat, visszamentem a hálótermünkbe, és darabokra tépte a vallomást. Csodálkozásomra egy vadonatúj iskolai talár feküdt az ágyamon. Egy papír cetli volt mellé tűzve: Kisasszony… köszönöm a kedvességét! Remélem, újra láthatom önt, egyszer…
Csak ennyi állt rajta. Nem tudtam, hogy ki küldhette, főleg, hogy ilyen gyorsan, és hogy kivel lehettem kedves, nem firtattam sokáig, mert megörültem neki és azonnal felpróbáltam. Olyan más volt viselni, mint a régit, sokkal jobban megkönnyebbültem. Könnyű volt, az anyag méregdrága lehetett, és belenyugodtam, hogy van egy rajongóm. Hát ki ne rajongana értem, most őszintén? Ahogy a tükör előtt magamat méregettem, addigra egy dologban tökéletesen biztos voltam. Ezennel én, Lora Braeker, esküdt ellenségemmé fogadom a fentebb sűrűn emlegetett Sirius Blacket, amíg a Roxfort nevű, bizonyos iskolai intézményben folytatott tanulmányi éveink véget nem érnek. Milyen hivatalos nem? Eddig azt hittem, a barátomnak tekinthetek és közülük is a legjobbnak… és miket fantáziáltam róla. Rohadék. Majdnem elokádtam magamat. Legszívesebben darabokra átkoztam volna ezt a rohadt tükröt is!