XIV. Fejezet: Pszt titok!

Sirius valahogy bejutott a hálótermünkben és arra ébredtem, hogy az öklével finoman kopogtatja a fejemet. Mikor kinyitottam a szemet, láttam, hogy nem is ő kopog, és nincs is bent, hanem egy csapzott tollú bagolyféleség, eléggé viharvert levelet szorongat a csőrében. Gyorsan felkeltem, és lopva rápillantottam a vekkerre. Fél tíz volt. A hálótermünk kongott az ürességtől. Sem Lil, sem Ana nem volt sehol. Alice-on meg már nem is csodálkoztam. Pasik… csajok!
Szóval odasétáltam szépen a bagolyhoz, kitártam az ablakot, beengedtem szegény ázott párát, leoldoztam a levelet a lábáról, és csodálkozva láttam, hogy a borítékon egy árva betű nem szerepel. Már akkor furcsa volt minden, hát még akkor, mikor kibontottam és… azt hiszem sokkot, kaptam:

Szia Lora!

Hogy vagy? Sajnálom, hogy olyan hirtelen váltunk el, és semmi magyarázatot nem adtam arra, hogy olyan sürgetve kellett távoznom. Remélem, azért megfogadtad a szavamat, és békén hagytad Blacket. Ha nem így volt, akkor sajnálom.
Némi magyarázattal azért mégis csak tartozok neked azért, hogy távoztam.
Van egy férfi, Tom Denem. Tudomást szereztem róla, hogy találkoztál vele. Arra szeretnélek kérni, hogy óvakodj tőle. Nagyon veszélyes. Ez a férfi ölte meg a szüleinket. Dildra semmire nem emlékszik, de én mindenre tisztán és világosan. Nem állok neki, hogy mindezt levélben közöljem veled. Azt viszont tudnod kell, hogy ez a férfi vadászik rám és a húgomra. Eleinte azt hittem, hogy a Roxfortban biztonságban leszünk, de nem így volt. Oda is utánunk jött. Nem tudom mi a terve velem és Dildrával, de óvlak, hogy vigyázz magadra.
Tudomást szerzett rólad és arról, hogy te vagy a gyenge pontom, pedig próbáltam eltitkolni előle. A viselkedésemre meg csak az a magyarázat, hogy szerettelek. De ez nem mehet tovább. Tudom, hogy te nem érzel így irántam, és túl teszem magamat rajtad, de azért barátok maradhatnánk.
Másrészt, azért írok, mert a segítségedet szeretném kérni. Még egyszer vissza fogok térni az iskolához. Jól írtam igen, nem megyek be teljesen, csupán csak meghúzom magamat valahol, egyetlen éjszakára. Dolgom lenne, és kellene a segítséged. Remélem, számíthatok rád.
Kérlek, azonnal válaszolj, sürget az idő!

Ölel: Josh

Elkerekedett szemekkel többször végigolvastam a levelét, és torkomban egy gombóccal a penna után nyúltam. Először semmit, semmit nem fogtam fel belőle. Azután elkezdtek ömleni belőlem a kérdések.
Miért hagyott itt? Miért üldözi őt az a Tom? Mi volt a múltban? Hogy, hogy szeret? Mi van Dildrával? Mikor jön vissza? Mit akar? Miért kell a segítségem? De legfőképp, hogy Siriusnak beszámoljak e erről a levélről? Vajon Sirius mit szólna? Így is rühellte Josht, hát még, ha erről tudomást szerezne.
Pennát ragadtam tehát és lekörmöltem a választ a pergamen hátuljára. Azután a bagolyra kötöttem a levelet és kihajítottam az ablakon. Eltökélt szándékom volt, hogy nem foglalkozom többet a dologgal, és nem akarok rá gondolni. De egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből, hogy… Tom és Josh… és, minden olyan kusza… nem akartam elhinni.
Gyorsan lemostam magamról a koszt, és eldöntöttem, hogy megkeresem Siriust, és vele fogom tölteni ezt a kellemes vasárnapot.
Immáron tisztán, de még mindig háborgó lélekkel osontam végig az emeleten, és csendesen kinyitottam a fiúk hálótermének ajtaját. Odabentről, még így fél tizenegy fele is monoton szuszogás tört elő. Óvatosan, hang nélkül betettem magam után az ajtót, és Sirius ágyához somfordáltam. Sirius egészen a fejére húzta a takarót, így csak a félhomályban a sötét, kócos fürtjeit véltem felfedezni. Arrébb taszigáltam, és bebújtam mellé. Betakaróztam, és arcomat a hátába fúrtam. Kellemes illata volt, ám most valahogy egy kicsit más volt, mint máskor. Behúztam még utólag magam után a vörös bársonyfüggönyt, és hagytam, hogy Sirius félálomban magához öleljen. Hallottam, ahogy álmosan, fojtott hangon valami szeretlek-félét motyog, aztán magához húz. Éreztem, ahogy beletúrt a hajamba, és hogy finoman szájon csókol. De ez valahogy, valahogy egészen más volt. Azok az ajkak olyan idegennek tűntek, de melegek voltak, és nagyon, nagyon puhák…
- Evans… mit keresel itt Evans? – hallottam a halk nyögéseket. Felkönyököltem, és lehúztam a takarót a… James fejéről!
- Potter! – sikoltottam, és próbáltam kiugrani az ágyából, de belegabalyodtam a takaróba, és ordítva kizuhantam. Erre a hangzavarra a többiek is felébredtek, és Potter is elkezdett ordítozni.
- Lora! Mi a jó eget…? Mit csináltál a… - mászott elő álmos képpel és csak meredt rám, miközben az ajkait tapogatta. Megkövülten bámultam rá. Mai nap is megvolt a csoda: smároltam James Potterrel!
Időközben James összeszedte magát és lángoló fejjel segített kiszabadulnom a takarógombócból. Időközben Sirius is előmászott a szomszédos ágyból és rosszalló pillantásokat vetett ránk. Meglepődtem, egyből sikerült felfognia a dolgot!
- Te meg mit csináltál? James? Lora? – kérdezte egy elfojtott ásítás közepette.
- Csak, eltévesztettem az ágyat – hebegtem zavartan. – Hozzád akartam menni…
- Akkor gyere! – mondta Sirius vigyorogva és visszamászott az ágyába. Megráztam magamat.
- Most már nem akarok… - azzal ügyet sem vetve a csodálkozó Remusra, és az orrát vakargató Peterre, és a lángoló arcú, maga elé bámuló Jamesre, kicsörtettem a szobából, és égő arccal lesiettem a parkba.
Hogyan keverhettem össze Jamest az én Siriusommal? Kezdek elmebeteg lenni? Megütögettem a fejemet, és lehajoltam a tó jeges vizéhez. Elfelejtettem kabátot húzni, a szél hűvösen tépett bele a hajamba. Léptek hallottam magam mögött.
- Nocsak, nocsak… - felnyögtem. Ismertem ezt a negédes hangot, és tudtam, hogy kihez tartozik. Megfordultam, de közben rátettem a kezemet a pálcámra.
- Mit akarsz Malfoy? – pördültem meg és immáron előrántottam a pálcámat. Tudjátok, soha nem lehet tudni… Ha varázslásra nem is, akkor is tudnám másra használni… Például:
1. Feldugni az arany nózikájába
2. Kiszúrni a szemét annak a szemétnek!
3. Esetleg feldugni a szebbik felébe…
4. Vagy csak menőzni előtte, hogy nézd már, milyen fantasztikus pálcám van; magja főnix toll, kilenc hüvelyk, ébenfa, tökéletesen hajlékony…
5. Vagy darabokra átkozni (eltekintve a kikötéstől, hogy ha nem varázslásra használnám…)
Elnevette magát, és megláttam, hogy szépen sorjában a csatlósai is megérkeztek. Bella ott feszített mellett, aljas vigyorral, miközben megnyalta vérvörösre mázolt ajkait, és elégedetten beletúrt ébenfekete fürtjeibe. Narcissa undorodva mért végig, miközben egyik hajtincsét csavargatta középső ujja között. Félreérthetetlen gesztusnak vettem… Pipogyusz, kellemetlenül nézett rám, és olyan fejet vágott, hogy azonnal leolvastam a tekintetéről, hogy semmi kedve nincsen most félvéreket átkozgatni. Nott bambán bámult, Lestrange-en meg már meg sem lepődtem, nyálcsorgatva bámulta a pólóm kivágását. Fiúk…
Malfoy mindeközben közelebb lépett, és belebámult a képembe. Alig volt köztünk pár centi távolság. Hátamat a fűzfa meleg törzsének vetettem, de a pálcát görcsösen szorítottam még mindig.
- Nos Breaker… van valami mondanivalód, mielőtt elkezdjük? – lehelte bele a képembe. Csodálkoztam. Minimum elvártam volna a Lucius Malfoy-féle aranyvérű tetvektől, hogy rendszeresen sikálják az aranyos kis fogacskáikat, de Malfoynak olyan dögletesen büdös volt a szája, hogy azt hittem, helyből lerókázom. Íme emberek, itt az élő példa rá: Nem mind ARANY, ami fénylik a SÖTÉTBEN!
- Mit kezdünk el? – kérdeztem undorodva, és elkezdtem kacsócskáimmal legyezni el a szájából kiáramló bűzt. – Lucifer! Legalább moss fogat! Ha ezt apuci megtudja, hogy az aranyvérű kis üdvöskének dögletesen bűzös a pofája, akkor lehet, hogy kitagad a családból? – Hopp ide egy pont!
- Hogy, merészeled te… kis ringyó! – szegezte nekem a pálcát Malfoy. – Stupor! – Nyomást érzetem a mellkasomban, és mivel a hátamat neki vetettem a fának, nem bírtam már hanyatt esni. Ellenben azt hittem megfulladok. Annyira szorított a felsőtestem, hogy elszorult a levegőm. Szerencsére pillanatok alatt vége lett. Hevesen kalapáló szívvel, kapkodtam az éltető oxigén után.
- Mal… foy… - hörögtem, és közben, mint egy hal, tátoghattam.
- Parancsolsz kis szívem? – köpte nekem. Szinte éreztem, ahogy a nyálcseppek beborítják az arcomat.
- Mit akartatok tőlem? Mit tettem? – nyökögtem légszomjasan.
- Veled tudod, csak az a gond, hogy élsz… - kacagta hátulról Bella, de valaki lepisszegte. Narcissa lesajnálóan nézett. Láttam, ahogy egyre jobban elsápad, és Malfoy keze után kap.
- Lucius, ne csinálj hülyeséget… - suttogta neki. Bella leintette, és vigyorogva előre lépett. Malfoy hátat fordított, míg láttam, hogy Nott és Lestrange vigyorogva bámulnak. Nem sokat törődtem velük. Pillanatnyilag sokkal inkább lefoglalt az, hogy mire készülnek.
- Tudod Braeker… - mondta nyugodt hangon Malfoy, közben észrevettem akaratlanul is, hogy körbe zártak. Mint a kiéhezett farkasok, a zsákmányát. Mért van az, hogy pont ilyenkor nem jön senki sem sétálni a parkba? Esküszöm, még Adamnak is örültem volna… HÁ’ HÜLYE VAGYOK ÉN?! Megerősített tény bizonyítja: Teljesen…
- Sirius… - mondta ki egyszer csak Bella. – Az én kis unokaöcsém miatt vagy most itt… volt az a múltkori incidens tudod… az a… hogy is hívják ezt a magad fajtátok, csóknak, vagy minek? Szájra puszinak? – húzta vigyorra ajkait. – Tudomást szereztem róla, hogy a te füledbe is eljutott… reméltem, hogy… eddig nem volt alkalmunk alaposan elbeszélgetni egymással kicsi lány… - KICSI LÁNY? Hé, az, hogy egy évvel idősebb, az nem jelenti azt, hogy… le kicsi lányozhat! – Nem szóltál róla senkinek igaz? – Persze, ez a hülye picsa azt hiszi, hogy mindenhol róla folyik a szó? Hát hol él ez? Roxfortban?
- Nem értem mit akarsz hallani… nem szóltam róla senkinek, de ha azt akarod, akkor holnapra erről beszélhet az egész suli – jegyeztem meg és védelmezőleg maga elé tartottam a tenyereimet.
- Épp ez az, hogy ne… - mondta gyorsan, unottan Piton.
- Ha beszélni mersz…
- Olyan régen volt, ha beszélni akartam volna, akkor, megtehettem volna már ezerszer is – hebegtem és félve pillantottam a rám szegeződő pálcákra.
- Kussolsz! – ordított rám Malfoy. Megremegtem, ahogy megpillantottam villogó szemét. Miért nem rokonok ezek Bellával? Olyan egyformák… - és végighallgatsz!
- Nem ez az egyetlen dolog, hogy utálunk… kezdetnek annyi is megteszi hogy félvér vagy, hogy annak a korcs Blacknek a szajhája, hogy nem tiszteled a vérvonalat, hogy utánozod őket, hogy azok közé a… a Tekergők közé tartozol…
- De, én nem tartozom a…
- Mondtam, hogy ne szakíts félbe! – mondta újabb nyálpatakot zúdítva rám Malfoy.
- De…
- Crucio! – hallottam valahonnan messziről. A kín, amit rám uszítottak, átjárta minden porcikámat. Levettem magamat a földre, és éreztem, ahogy a csontig hatoló fájdalomtól az összes porcikám, és izmom görcsösen remegni kezd. Ordítottam a kíntól, akárcsak a testem minden egyes apró részecskéje. Felrémlettek előttem a legmocskosabb, legrondább emlékeim, átéltem újra a kínok kínját és már csaknem kiáltozni kezdtem, hogy öljetek meg, amikor abba maradt. Egyszer csak vége lett… Még mindig remegtem, kapkodtam a levegő után, de annyira kimerített ez az átok, hogy nem bírtam megmozdulni. Lélegezni is alig…
- Eszednél vagy Malfoy? – rivallt rá Piton. Hallottam, minden egyes szót, tisztán és világosan. Csak nem volt erőm ahhoz, hogy életjelet adjak magamról. – Meg is ölhetted volna… ki is csaphatnak akár, Azkaban… életfogytig!
- Ugyan már… - tette nevetgélve a talárjába Malfoy a pálcát. – Nem öltem meg, Piton ne parázz. Menjünk… hagyjuk itt… - hallottam, ahogy távolodnak. Hallottam Malfoy, aljas, gúnyos heherészését, Bella cinikus kiáltásait, és együtt érző nevetéseit, Narcissa idegesen elfojtott sikolyait, és Nott és Lestrange távolodását jelző döngő lépteket. Egyetlen egy ember maradt ott mellettem. Piton. Nem hallottam távozni, és perceken belül érzetem, hogy valaki felnyalábol. Megrémültem, és elkezdtem kapálózni.
- Nyugodj meg Braeker… - motyogta Piton zavartan. – Nem tervezek veled érdekes vasárnapi elfoglaltságot, csupán a gyengélkedőre akarlak vinni…
- Akkor is tegyél le… - kértem, és így is lett. Megtette, nekem meg összecsuklottak a lábaim. Még mindig jobb, mint Piton karjaiban végigmasírozni a sulin. Micsoda égés lett volna!
- Gondoltam, talán… - kinyújtotta a kezét, és segített felállnom.
- Ezért ki fognak közösíteni… - leheltem.
- Nem érdekel… - vállat vont, aztán egy szó nélkül lelépett.
- Köszönöm! – kiáltottam utána. Nem reagált, csak eltűnt a ködben.
Egy darabig csak álltam ott, és a színtelen, szürke égre bámultam. Nahát, Pitonnak még ezt az oldalát nem ismertem. Meglepett, talán, talán ő is egy érző lény? Elvégre emberből van és mégsem olyan embertelen, mint azt hittem. Akkor miért utálhatják Siriusék? Miért…
Aztán felrémlett a kín. Remegtem, legszívesebben sírni akartam, méghozzá felrohanni Siriushoz, és védelemért esdekelni, belebújni a karjaiba, és ott tölteni minden egyes percemet az életem végéig. Reszkettem, ennyire még sohasem vágytam rá. Ott hagytam a parkot, fogtam magamat, és holtra vált arccal a könnyeket törölgetve felrohantam a Griffendél toronyba. Egy-két elsősön kívül szinte senki nem volt a klubhelyiségben. Nem baj, gondoltam és felsiettem a fiúk hálótermébe. Kopogtatás nélkül nyitottam be, de megdöbbenésemre, senki nem volt ott. Reggel már megjegyeztem, hogy a legszélső ágy Siriusé. Bebújtam a takarója alá, és arcomhoz szorítottam a Sirius-illatú pizsama felsőjét. Testemet átjárta az a kellemes, összetéveszthetetlen illat. Mért nincs itt, mikor kéne? Talán megsértettem reggel?
Nem tudtam mit csinálni. Gondoltam, hogy egyszer csak vissza kell jönnie. Csak reszkettem és vártam… vártam, vártam, és csak vártam… Nem tudom, meddig várakoztam, de elaludtam. Túl sok volt ezt a mai nap, cseppet sem olyan, amilyennek képzeltem. Elalvás előtt az, az egy mondat égett az agyamban, amit válaszként írtam Joshnak: „Várlak, siess, segítek, csak adj életjelet magadról!”
Mikor kinyitottam a szememet, semmit nem láttam, mert sötét volt. Átaludhattam az egész napot, nem tanultam semmi. Megmozdítottam a fájó tagjaimat, de éreztem, hogy a paplanon kívül, valami más is van rajtam.
Felnyögtem, és kiszabadítottam a karjaimat a súly alól. Vállamba éles fájdalom hasított. Éreztem, egy kéz érintését a tarkómon.
- Jó reggelt… - hallottam a lágyan suttogott szavakat. Sirius volt az, végre az ÉN Siriusom! És nem James és nem más!
- Sirius! – suttogtam neki, és hozzábújtam. Mellkasába fúrtam az arcomat és feltört belőlem a zokogás.
- Mi a baj? Láttam, hogy itt aludtál, olyan édes voltál… rosszat mondtam? – kérdezte félve. Közben simogatott, és az ölébe vett. Betakaróztunk, és falnak dőlve ültünk összegabalyodva.
- Reggel ide akartam bújni melléd…
- Igen, észrevettem, de mivel nem voltál még itt bent… - suttogta. – James lesmárolt…
- Tudom… mennyi az idő? – kérdeztem hüppögve.
- Lényegében olyan hajnali kettő lehet… szóval mit mondtam?
- Nem mondtál semmit… kimentem a felsülés után a parkba, és, jaj olyan szörnyű volt… - nyögtem.
- Mit tettek veled?
- Megjött Malfoy és a szerencsétlen bandája…
- Csak nem megerőszakolt? – kérdezte lüktető halántékkel.
- Dehogy… - szipogtam. – Kipróbálta rajtam a Cruciatus átkot! Annyira szörnyű volt, annyira fájt, annyira féltem, meg akartam halni… - Nem szólt semmit, csak erősen ölelt, és ringatott. Közben én újra sírni kezdtem. Nem szólt, tudta, hogy fáj, fáj mindenem. Pitonról, meg Joshról meg már említést sem teszek neki. Éreztem, hogy ver a szíve. Úgy éreztem… Kicsit megnyugtatott, hogy volt mellettem valaki.
- Szeretlek, tudod… - mondta gyöngéden.
- Én is… - Aztán megcsókolt. Egészen más volt, mint James csókja, vagy bármelyik eddigi Sirius-csók. Sokkal több együtt érzés volt benne. Sokkal, több érzelemmel elvegyítve.
- Azt tudod ugye, hogy soha több lányra nem fogok ránézni, csak te rád?
- Tudom, és én sem másra, csak rád…
- Megölöm azt a görényt… - sziszegte egyszer csak. – Elégtételt veszek érted…
- Nem kell erőszakhoz folyamodnod… inkább ne próbáld ki azt az átkot… Szörnyű volt…
- Nem fogok erőszakhoz folyamodni, máshogy fogom megtorolni rajta… bevasalom rajta az elégtételt. – Láttam, hogy gonoszul elvigyorodik.
- Mindenesetre – kaptam föl a fejemet – ne jelentsed a házvezetőnek, hogy főbenjárót használt, az árulkodás nem a mi műfajunk, tudod?
- Igen, mert…
- Mi a hidegvérű gyilkoláshoz fogunk folyamodni… - vigyorogtam vele a csókjába.
- Hát, nem pont erre gondoltam, de… ha így akarod kicsi Lora, akkor… - felsóhajtott, és eltolt magától. – Itt alszol ma velem?
- Hát tehetek mást? Mindjárt reggel…
- Nem, dehogy tehetsz, a reggel még messze van… na gyere – végül lefeküdtünk egymásnak bújva, ő magához ölelt, megnyugtatott a szívverése, mint mindig.
- Figyelj… - szólaltam meg hírtelen.
- Igen? – suttogta bele a szoba csöndjébe. Talán csak James szuszogása verte fel a halotti némaságot.
- Jó kisfiú voltál… - leheltem neki. Éreztem, ahogy a karjai jobban szorítanak.
- Ami azt jelenti, hogy… - nyögte.
- Igen, ami azt jelenti, hogy a karácsonyi szünetben…
- A karácsonyi szünetben lefekszel velem? – Hallani kellett volna azt a hangot. Minden vágya a lefekszel velem szószerkezetben égett.
- Meglehet… - mondtam neki. Lefekszem vele, de nem mondtam melyik karácsonyi szünetben, most jövőre, tavaly… akármelyikben. És addig még csomó idő van, legalább jobb kedvre derítettem. Hátat fordítottam neki. Végig vetette rajta lábát. Megint csapdába kerültem.
- Sirius…
- Hm?
- Levennéd rólam a lábadat?