XVII. Fejezet: A karácsonyi bál

A fél Roxfort számára (leginkább a lányoknak) december 24.-ei nap a készülődésről szólt. Johanna, sőt még Lily is teljesen be voltak zsongva, hogy este lesz megtartva a bál. Ugyanis Anán nem túlzottan lepődtem meg, viszont Lilen igen, mivel meghívta egy durmstrangos srác, hogy legyen a párja. Lil pedig, mit tesz isten, örömmel elfogadta. James még nem tudott róla, de el is képzeltem előre, hogy szegény mekkorát fog koppanni, ha meglátja Lilyt egy idegen srác oldalán, ráadásul egy olyanén, aki kétszer akkora, mint James, és végzős. Engem semmi nem hozott lázba. Nem volt párom sem, és arra az elhatározásra jutottam, hogy végül is, nem megyek a bálba. Itt fogok ülni, vagy esetleg elmegyek Hagridhoz, ugyanis ő azt mondta még régebben, hogy őt sem tudják meghatni ezek a picces-puccos bálok, inkább elmegy a rengetegbe, és felkeresi egy-két barátját, és azt mondta, örömmel vele tarthatnék. Hát szeretem a mágikus lényeket, kivéve a pókokat, azoktól irtózok, de hát, míg Hagrid ott lesz…
Az ágyamon kuporogtam, és a lábujjaimról kapargattam le az aranyszínű körömlakkot, miközben Anát és Lilt hallgattam, a behúzott baldachinon keresztül, hogy mennyire várják már az estét. Éppen azon gondolkoztam, hogy ma még nem is láttam Daenát, amikor meghallottam Lil hangját.
- Lora! LORA! – mondta már vagy nyolcadszorra.
- Igen?
- Mi most lemegyünk, fél óra múlva kezdődik… ha gondolod, akkor nézz be… kérlek! – bólintottam, persze ezt nem láthatták, ezért hozzá tettem, hogy talán, de inkább Hagriddal tartok, amikor eszembe jutott valami. Ők elhagyták a hálóhelységet, én meg kiugrottam az ágyból és a fürdőbe vettem az irányt. Nem nyalogathattam a sebeimet naphosszat, hanem rá kellett, hogy döbbenjek, nem is olyan borzasztó szinglinek lenni. Mint egy madár, akit kiengedtek a kalitkából… és azt csinálhattam amit csak akartam, és azzal akivel csak akartam. Senki nem volt ott és kötötte meg a kezemet. SENKI!
Előszedtem anyáméktól kapott, gondosan becsomagolt estélyi ruhát. Még jószerivel időm sem volt megnézni, hogy hogyan fest, és mikor megláttam magamat a tükörben, elállt a lélegzetem. Az a sok fekete és arany csipke, azok a szalagok, az a vörös bársony. Olyan előkelő és gyönyörű voltam benne, hogy félő volt, hogy mentem magamhoz nyúlok, vagy… izé, magamba zúgok. Hajammal semmi különöset nem csináltam, csak kipróbáltam a saját, illetve Lil-Ana-féle varázsigét, amit még harmadéves korunkban fejlesztettünk ki. A lényege az volt, hogy elmondtunk egy varázsigét, aminek a hatására a hajunk – legyen az bármilyen árnyalatú és színű – kellemes, és ragyogó lett, illetve gazdagodott egy leheletnyi arany fénnyel.
Szóval ott álltam a tükör előtt, gondosan megfésült, aranybarna frizurával, feketére festette szemekkel, arany G betűkkel a fülemben, és eszembe jutott, hogy elfelejtettem két dolgot: a parfümöt és a lakkot, amit lekapargattam. Gyorsan minden a helyére került, a parfüm is, és az aranyszínű lakk is, végül a cipő is, mikor odaléptem az ágyamhoz, és valamiért, már nem is emlékszem, hogy miért, de beletúrtam a szétizzadt talárom zsebébe. Aztán egyszer csak kitapintottam egy papírba csomagolt valamit. Kíváncsian szétnyitottam és legnagyobb meglepetésemre, egy aranyláncon függő valami pottyant ki belőle. Érte hajoltam a fecnire ügyet sem vetve, és közelebbről is megszemléltem.
Egy vékony, gondosan megmunkál, drágának tűnő aranylánc volt, közepén egy félbe tört parányi szívvel. A szívre egy monogram volt vésve: S. B.
- MI? – sikkantottam föl meglepetésemben és magyarázat után kutatva a fecniért nyúltam…

Ezzel akartam kifejezni, hogy mennyire imádlak, a másik fele nálam van, és megígérem, hogy örökre hordani fogom, ha már soha többet nem lehetünk együtt, akkor is… én kicsi Lorám…
S.B.

- Idióta… - morogtam, de elvigyorodtam. El nem tudtam képzelni, hogy mikor és hogyan tehette bele… Aztán egy ötlettől vezérelve megfogtam és a nyakamba akasztottam, hiszen mindenhez ment, a ruhámhoz, a cipőmhöz, a lerágott körmeimhez, a fülbevalómhoz…
Szóval, ha jól számoltam, akkor még volt több mint, három percem a bál kezdetig. Tiszta Hamupipőkének éreztem magamat. Szaladtam végig a lépcsőkön, közben a pálcámat gondosan a ruhám alá rejtettem, nehogy aztán valami ragadós nyomi gyerek megtaláljon.
A nagyterem elé érve, kifújtam magamat, megigazítottam a frizkót, és lenyomtam a kilincset. Odabent néma csönd fogadott, és minden szem rám szegeződött.
- Miss Breaker! – csendült egy ismerős hang. – Örülök, hogy ön is megtisztelt a jelenlétével… ó és Mr. Black is úgy látom… - azonnal hátra arcot csináltam, és szembe találtam magamat… Siriusszal, akinek legnagyobb meglepetésemre fel volt repedve a szája. Nem törődött McGalagony szidalmazó mondókájával, sem a ránk vetődő rengeteg, megszámlálhatatlanul sok szemgolyóval. Végig mért, tetőtől talpig, többször is, azután a tekintete megállapodott valahol a mellem fölött. Rájöttem, hogy kivételesen nem perverz dolgok kavarognak a fejében – na jó az is, mikor nem – hanem a nyakékemet bámulja. Láttam, hogy a szmokingja alatt, az inge nyakánál kikandikál a lánc széle. Szóval hordta…
- Annyira szép vagy… - lehelte vágyakozva hirtelen Sirius, mire teljesen belevörösödtem. Nem tudtam mit mondani neki, mert egyszer csak felcsendült a professzorasszony hangja:
- Akkor kezdetét veszi a bál! – rikkantotta McGalagony és belevetette magát a zsibongó diák kavalkádba.
Sirius még mindig nem tágított, elképedve, gyönyörködve meredt rám. Megjegyzem, ő is jól nézett ki, jól állt neki ez a fekete szmoking, azzal a fehér inggel, ami amolyan félig begombolt, siriusos volt. Már kezdtem zavarban érezni magamat előtte, amikor betántorgott az öccse az ajtón, fújtatva, feldagadt szemekkel, küldött bátyja felé egy keményen megrovó pillantást és csoszogva elindult Belláék felé.
- Mi történt? – próbáltam kérdezni száraz hangon, de észleltem és szerintem ő is, hogy a hangomba rengeteg féltés vegyült.
- Csak egy kis nézeteltérés, már régóta terveztük… - letörölte a vért a szája széléről, de továbbra is csak nézett, nézett, hogy majdnem összeestem…
- Fáj? – kérdeztem végül, megtörve a kínos hallgatást. Furcsa volt, hogy mi álltunk az ajtóban és ostoba kérdéseket tettünk fel egymásnak, miközben a többiek zsibongva, ordítozva ünnepeltek.
- Egy kicsit – mondta lenyalva az újra és újra kiserkenő vért. Egy idegen ötlettől vezérelve egy kendőt varázsoltam, a kezembe fogtam a csücskét, és odaléptem hozzá. Finoman a szája sarkához érintetem, és fölitattam a maradék vért. Felszisszent, aztán nyugodtan hagyta. Egyre jobban fogyott köztünk a távolság, már a bőrömön éreztem a forró, megnyugtató leheletét, amikor arrébb léptem, és eltüntettem a rongyot. Csodálkozott, majd mikor befejeztem, benyúlt az inge alá, és kihúzta a medálját. Láttam rajta az L. B. monogramot. Kezébe vette a szívet, mire én is megfogtam az enyémet, egyre közeledtünk egymás felé, a két medál már majdnem összeért, a levegő szinte vibrált közöttünk, amikor valaki megrántotta hátulról a csuklómat.
- Kisasszony, szabad egy táncra? – furcsán ismerős volt a srác arca, de csak bólintottam és Siriusra vissza egy utolsó vágyakozó pillantást vetve, elindultam kézen fogva a fiúval a táncparkett felé.
- Megtudhatom a nevedet? – kérdeztem a hosszú barna hajú, zöld szemű fiútól. Rájöttem, hogy ő volt az tegnap a vacsoránál, aki rám mosolygott.
- Tényleg nem ismersz meg Lora? - kérdezte, miközben a derekamra csúsztatta a kezét.
- J… Josh? – suttogtam a mellkasának nyomódva. Éppen egy romantikus, lassú szám ment.
- Talált!
- Mit keresel te itt? – sziszegtem neki, ugyanakkor örömömben a szívem majdnem kiugrott a helyéről. – És hogy nézel ki?
- Mondtam, hogy visszajövök, nem? – bólintottam. – A kinézetem nem fontos, viszont azt tudnod kell, hogy metamorf vagyok…
- Mi vagy?
- Metamorf mágus, ezért is írtam a levélben, hogy egy Tom Denem nevű férfi keres. Csatlósokat gyűjt, tudom, és engem is be akar vonni. Kieszelt egy sötét tervet… nem véletlenül halt meg az a temetőőr tavaly nyáron ott a hangletoni temetőben… - ledermedtem, és nem bírtam megmozdulni, de szerencsére ezt senki sem vette észre, mivel Josh volt olyan kedves és továbbra is ringatott.
- És ezért jöttél vissza?
- Igen, de amikor ennek a számnak vége, megyek is. Hallod jól jegyezd meg, jegyezd meg, hogy semmilyen kapcsolatba ne lépj Denemmel, megértetted? Féltelek, tudod, - felemelte az államat, így szemmagasságba kerültem vele – és nem akarom, hogy valami bajod essen. Még visszajövök, hamarosan, ígérem! – Azzal homlokon csókolt és eltűnt a szemem elől. Felsóhajtottam és szememmel Daenát és Lukast kerestem. Egy kis szemlélődés után meg is találtam őket, éppen a puncson veszekedtek. Széles vigyort varázsoltam az arcomra, és elindultam feléjük. Ahogy Daena mögé értem, megböktem a vállát, mire azonnal felém fordult. Először nem ismert meg, de azután lassacskán leesett neki, és a nyakamba ugrott. Azután tátott szájjal, vigyorogva végig mért, és csak ennyit nyögött ki:
- Kápráhzatos! - Elnevettem magamat, mindig is tetszett a furcsa kiejtése.
- Lora Breaker! – nyújtottam kezet Lukasnak, aki vigyorogva viszonozta a gesztust.
- Lukas Podolski* - mondta ő is, kellemes mély hangján.
- Nahát akkohr… - csapta össze a kezét Daena. – ’ol van ez a ’ííhres Siriuhsod?
- Hát öhm… az nem olyan fontos…
- Szinglih lettél?
- Mondhatjuk…
- Óh, akkorh ’add mutassuk be Lukas öccsét, Oliverth… - azzal egy nálam fél fejjel magasabb, barna szemű, szőkésbarna hajú srácot rántott oda mellém. A fiú elvigyorodott, én meg kicsit hátrálva szemléltem meg őt.
- Öhm… szia… - nyögtem ki.
- Bonzsúhr ’ölgyem! – mondta meghajolva, mire mind a négyen nevetésben törtünk ki.
- Akkoh most mi magatokhra is ’agynánk… - kacsintott Daena és Lukast maga után vonszolva elindultak a télikert irányába.
- ’át akkoh… ’össz táncolni Lohra?
- Ümmm… igen! – megfogtam a kezét, és hagytam, hogy vezessen a többi táncoló pár közé. Mindent elfelejtettem, amit a McGalagony-féle különórákon tanultam. A zenét be sem tudtam azonosítani, mivel valahol a jazz és a funky határán állt. Szóval így kapásból azt sem tudtam, merre kéne lépnem, dőlnöm, vagy fordulnom, milyen gyorsan, energikusan, vagy inkább passzívabban.
- Talán nem tudsz táhncolni? – kérdezte Oliver, miközben a kezét a derekamról, valahova lejjebb csúsztatta. Megjegyzem, eléggé zavaró volt, hogy azonnal készült letaperolni, ezért felszisszentem és visszatettem a mancsait a derekamra.
- Nem igazán… valamelyest tanultam, deeee… mondhatjuk, hogy nem – vontam végül vállat. Végül is, igaz volt.
- Akkor ’agyd, ’ogy vezesselek! – mondta, és azonnal elkezdett lassan, kecsesen, valahogy megmagyarázhatatlanul pazarul lépkedni, és vitt magával. Egészen bele merültem, közben beszélgettem vele, és vagy ezerszer tettem vissza a kezét arra a helyre, ahol úgymond inkább megtűrtem.
- Levelezhetnénk… - mondta végül, miután végigtáncoltunk vagy hat számot. Csak úgy röpült az idő, vagy nem is, megállt, és csak mi voltunk. Helyes srác volt, csak kicsit túlbuzgó…
- Persze, de most megyek, megkeresem az évfolyamtársaimat, majd még beszélünk! Szia! – azzal intettem neki, ő visszamosolygott, és közölte, hogy megy és megkeresi a bátyját. Vállat vontam, és gyorsan leléptem a tömegbe.
Johannát, Johnt, Lilt és a párját mindenhol kerestem, de az istennek nem akadtam rájuk. Csak mentem, mendegéltem, meg bujkáltam nagydarab emberek között, de sajnos éppen olyan emberek kerültek elő, akiket nem nagyon szíveltem. Az egyik asztal mellett elhaladva arra lettem figyelmes, hogy valaki a sarkamon tapos. Nyugodtan megfordultam és szembe találtam magamat Nancyvel.
- Oh, szia Francy, mizujs? – kérdeztem kedvesen mosolyogva.
- Ha nem léptél volna AKKOR közbe, talán már le is fektetett volna! – mondta vörös fejjel, fújtatva, miközben félő volt, hogy összeroppantja az ujjai között tartott puncsos poharat.
- Öh… lefektetni? – Mi? Szóval akkor nem csak a pasik szexmániások? Ebben a szent pillanatban jöttem rá, hogy ezek ketten, hogy összeillenek azzal a barommal.
- IGEN! – kicsikét becsíphetett, láttam a fején, az akadozó, hangos beszédén.
- Figyelj Nancy, neked adom, nekem nem kell… - azzal levettem a nyakamból a Siriustól kapott nyakéket, és a csaj nyakába akasztottam. – Legyetek boldogok! – azzal fogtam, és ott hagytam. A park fele menet még hallottam, ahogy felkacag, és izgatott sikoltozza Sirius nevét.
Aztán elmerültem a meseszerű havas szépségben, a csípős téli éjszakában, a sok ezernyi csillagban az indigókék égen, magamba szívtam az illatokat, melyek csak úgy áradtak az elvarázsolt szökőkutakból, az esőmosott kövekét, a lágy szellőét, az érintetlen hóét. Elhaladtam a turbékoló Remus-Lucy páros mellett, meg még vagy fél tucat ölelkező párocska mellett, és mire találtam magamnak egy nyugodt padod, egy olyat, ahol senki nem volt, megint megtaláltak.
- Nahát Lora, ma gyönyörűen nézel ki… nem mintha a többi nap nem lennél szép, de ma kivételesen nagyon dögös vagy…
- ADAM! – ugrottam fel, és így pont szembe találtam magamat a sráccal. – Takarodj!
- Nahát Breaker, micsoda udvariatlan dolog ez! – igazította meg a szemüvegét. Elfordultam és elfintorodtam. – Most csak magunk vagyunk, úgy gondoltam, mi lenne, ha mi ketten…
- Nem érted meg, hogy UTÁLLAK!? – sziszegtem neki. – Szállj már le rólam, kérlek!
- De Lora, hiszen még rajtad sem vagyok, vagy máris azt akarod, hogy… - elvigyorodott, és megragadta a kezemet. – Gyere, mutatok egy tökéletesen helyet, ahol, csak magunk lennénk… tudod, még ennél is jobbat!
- Elengedsz, vagy pofán rúglak! – de csak tovább ráncigált, nekem meg kiesett az estélyim alól a pálcám, így csak harapni tudtam. Próbáltam elkapni a csuklóját, és leharapni egy ujját, de elrántotta.
- Hé, ne hisztizz! Milyen kis tüzes lettél hirtelen, na gyere…
- Adam, kérlek ne, hagyjál…
- Ne hagyjalak? Hát eszemben sincs…
- Esküszöm, összetörném a golyóid, ha…
- Ha?
- Ha lennének!
- Hamarosan összetörheted majd… csak kicsit másképp…
- Most menekülj, mert…
- Mert különben, mi lesz? – perverzül megnyalta a száját és magához húzott.
- Hagyd békén Lorát! – hallottam egy ismerős hangot a bokrok közül, és egy kábító átok tarkón találta Adamot. A srác ájultan lehullott rólam, én pedig undorodva elrúgtam magamtól. Leporoltam a kezeimet, és a támadó irányába néztem.
- Jól vagy? – lépett elő az ismerős, és végigmért. – Ez a szemét nem tévedett, tényleg nagyon csinos vagy…
- Köszönöm… - mondtam elpirulva, és lesütöttem a szememet. – És mondd, hogy kerülsz te ide?
- Csak a szokásos, az igazgatót keresem.
- Értem. – Elkezdtünk sétálni, közben ő visszaadta a pálcám. – Köszönöm… és mondd hogy vagy, mit csináltál mostanában?
- Hát nem sokat… volt egy-két elintézni valóm de… igazából elvoltam erre is, arra is… - felelte Tom.
- Ühüm…
- És te? – éreztem, ahogy sétáltunk a szökőkutak között, hogy megfogta a kezem. Nem zavart, nem rántottam el, inkább megszorítottam. Melegség áradt szét a testemben.
- Hát… - kezdtem enyhén remegő hangon. – Jól vagyok… - most már, hogy a nyakék sem köt Siriushoz. A hazudós embereknek vajon nem jár Azkaban?
- Értem… - mondta ő is. – Nem találkoztál mostanában egy veled egykorú fiúval?
- De, sokkal is…
- Nem úgy értem, bocs rosszul fogalmaztam… nem fázol?
- Nem és nem.
- Akkor jó, most már viszont mennem kell, légy jó, vigyázz magadra, és… - habozott, láttam, ahogy szembe fordultunk egymással, hogy valamin lázasan gondolkodik.
- És?
- És még annyi, hogy… - odahajolt, és finoman megcsókolt. Ledermedtem, a hideg, vagy a meleg futkosott a hátamon, vagy nem is tudom. Pár másodpercig tartott csak, azután majdnem eldőltem meglepetésemben. – Bocsánatot kérek… - mondta zavartan, azután felegyenesedett.
- Se… semmi baj… - nyögtem.
- Gyere be, nehogy megfázz…
- Bent szédületes meleg van, inkább itt maradok… - azzal ledobtam magamat egy padra.
- Ahogy akarod… és még egyszer… - nyelt. – Mindegy, remélem, látlak még…
- Fogsz még, ha erre jársz – mosolyogtam rá, és elengedtem a kezét. Aztán eltűnt az éjszakában, én meg majdnem megfulladtam a hőségtől (?). Megcsókolt? Megcsókolt Tom Denem? Az a férfi, akitől Josh óva intett, akitől eddig féltem, vagy nem is tudom, akitől óvtak, akiről nem is meséltem Siriusnak? El sem hittem, nem is akartam. Arra gondoltam, maradjak csak meg itt Meseországban. Szép karácsonyom lesz, kivételesen, úgy éreztem… De sajnos a megérzéseim csalnak…
- Hé, Lora! – hallottam egyszer csak felcsendülni két ismerős hangot. Odanéztem, és láttam, hogy két srác közeledett rohamléptekben a kastély bejárata felől.
- Kirk, Greg, ti meg mit kerestek itt?
- Be kell jönnöd Lora, ezt látnod kell! – mondta Kirk ujjongva.
- Mit? Mit? – álltam föl.
- Francy és Sirius… - mondta izgatottan Greg. – A csaj a haverra akaszkodott, és Sirius nem érti, mit keres a nyakéked a szajhánál… de… - nagy levegőt vett, gondolom a futás miatt alig kapott – de, most éppen Francy azt latolgatja Siriusnak, hogy te adtad oda neki… Milyen szánalmas, hogy ilyeneket talál ki csak azért, hogy… - hirtelen elhallgatott, és mind a ketten hosszan rám meredtek.
- De ugye tényleg nem te adtad oda neki a nyakéket?
- Hát… mondhatjuk hogy igen… - haraptam az ajkamba.
- Ez egyáltalán nem volt szép tőled… - mondta Kirk csalódottan. – Látnod kellett volna, milyen csalódott képet vágott, mikor meglátta Nancy nyakában… Rögtön elkezdett védeni, hiszen…
- Jó, jó ne rizsázz, menjünk! – mondtam elterelve az éppen kialakuló konfliktus helyzetről a szót. – Vezessetek oda!
- Előcsarnok, csapat tanár, plusz a fél iskola, akik még nem részegek, és akik nem a parkban smárolnak… - hadarta színtelen hangon Greg, miközben lihegve követett a kastélyba. – Kíváncsi vagyok, ezt hogyan magyarázod majd meg Siriusnak…
- Most fogd be! – mondtuk egyszerre Kirkkel, mikor átléptük a kastély hatalmas tölgyfaajtóit. Ahogy egyre beljebb rohantunk, meg is hallottam a felcsendülő lány illetve Sirius hangját, meg még nem is tudom én hány száz emberét.
- …és ne merd Lorát megvádolni, hogy… add vissza! Ennyire mélyre hogy süllyedhettél, hogy képes vagy lenyúlni az én… csak azért, hogy… - hallottam, ahogy Sirius keserűen, szinte már fájdalmas hangon ordítozik Nancyvel.
- Még hogy én találom ki? Mit találok ki, hisz ő adta nekem! De ha nem hiszed, akkor… - csuklott egyet -, akkor kérdezd meg magad, hisz itt van!
A tömeg kettényílt, ahogy észrevettek, és utat engedtek a civakodók felé.
- Na itt vagy… - köpte Nancy, és megragadott a karomnál fogva. Majdnem elrántott, alig állt a lábán, detoxikálóra szorult volna, de én erősebb voltam, és Nancyt talpra támogatva, lesütött szemekkel elnéztem Sirius lába mellett. – Szóval mondd meg neki, hogy te adtad oda nekem… mondd meg, az igazat! – Nem szóltam egy árva szót sem, nem tudtam volna mit mondani…
- Lora… - hallottam meg egyszer csak Sirius csalódástól és valami reményfélétől csengő hangját. – Ugye nem igaz, nem te adtad neki oda, ugye? – megint nem szóltam egy szót sem. Tudta a választ, ahogy már szinte mindenki az egész iskolában. A szemébe néztem, de elhomályosult előttem minden. Elkezdett folyni a könnyem és meg sem próbálkoztam azzal, hogy letöröljem. Fölösleges lett volna, nem újdonság a nagyérdemű számára, hogy bőgni lát engem, a kőszívű Lora Breakert. – Mondd, hogy nem igaz, mondjál valamit, könyörgök! – szólt Sirius kétségbeesetten. Senki nem pisszegett mellettünk, csak álltunk ott egymással szemben, Sirius a nyakékkel a kezében, én pedig a kajánul vigyorgó Nancyt támogatva.
- De igaz… - szóltam halkan. Sirius szemében is könnyek jelentek meg, aztán megkeményedtek a vonásai, hátat fordított, és nem is kellett neki utat törnie, hogy elhagyja a csarnokot. Elengedték, én pedig ott álltam, sírtam, Nancy nevetett. A körülöttünk állók halkan összesúgtak. Nem bírtam tovább, úgy éreztem, megfulladok a csalódástól és a fájdalomtól. Ebben a percben is csak arra gondoltam, hogy valószínűleg ilyen lehetett az, mikor tegnap hajnalban elutasítottam őt magamtól. Vagy így érezhette magát egy-egy lány, akit dobott… Most még sem tudtam utálni, csak sajnálni, milliószor és milliószor bocsánatot akartam kérni, leborulni elé, megcsókolni, ezerszer, vagy többször, de nem tehetem, mert én voltam a hibás egyedül ÉN! Csalódott bennem, BENNEM! És nem egy lány benne, hanem ő bennem… Csalódott bennem…
Elrohantam. Hátra sem néztem, nem sírtam, szétszabdaltam a szívemet a fájdalommal. Nem kellett ahhoz fizikailag fájnia valakinek, hogy úgy érezze magát, itt a vég. Sokkal jobban fájtak a lelki sebek… Most döbbentem csak rá, hogy mi vagyok… egy ember… egy kegyetlen… egy kegyetlen ember.
Hallottam a távolból, ahogy a részeg Nancy feje ájultan koppan a padlón, de legszívesebben a sajátomat vertem volna bele. Nem indultam Sirius nyomába, hiszen semmi értelme nem lett volna. Tudtam, hogy a tüske örökre ott marad a lelkében, mindaddig, amíg meg nem találja a vigaszt, a gyógyírt a bajára. Nem csak ő bánthat, nem csak ő tehet velem rosszat… én is vele, pedig ő szeretett, vagy még mindig szeret. És akit szeretünk, általában annak tudunk a legnagyobb fájdalmat okozni… és a csalódott képét soha, soha, talán ha az utunk újra összefonódik, akkor sem tudom majd elfelejteni. Az örökké nevető, mosolygó, vicces Sirius Blacket tönkre tettem, mert… talán ha nem is szándékosan, de lehet, hogy így akartam őt visszakapni… Legszívesebben Azkabanba vonulnék… Vajon most mit érezhet, napok óta, hisz lassan mindenkijét elveszíti, aki kedves számára… az édesapját, most engem, magam miatt… Mivé lettem?
Nem is tudom, melyikünknek fájhatott jobban… átérzem a bűnt Sirius, amit tettem, megbocsájthatatlan. Hát így lett vége a bálnak… egyedül indult, egyedül fejeződött be. Talán már többet nem is látom ebben az évben… Boldog Karácsonyt Mindenkinek…

*Lukas Podolski: Egyik kedvenc focistám, a német válogatott játékosa a 2006-os foci VB-n. .