|
4. Önbizalom
2007.07.18. 16:37
Szerző megjegyzése: Emily, mint láthattuk, nem túl erős személyiség, hamar elveszti az önbizalmát. De ilyenkor nincs is szükség másra, csupán egy jó barátnőre, aki felnyitja hősünk szemét, és felvilágosítja őt "az élet nagy dolgairól".
Egész héten minden estét Remusszal töltöttem, akinek segítségével mind a két számmisztika- leckémre E-t kaptam. Hmm... a tavalyi tömeges B-imhez képest ez kész csodának tűnik. Sirius szerdán beszerezte az első barátnőjét ebben a tanévben. Kiszemeltje a hatodéves Melanie Carlson, egy szintén griffendéles lány lett. Nem sok mindent kell róla tudni, tipikus Sirius-libuskája típus, a Teszlek Süveg egyik nagy tévedése.
Az úgynevezett korrepetálások közben tök jól éreztem magam Remusszal. Bár régebben is egész jól kijöttünk egymással, de akkor csupán annyiból állt a „kapcsolatunk”, hogy, ha a tekergők közelében telepedtünk le Lilyvel, akkor inkább csak vele beszélgettem. Most viszont rá kellett jönnöm, hogy egész aranyos fiú, sőt, néha még humoros is. Szóval ezalatt az egy hét alatt egészen megkedveltem Remust.
Ezzel pedig nem is lenne baj, ha nem lenne Sirius. Mert... a francba is, megtetszett! Persze soha nem tagadtam, hogy nem jóképű, de igazából csak úgy volt. De mostanában már nem. Ugyanis akárhányszor csak megláttam Melanie-val csókcsatát vívni, a gyomrom egy szinttel lejjebb süllyedt. Persze ezt nem mondtam senkinek, csupán csendesen szitkozódtam magamban. A másik arra mutató jel, hogy Siriusra nem csupán úgy tekintek, mint eddig, az az volt, hogy akárhányszor elmosolyodott, hirtelen nagyon melegem lett, ha pedig az a mosoly nekem szólt, teljesen önkéntelenül is viszonoztam, majd lesütöttem a szemem.
A hétvégénk Lilyvel jóformán a tanulás jegyében telt, de vasárnap délután mindketten egyetértettünk abban, hogy ennyi magolás nekünk egy életre elég volt, és kiültünk egy tóparti bükkfa alá. Ám nem sokáig maradhattunk kint, ugyanis pár perc múlva elkezdett esni az eső. Szitkozódva szaladtunk vissza Lilyvel a kastélyba, a folyosókon azonban már kacagtunk: ez a mi formánk.
Remusszal ma este is számmisztikáztunk, de egyszercsak azt vettem észre, hogy már nem is a tananyagról beszélgetünk, ráadásul alig bírok elszakadni a fiú kedves szemeitől.
Este az ágyamban fekve még sokáig ébren voltam. Kavarogtak a gondolataim, de rettenetesen. Egyrészt egyre jobban kedveltem Remust, és úgy tűnt, ő is jól érzi magát velem. Másrészt ott volt Sirius, aki még mindig Melanie-val járt, én pedig egyre féltékenyebb lettem rájuk. Sirius pedig valami oknál fogva állandóan Emilynek hívott, és folyton mosolygott rám, amitől mindig zavarba jöttem. Egyszerűen nem tudtam tisztába jönni az érzéseimmel.
---------------------------
Másnap Lilyvel az átváltoztatástan utáni lyukasórán kimentünk a parkba. Szép, napos idő volt, már nyoma sem látszott a tegnapi zivatarnak. Kiültünk a tó partjára. Lily az aznapi Reggeli Prófétát olvasgatta, látszólag igen csekély lelkesedéssel. Én a hátamra feküdtem, és csukott szemmel élveztem, ahogy a langyos, késő nyári szellő néhány rakoncátlan, sötétbarna tincsemet fújdogálta. Egész órán kint pihentünk, és beszélgettünk, aztán mikor meghallottuk a kastélyból kiszűrődő gongszót, feltápászkodtam.
Épp, mikor elindultunk volna be az iskolába, Bellatrix és Narcissa Black tűnt fel előttünk, még néhány mardekáros lánnyal.
- Nicsak, sárvérű Evanske, és nagyszájú barátnője – állta el Bella az utunkat. Lilyvel szó nélkül mentünk tovább, de egy-két lépés után újra megszólaltak.
- Vance, téged nem tanítottak jómodorra? – Ez már Narcissa lehetett. – Nem félsz, hogy körberöhögnek az ilyen külsőért?
Igaz, szó ami szó, nem igazán erőltettem meg magam ezen a reggelen. Vasárnap elfelejtettem leadni a szennyesemet a házimanóknak, így jobb híján egy világoskék melegítő-együttest kényszerültem felvenni. Ezek után pedig elég hülyén éreztem volna magam, ha kicicomázva jelenek meg, így még szempillaspirált se tettem fel. A hajam pedig... nos, hajmosás után az este rendesen elaludtam, úgyhogy egy gyenge hajgumival próbáltam rendbe szedni a frizurámat. Így teljes bizonyossággal állíthatom, hogy nem néztem ki túl igényesen, bár nem biztos, hogy ezt épp Cissy Black szájából akartam hallani.
Igazából annyira nem érdekelt a véleménye, de Lily egy szempillantás alatt hátraarcot csinált. Na igen, ő elnézi, ha őt sértegetik, de hogyha a barátai kerülnek terítékre, igencsak be tud dühödni.
- Ó, édes Cissy, akkor előbb nézz magatokra! – vágott vissza. Nos, hm... a Black-lányoknak megvolt a saját ízlésük. Bellánál csakis a fekete, ezüst és zöld színek jöhettek szóba, Narcissa ellenben... köhöm... nos, ő amolyan Mardekár-Barbie benyomását keltette ezüstszínű felsőjében és sötétzöld-rózsaszín miniszoknyájában.
- Ó, a kis sárvérű megvédi a barátnőjét? – gúnyolódott Bella. – De édes!
Lily egy pillanat alatt pálcát rántott, a mardekárosok pedig követték a példáját. Hmm... züllünk, züllünk?
- Lily, hagyd, nem kell a balhé – csitítottam, és megfogtam a karját, jelezve, hogy menjünk inkább.
- Mi van, Vance, rögtön elmenekülsz, hogyha valaki pálcát fog rád? – húzta fel Bella gúnyosan a szemöldökét, mögötte a lányok pedig kárörvendően nevetgéltek.
Csupán egy gyilkos pillantás erejéig pazaroltam rájuk az időmet, amire Narcissa rögtön megjegyzést is tett.
- Hűha, Vance, még a végén a gyilkos pillantásaidtól fogunk elszaladni! – Bella és a lányok is gonoszan kacagtak, engem viszont teljesen hidegen hagyott a véleménye. Bár azért éreztem, hogy az önbizalmam némiképp megcsappant.
- Fogd be, Black! – sziszegte Lily, és láttam, hogy a pálcája hegyén pici piros szikrák ugrálnak.
- Hú, micsoda frappáns visszavágás, Evans! – gúnyolódott Bella, aki valószínűleg nem vette észre Lily dühének árulkodó jeleit. - Hogyha már ilyen nagyszájú vagy, rávehetnéd ezt a Griffendél-mintaképét ott melletted, hogy, ha legközelebb emberek közé merészkedik, előbb nézzen tükörbe, majd húzzon egy zacskót a fejére.
Lily eddig bírta és nem tovább: először egy erős hátráltató ártást küldött Bellatrixra (aki vagy öt métert repült hátra, hogy aztán nyekkenve landoljon a park egy sárosabb részének közepén), majd kivédte Narcissa lefegyverzését, a lányt pedig egy kábítóátokkal sújtotta. Időközben én is észbe kaptam, és egy kiterjesztett sóbálványátokkal kezeltem a Black-lányok csatlósait, akik erre kuglibábuként dőltek el a fűben.
- Ennyit erről – vetette oda Lily körülnézve, majd elindultunk befelé a kastélyba. Barátnőmnek derűs hangulata volt; amíg a sötét varázslatok kivédése teremhez értünk, végig csicsergett. Én csendben bandukoltam mellette, alig figyelve a szavaira.
Általában nem szoktam felvenni a mardekárosok gúnyolódását, meg úgy egyébként sem nagyon érdekel azoknak az embereknek a véleménye, akikkel nem álltam közeli kapcsoltban, mondván nem is ismer, mi köze van neki ahhoz, hogyan nézek ki, vagy hogyan öltözök? Bár a külsőmre vonatkozó sértéseket nem szoktak a fejemhez vágni, csupán a Griffendél-mivoltomat kérdőjelezték meg régebben, amiről meg végképp nem tudhattak semmit, hiszen egyáltalán nem is ismertek engem, az érzéseimet. Bár tulajdonképpen az ellen se nagyon tehetnék, hogyha igazuk lenne, úgyhogy innentől már tényleg nem érdekel a mardekárosok véleménye.
De most az egyszer sikerült Belláéknak beletrafálniuk. Soha nem gondoltam úgy, hogy csúnya lennék, bár Lily mellett... mindegy. Mindig is tudtam, hogy nem vagyok olyan szép, mint barátnőm, bár hogyha ezt megemlítettem neki, rögtön oltogatni kezdett, hogy ne beszéljek butaságokat. Igazából nem is azzal volt a baj, csupán Bella utolsó megjegyzése egy kissé mélyen érintett. Persze sejtettem, hogy leginkább csak azért mondták, mivel ezen a ponton tudnak a legjobban belémmarni, ráadásul két legyet üthetnek egy csapára: felbosszantják Lilyt, nekem pedig lecsapolják az önbizalmam.
Egész órám csendben dolgoztam, és próbáltam elfojtani a Black-lányok okozta rossz kedvemet. Ebéd közben aztán már Lily is észrevette, hogy valami nem stimmel velem.
- Emily, mi a baj? – nézett rám, miután szedett még magának a tányérján halmozódó csirkemellhez egy kevés mártást.
- Hogy? – kaptam fel a fejem. A tekergők ott ültek velünk szemben, láttam, hogy Remus is felfigyelt, és mintha Sirius is kissé halkabbra fogta volna a hangját, miközben Melanie-val beszélgetett. – Ööö... semmi. Miért kérded?
- Már vagy tíz perce ugyanarra a palacsintára próbálsz szirupot kenni – mutatott elém.
Lenéztem tányéromra. Ííí, igaz. A kajám már szinte tocsogott a csoki- és vaníliaöntetben. Gusztusos.
Normális esetben rögtön kitálaltam volna Lilynek, de mivel négy fiú ült velünk szemben (akik közül kettő ráadásul tetszett is), inkább mosolyt erőltettem az arcomra, és megráztam a fejem.
- Csak... elbambultam. Nem igazán vagyok éhes.
Lily felvonta a szemöldökét, majd bólintott és letette a villáját.
- Megyünk? – kérdezte, miután kiitta a kupáját. Hálásan mosolyodtam el, majd, elköszönve a tekergőktől felálltunk az asztaltól.
- Na, akkor most már elmondod? – tudakolta Lily, miután kiléptünk a nagyteremből. Mivel nekem számmisztika, neki pedig legendás lények gondozása következett, a márványlépcsőre telepedtünk le.
- Csak... tulajdonképpen semmi fontos – mondtam, a cipőmet bámulva.
- Emily... – Lily hangján érezni lehetett, hogy ezt nem veszi be. Sóhajtottam egyet, és kitálaltam barátnőmnek. Időközben be is csengettek, de mi még nem indultunk órára. Mikor befejeztem, Lily rosszallóan nézett.
- Tudod, mi a te bajod? – Megvárta, amíg ránézek, és csak azután folytatta. – Hogy nincs önbizalmad. Ne! Várj. Tudod, mi szoktam benned csodálni, Emily? Azt a végtelen jóságodat és türelmedet, vagy nem is tudom, minek nevezzem. Hogy soha nem jössz ki a sodrodból, mikor például Potterék marhulnak, vagy Trixyék próbálnak felingerelni. Mindig képes vagy higgadtan kezelni a dolgokat, és felemelt fővel távozni, és akkor is mosolyogni, amikor épp vihar dúl benned... Ugyanakkor végignézem, amit Blackkel meg Remusszal művelsz... – Mosolyogva megcsóválta a fejét, én pedig értetlenül meredtem rá.
- Miért, mit csinálok velük?
- Nem vetted észre, hogy egész héten a fejüket csavargattad? – Lily kitartóan mosolygott rám, én viszont pislogva megráztam a fejem, mire felnevetett. – Először is, ott van Remus. Egész héten minden estét együtt töltöttetek, számmisztika ürügyén...
- De mi tényleg csak...
- Ezek a korrepetálások pedig – folytatta barátnőm, meg se hallva a közbeszólásomat – szép lassan esti beszélgetésekké fajultak, most meg már ott jársz, hogy Remus alig bírja levenni rólad a tekintetét.
- De én nem is... – szabadkoztam, de Lily megint csendre intett.
- Ugyanakkor Blackkel is ezt csinálod, csak másképp. Figyeltelek ám benneteket – vigyorgott huncutul. – Állandóan mosolyogtál rá, aztán szégyenlősen elkaptad a tekinteted. Tudod, hogy erre mennyire ráharapott? Ha akaratlanul is, de mindkettőjüknél megtaláltad a gyenge pontot: minden fiú szereti, ha villogtathatja a tudását a lányok előtt, és ez alól még Remus se kivétel... Bár azért rá talán kevésbé igaz... Black számára pedig elérhetetlennek tűnsz a... talán nevezhetném félénkségnek, bár szerintem te nem vagy az. Ez pedig úgy vonzza őt, mint legyet a légypapír... – Egy pillanatig még az arcomat fürkészte, majd kuncogva tette hozzá. – Bár ahogy elnézem, számodra ezek a tények merőben újak voltak.
- Figyelj, Lily... – kezdtem, mikor megtaláltam a hangom. – Ez mind szép és jó, de nem hiszem, hogy ez így igaz lenne. Én nem vagyok olyan lány, aki egyszerre két fiúnak is tetszhet. – Pirulva tettem hozzá: - Két helyes fiúnak.
Lily felnevetett, majd komolyan szólalt meg.
- Ugyan, Emily, miért hiszed, hogy nem vagy elég szép? Igenis az vagy! és ezt nem azért mondom, mert a barátnőm vagy. Nem is tudod, mennyien megfordulnának utánad a folyosón, hogyha egy kicsit több önbizalmat mutatnál. Tudod, hogy Trixy miért mondta azt, amit? Mert nem bírja elviselni, hogy nem tud felbosszantani, így ott támadott, ahol a leginkább találhat. Ő pedig kiismert már téged annyira, hogy tudja, hamar elveszted az önbizalmad. Csupán ezen kéne változtatnod, és máris jobban éreznéd magad. A szépség nem kívülről fakad – tette hozzá kedvesen mosolyogva. – Nézd csak meg Trixyt: te ezerszer jobban nézel ki nála, ő utána mégis azért járkálnak a pasik, mert magabiztos... bár szerintem csak fennhordja az orrát. Így elhiteti a fiúkkal, hogy szép.
Sóhajtottam. Tudtam, hogy igaza van, hiszen ezekkel én is tisztában voltam, mégis olyan hihetetlennek tűnt, hogy mind Sirius, mind Remus figyelmét felhívtam magamra. Mosolyogva, hálásan öleltem meg Lilyt, aki kacagva viszonozta azt.
Egyszerre csoszogó lépteket hallottunk, majd a sarkon beforduló gondnokot pillantottuk meg, aki, miután meglátott minket – önmagától teljesen szokatlanul -, nem sózott rögtön büntetőmunkát a nyakunkba (mivel már jócskán elmúlt becsengő), csupán elkezdett morogni:
- Jaj, édes jó Istenem, becsengetés után... Majmok!* – Azzal motyogva elcsoszogott.
Lilyvel hökkenten bámultunk utána, majd egymásra. Egyszerre robbant ki belőlünk hirtelen a nevetés, és jó ideig nem is bírtuk abbahagyni. Ott ültünk a nagyterem előtti márványlépcső nemtudomhanyadik fokán, és egymásba kapaszkodva röhögtünk. Végül a könnyeinket törölgetve tápászkodtunk fel a lépcsőről.
- Szerinted mit ivott? – kérdeztem Lilytől nevetve. Ő megrázta a fejét, majd az órájára nézett. Rögtön lehervadt az arcáról a mosoly, és riadtan elkapta a csuklómat.
- Emily, tudod, hogy már húsz perce becsengettek?
Tudom, hogy ennek a ténynek pánikba kellett volna ejtenie, vagy legalábbis meg kellett volna ijesztenie, de csak újra elkapott a nevethetnék. Kacagtam megállíthatatlanul. Fogalmam sincs, mi ütött belém, de roppant szórakoztatónak találtam, hogy majdnem fél órát kések a számmisztikaórámról. Lily nevetve nézett engem, majd elkezdett felfelé tuszkolni a márványlépcsőn. Mikor a lábam már magától is vitt, elköszönt, és visszaviharzott a bejárati csarnokba. Ott még visszafordult.
- Aztán fogadd meg a tanácsom! – kiáltotta, mire mosolyogva bólintottam.
Továbbra is kuncogva bandukoltam a számmisztika teremhez, majd teljes lelki nyugalommal kopogtam be az ajtón. Vector professzor igen mérgesnek tűnt, mikor beengedett a terembe, le is vont tíz pontot, de ez most teljes mértékben hidegen hagyott. Kuncogva huppantam le Remus mellé, aki – amint a professzor folytatta az órát – hozzám fordult.
- Látom, már jó kedved van. – Felvont szemöldökkel, egy félmosollyal nézett rám.
- Hihi... igen... – mókáztam, és elkezdtem lemásolni a pergamenjéről az órai munkát, önkéntelenül is közel húzódva hozzá, ami most cseppet sem zavart.
- Emily, ti ittatok?
Erre talán egy kicsit hangosabban kuncogtam fel, de megráztam a fejem.
- Az valószínűleg a gondnok volt... Hihi... Képzeld, azt mondta, majmok vagyunk... hihi... pedig mi csak beszélgettünk... bár meg is ölelt... mármint nem a gondnok... hihi...
- Khm... értem... – Valószínűleg egy szót sem fogott fel abból, amit mondtam. Én viszont zavartalanul folytattam a csevegést. Egy kívülálló szemében valóban úgy tűnhetett, mintha beszívtam volna... pedig csak szimplán jó kedvem volt.
- Mi nem ittunk... csak beszélgettünk egy jót... hihi... persze reggel még elintéztük Trixyt, meg Cissykét... hihi...
Közelebb hajoltam hozzá, hogy ki tudjam betűzni az írását. Éreztem a forró leheletét az arcomon, mire éreztem, hogy lángolni kezd az arcom, és gyorsan visszahúzódtam. Ez a kis affér mintha kissé lecsillapított volna, de a professzornak most lett elege belőlem.
- Mis Vance, most már igazán lecsillapodhatna! – csattant fel dühösen.
Remus néha mosolyogva megcsóválta a fejét, de csupán ennyi volt a véleménye egész órán. Csengő után Vector professzortól kaptam egy kis plusz házit, amiért „nem engedtem zavartalanul tanítani”, ami miatt éreztem egy pici lelkiismeret-furdalást, de különösebben nem izgatott.
Együtt bandukoltunk Remusszal bűbájtanteremhez, ahol már ott állt Lily, James, Sirius és Peter.
- Nos, gondolom, ma este is szükséged lesz arra az esti számmisztika-korrepetálásra – jegyezte meg Remus derűsen, mikor már majdnem odaértünk barátainkhoz.
- Egen, valószínűleg – feleltem szégyenlősen mosolyogva. Éreztem, hogy picit elpirulok, a felhőtlen jókedvem ugyanis már erősen alábbhagyott. Visszatért a régi Emily...
- Sziasztok – köszöntünk, mikor megérkeztünk a bűbájtanteremhez. Rámosolyogtam Siriusra, ő pedig viszonozta, de olyan szívdöglesztően, hogy inkább elkaptam a tekintetem. Lilyre esett a pillantásom, aki „én megmondtam”-tekintettel nézett rám. Vágtam egy grimaszt, és csakazértis újra Siriusra pillantottam. Nagy meglepetésemre még mindig engem nézett. Megint rámosolyogtam, miközben fél szemmel a Jamesszel és Peterrel beszélgető Remust figyeltem. Ekkor kinyílt a terem ajtaja, és Flitwick beengedett minket.
----------------------------
Este Remus újra elmagyarázta az aznapi számmisztika-feladatokat. Már körülbelül egy órája ültünk felettük, mikor egy aggasztó gondolat férkőzött a fejembe. Remus is felfigyelt rá egy idő után, hogy bizonytalanul harapdálom az alsó ajkamat.
- Emily, valami gond van? – szakította félbe a kérdéssel saját mondandóját. Ránéztem.
- Öhm... – Vacilláltam, de végül úgy döntöttem, hogy megosztom vele a kételyemet. – Csak az jutott eszembe, hogy... téged talán zavar, hogy minden este itt kell ülnöd velem, és ezt a hülye számmisztikát kell magyaráznod, amit mellesleg soha nem fogok megérteni, ahelyett, hogy a barátaiddal lógnál.
Kedvesen elmosolyodott (éreztem, hogy a szívem kihagy egy dobbanást).
- Ugyan, Emily – mondta. – Ez nincs így. Örülök, ha segíthetek neked, akár a számmisztikában, akár másban. Mellesleg egyre jobb vagy benne. – Még mindig mosolygott, én pedig önkéntelenül is viszonoztam. – És egész nap a barátaimmal vagyok már hat éve, úgyhogy azt hiszem, nyugodt szívvel mondhatom, hogy annyi untig elég a marhulásaikból. – Éreztem, hogy megkönnyebbülök ezekre a szavakra.
Tovább folytattuk a számolást, immár közelebb húzódva egymáshoz annyira, hogy a karunk összeért. Olykor félbeszakítottuk a tanulást (határozottan teljesen véletlenül), mert leragadtunk beszélgetni egy-egy témánál. Épp ezért a klubhelyiség már rég kiürült, mikor végre becsaphattam a számmisztika-könyvemet, majd sóhajtva hátradőltem a széken.
- Elfáradtál? – kérdezte Remus mosolyogva.
- Áh... – Megdörzsöltem a szemem. – Egy kicsit. Nem szeretem a számmisztikát, teljesen lefárasztja az agyam.
- Akkor miért akarsz rá ennyit gyakorolni? – csodálkozott el.
Úúú, a francba. Igaz, már jó ideje mindössze a „tanárom” miatt akarok állandó korrepetálásokat, ezt csak nem mondhattam el Remusnak.
- Mert... mert attól, hogy nem szeretem, örülnék, ha jobban menne, és akkor talán nem csak hogy sikerülne letennem belőle a RAVASZ-t, hanem talán még meg is szeretem. Mert hát, ugye, aki jó valamiben, azt általában szereti is.
- Okos gondolat – mosolygott Remus. Könyörgöm, ne nézzem rám így... Inkább elkaptam a tekintetem, és felálltam az asztaltól. Ő követte a példámat.
- Nahát, akkor, jó éjt, Emily – köszönt el, és már fordult volna meg, mikor – fogalmam sincs, milyen megfontolásból – egy gyors puszit nyomtam az arcára. Aztán meglepődve saját magamtól, villámként feliszkoltam a hálóterembe.
---------------
*A gondnok mondatát egy barátnőmmel történt esetből vettem. Az egyik tanár ugyanezt mondta neki egy hasonló szituációban, úgyhogy ebbe kéretik nem belekötni. :)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
