XVI. Fejezet: Lelkem tükre darabokban

- Remuuuus! – ordítottam elnyújtva. Közben öklömmel szorgalmasan püföltem az ajtót, aminek az lett a következménye, hogy valaki egy jól irányzott ütéssel tarkón csapott. – Héj! – kaptam sajgó fejemhez, és a támadó irányába tekintettem. – Pete, az isten áldjon meg, ez mire volt jó?
- Lora, felvered az egész házat a vinnyogásoddal… - ásított a srác, nyakában egy csuromvizes törölközővel. – Még alszanak…
- Egen, ezért kopogtam olyan hangosan te okostojás – morogtam. Pete beledugta pálcája végét a zárba és pillanatokon belül kitárult az ajtó. Elindult befelé, én meg vakon követtem. Ugyanis a fájdalomtól elhomályosult a látásom kissé, és kénytelen voltam a további érzékeimre hagyatkozni. Megdörgöltem a két sajgó szemgolyómat, és mindjárt minden tisztább és barátságosabb lett. Észleltem, hogy Pete bevonult a mosdóba és magára vágta az ajtót. Ott álltam a szoba közepén és a három semmirekellő srácot, fixíroztam. James szétvetett lábakkal, félpucéran, félig lelógva az agyról, félálomban, félmeztelen lányokról hablatyol, Sirius lázasan a párnáját ölelte, miközben teljesen eláztatatta a nyálával, megjegyzem, ő is félmeztelen volt. Egyedül Remus volt teljesen normálisan felöltözve, azaz volt rajta trikó is, meg alsógatya is.
- Remuuuus! – kiabáltam el magamat még egyszer, mire mind a három fiú vigyázzállásba pattant. Sirius nyáltól tocsogó párnája gyomron talált, én meg némi undorral arrébb rúgtam a nedves alvókát. Érdekelt volna, miről álmodhatott… - Remuuuus… - mondta most már jóval halkabban, elnyújtva.
- Igen? – kérdezte egy ásítás kíséretében.
- Boldog szülinapot! – azzal egy bénán becsomagolt csomagot nyomtam a kezébe. Közben éreztem, hogy valaki a derekamat próbálja átkarolni. – Héj! – ugrottam félre ezen a reggelen már másodszor.
- Én nem kapok semmit? – kérdezte kiskutya szemekkel Sirius.
- Neked is szülinapod van?
- Nem… de…
- Nincs apelláta! – Maga felé fordított és lekapott. Még ellenkezni sem volt időm. James nyögve visszazuhant a lepedőre és éppen azon mesterkedett, hogy véget vessen nyomorúságos életének Sirius nyálas kispárnájával. Úgy tűnik, nem tűnt fel neki, hogy mi lehet rajta az a ragadós, nedves valami, így nem vettem a fáradtságot, hogy szóljak neki róla, hogy éppen barátja testnedveiben fuldokol. Remus közben lerogyott az ágyra és elkezdte bontogatni az ajándékot… aztán rögtön elkezdett röhögni, ahogy meglátta, mi van benne.
- Hát ez…
- Igen, igen, ne is mondd – nevettem el én is magamat. – Azt guminak hívják drága barátom és…
- Juj Remus óvszert kapott! – kurjantotta el magát Sirius, mire én képen könyököltem.
- Ez se semmi… de… MI VAN?! – nézett nagyot Remus, és azonnal lehervadt a vigyor az arcáról.
- Egen, talán nem tetszik? – haraptam, az ajkamba.
- „Remike szép, Remike bájos, csak az a baj, hogy kicsit lányos… EZ MI? – aztán elnevette magát és a fejéhez kapott. – Óóó, már emlékszem! Pár éve volt egy szám, amit orrba-szájba hallgattunk, és…
- Igen és egy buzi srácról szólt, aki a srácok seggét stírölte, a téren, és akit szájba rúgtak. És te eléggé beálltál aznap este, és Siriusszal összeölelkezve töltöttétek a buli kb. utolsó másfél óráját… - mondtam elfojtott vihogás közepette.
- MICSODA?! – kapta föl a fejét Sirius. – Hogy mit csináltunk?
- Nekem rémlik… emlékszem, hogy utána hónapokig mindenki ezzel húzott, én meg azt sem tudtam, hogy miről beszélnek. Aztán te voltál olyan figyelmes és közölted velem. – Mindketten szélesen elvigyorodtunk. – Kösz, hogy emlékeztettél rá Braeker
- Ááá, semmiség, ez a dolgom Lupin – legyintettem színpadiasan.
- Ezt nem hiszem el… - roskadt vissza az ágyra Sirius. – És én még azt hittem, hogy Malfoy csak szívatni akart… akkor hiába kötöztem oda Smith kutyájához és futattam őket végig a birtokon… kár hogy csak a beavatottak látták…
- MI? – néztünk össze erre Remusszal, miközben ő szorosan magához ölelte a tőlem kapott párnát, azzal a szép felirattal.
- Hát igen, azok a boldog, szép napok… - sóhajtott hirtelen James, és feladta az akciót, miszerint végezzen saját magával Sirius retkes párnájával. Visszahanyatlott az ágyra, és folytatta álmát a pucér csajokkal. De nem sokáig tehette, mert pár pillanat múlva egy tetőtől talpig vörösbe bújt Lily tépte fel az ajtót.
- BRÉÉÉKEEEER! – állt meg fújtatva az ajtó előtt, mire James azonnal felült az ágyán és felkapta a szemüvegét, hogy jobban szemügyre vegye a mi drága Lilynket. Megjegyzem, ezen a reggelen tényleg full elegánsan nézett ki a vadítóan vörös, csipkés valamiben, ami valószínűleg a hálóinge lehetett. – és BLEEEEK!
- I…i…igen? – kérdeztem megszeppenve. Közben Sirius nem mert közelebb jönni. Reszketve ült az ágya szélén, felhúzott lábakkal, és a párnája csücskét rágta. Engem akart pajzsnak használni, én meg az akkor érkező Pete-et, de a gyerek vette a lapot és félre ugrott. Magam mellé rántottam Siriust, és hátráltam vele pár lépést. Lily vészesen közeledett.
- Lily cica, micsoda meg… - Lily formában volt. Belökte a sarokba a felé közeledő Pottert, így megint csak mi lettünk a célpont. Remus szakadva a röhögéstől, az ágyán fetrengett. Tök hidegen hagyta, hogy mi lesz most velünk.
- Most azonnal velem jöttök! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Ajaj, ha a vezetéknevemen hív, akkor baj lehet…
Egész úton nem szólt egy rohadt szót sem. Egy szál hálóing volt rajtam, Siriuson csak egy alsónadrág, Lilyn meg szintúgy csak hálóruha. Csak mentünk mendegéltünk hegyen völgyön, mardekáros elsőéveseken keresztül, mire odaértünk Meseországba.
- Melyikteknek volt ennyi esze?! – Kitárult a nagyterem ajtaja és Siriusszal mindketten eltátottuk a szánkat, utána elkezdtünk szakadni a röhögéstől.
- Nem mi voltunk! – mondtam a röhögés közepette. – Tényleg… - de nem hatott valami meggyőzően.
A gondosan behordott hatalmas fenyőfákon egymás hegyén-hátán lógtak a mardekárosok. Lucius, Bella és Narcissa a terem közepén lévő fenyves ágait díszítették, a többin ilyen Crack, Lestrange és Nott-féle söpredékek lógtak. Lily nem hitt nekem, lassan már én sem magamnak. Barátnőm odalépett a kapálózó Bellához és megszólította.
- Black, ki tette ezt veletek? – de Bellának nem jött ki hang a torkán. Disaudio bűbájjal sújtották, ezért teljesen megkukult szegénykém… - Jól van, majd kiderül… - közben Lily Siriusnak kezdett valamit ordítozni, de én alig hallottam valamit. Kezembe fújt a szél egy gondosan összetekert pergamen csíkot. Kíváncsian szétnyitottam és azonnal olvasni kezdtem:

Drága Lora!

Nem tudtam, mit adjak neked karácsonyra, és semmi értelmes nem jutott az eszembe.
Remélem ennek örülni, fogsz. NÉZZ KÖRBE!

Ölel: Josh

Elvigyorodtam. Ez a srác, ez nem komplett, de imádtam! Gyorsan összegyűrtem, és az öklömbe dugtam a cetlit, és a két ordítozó fél közé álltam.
- Hé, HÉ! Állj, Lil, nyugi… Sirius, mész onnan! – dobbantottam, mikor Lil le akart egyet keverni Siriusnak. – Bevallom, én tettem oké? Csak fogjátok be… Szóval akkor hány hét büntetőmunka?
- Kettő! Jelentkezz ebéd után McGalagonynál! És… - Lily arca megenyhült. - Ahány mardekáros van a fenyőfákon, fejenként annyiszor öt-öt pont a Griffendélnek! Kösz, Lora fantasztikus ajándék volt, sajnálom, hogy…
- Oké, semmi gond! – Imádlak Josh, még mindig csak ezt tudtam hajtogatni.
A nagyteremből kifele menet. Sirius megtorpant és a kezemre meredt.
- Az mi? – bökött az öklömre. Lenéztem, és akkor vettem csak észre, hogy a pergamen csücske kilóg alóla.
- Semmi – mondta gyorsan és elkezdtem futni.
- Lora! Állj meg, úgy is elkaplak! – Pedig már majdnem a portrénál voltunk de az egyik folyosó kanyarulatánál hátulról megfogott és nem engedett el. Én gyorsan cselekedtem. Bekaptam a fecnit és elkezdtem rágni. Azonnal megcsókolt, és a nyelvével pillanatok alatt kiszedte a számból a pergamen darabkát. Nem érdekelte, hogy tocsog a nyálban, mint reggel a párnája, és az sem, hogy a fele a számban maradt. Természetesen a lényegtelenebb dolgok.
- Mi az, hogy NÉZZ KÖRBE!, és hogy ölel: Josh? – A falnak passzírozott, és az alsógatyája zsebébe dugta a fecnit. – Mért levelezel azzal a szeméttel? És mióta?
- Én… mi közöd hozzá? – közben próbáltam kibújni a karjai közül, de erősen szorított. Lassan olyan erősen, hogy az már fájt. – Aú ez fáj, ne szoríts! - Lazított, de továbbra is ott tartott.
- Szóval, azt mondod, semmi közöm hozzá?! Az nem jut eszedbe, hogy ő miatta vesztünk majdnem örökre össze, és majdnem ellenségek lettünk? Hogy majdnem megölt, ha nem lettünk volna ott Jamesékkel? Hogy folyton csak bajba kevert? – Szikrázott a dühtől, és most kinéztem volna belőle, hogy megütne. De nem ütött… - Féltelek, tudod? Nem akarom, hogy valami bajod essen! Meg akarlak óvni téged!
- Kitől, Joshtól? Nem, tévedsz! Nem miatta vesztünk össze, hanem a nagyképűséged miatt, amiatt, hogy mindent félre értettél, aztán pedig otthagytál, és megaláztál. Meg a miatt, mert azt hitted, hogy majd a karjaidba borulok! Utáltad Francy-t, mégis visszafogadtad, mikor már más lehetőség nem volt… - fújtattam.
- Nancy most hogy jön ide? Talán baj, hogy…
- Még hogy Nancy! – Horkantottam. Legszívesebben sírva fakadtam volna. Ott állt alsónadrágban és falnak nyomott, én meg egy falatnyi hálóingben, körénk meg körénk gyűltek egy páran, legtöbben persze lányok és csak bámultak minket. – Most Nancy mi? Meg mikor nem voltam ott, akkor ő is jó volt neked, meg ezek itt? Mondd hánnyal feküdtél már le? Mikor nem voltam, akkor minden sarkon egy-egy ribanc szájában voltál, most mit mondjak? – elkezdett csurogni a könnyem, de ő továbbra is dühösen meredt rám.
- Tudod, nem is tudom, mért voltam annyira oda érted… Évekig beléd voltam esve, de most már tudom, hogy milyen is vagy valójában… Mindig tudtam, hogy más vagy, és egy pillanatban, mikor miden szép és jó volt, azt hittem, hogy te leszel az a nő, akivel leélhetem az életemet, de tévednem kellett. Igazam volt, hogy te más, vagy mint a többi… olyannyira más, hogy már nincs is kedvem megismerni téged… - megráztam a fejemet, és tovább sírtam. Egymást bámultuk. Rám szegezte a sötét szemeit, én meg az enyémeket őrá.
- Én pedig reménykedtem benne, hogy képes leszel megváltozni, talán, hogy… mikor azért tepertél éveken át, hogy együtt lehessünk, hogy egy pár legyünk akkor… mikor minden rossz lett, túl korán adtad fel. Túl sokat vártál, talán elvártad volna azt, hogy olyan legyek, mint a többiek, mint ők… - a tömeg nagyjára böktem… - De lehet, hogy itt vége, örökre… azt hiszem… - újabb könnycseppek futottak végig az arcomon.
- Akkor most szaladj Joshoz, na mi lesz? Menjél hozzá, és ugorj a kajaiba! Úgy is annyira oda vagy vele, mi lesz már?! – Rideg, és lenéző hangon köpte nekem oda a szavakat, közben pedig, ellépet előlem. Meglepően cselekedtem, és izomból lekevertem neki egyet. A tömeg nagyja – lányok – leplezetlenül felháborodtak a tettemen, én meg fájdalomtól és a könnyeimtől eltorzult arccal odavettem Siriusnak:
- Utállak és soha többet nem akarlak látni! – elszaladtam. Kiköptem a cetlit és csak rohantam, zokogva fel a hálótermünkbe, ott pedig hasra vágtam magamat az ágyon. Üres volt a szoba, de nem akartam senkivel sem találkozni. Csak sírtam, és legszívesebben ordítottam volna a fájdalomtól, vagy levetettem volna magamat a Csillagvizsgáló toronyból, de úgy gondoltam, nem ér ez ennyit. Annyira fájt, és egy pillanat alatt minden összeomlott bennem. Azt hittem, megért, azt hittem, ha sírni lát, megenyhül és megölel, de nem tette. Most döbbentem csak rá igazán, hogy Joshnak igaza volt. Hogy Siriusszal nem érdemes kezdeni, mert csak játszik az emberekkel. Soha nem gondoltam, hogy ilyen véleménnyel leszek róla, de most azt mondtam, hogy ő egy igazi: BLACK! Ugyanolyan aljas és visszataszító, mint az öccse, Regulus. Nem is tudom, mért nem vettem már eddig észre.
Estére mindenki teljesen izgalomban volt, én meg próbáltam boldognak tettetni magamat, de legszívesebben meghaltam volna. Belül ordítottam a kíntól. Nem akartam boldog és mosolygós arcokat látni. Nem akartam, hogy vele is találkozzak, nem akartam, hogy egy újabb lánnyal lássam, azt nem bírtam volna ki. Ez a szakítás annyira fájt, hogy képtelen voltam másra gondolni. A sebek annyira frissek voltak a lelkemben, hogy még véreztek. És tudtam, hogy ezek mindaddig így lesznek, amíg fel nem fogom fogni, hogy vége van, ÖRÖKRE…
Naiv voltam, ha azt gondoltam, hogy a hír mindenkit hidegen hagy. De estére mindenki arról tudott csak beszélni, hogy Sirius Black és Lora Breaker örökre szakítottak. Ma volt a karácsonyi vacsora, ma este érkeznem meg a durmstrangosok. A csitrik és a libák mind kifestették magukat, csini kis rucikat vettel föl a hír hallatán, hogy szakítottunk. Hát igen, van, akit lázba hoz. Lil és Ana nem firtatták, hogy mi a bajom, úgyis tudták, hiába erőltettem a vigyorgást a szám sarka így is egyre lejjebb görbült, nem tudtam magamat meghazudtolni és őket sem. Békén hagytak, tudták, hogy túlontúl frissek a sebek, majd ha akarok róla, akkor beszélek.
A vacsorához lefele menet, több lány is odajött és gratulált, ujjongva fogott velem kezet, hogy végre szakítottunk. Lil három kivételével mindet szoborrá dermesztette. Azt a hármat Ana tépte meg még a terem ajtaja előtt.
- Tapintatlan kurvák… - sziszegte Johanna mérgesen, és az öklét masszírozva besétált a terembe. Nem néztem körbe, csak beültem Lil mellé, a sor szélére, hogy senki nem tudjon mellém ülni, Ana meg tapintatosan beült velem szembe, hogy nehogy oda is valami kéretlen alak üljön le. Csak az igazgatóra figyeltem, csak rá. Egyetlen egy mondatfoszlányt kaptam el a hugrabugos lányok beszélgetéséből, hogy James és Sirius leléptek, hogy leigyák magukat a sárga földig…
- Nyugi, nem lesz itt egyik szemétláda sem a vacsorán… - nyugtatott Lil.
- Semmi baj, igazán Jamest soha nem tudnám utálni, csak… - megakadt a hang a torkomon, mert éreztem, hogy valaki hátulról átöleli a derekamat. Ana legnagyobb meglepetésemre nem pattant föl és döfte belé a villáját, hanem szépen, nyugodtan a popsiján maradt és nyugodt arccal bámult.
- Sajnálom Lora, ami történt… Csusszanjál arrébb létszíves… - Remus lehuppant mellém. – Sirius mindig is átgázolt mindenkin, nem egyszer rajtam is, de a te eseted egész más. Egy szakítás után soha nem ivott bánatában, inkább csak örömében. Tudnod kell, hogy James most is csak azért kísérte el, hogy ne tegyen kárt magában. A délutáni edzésen is Sirius majdnem levetette magát húsz méter magasból…
- Bár tette volna meg… - motyogta Lil tányérjában türelmetlenül kopogva a késsel.
- Hidegen hagy Remus, ne haragudj… - Lupin megrázta a fejét, és másra terelte a témát. Elbeszélgettünk a maradekáros karácsonyfadíszekről, de ez csak rosszabb lett, mert az egész veszekedés jelenet újra, és újra lejátszódott a fejemben. Aztán Dumbledore egyszer csak megütögette a serlegét a kanállal és felállt, hogy szóljon.
- Kedves diákok, először is szeretnék mindenkinek boldog, örömökben és ajándékokban gazdag karácsonyt kívánni… - egy kis hatásszünetet tartott, de közben észrevettem, hogy szomorú szemeit rám emelte. – Persze, vannak, akiknek nem lesz olyan kellemes a karácsonyi szünet, gondolok itt azokra, akik nem otthon fogják tölteni az ünnepeket, - elvörösödtem és leszegtem a fejemet. Én is közéjük tartoztam. Már első éves korom óta itt töltöttem a legszebb ünnepet. A szüleim soha, soha nem értek rá velem karácsonyozni, egészen a húgom halála óta. Selenát elütötte egy autó, még kilenc éves koromban, és évekig úgy éltem, hogy az én hibám volt. Senki nem tudta, hogy volt húgom, soha, senkinek nem meséltem róla, de karácsonykor újra előjöttek az emlékeim. És fáj, még jobban, mint ez a mostani… Tudtam, mindig is, hogy a húgomat anya és apa sokkal jobban szerette, mint engem. Mióta, ő nem volt, olyan volt, mintha számukra már én sem léteznék. Folyton dolguk volt, folyton indokokat és átlátszó kifogásokat kerestek, hogy kibújhassanak a kötelességük alól, hogy bármikor is láthassuk egymás. Úgy éreztem, vagyis tudtam, hogy nem szeretnek, persze saját lelkiismeretük csillapítására vettek nekem drágábbnál drágább ajándékokat, de azt a rohadék gitárt is bevágtam csak a sarokba, mert az is, mint minden egyéb, amit tőlük kaptam, Selenára emlékeztetet. Nyáron persze, oda mentem, ahol elviseltek, általában nagyszüleimhez, karácsonykor és más ünnepekkor pedig itt voltam. Már nem is tudom, lassan egy éve nem láttam a szüleimet. És néha úgy voltam vele, hogy nem is hiányoznak. – De nyugodjatok meg, mi majd megpróbálunk gondoskodni a hangulatról! – mosolyodott el. Persze megnyugszom, minden évben ezt mondja. Soha nem lesz igazi karácsonyom, mostanra kezdem azt hinni, hogy a családom: az a pár elsőéves és végzős, akik itt maradnak, Dumbledore és a tanári kar, meg Piton… - Most pedig szeretném bejelenteni, hogy megérkezett a durmstrangos delegáció, élükön a híres Igor Karkarov igazgató úrral! – Mind felálltunk, hogy megadjuk a tiszteletet, mikor kitárult az ajtó, és bevonult rajta egy tucatnyi diák, két kísérő, az élükön az igazgatóval. Sűrű fekete, dús szálú haja kontyba volt fogva, kecskeszakálla bozontosan lógott, míg fekete bajsza kackiásan meredt az ég felé. A férfi már így első látásra nem volt szimpatikus. Aztán megláttam Daenát. Hosszú szőke haját kiengedve hordta, így olyan volt, mint egy angyal, oldalán pedig egy nála egy fejjel magasabb unott képű, barna, szöghajú srác lépkedett. Biztosan ő volt a híres Lukas. Pár durmstrangos srác -, mert az egy tucatból kb. kilenc srác volt, - vigyorogva mértek végig minket. Egyiknek aranyos tekintete volt, és rögtönk mifelénk nézett. Kicsit hosszabb barna haja volt, és zöld szemei. Rám vigyorgott, én meg vissza rá. Furcsán ismerősnek tűnt, mintha láttam már volna valahol…
Kis türelmetlenkedés után az igazgatójuk helyet foglalt Dumbledore mellett és a mérges McGalagonyra ügyet sem vetve mély beszélgetésben merültek. Daena és a többiek pedig leültek a mardekárosok mellé. Látni kellett volna Malfoy és Bella arcát. Azt az elégedett vigyort semmivel sem lehetett mérni…
Aznap este alkalmam sem volt, hogy beszéljek Daenával, mivel Dumbledore a vacsora után kijelentette, hogy a vendégeink fáradtak, pihenésre van szükségük, mert hosszú volt az út számukra. Így hát, mikor mindenki letette az evőeszközöket és a desszertek eltűntek az asztalról, felálltunk és szépen sorjában mindenki felvonult a saját házába.
Úgy hajnaltájban felébredtem, nem tudtam visszaaludni, és lementem a klubhelyiségbe hogy gyönyörködhessek a kandallóban lobogó tűzben. Sajnos már csak a parázs volt, de az is némiképp kezdett megnyugtatólag hatni rám. Belesüppedtem az egyik bársonyfotelbe, felhúztam a lábaimat, és nem csak néztem a vörösen ragyogó parázsszemeket, hanem próbáltam eggyé válni velük és eltűnni a szoba sötétjében, amikor egyszer csak kitárult, a portréjuk és halk szitkozódás közepette James tántorgott be rajta, magával cibálva Siriust. Én gyorsan beugrottam a fotel mögé, szerencsére egyikük sem látott meg. James eldobta a láthatatlanná tévő köpenyét, én meg gyorsan utána nyúltam és magamra kaptam. Bekuporodtam a sarokba, és kíváncsian elkezdtem őket méregetni. Ahogy James átlépte a portré bejáratát, azonnal ellökte magától Sirius, akiben még volt annyi józanság, hogy megtartsa magát, és nehogy hanyatt kiessen. Mindketten a kanapéig tántorogtak, aztán ott ledobták magukat.
- Azt mondta, UTÁL! – temette egyszer csak Sirius a tenyerébe az arcát és halkan elkezdett zokogni. James megrökönyödve nézett rá, azután oldalba bökte barátját, aki eldőlt az ágyon.
- Mennyit ittál Sirius?
- Csak… csak, csak pár üveggel… és még, nem tudom… - mondta és megtörölte az arcát.
- Hát én csak egy fél üveggel, de… hallod ne bőgj már…
- De utál, nem hallottad?!
- Már vagy ezerszer elismételted…
- És azt is mondta, hogy soha többet nem akar látni… és megríkattam, pedig én…
- Azt hiszem, le kéne feküdnünk…
- Minek? Hagyjál…
- Holnap után utazunk hozzánk, holnap bál, gyere fel, aludjunk, hajnali három. Holnap nagyon fog fájni a fejed haver… - unszolta James Siriust.
- Nem érdekel, már semmi…
- Na ne csináld, ne legyél ilyen…
- De még csak el sem búcsúzhattam tőle!
- Majd találkoztok még!
- De utál…
- Ne kezd elölről! A vinnyogásoddal felvered az egész házat…
- Nem érdekel, mert, még részegen sem láttam nála szebb lányt, tudod?! A lányok, akikkel találkoztunk útközben, mindegyik ronda volt, nem olyan, mint Ő! Akármennyit iszok, nem tudom elfelejteni, mert csak őt szeretem érted? Nincsen nála szebb, mi lesz velem nélküle James?!
- Tudom, ismerem az érzést… majd csak túléled, ha én nekem is sikerül… - mondta együtt érzően James. Mindketten maguk elé meredtek, szinte éreztem, ahogy áradt belőlük az átható alkohol szag, meg a keserűség. Sirius megint letörölte a könnyeit. Soha nem láttam még sírni, és megmondom őszintén, jobban fájt így látni, mint valaha. Úgy éreztem, elég szenvedés ez neki, bár ha azt vesszük, félig van csak magánál, de ha beleszámítjuk a másnapi fejfájást majd, akkor elégtételt vehettem azért, mert én is végig bőgtem ezt a napot teljes egészében, úgymond. De elszorult a torkom a sírásától.
James közben megpróbálta felrángatni Siriust a kanapéról, de nem ment neki.
- Itt akarsz aludni?
- Mi’tom én… - nyögte Sirius.
- Jól van, ha mehetünk, szólj és segítek… addig megkeresem a köpenyt… hova tettem, nem tudod?
- Ledobtad…
Megfagyott bennem a vér. James elindult abba az irányba, amerre én voltam. Tapogatózva sétált, éreztem, ahogy egyszer csak felém kapott, és lerántotta rólam a köpenyt.
- Hát te meg mit… - nyögte döbbenten James, ahogy fényt varázsolt körénk. Furcsán festhettem, ugyanabban a pózban kuporogva a sarokban, miközben arcomat próbáltam eltakarni a kezemmel. James túl közel tartotta a pálcát.
- Tedd már el, mindjárt kisül a szemem! – kértem halkan, de láttam, ahogy Sirius egyszer csak megmerevedett a kanapén és felénk fordult. James teljesítette a kérést, így megint minden sötétségbe borult.
- Mit keresel itt? – guggolt le hozzám James.
- Nem tudtam aludni… és… most felmegyek, mert már tudok… és… szóval… jóéjszakát… - gyorsan elindultam a lépcső felé, de James visszarántott.
- Gondolom mindet, hallottál… - sóhajtott fel.
- Aha… - bólogattam egy ásítás közepette. Közben próbáltam nem Siriusra nézni, aki engem bámult, már azóta, mióta lekerült rólam a köpeny.
- Értem. Akkor én felmegyek, ti meg szépen beszéljetek meg mindent! Ma este bál, együtt kell mennetek… - azzal felállt a kanapéról és eltűnt a lépcsőn. Én elhúzódtam az exemtől és ugyanúgy, bekuporodtam a kanapé sarkába. Felhúztam a lábaimat, és nekidőltem a karfának. Ott ültünk a sötétben, néma csendben, köztünk másfél méter távolsággal, és egyikünk sem tudott mit szólni. Nem utáltam, nem haragudtam rá, nem sajnáltam, nem éreztem iránta semmit sem. Csak vártam, hogy mondjon valamit, de nem szólt egy szót sem.
- Én felmegyek… - mondtam kétségbeesve, és feltápászkodtam, de éreztem, ahogy finoman megfogta a csuklómat. Beleborzongtam úgy, mint annak előtte már olyan sokszor.
- Várj… - kért suttogva, és bele ültetett az ölébe. Akárhogy tiltakoztam, nem tudtam szabadulni, erősebb volt nálam. Végig simított a combomon, majd a derekam ölelte át és a szemembe nézett. Egyáltalán nem volt alkohol szaga, és tényleg józannak tűnt, jobbjára.
- Menjél fel, pihenned kell. Pihend ki magadat, fájni fog a fejed, és nem tudsz majd villogni a bálon a rajongóid előtt… - mondtam neki ugyanolyan tömény utálattal a hangomban, mint ahogy ő ordította nekem a szavakat reggel.
- Bocsánatot akarok kérni tőled… - őszintének tűnt. Tudtam, hogy én is hibás voltam, de túl nagy volt a büszkeségem. Meg hát, mindig is szerettem szenvedni… - Mindent sajnálok, amit neked mondtam reggel, tudod? És visszavonok mindet, mert…
- Csak az alkohol beszél belőled…
- Ugyan, nem ittunk alkoholt, csak vajsört…
- Nahát, akkor tényleg nagyon kiakaszthatott a szakítás – mondtam megvetően.
- Nem, félreérted, csak azért mert…
- És vedd tudomásul, hogy miattam ne merj magadban kárt tenni, mert nem érek meg annyit! Hallottam, hogy le akartál vetődni a seprűdről… Szóval meg ne próbáld még egyszer, mert… - kis híján már azt hittem, hogy a karjaiba borulok, de aztán mégsem lett úgy.
- Csak nem aggódsz értem? – kérdezte döbbenten.
- Nem akarom, hogy még több ember halála száradjon a lelkemen…
- Ezt meg hogy érted?
- Sehogy, megyek aludni… - azzal megint feltápászkodtam, és most ő sem rántott vissza. Nagyot sóhajtottam kínomban, ahogy eszembe jutott Selena, és arra gondoltam, hogy ma este lesz hét éve, hogy a húgom meghalt.
- Ne menj még, várj… hisz tudod, hogy szeretlek, gyere vissza kicsim! – Végre kinyögte, én meg megtorpantam a lépcsőn és lesütöttem a szememet. Megfordultam és vigyort erőltetve az arcomra, rábámultam:
- Boldog Karácsonyt! – aztán megeredtek a könnyeim, miközben hátat fordítottam a megkövült Siriusnak. Pillanatok alatt befeküdtem az ágyamba, magamra rántottam a takarómat és reszkettem a sírástól. Ezt akarta, nem? Hogy elköszönhessen, hát akkor Boldog Karácsonyt!
Azt hiszem, ilyenkor szokták mondani az emberek, hogy lelkem tükre darabokban… megszámlálhatatlan, sok ezernyi darabban hever, és lehetetlenség lesz egykönnyen újra összerakni…