XX. Fejezet: A kígyó csókja, és a következmények

Zihálva tértem magamhoz a kripta sötétjében, közben kezemet mélyen a pálcám után süllyesztettem a padlót borító mocsokban. Mikor megmozdítottam a lábfejem, éles fájdalom hasított az idegeimbe, és felkúszott egészen a combomig. Képtelen voltam talpra állni, legalábbis segítség nélkül. Éreztem közben, hogy valami a karomon mászik felfelé, és a fájdalomtól, vegyes félelemtől ellenállva az iszonyatnak, lepöcköltem a felkaromról. Nem akartam tudni, hogy mi lehetett az. Gondoltam, hogy nem más, mint egy nyolclábú, azaz egy pók! Azóta utálom őket, de nagyon, mióta meghalt Selena.
A keresésére indultam akkor, és útközben rengeteg ilyen kis szörnyeteg állta utamat a sűrűben. Akkor félresöpörtem őket, de egy ilyen vonagló micsoda volt az utolsó emlékem, mikor megpillantottam vérbe fagyva a húgom az aszfalton. Elkapott valami ájulásféle hirtelen, és arra emlékeztem csak, hogy fölöttem, lengedez egy hatalmas keresztes pók, kampós lábaival kapálózva, csattog a csáprágója, és szinte leolvastam az elégedett vigyort a képéről. Mintha csak azt szajkózta volna akkor is, hogy halott, Selena halott! Mintha nem fájt volna így is eléggé a hiánya. Majd bele bolondultam. Talán akkor a szüleim se lennének ilyen feledékenyek velem. De náluk Selena volt a kedvenc, a fejem tetejére is állhattam akár…
Ha ő hozott haza ötöst, akkor megünnepeltük. Ha én, akkor csak megdicsértek. Tudom, hülyeség, de azért igaza volt mindig nagyanyámnak, nehéz az élet, és igazságtalan. Mindig csak másodiknak lenni. Mért kell különbséget tenni két ember között? Eleinte azt gondoltam, hogy lehetetlenség lenne talán azt kívánnom, hogy a tulajdon szüleim szeressenek, de aztán bebizonyosodott, hogy butaság bizony. Azt reméltem, hogy talán a húgom halála betett nekik annyira, hogy rádöbbentse őket arra, hogy én is itt vagyok és vágyom a szeretetükre. De nem vettek észre, sőt egyre jobban eltaszítottak. Üres levelek, hogy szeretnek, és majd egyszer, talán mikor nekik is megfelel az idő és a hely, akkor találkozhatnánk…
Ezért is kezdtem el keresni a szeretetet máshol, és mikor megtaláltam azt, jó mondjuk azt, szerelmet, Sirius képében, leírhatatlanul boldog voltam és úgy éreztem, tartozok valahova. Ő tett boldoggá, azzal a két hónappal, de mostanra megint összetört bennem minden. Magam csináltam részben, és itt helyben most meg is fogadom, hogy visszaszerzem. És nem drámázok többet! Az picsás dolog!
- Lumos! – suttogtam rettegve attól, hogy ha a láng kigyullad a pálca végén, akkor olyat látok, hogy egy életre diliházba kerülök. De nem történt meg. Körbe kémleltem és semmi megbotránkoztatót nem véltem látni sehol. A falakat évszázados mocsokréteg fedte, akárcsak a padlót, azt még elvegyítve kőtörmelékkel és sárral. Szinte minden tele volt pókhálóval, és sajnos ebből a lakójuk sem hiányozhatott. A hideg futkosott a hátamon, és egyre jobban elszorult a torkom. Egyrészt a bezártság, másrészt a pókok, harmadrészt az egyedüllét miatt. De mintha Isten megkegyelmezett volna nekem, hamarosan megpillantottam a padlón egy fekete alakot, és mikor ezer százalékig biztos voltam benne, hogy Piton az, odakúsztam hozzá, és finoman elkezdtem paskolgatni az arcát, ezzel őt ébredezésre késztetve. Grimaszokat vágott.
- Ssh, csak én vagyok… - nyugtattam meg őt, közben segítettem neki felülni.
- Mi ez a hely? – kérdezte összehúzva magán a kabátot.
- A kriptában, a kripta alatt vagyunk, azt hiszem, mert… - megakadt a lélegzetem, és éreztem, hogy egy pók pottyant a fejemre.
- Mi a baj? – rázta meg a vállamat Piton és nézett a rémülettől elkerekedett szemeimbe és az eltorzult arcomra. Azonnal elkezdtem ordítani és kapkodni a nyakamhoz, amikor éreztem, hogy az állat elindult a tarkómon lefelé.
- Nem akarom! Szedd le! Segíts! – üvöltöttem a sötétben, közben a pálcámat a rémülettől messzire hajítottam.
- Nyugi, meg van, leszedtem – nyugtatott meg és visszahozta a pálcám. Én meg még mindig reszkettem a sokktól.
- Na megvagytok? – hallottuk egyszer csak Josh hangját, Piton háta mögül. – Jól vagy Lora? – guggolt le hozzám és belevilágította a pofámba. – Rémültnek tűnsz…
- Na ne! – horkantottam fel gúnyosan.
- Történt valami?
- Minek tartottunk egyáltalán veled? Persze a részletekbe be sem avattál! Hülye vagyok, annyira idióta vagyok! Azt sem tudom, hogy mit kell tennem, miért jöttem el és miért sodortam bajba Perselust is! De amúgy jól vagyok tényleg, kösz hogy egy hangyányit aggódtál értem! – kiabáltam kikelve magamból. – Tényleg, gond egy szál se, igazán! Azt leszámítva, hogy éhen halok, fázok, tele van itt minden pókokkal, itt vakoskodunk, aminek a hatására előjönnek a régi emlékeim, közben azt sem tusom, láthatom e még valaha Siriust, és te meg itt… De mondom, semmi baj! Tényleg! – Poroltam le magamat idegesen, miközben a véletlen műve talán, de sikeresen talpra álltam. – Na menjünk!
Nem szóltak egy árva kukkot sem, Piton biztosan azon volt kiakadva, hogy a keresztnevén szólítottam, Josh meg amiatt, hogy Siriust emlegettem fel. De hát ez van, szívás!
Kivont pálcával, dühösen csörtettem előre, de mikor nem hallottam magam mögött a lépteiket, megfordultam.
- Mi van beszartatok, vagy mi?
- Öhm, Lora… a másik irányba! – Ez viszont ciki volt.

[S.B.+L.B.]

Sirius Black, alias Tapmancs! 1983. December 26.

Kénytelen voltam korán felkelni. Hogy miért? Azonnal sorolom:
1. Baromi hideg lett reggelre, ugyanis Peter éjszaka elfelejtette becsukni az ablakot.
2. Arra ébredtem, hogy valaki az arcomat nyalogatja, vagy mi. Kiderült, hogy James húga beszabadult a szobánkba.
3. James, az ordításával és a húga legyilkolásával felverte az egész házat.
4. Ki kellett hordani a havat a szobánkból. (lásd 1.)
5. James édesanyja ébresztett minket, de kiderült, hogy csak Remust akarta. Valamiféle gyógyszert hozott neki, ugyanis pár nap múlva holdtölte, szüksége volt ezekre a micsodákra. Enyhítették a tüneteket.
6. Ezek után senki se várja el tőlem, hogy visszaaludjak.
Szóval fázósan, remegősen lecsörtettem harmadmagammal a konyhába, és könyörögtem Mrs. Potternek, hogy csináljon nekünk egy hordónyi, forró, gőzölgő kakaót.
- Mi lesz ma a program? – kérdezte Remus az italát kortyolgatva.
- Nekem van egy ötletem! – csapta össze a kezét James anyja. – Mi lenne, ha kitakarítanátok a padlást?
- Anya! – nyögött fel Ágas.
- Oké, én benne vagyok – tettem le az asztalra a bögrém. A padlásra úgy sem merészkedne föl Cintya, ugyanis rossz gyerekkori emlékek kötik oda, úgy rémlik. – Jó ötlet!
- Igen, szerintem is – kapcsolódott be Remus. – Ki tudja, mennyi régi könyv porosodhat odafent…
- Hát, a nagypapának van egy-két régi doboza, teli varázslókönyvekkel. Ha gondolod, akkor…
- Köszönöm! – ujjongott Holdsáp.
- Nekem meg mindegy… - ásított egy hatalmasat Féregfark, ezért úgy festett, mint egy jóllakott okapi. Nem, nem, azt sem tudom, hogy mi az. Szóval úgy festett, mint egy jóllakott… tata! A piásabb fajtából, persze.
- Na jó… - nyögött fel James megadva magát. – Bár én mára kviddicsedzést terveztem, de… - motyogta mérgesen, és visszavontnak tekintette a mondatát az arcunk láttán.
- Igen fiam, hóban, fagyban. Okos vagy! – Dicsérte meg az apja az újságja mögül. Ágas küldött feléje egy legyilkollak-ha-nem-fogad-be-fater pillantást, aztán megitta a maradék kakaót.
- Jól van, akkor nyomás, öltözzünk és húzzunk… izé, takarítani!
A lépcsőn felfelé menet, hallottuk, ahogy magában morog. Ha ezt Evans látná, kezdetű kisregény készülte elhagyni ajkait.
- Akkor biztosan beléd szeretne, hogy mennyire fess, fiatal háziasszonyka lett belőled! – mondtam neki, miközben a kezemet a vállára ejtettem.
- Mégis miért volt jó, hogy elvállatuk? Te nem láttad, hogy mi van odafönt! Por, meg por, meg por! És a port említetem már? – kezdte nekem ecsetelni a padlásuk rejtett titkait.
- Milyen por? Sokféle van, én például múltkor kipróbáltam a…
- Kuss Peter! – rivallt rá lüktető halántékkal James.
- Na jól van, nyugi – fordult el sértődötten az említett.
- Az előbbi kérdésedre a válasz kedves Ágas barátom, hogy ott legalább távol lehetek… tőle! – böktem a szélesen vigyorgó, szempillákat rebesgető Cintyára.
- Húzz el! – szólt oda neki félvállról James.
- Ne dirigálj, te paraszt! – toporzékolt Cintya. Én próbáltam nyomtalanul eltűnni, de sajnos kiszúrt a kiscsaj.
- Cintya Potter!
- Sirius, nem jössz ide? – kérdezte mézes-mázos hangon.
- Kösz, a reggeli arcnyalogatás elég volt.
- Oké, de ha…
- Remus segíts! – vinnyogtam neki veszettül, de ő csak elfojtott nevetés közepette Féregfarkkal bevonult a hálóba. Ennyit a Tekergők titkos fogadalmáról. Tűzön és vízen át, a másikért. Kösz, Remus!
- Na jó, Cintya édes, húzok fel a padlásra, úgyhogy tűnés, menjél vissza a szobádba és rendezz babadélutánt! – Igazából nem akartam megríkatni, csak lekoptatni de sikerült az előbbi. A csaj könnyekben tört ki, és bevágta maga utána a szobája ajtaját.
- Szép munka volt, Tapmancs. Így még nekem soha nem siketült kiakasztanom! – veregette meg a vállamat James, és elégedetten bevonult a vécére.
Aznap szar kedvem volt. Nem csak a Cintyás dolog miatt, de egy csomó régi cuccot találtunk fönt a padláson, ami mind Lorára emlékeztetett. Például volt fönt rengeteg régi újság. Mugli újságok. Fogalmam sincsen, ki olvashatott ilyeneket, talán a hugi, de a nyakam teszem rá, hogy nem. Volt, amelyik pár éves lehetett, rengeteg cikk volt benne a Metallicáról, vagy miről, valami Kissről, meg volt még valami ABCD vagy ACBC, mindegy… Tudtam, hogy ezeket szerette és minduntalan csak ő járt a fejemben. Hogy mit csinálhat most? Vajon nagyon egyedül van? És hogy biztosan ott gubbaszt szegénykém egyes-egyedül a hálóteremben és gitározik, vagy nem tudom, mit csinálhat. Eléggé szar egyedül lenni karácsonykor, én már csak tudom. És ő minden évben ott van, egyedül. Nem szívesen látják otthon. Jó, mondjuk oké, engem sem, de nekem legalább írnak, hogy „Hé te család szégyene, gyere haza karácsonyra!” És akkor én visszaírok, hogy nem, mert Jamesszel töltöm az ünnepet és akkor kész, ennyivel le van tudva. De… neki egészen már. A szülei írnak neki, de mit? Hogy töltse a suliban a karácsonyt, mert nekik halaszthatatlan dolguk van. És az ünnepekkor mindig olyan levert szegénykém, mint ha valami tragédia történt volna vele, vagy tudom is én.
Estére végeztünk is, hullák voltunk, mire levánszorogtunk a vacsorához. Cintya egyszer nem nézett rám, sőt senkire sem. A szeme alatt a karikák arról tanúskodtak, hogy bőgött. De engem aztán hidegen hagy.
Ha nem lett volna ez a mai napi takarítás cucc, akkor biztosan, Remus tiltása ellenére írtam volna egy hosszabb novellányi levelet az én Lorámnak.
Olyan jó lenne, ha itt lehetne velem. Összebújnánk éjszaka a hálózsákban, megmelegíteném őt, közben vigyáznék rá. Vagy nekem az is megfelelne, ha a Roxfortban lennénk mindketten és ott a baldachinos ágyakban. De fájt a szívem, így is vagy kétszáz kilométer választott el tőle. Annyira távolinak éreztem őt, hogy féltem, hogy elveszítem, és rossz előérzet is fogott el. Úgy érezte, mintha még távolabb lett volna tőlem. Annyira abszurdnak tűnt, annyira félelmetesnek, annyira felfoghatatlannak… Valahogy azt éreztem, hogy nincsen biztonságban. Aztán egyik pillanatról a másikra úgy voltam vele, hogy annál is közelebb van, ahogy azt sejtem. Mintha itt lett volna a szomszédban… De hát mennyi az esélye annak, hogy pont itt legyen, éppen erre járjon valami csoda folytán Little Hangletonban? Ugyanis itt voltunk Ágaséknál a nyári lakukban, mivel most a szülei úgy döntöttek, hogy itt tölthetjük a karácsonyt. James azt mondta, már vagy három éve nem jártak ebben a házban, a szülei ezért is érkeztek egy héttel korábban ide a szünet előtt, hogy kitakaríthassanak. Különben is, mit keresne itt? Talán csak nem valami kalandba keveredett azzal a barom Joshhal, és éppen a temetőt járják? Elröhögtem magamat ezen a hülyeségen, aztán köhögésnek álcáztam, és a vacsora befejeztével felmentem fürdeni.
Kicsivel később már a hálózsákban gubbasztottam és naplómat írtam. Igen, ilyen is van! És a fejemet tenném rá, hogy a fél Roxfort arról álmodik, hogy beleolvashasson! De LOL, ez csak ez enyém!
- Hé Tapmancs! – harsant föl egyszer csak Ágas hangja. – Mi a szart írsz annyira?
- Írok izé… írtam – csaptam be a könyvet, és belehajítottam a bőröndömbe. Láttam, hogy nyálcsorgatva nézett utána. – Eszedbe ne jusson, mert elcsábítom tőled a rajongóid.
- Na jó, azért, az durva lenne! – Huppant le mellém. – Mit szólnál, ha elkísérnénk a mi Remus barátunkat holnapután a temetőbe…
- Amikor átalakul? – kérdeztem vissza.
- Igen!
- Oké!
- Ti meg mit pusmogtok ott? – lépett be egy rakat könyvvel a kezében Holdsáp.
- Magánügy.
- Éppen arról beszéltünk, hogy elkísérnénk holdtöltekor a temetőbe – mondtam neki izgatottan. – Majd bezárunk valamelyik kriptába, és akkor ott kihúzod reggelig.
- Hát jó, ha más lehetőség nem lesz… - sóhajtott fel Remus, és a hálózsákjához botorkált. Beletörődve a sorsába, felütötte az első könyvnek a fedelét, és a bevezetőbe temetkezett. Lopva odanéztem és leolvastam a könyvről a címet: Az animágia története a mitikus szférában. Na egészségére! Kellett hozzá két perc, hogy felfogjam, ez most komolyan gondolja, hogy ki akarja olvasni.
- Pete? – néztem az akkor érkező, ziháló tekergőre.
- Hallottátok a hírt?
- Hogy? – ült fölt James. Az izgatottságra, még Remus is letette a könyvet.
- Azt mondták, hogy valamiféle vandálok törtek be az egyik család kriptájába. Aztán nyomtalanul eltűntek! – reszketett, az izgalomtól verejtékező Peter.
- Megnézzük? – sandítottam vigyorogva Ágasra, aki megvonta a vállát és Remusszal kezdett el szemezni.
- Rám ne számítsatok. Mindjárt telihold, nem akarok előtte még bajba keveredni! – azzal elfordult tüntetőleg és beletemetkezett a könyvébe.
- Na jó, akkor Féregfark, te itt maradsz a beszarival és vigyázol rá. Ezt odaadom neked – húztam elő a zsebemből az egyik oda-vissza tükröt, amin keresztül kommunikálni szoktam Ágassal, amikor büntetőmunkán vagyunk. – És majd üzenünk nektek. Ha pedig valami gáz lenne itt, akkor ti is nekünk, azonnal, oké?
- Jó, csak akkor menjetek már! – sürgetett Remus.
- Jól vagy, már, megyünk! – dugtam ki a nyelvem és kezdtem el utánozni őt, mire kaptam egy lesújtó pillantást, és egy „szelíd” vállon veregetést.
Az ablakon másztunk ki, és mikor földet értünk, James vezetésével a temető bejáratáig rohantunk, amit furcsamód nyitva találtunk. Ki járhatott itt ilyenkor? Kivontuk a pálcánkat és elsuttogtunk egy-egy Lumost. Egymás mellett haladva szorosan léptük át a kapukat. Az ágak recsegtek a talpunk alatt, miközben átléptünk vagy tucatnyi bagolyköpeten, és az öreg kápolna felé vettük az irányt. Amögött voltak a tehetősebb családok kriptái.
- Mondd csak, Ágas, hányszor jártál már itt?
- Hát, párszor, de kisebb voltam. Emlékszem egyszer nagyon beszopattam Cintyát… - vigyorodott el én meg betegre röhögtem magamat a sötétben. Aztán több szó nem esett köztünk, csak némán koptattuk a cipőnk talpát, átlépve sírokon, és levélhalmokon. Egy mondás úgy tartotta, hogy balszerencse a halott fölött átlépni. Nem voltam babonás. A mai napig sem. A történteket tekintve sem.
Megtorpantunk a sírok előtt, és csak bámultunk rájuk.
- Ez nyitva van! – kiáltotta nekem James valahonnan előle.
- És, mit látsz?
- Az a gáz – értem aztán oda mellé -, hogy semmit. Töksötét minden.
- Aha. Üzenek Remuséknak. – Azzal nekivetettem a hátam a hideg kőfalnak, és beleszóltam a tükörbe. – Hé, beszari? Hahó… Féregfark?
- Itt vagyok – morogta bele sötéten Holdsáp. Peter utált tükörbe nézni, mikor Remus odatartotta neki, majdnem kilökte a kezéből. Nem normális a gyerek, az fix, de majd egyszer szétverem a fejét az is biztos. – Na mit találtatok?
- Hát valami… De… nem. Nem tudom elolvasni.
- Várj, segítek! – ugrott elém Ágas. – Azt hiszem, hogy Denem! Igen!
- Denem? – kérdeztünk egyszerre vissza Remusszal.
- Igen, ez a Denem sírkamra. Tudjátok, annak a kúriának a tulajdonosaié volt, amit állítólag szellemek laknak… húúúú! – okított minket James.
- Emlékszem! – vágtuk rá Holdsáppal. Idefele jövet még láttuk is.
- És mi van vele? – kérdezte az említett a tükör túloldaláról.
- Hát, nyitva találtuk. Azt mondta Féregfark, hogy nem találták meg a vandálokat, igaz? – kérdeztem meg a biztonság kedvéért, mivel, Peteben soha nem lehet bízni.
- Azt!
- Akkor viszont bemegyünk – határoztam el magamat. Magam sem tudom, hogy miért döntöttem így, de Ágas is helyeselt.
- Minek, verekedni akartok? Előre látom, hogy ezt az egész balhét nekem kell majd elvinnem – szitkozódott Holdsáp. – Na jó! – tört meg végül. – De akármi van, szóljatok, szétaggódom az agyam!
- Természetesen, parancsnok! – vágtuk magunkat vigyorogva vigyázba, azután elbúcsúztunk, és én meg visszasüllyesztettem a tükröt a kabátom zsebébe. Hülyén festhettünk, de ezt csak most vettem észre. Bakancsban, télikabátban, és pizsamában.
- Na, akkor bemegyünk? -fordult felém James. Bólintottam és utána indultam. Hamarosan megbántuk, hogy nem egy követ hajítottunk be először. Zuhanás közben elkaptam James karját, de hogy földet éréskor mi a fészkes fene történt, az még számomra is talány…

[S.B.+L.B.]

- Mi a rohadt franc ez?! – sikoltottam, miközben a fiúk erősen húztak vissza az utánam kapkodó szörny karjaiból. – Hogy lehetett ez egy mugli temetkezési hely, amikor…
- Ki mondta, hogy még a Denem kriptában vagyunk? – nyögte Josh, miközben kábító átkokkal padlóra kényszerítette az ellenfelet.
- Akkor mégis mi ez a hely? Hova hoztál bennünket? – kapcsolódott be Piton is érdekfeszítő beszélgetésbe. – Már ha szabad tudnom…
- Ez a hely… - zihálta Josh a szörnnyel viaskodva. Közben én Perselushoz rohantam menedékért. Josh még egy kábítót küldött a lény felé, mire az a földre hanyatlott, és vagy tucatnyi darabra tört. – Ez a hely a kripta alatti titkos folyosó. Különböző termeket foglal magába, például azt ahova most fogunk menni elérkezni. Az arra a célra lett kiépítve, hogy eltárolják a halott családtagok szerveit. Fincsi mi?
- Az – nyögte kedvetlenül Piton.
- És mondd, messze van még az első terem? – rúgtam arrébb a bakancsom orrával egy kődarabot. Egy elvarázsolt szobor lehetett, vagy kincset őrző gólem?
- Nem annyira, még egy fél óra és ott vagyunk.
- De hiszen a zuhanás óta már vagy három órát róttuk ezt a kibaszott járatot! Mikor lesz már vége, mikor lehet azt hallani, hogy megvan a cucc és húzhatunk vissza? – Piton kezdett begurulni. Én mára már kitomboltam magamat. Már csak Joshon volt a sor.
- Mondtam már, hogy ha igyekszünk, akkor a szünet végére visszaérhetünk. Tisztában voltál vele, akkor meg ne rinyálj! Akár vissza is fordulhatsz, ha úgy tetszik! – morogta Josh indulatosan, és Piton komolyan is vette a szándékát, mert hátraarcot csinált és elindult visszafele. – Amúgy én a helyedben nem tenném, ugyanis ez csak egy volt a sok közül… - bökött a cipője orrával a kőhalomra Josh. – Mostanra bizonyára a rikácsolásunkkal sikerült felvernünk a fél sereget, azok pedig a nyomunkban vannak. Ha pedig le is győznéd őket egymagad, amit kétlek, akkor beavatnál a részletekbe, hogy mégis hogyan fogsz innen visszajutni a felszínre? Mert métereket zuhantunk, ha nem vetted volna észre! Valld csak be, nélkülem elvesztek! – Nem tetszett Josh stílusa, teljesen a frászt hozta rám. Piton pedig visszafordult és megsemmisülten felzárkózott a balomra.
Csak róttuk a métereket, már sajgott a bokám, és Piton és az én pálcám fényénél átkokkal tüntettük el a látóterünkbe tévedt pókokat. Iszonyathálás voltam neki ezért a gesztusért. Látszott, hogy őt nem taszítják, de a kedvemért képes volt valamennyivel végezni.
Aztán már tíz perc néma gyaloglás után Josh megtorpant, mi meg a gyér megvilágítás miatt izomból belevágódtunk a hátába.
- Na itt volnánk! Íme az első terem – közelebb merészkedtem és megtapogattam a kígyófejet ábrázoló szobrot a falon, majd az ajtót formázó mélyedést a falban, de legnagyobb meglepetésemre se kilincset, se kulcslyukat nem találtam rajta.
- Hogy megyünk be? – fordultam Josh-hoz, aki mintha csak erre a kérdésre várt volna, azonnal visszafordított a kígyó felé.
- Nos hát, itt az alkalom, hogy bemutasd, milyen szerelmesen is tudsz csókolni!
- Hogy mi? – lépett a pálcák fénykörébe Piton.
- Csókold meg! – ismételte meg magát Josh. – De nem akárhogy! Csak szűzlány ajkai érinthetik a kígyó száját. – Josh elgondolkodott egy pillanatra, majd rám szegezte sötét szemeit. – Ugye szűz vagy még?
- Miért, mégis mit gondoltál? – fordítottam mindkettejüknek hátat. – Olyan makulátlan vagyok, mint a kastélyt borító hótakaró, ha tudni akarod!
- Jól van, csak kérdeztem… - motyogta zavartan Josh. – Na akkor, smárold le!
- És akkor tovább mehetünk? Kinyílik az a szar vagy csak hülyét akarsz belőlem csinálni? – kérdeztem hitetlenkedve.
- Kinyílik, de csak akkor, ha egy igazán szerelmes csókkal jutalmazod a kígyót! Mért csinálnék?
- Hogy a fenébe legyek szerelmes egy kígyóba? – néztem rá a szoborra.
- Képzelj a helyére valakit, aki fontos neked. Használd az agyad kicsit – nézett rám lesajnálóan. – Ügyes lány vagy, megoldod! – bólogattak nekem mindketten. Vettem egy mély levegőt, és a szobor elé léptem. Azt képzeltem, hogy Sirius áll ott, és azonnal eltüntettem a köztünk lévő távolságot. Kissé fura volt, általában mindig ő kezdeményezett… Egy hosszú, szerelmes csókot leheltem a hideg kőajkakra, és csak akkor szakítottam el onnan az arcom, amikor a zavaromat tetőzve, Piton vállon bökött.
- Elég lesz, Lora, kinyílt az ajtó!
- Oh… - nyögtem elvörösödve, és leszegtem a fejemet, hogy ne kelljen a szemükbe néznem véletlenül se. Egy darabig még meredtünk a sötétbe, azután Josh megvilágította számunkra az utat. Ahogy átléptem a küszöböt utolsóként, egy hatalmas ordítás térített magamhoz. Furcsán ismerős hang volt…
- Mi volt ez? – kaptam fel a fejem!
- A szobrok, a nyomunkban vannak! Igyekezettek! Befelé! – utasított be a terembe mindannyiunkat Josh. Akkor is furcsálltam azt az ordítást. Olyan volt, mintha… mintha Sirius lett volna az!
Igen és soha nem tévedtem az ilyesmiben. De mit keresne ő itt? Éjnek idején Little Hangletonban, egy földalatti titkos alagútban? Elnevettem magamat, aztán elszorult a torkom. Talán követtek, és el sem mentek a suliból? Az nem lehet. De akárkit keresne is, az én lennék. Ezt tudom.
Aztán elhessegettem a gondolatot, ugyanis hülyeségnek tartottam. Valószínűleg hallucinálhattam.
- Lora, jössz már? – hallottam meg előttem a felharsanó hangokat.
- Igen, itt vagyok! – futottam utánuk. Ez hülyeség, nincsen Sirius Little Hangletonban! Mért lenne itt? De aztán valami más vonta el a figyelmemet az említett foglalkozásáról.
A terem közepébe érve, érdekes látvány fogadott. Pitonhoz simultam, aki elkerekedett szemekkel fordult körbe. Időközben kigyúltak a fények… azaz hogy… ezer meg ezer kékes lángú gyertya volt. Az ittlétünkre gyulladhattak fel. A polcokon üvegek sorakoztak, teli szervekkel. Kíváncsian végigfutattam mindegyiken a tekintetem, és beismertem, hogy Joshnak „kivételesen” igaza volt.
Elpiszmogtam ott Pitonnal, de Móka Miki meseháza hamarosan bezárt, méghozzá Josh rémült-meglepett hangja vetett véget az álmélkodásunknak.
- Ja ne! – Kivont pálcával elrettenő arccal csináltunk háromszázhatvan fokos fordulatot. Nem volt időm a csodálkozásra. Egy féltucatnyi gólem tódult be a terembe, elállva a menekülőutat.