XIX. Fejezet: Segíts nekem, Lora!

Még az éjszakai könnyektől maszatos arccal arra ébredtem, hogy valaki a hátamat böködi. Felettébb különös, gondoltam rögtön, mivel:
1. Lilék nincsenek itt.
2. Sőt nagyon más lány sem…
3. Fiúk nem jöhetnek ide be! Legalábbis a bűbáj miatt…
4. És senkinek nem adtam rá okot, hogy csak úgy, puszta kedvtelésből hajnali fél tizenkettőkor a hátamat bökdösse!
5. Meg engedélyt sem!
- Na, ne bökdöss már, ébren vagyok… - nyögtem bele a párnámba, és azonnal felültem.
- Szia! – mondta a… csak nem…
- Hogy jutottál be?
- Szükségem van a segítségedre! Életbevágóan fontos lenne! – ragadta meg a csuklómat Josh.
- Na jó, kezdjük elölről… szóval hogy jutottál be ide?
- Könnyen… felmásztam – mondta vigyorogva.
- Ez most komoly? – néztem rá elképedve.
- Aha… - nevetett, döbbent arckifejezésem láttán. – Na jó, nem.
- Na jó, akkor, mért is kell, hogy pont én, pont most segítsek neked?
- Kélek, segíts! Mondtam a bálon, hogy köze van a nyári merényletekhez az ügynek. Hát nem érted? Szemtanú vagy, belecseppentél! Csak te segíthetsz rajtam, és… Dildra halott… - mondta elcsukló hangon a szemembe nézve.
- Mi? – kaptam a kezem az arcomhoz. – nem…
- De. Tegnap este halt meg. Harcoltunk az életbe maradásért… föláldoztam volna érte magamat, de elém ugrott az átoknál. Eltalálta őt a mellkasa a közepén… összeesett, mintha csak egy szál liliom lett volna a szélben. Elhullott… pillanatok alatt…- arckifejezése izgatottságtól csillogóból gyászosra váltott.
- Én, nem is tudom, mit mondjak… - odakúsztam hozzá és megöleltem. Meglepődött, de aztán visszaölelt. – Kikkel harcoltatok?
- Hát… Tom Denem csatlósaival… alig lehettek idősebbek nálad. – Megfogalmazódott bennem egy kérdés.
- Josh, te hány éves is vagy valójában?
- Én, hát… már húsz.
- De akkor, hogy…
- Hogy, hogy vettek ide fel? Hát Dumbledore persze mindenről tudott, és segített, amíg kritikussá nem vált a helyzet. Úgy gondolta, hogy ha beválasztanak a Griffendélbe, ami véletlenül éppen az a ház az, amit Tom Denem hírből elkerül, akkor ott egy időre biztonságban lehetek Dildrával…
- És ő hány éves volt?
- Dildra, kérlek tizenhét. – Hangzott a megdöbbentő válasz. Akkor tudatosodott bennem, hogy éppen egy húsz éves manust ölelgetek, aki ráadásként még az egyik legjobb haveromnak is mondható.
- És… – húzódtam vissza a takarómhoz -, hova megyünk most? És mikor indulunk?
- Hát, lehetőleg minél hamarabb, hogy a szünet végére visszaérjünk…
- A szünet végére? – Jézusom, mibe keveredtem már megint!
- Igen. És Little Hangletonba… azután meg a rengetegbe…
- Én nem! Itt maradok! – tiltakoztam hevesen, és nyakig rántottam magamon a takarót.
- Velem, kell jönnöd! Segítened kell! És… - hallgatott el egy percre.
- És? – kérdeztem élesen.
- És kell egy harmadik személy, aki segítségünkre lesz.
- Kire gondolsz? – néztem a töprengő arcára.
- Úgy konkrétat nem tudok mondani… te?
Két személy volt, aki elérhető is volt számomra, és úgy ahogy kinéztem volna belőlük, hogy ha nem szívesen, de segítenek. Az egyik Oliver… bár, ki tudja, hogy milyen veszélyes a feladat, nem akarom bajba sodorni, hiszen alig ismerem. Pitont viszont annál inkább.
- Hm… Megvan! – kiáltottam föl egy kis gondolkodás után. – Jól van, segítek, de ha felöltöztem, akkor legyél olyan szíves és magyarázd meg nekem mi ez az egész herce-hurca oké?
- Naná – vigyorodott el.
Gyorsan bementem a fürdőbe, átöltöztem. Melltartó, bugyi, vastag zokni, farmer, bakancs – acélbetétes persze, mi más -, vastag póló, pulcsi, kabát, sapka, sál, kesztyű. Állati hideg volt odakint.
- Készen állok! – léptem elő. Végig mért, aztán bólintott, hogy indulhatunk.
Már a márványlépcsőket tapostuk, amikor eszembe jutott valami. Megmarkoltam a zsebemben lévő pálcámat, és megtapogattam, hogy a galleonok ott vannak e mellette. Meg némi mugli pénz is jó, ha van az embernél.
- Így nem szökhetünk csak el… - torpantam meg. – Téged nem ismernek itt, és ha én eltűnök, ráadásként veled, akkor…
- Már hogyne ismernének? Hisz tudod, én is durmstrangos vagyok – kacsintott rám. – Amúgy, kire gondoltál?
- Perselus Pitonra – mondtam.
- Az a srác az, aki olyan, mint egy halálmadár?
- Aha.
- Na jó, beszélj vele! Én kint megvárlak…
- De hát, azt sem tudom, hogy hol… Josh! – fordultam meg, de ő akkorra már sehol sem volt. – Jellemző, mindig ezt csinálja. A múltkor is csak úgy eltűnt… - forgattam meg a szememet, és a pince felé vettem az irányt. Szégyelltem magamat, bevallom. A Tekergőkkel barátkoztam, már elsőéves korom óta és fogalmam sem volt, hogy merre kéne keresnem a mardekárosok klubhelyiségét. És ha megtalálnám, akkor egyáltalán biztos, hogy Piton ott lenne… Rábámultam a karórámra. Fél egy… FÉL EGY! Ebédidő, hát persze. Csaptam a homlokomra. Aztán sebesen berohantam a nagyterembe, egészen addig az egyetlen asztalig, ami nekünk, az itt karácsonyozóknak fel volt állítva. Azonnal kiszúrta a szememet a csupa feketébe bújt Piton és először arra gondoltam, hogy jó rocker lenne belőle, aztán elhessegettem a gondolatot, és megragadtam a vállát. Félrenyelt, és gyilkos tekintettel fordult felém.
- Breaker… - köhögte. – Mért támadtál rám ilyen orvul?
- Kell a segítséged, siess! – sürgettem és felrángattam a székről.
- Álljunk csak meg! – rántotta vissza a karját – Mit akarsz tőlem?
- Mondtam már, hogy kell a segítséged…
- És mért vagy kabátban?
- Gyere! – húztam magammal, és legnagyobb meglepetésemre nem ellenkezett.
- Hova kéne menni, mennyi időre? – kérdezte lihegve futásközben.
- Little Hangletonba, és ha jól csinálunk mindent, akkor a szünet végére visszaérnénk… - válaszoltam neki zihálva.
- Jó, te sem aprózod el… várj meg itt! – parancsolt rám a pincelépcsők tetején, és pillanatok alatt eltűnt a homályban. Én csak álltam ott és a fejemet vakargattam. Most akkor beleegyezett? Ilyen hamar? Nahát… Nem tudom, hogy miért buzerálják folyton Jamesék. Egészen normális, rendes, igaz, nagyon bizarr és furcsa, de nekem egészen szimpatikus is.
Aztán egyszer csak feltűnt, kabátban, kesztyűben, sapkában, és azon mesterkedett, hogy a szája elé tekerjen egy sálat. Nem nagyon ment neki, tipikus pasi volt ő is, és az ilyen dolgokhoz annyira ügyetlen volt, hogy szinte megsajnáltam. Odalépetem hozzá és mosolyogva megcsináltam neki.
- Öh… kösz… Lora – nem láttam, hogy elpirult volna, mert a sál merőben eltakarta az arcát. Csak gondoltam.
- Na gyere! – ragadtam meg a karját és kihúztam őt a hóba. Megtorpantam és körbe kémleltem. Elnéztem balra és legnagyobb meglepetésemre Josh ott termett mellettem.
- Hát te hogyan…
- Most ez olyan mindegy – legyintett türelmetlenül. – Szia, Josh Hammer… - nyújtott kezet Pitonnak, aki nem szívesen de elfogadta.
- Perselus Piton… emlékszem rád – motyogta Piton a sál mögül.
- Igazán? – kérdezett vissza a hóban toporogva Josh.
- Te vagy az a fiú, aki egy hét után elhúzott a húgával…
- Nahát, jól emlékszel. Hallottál e már Tom Denemről?
- Kiről?
- Régen vaskalapos mardekáros volt, megszállott iskola első, mások előtt jó kisfiút játszott, a hátuk mögött, meg mindenkivel egy külön terve volt. Viszont visszajár az iskolába az igazgatóhoz, de azt még nem tudni, hogy mit is akar tőle. És köze van a hangletoni gyilkosságokhoz… - fordult aztán hozzám Josh. Bólintottam.
- És most miért is megyünk mi oda? Hogy kiderítsük a gyilkosságok okait? Nyomozósdit fogunk játszani, vagy mi? – kérdezte gúnyosan Piton.
- Nem. Csak segítenetek kell megszereznem valamit, amit már hónapok óta tervezek. Lora, rád mindenképp szükségem van. Te segíthetsz félre vezetni őt, és Piton… - habozott Josh. – Ha valami történne velem, remélem te ott leszel Lorával és segítesz neki végig.
- Miért kéne bíznom benned?
- Mert a jövőd múlhat rajta! – fordított hátat Josh, és megszaporázta a lépteket.
- És hogyan jutunk ki a birtokról? – rohantam Josh után. Piton lihegve követett.
- Egyszerűen… - megpörgette az ujjai között a pálcát, és csak szélesen elvigyorodott. – Bízzátok csak ide.
Megpróbáltam nem kételkedni az épelméjűségében, de olyan gondolatok futottak át az agyamon, hogy mi van, ha valamelyikünk, akár meg is halhat? Akármi történhet. Hogy bízhatok egy vadidegenben, aki múltkor is, nem is tudom én, hogy mit csinált velem. És akkor még magammal viszem Pitont. Mi van, ha neki lesz baja? Nem akarom, hogy még több ember halála száradjon a lelkemen.
Elértünk a szárnyas vadkanokkal díszített kapukig, és én a részemről kétségbe esve rogytam le a hóba.
- Úgy látom, nem tudunk kijutni. Talán arra számítottál, hogy nyitva lesz? – kérdeztem arrogánsan Josht.
- Bíz bennem – azzal meglegyintette a pálcáját, a lakatra szegezte, elkiáltotta magát, és háromszor megismételt egy olyan varázsigét, amiről életemben nem hallottam, de ahogy Pitont figyeltem, még ő sem. Kattant a zár, és nyikorogva kitárultak a hatalmas vaskapuk.
- De, de hogyan? – kérdezte hápogva Piton. – Hogy csináltad?
- Most már bíztok bennem? – kérdezte Josh hátraarcot csinálva. Nem szóltunk egy szót sem, mire felsóhajtott, és ellépett az útból. – Na jól van… hölgyek előre! – engedett ki, és megvárta amíg Piton is karba font kezekkel, szitkozódva kilépett a kapunk, majd követett minket Josh is, aki egy legyintéssel visszazárta a kapukat.
- És most merre? – fordultam felé.
- Hopponálni fogunk, gyertek… - nyújtotta felénk a kezét. – Erősen fogjátok meg! Még sosem csináltatok ilyet, igaz?
- Nem – ráztuk a fejünket.
- Hát, akkor először egy kicsit húzós lesz. Mindegy, kapaszkodjatok és ki ne nyissátok a szemeteket. Most! – megragadtuk őt, behunytuk a szemünket, közben Pitonnal és erősen fogódzkodtunk, nehogy valamelyikünk eltűnjön, és éreztük, hogy kiugrott alólunk a talaj.
Nem nyitottam ki a szememet, csak kapaszkodtam beléjük. Repültünk, nem is tudom igazából, hogy mi történhetett velem, de amikor földet értünk, összecsuklottak a lábaim, és térdre zuhantam. Hallottam magam mellett még egy tompa puffanást, és mikor összeszedtem az erőmet és kinyitottam a szemem, látni véltem Pitont magam mellett, ahogy az összegabalyodott sálával hadakozott. Oda kúsztam hát hozzá, és kitekertem belőle. Utána leporoltuk egymást és talpra segítettük. Josh odébb állt. A semmit kémlelte.
- Hol vagyunk? – léptem oda mellé. Nem szólt egy szót sem, csak megfordított, és előre mutatott. Felismertem a távolban Little Hangletont, a kis települést. Az apró, rendezetlen házakat, a temetőt az elhagyatott Denem kúria mellett, az erdőt, a tavat, aztán a sötétséget…

Nem tudom, utána mi történhetett, de úgy éreztem, egy biztonságos helyen vagyok, melegben, valakivel. Feleszméltem és vizet pillantottam meg magam körül. Ijedten láttam aztán, hogy meztelenül ülök egy medencében, körülöttem mindenféle színű és formájú habokkal, és éreztem valakinek a leheletét a nyakamon. Sirius…
- Magadhoz kell térned… - simított végig az arcomon. – Segítsek?
- Miért? Mi történt velem? – Odahajolt hozzám és egy forró csókot lehet a számra. Kiszáradt, vizet akartam, de aztán minden elsötétült, megint.
- Ébredj! – hallottam valahonnan távolról. – Gyerünk már, mi lesz!
Arra ébredtem, hogy rázzák a vállamat, és hogy valaki hideg kézzel paskolgatja az arcom. Felültem, és azonnal a számhoz kaptam a kezemet. Szörnyen égtek az ajkaim. Egyszerűen üvölteni akartam, mert annyira fájt.
- Lora! – hajol fölém egyszerre a két fiú. – Mi a baj?
- Vi… vizet… - elkezdtem kutatni a pálcám után, de Piton megelőzött, és egy hatalmas pohár friss, jéghideg vizet varázsolt elő. Azonnal megittam, de még így is nagyon égett a szám. Nem tudom, mi történhetett, de nagyon megrémültem.
- Mi történt? – tettem aztán végül föl a kérdés, mikor nagyjából magamhoz tértem. Körbe kémleltem, és feltűnt, hogy még mindig a hóban feküdtem, odafönt a dombtetőn, ahova az utolsó emlékeim fűztek.
- Egyszer csak elájultál, és… - kezdett bele Josh.
- Mikor? – kérdeztem mohón.
- Másfél órája… - válaszolta.
- De mi történt? – lépett mellém Piton és felsegített.
- Nem is tudom… elsötétült minden, és kiszáradt a szám. Elkezdtek égni az ajkaim, azt hiszem… - erre mind a ketten elvörösödtek. Nem mondhattam rosszat, azt hiszem, nem igazán értettem, hogy miért jöttek zavarba.
- Máskor is volt már ilyen? – kérdezte magához térve Josh.
- Nem, még soha…
- Jó, akkor induljunk, kevés az időnk. Reméljük ez volt az első és az utolsó alkalom is. – Azzal hátat fordítva nekünk, elindult lefele a hóban, mi meg mint a kiskutyák, loholtunk a gazdánk után.
- Már megbocsáss, de hova is megyünk igazából? – valahogy tudtam a választ, de azért Josh megerősítésére is kíváncsi voltam.
- A temetőbe.
- Tudtam, úgy tudtam!
- Akkor minek kérdezted? – mordult föl idegesen.
- Jól van, jól van… de… - hirtelen elsápadtam. – Mi van, ha veled ne adj isten lesz valami? Akkor mi hogyan jutunk majd vissza?
- Erre is gondoltam. – Előhúzott a zsebéből egy kulcsot. Eléggé kopottas volt, meg görbe is, igazából nem tudtam elképzelni semmilyen ajtót, aminek a zárába jó lett volna valaha is egy ilyen kulcs. – Ez egy zsupszkulcs. Ha velem történik valami, akkor ez a halálom, vagy balesetem után egy órával működésbe lép. Tessék neked adom Lora – azzal átnyújtotta nekem a kulcsot, én pedig elrejtettem azt a kabátom belső zsebébe.
- Köszönöm, reméljük nem lesz rá szükségem.
- Reméljük… apropó, Piton?
- Gyertek már! – intett nekünk az említett, aki vagy harminc méterrel előttünk gázolt a hóban. – Igyekezzetek! Mindjárt sötétedik! – Igaza volt, a karórámra pillantottam, és láttam, hogy háromnegyed ötöt mutat.
- Nem baj! Sötétedés után biztonságban leszünk… ott bent… - hallottam Josht. Nem kérdeztem rá. Hol bent? Miről beszél? Valahogy nem akartam tudni. Piton után rohantunk, és csatlakoztunk a tempójához.
Mikor beértünk a városkába, teljesen sötét lett minden. És nagyon ködös. A házak ablakai sápadtan világítottak, és ijesztőek is voltak, pedig ismerős volt a környék, itt lógtam egész nyáron, már évek óta. Nagyszüleim házában sötét volt. Megmagyarázhatatlanul, nyugtalanul sötét. De mindet mégis csak más érdekelt. Tovarohantunk a házak között, ügyet sem vetve semmire, de igazából semmire sem kellett figyelnünk, mert senki és semmi nem állt az utunkba. Teljesen nyugtalanul kihalt volt minden. Teljesen kihalt. Hamarosan megérkeztünk a számomra már jól ismert hatalmas vaskapukhoz, amit furcsa mód, még nyitva találtunk. Fogalmam sem volt, hogy ki lehetett az új temetőőr, de azt tudtam, hogy Mr. Owner, a halála előtt minden nap, sötétedés után zárt be, azonnal, egy perccel sem előbb. És akármikor sötétedett, neki mindegy volt, aki későn érkezett, hoppon maradt. Valahogy volt egy olyan érzésem átlépve a vészjósló kapuk között, hogy már odabent várnak ránk.
Josh céltudatosan tört előre, mi meg rettegve, szinte egymáshoz simulva követük őt Pitonnal. Valahogy sejtettem, hogy merre megyünk. Úgy tudtam.
Megálltunk egy hatalmas kripta előtt, és megrettenve megszorítottam Piton kezét, aki viszonozta a gesztust. Ez, amolyan baráti kézfogás volt, semmi rosszra nem kell gondolni.
- Hát itt volnánk – mutatott Josh egy ódon sírkamrára. Közelebb merészkedtünk, és elolvastuk a kőbe vésett feliratot a kripta bejárata előtt:

A Denem család kriptája előtt állsz… belépés csak ranghoz méltóknak.

- Mi az, hogy ranghoz méltóknak? – fordultam Josh felé tétován, még mindig Piton kezét szorongatva. – Ez mit jelent?
- Denemék egész családja mugli származású volt, és elég előkelő is, ami azt illeti. Itt nem az aranyvérűséget értik, hanem azt, hogy méltó vagy e, az előkelőségükre.
- Értem. – Több kérdésem úgy érzem nem volt. Josh pálcát rántott, és elhadart megint valamit, valami ismeretlen, ijesztő nyelven. Megint felmerült bennem a kérdés: Megbízhatok e vajon benne? Pitonnak is kételyei támadtak e felől.
- Miért is jöttem el egyáltalán… - morogta.
- Azt én sem tudom, hogy én miért mentem ebbe bele… félek – suttogtam.
- Nincs okotok a félelemre. – Lépett félre Josh, így betekintést nyerhettünk, a semmibe. – Lássátok hát! Feltárult a kamra, befelé!
- Csak utánad – mondtam neki nyugtalanul.
- Oké… - mély levegőt vett, és belépett. Eltűnt azonnal a szemünk elől. Haboztunk, dögletes bőz jött ki bentről, olyan volt, mintha évszázadok óta nem jártak volna odabent. Talán azért, mert így is volt.
- El ne engedd a kezem! – szólalt meg egyszer csak Piton. Láttam, hogy kivont pálcával áll mellettem.
- Hülye lennék – szorítottam meg és a sállal eltakartam az orrom. Ő is így tett, aztán megvárta, amíg kivonom a pálcám. Utána bátortalanul elindultunk a semmibe. Hamarosan rájöttünk, hogy fényre lett volna szükségünk, de későn kapcsoltunk. Eltűnt a talaj a talpunk alól.