|
12. fejezet
2007.07.18. 16:48
Szerző megjegyzése: Sejthető, hogy a Roxfortban semmi nem maradhat titokban. James megkapja végre a jól megérdemelt büntetését, Emily pedig elbizonytalanodik.
Hm, puha párna, melegség, finom Sirius illat... Nem akartam kinyitni a szemem, csupán élvezni ezt a nyugalmat. Végül mégiscsak megtettem, és az első dolog, amit megláttam, Sirius arca volt, igen közel az enyémhez. Szeme csukva, ajkain édes mosoly bujkált és nyugodtan szuszogott. Elmosolyodtam a látványra. És el se hittem, hogy ekkora csoda ért: tényleg a barátnőjének akar?
Aztán betolakodott a fejembe egy halom kétség. És mi van, ha tegnap nem is gondolta komolyan? Bár a randi nem ezt tükrözte. És hogyha nem leszek neki elég jó, ha megun? És Remus? Vele mi lesz? Hogy fogok így a szemébe nézni? Hozzám fog szólni egyáltalán? És Lily? Neki vajon mi lesz a véleménye a fejleményekről? Na és James? Tényleg véglegesen megutált?
Rengeteg kérdés, és egyikre sincs válasz.
Lassan megmozdultam, és a hátamra gördültem. Sirius rögtön mordult egyet, és kinyitotta a szemét.
- Így akarok minden nap felkelni – mosolygott rám vidáman csillogó szemekkel.
- Nem hiszem, hogy megoldható – ráztam a fejem.
Ásított egyet, majd újra felém fordult.
- Mennyi az idő? Szerinted lemaradtunk a reggeliről? – Kérdését hasa hangos korgása nyomatékosította.
A jobb karom a magasba emeltem, hogy megnézhessem az órám, aztán nyomban fel is ültem, mikor megláttam az időt.
- Te jó ég, nem csak a reggeliről, de már lassan ebéd lesz! – mondtam bepánikolva, és kiugrottam az ágyból. Sirius ellenben továbbra is nyugodtan fetrengett a helyén.
- Szuper! Mennyi van még addig? – Nyújtózott egyet.
- Fél óra, körülbelül – feleltem, miközben egy hirtelen talált fésűvel végigszántottam párszor a hajamon. Pillantásom a még mindig az ágyban hentergő Siriusra esett.
- Sirius, légy szíves, menjünk. McGalagonytól már így is kapni fogunk, de legalább a délutáni órákról ne maradjunk le! És szeretnék még zuhanyozni, fogat mosni, átöltözni... ahogy, gondolom, te is.
Érveim hatottak rá, mert sóhajtva kimászott az ágyból, odajött hozzám, és egy puszit adott az arcomra. Pirulva rámosolyogtam, majd, mikor neki is sikerült úgy ahogy rendbe szednie magát, elhagytuk a szobát.
Teljesen kihalt volt minden folyosó, csak a tantermekből szűrődtek ki a szokásos tanóra hangjai (robbanások, kiabálások, monoton magyarázatok). Csendben bandukoltunk a Griffendél-torony felé, bár én mindvégig úgy éreztem, hogy jó lenne mondani valamit. A klubhelyiség is teljesen üres volt, valószínűleg mindenki az órán punnyadt.
Amint felértem a hálóterembe, első utam a fürdőbe vezetett, hogy letusolhassak végre. Jólesően megborzongtam a vállamra zúduló forró víztől, és még tíz percen keresztül élveztem a meleg vízcseppeket. Mikor mindennel elkészültem, és már át is öltöztem, nyílt az ajtó, és Lily viharzott be rajta. Mikor meglátott, egy pillanatra megtorpant, majd odasietett hozzám, és gyorsan megölelt. De mikor eltolt magától, az arca inkább dühös volt, semmint megkönnyebbült.
- Emily, el tudod képzelni, mennyire aggódtam!? – támadt rám. – Este egyetlen szó nélkül kirohansz, oké ezt meg is tudom érteni, mivel James borzasztó dolgokat mondott, de aztán semmi hír felőled! Lupint meg Blacket sikerült leállítanunk, és a gyengélkedőre küldenünk, de aztán már csak Remus jött vissza. – Most már némileg lenyugodott. – Szegény... már szinte mindenki felment akkor, úgyhogy nem volt túl feltűnő, de úgy nézett ki, mint valami élőhalott. És szörnyen összetörtnek tűnt. Aztán ma reggel nem vagy az ágyadban, és kihagyod az első három órát, Black szintúgy. Mostanra már olyan pletykák is szárnyra kaptak, hogy együtt töltöttétek az éjszakát a Szükség Szobájában. – Pillantása egyetlen dolgot tükrözött: azt ne merd mondani, hogy igaz!
Erre elpirultam, és lesütöttem a szemem.
- Hát... öh... tényleg oda mentem az este, hogy át tudjam gondolni a dolgokat... – Mindent töviről-hegyire elmeséltem neki, ő pedig egyre nagyobb szemekkel fogadta a híreket.
- Remus... Remus vérfarkas? – habogta. Na tessék, megfogta a történet legfontosabb szálát.
Csupán bólintottam, ugyanis nem volt rajta mit magyarázni. Inkább csendben vártam, hogy mikor fog leteremteni. Először is döbbenten lehuppant egy ágyra, és pedig türelmesen álltam felette, amíg napirendre nem tért a dolog fölött.
- Szóval akkor most Blackkel jársz? – nézett rám nyomatékosan.
- Igen...
Erre rosszallón megcsóválta a fejét.
- Pedig Remusszal sokkal jobban összeillenél – mondta. – És ő meg is érdemel téged. Blacknek, akármit mondott is, csak addig kellesz majd, amíg le nem fekszel vele, aztán rövid úton dobni fog.
Az ajkamba haraptam, de most az egyszer nem akartam vele egyetérteni.
- Őszintének tűnt, mikor beszélt – mondtam. – És... előtte, este is más volt... és... ha csak arra utazna, akkor már megtette volna, mert volt rá lehetősége. Mégsem történt semmi, és egyáltalán nem tűnt csalódottnak, ma reggel is nagyon aranyos volt.
- Ugyan már – ráncolta a szemöldökét Lily. – Csak el akarja altatni a gyanakvásodat, hogy könnyebben odaadd magad neki, aztán le is vagy tudva.
- Lily, kérlek – néztem rá keményen. – Én beszélgettem vele, én hallottam, mit mondott, én láttam a szemét, mikor rámnézett, én figyeltem a reakcióit.
- És Remust békén hagyod? – tért át hirtelen másik témára.
Sóhajtottam, és tanácstalanul lehuppantan az ágyra, vele szemben.
- Azt kéne – szóltam halkan, aztán megráztam a fejem. – De olyan nehéz... Nem tudom... csak azt, hogy nem akarom egyiküket sem szomorúnak látni.
Lily egy ideig sajnálkozva fürkészett, aztán megszólalt:
- Én akkor is azt mondom, hogy nem lett volna szabad Remust elengedned.
--------------------
A mai napon aztán valami olyat tettem, amit még soha. A torkomban dobogott a szívem, mikor Siriusszal kézenfogva léptünk be a nyüzsgő nagyterembe. Legelőször a griffendélesek figyeltek fel ránk, és végig kíváncsi, féltékeny vagy épp pletykaéhes tekintetek kísértek minket, amikhez hamar csatlakoztak a hollóhátas, hugrabugos és mardekáros tanulók is. De tulajdonképpen először nem is értettem, hogy mi olyan nagy szenzáció abban, hogy Sirius Blacknek új barátnője van. Aztán beugrott, amit Lily mondott még a hálóteremben: hogy egy pletyka szerint az éjszakánk a Szükség Szobájában elég mozgalmasan telt.
Én végig magam elé meredve haladtam Sirius mellett, aki érezhette a zavartságomat, mivel bátorítóan megszorította a kezem. Mikor a közelükbe értünk, félve néztem a barátainkra. Leginkább Remus tekintetét kerestem, de ő makacsul olvasta az egyik tökleves kancsónak támasztott könyvét, miközben a levesét kanalazta. Lily, aki James mellett ült, aggódva nézett rám, de én most inkább a fiú reakciójára voltam kíváncsi. James mogorván, gyanakodva fürkészett hol engem, hol Siriust, de mikor találkozott a tekintetünk, mérgesen elfintorodott, és visszafordult a tányérjához.
Leültünk hozzájuk, ám Sirius köszönésére is inkább csak morgás volt a válasz, aztán szótlanul foglalatoskodtak tovább az ebédjükkel. Egyedül Lily volt az, aki megpróbált társalgást kezdeményezni. Már épp hozzáfogtam volna az evéshez, mikor megszólalt. Bár nem hiszem, hogy a legjobb megjegyzést tette.
- Sokáig tartott, amíg elkészültetek. – Kedvesen mosolygott, amiért nagyon hálás voltam. De James sajnos ráharapott a felszólalásra.
- Biztos lezavartak még egy gyors menetet kaja előtt – morogta, de ügyelt rá, hogy jól halljuk a szavait.
Meghűlt bennem a vér, és most az egyszer igazán nagy késztetést éreztem rá, hogy lekeverjek neki egyet. Remus félrenyelt, amint meghallotta a mondatot, és most végre - köhögve - felnézett. Én azonban nem fordítottam rá a tekintetem, nem bírtam volna a szemébe nézni. A közelünkben ülők is visszafojtott lélegzettel várták, hogy mit lépünk erre. Éreztem, ahogy Sirius megfeszül mellettem, és pár pillanatig ő sem szólt semmit. Valószínűleg ő is alig hitte el, hogy ezt pont a legjobb barátja mondta. És csak hab a tortán, hogy McGalagony is pont ekkor érkezett meg hozzánk, valószínűleg azzal a céllal, hogy jól leteremtsen engem és Siriust. Azonban amint meghallotta James szavait, megtorpant, és döbbenten meredt ránk.
Én viszont meg se tudtam szólalni; dermedten, falfehér arccal ültem a helyemen, bár most inkább azért, mert a dühömet próbáltam visszafojtani. Hogy jön ő ahhoz, hogy ilyeneket állítson!? Hogy van képe olyannak beállítani, aki ilyen könnyen odadobja magát egy fiúnak!?
Sirius és Lily egyszerre akartak megszólalni, de mielőtt erre sort keríthettek volna – vagy akár csak én magam is felfoghattam volna, hogy mit teszek -, a kezem máris csattant James arcán, de úgy, hogy az még nekem is fájt. Aztán sietős léptekkel, szó nélkül kiviharzottam a nagyteremből.
Nem törődtem az egem követő tekintetekkel, sem McGalagony és Lily utánam küldött kiáltásával, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ez ugyanaz a James Potter, akit én megismertem, kedveltem és folyamatosan védtem Lily puffogásaival szemben. Az egyik reggel feltett kérdésemre tehát megkaptam a választ: igen, James véglegesen megutált.
Hirtelen lefékeztem annak a folyosónak a közepén, ahol jártam, és körülnéztem, megpróbálva betájolni, hol vagyok. Mindhiába; hirtelen fogalmam sem volt, hova érkeztem. Előttem üres folyosó, mögöttem üres folyosó és egy falikárpit, mellettem pedig a falon csupán egyetlen kép volt, bár jelenleg csak az üres vászon látszott. A másik oldalamon azonban egy nagy ablak foglalta a helyet, amin vidáman sütött be a déli napfény. Jobb híján az ablakpárkányra telepedtem, a homlokomat pedig a hideg üvegnek nyomtam.
Odakint már alig látszott valami a hétvégén lehullott hóból, a parkban lucskos volt a föld, és a fák ágai is visszatértek szokásos kora őszi színvilágukhoz.
Minél tovább néztem a kinti tájat, annál inkább megnyugodtam. Tudtam, hogy hamarosan becsengetnek a következő órára, de nem akartam megmozdulni, nem akartam többiekkel találkozni, nem akartam az újabb pletykákat hallgatni.
Pár perc múlva halk lépteket hallottam magam mögül, majd Sirius hangját, immár egész közelről.
- Emily... – szólt, és megállt előttem. Pislogtam egyet, és elfordítottam a tekintetem a birtokról, hogy ránézhessek. Arca aggodalmat tükrözött.
– Jól vagy? – kérdezte, és végigsimított az arcomon. Jól esett az érintése.
- Semmi bajom – mosolyodtam el.
Ekkor egy hirtelen mozdulattal előhúzott valami a talárja zsebéből, majd felém nyújtotta.
- Gondoltam, éhes vagy – magyarázta, látva kérdő tekintetemet.
Elvettem a csomagot; sima szendvicsek voltak benne, de csak ekkor döbbentem rá, hogy bizony tényleg korog a gyomrom.
- Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan.
- Nincs mit. – Leült velem szemben az ablakpárkányra, és tekintetét az enyémbe fúrta. Álltam a pillantását, habár nem tudtam, mi vele a célja. Végül ő szólalt meg először.
- James borzasztóan viselkedett – mondta, miközben továbbra is engem fürkészett.
Sóhajtottam.
- Hagyd, Sirius – intettem. Nem akartam, hogy szidja vagy esetleg védje a barátját. Bár kétlem, hogy ez utóbbira készült volna.
- Miért? – ráncolta a szemöldökét.
- Mert... nem akarlak ennél jobban is szétszakítani titeket. Remusszal már így is rendesen összebalhéztatok...
- Annak megvolt az oka!
- Micsoda? Hogy kinek a karjába omoljak? – Megcsóváltam a fejem. – Teljesen értelmetlen volt, és nekem nem is lett volna szabad hagynom, hogy idáig fajuljon a dolog. – Most elfordítottam a fejem, hogy erőt gyűjthessek kimondani azt, amin az elmúlt öt percben gondolkodtam. – Nem lett volna szabad hagynom, hogy Remus kilépjen azon az ajtón.
- Remek! – csattant fel Sirius keserűen. – Te is jókor szólsz! Akkor minek velem vagy, ha őt szereted?
- Nem-nem! – tiltakoztam kissé ijedten. – Félreérted! Csak arra akartam kilyukadni, hogy nem engedhettem volna el, meg kellett volna beszélnünk a dolgot, hogy... – Még mindig nem néztem rá. Rettentő nehéz volt kimondani a következő szavakat. – Vissza kellett volna, hogy utasítsalak...
Ránéztem, de az arca hirtelen szobormerevvé változott.
- Nem azért, mert nem akarok veled lenni – folytattam szomorúan -, hanem mert... Remusszal is szeretnék... – Éreztem, hogy ez így nem lesz jó, az érzéseimről ráadásul nagyon nehéz volt beszélnem, főleg, hogy én sem igazán értettem őket. – Mindkettőtöket igazán, igazán kedvelem, csak éppen máshogy. És az a baj, hogy egyikőtöktől sem tudok elszakadni.
- De Remus elment, szabad utat engedett nekünk! – tiltakozott, és máris láttam, hogy nem fogja hagyni magát. – Akkor... most mi a probléma? – Közelebb csusszant hozzám, így a lábunk már összeért. – És ha segítenék, Emily? Segítenék elfeledtetni Remust? – Maga felé fordította az arcomat, és elszánta a szemembe nézett. – Segítek... – ismételte halkan. – Mindent elkövetek, mert... – most ő volt az, aki félrepillantott, az arca pedig zavart tükrözött - ...nem akarom, hogy... nem akarlak elveszíteni. – Az utolsó szavakat csak suttogta, én pedig éppenhogycsak hallottam, mit mondott. A szavaira elfogott valami jóleső melegség.
- De... mégiscsak a barátod... Képes lennél megbántani az egyik legjobb barátodat? Csak mert most éppen... – Megakadtam. Hát ez abszurdum. Nem rég még én bizonygattam Lilynek, hogy Sirius szándékai igenis komolyak, most meg én magam kérdőjelezem meg ugyanezt.
Sirius visszafordult felém.
- Nem érted, Emily, hogy én tényleg komolyan gondolom? – kérdezte.
- De... miért hiszed, hogy pár hét múlva is így fogsz érezni?
- Csak tudom – vágta rá. – Meg kell bíznod bennem.
Bízni... ez a legnehezebb, főleg egy Sirius-fajta fiúban. Lilynek könnyű volt bizonygatni, hogy tényleg szeret, de most így „élőben” egészen más, mint gondoltam.
Sóhajtottam, és szinte kényszerítettem magam, hogy most az egyszer végre határozott legyek. Úgyhogy belenéztem a sötét szemekbe, és elmosolyodtam.
- Rendben...
Felcsillant a szeme, és az ő szája is mosolyra húzódott, majd lepattant az ablakpárkányról, hogy mellém lépjen.
- Szóval hiszel nekem? – súgta, és újra végigsimított az arcomon.
Bólintottam.
- Hagyod, hogy... hogy boldoggá tegyelek?
Újra bólintottam, mire egyik kezével megfogtam az arcomat, és nagyon közel hajolt hozzám, csupán pár centi választott el minket.
- És egy utolsó kérdés – villant meg pajkosan a szeme. – Megcsókolhatlak?
A közelségétől és illatától kissé kábán, de bólintottam, miközben a szívem majd’ kiugrott a helyéről. Sirius nem tétovázott tovább, a tenyerébe fogott arcomat kissé megemelte, majd puha ajkait az enyémre tapasztotta. Újra átjárt az a forró bizsergés, mint tegnap délután a jégen, és máris visszacsókoltam, mire ő még hevesebb lett. Egyik karommal átfogtam a nyakát, ő pedig szabad kezét a derekamra tette. Közelebb húztam magamhoz, mire a nyelve is beszállt a játékba. Hevesen csókoltuk egymást, és picit megborzongtam, mikor Sirius ujjai újfent a pólóm alá tévedtek, immár ügyelve arra, hogy az érzékeny részeimet elkerülje. Alig fogtam fel, mi történik, tökéletesen üres volt az agyam, és az egyre súlyosabbá váló levegőhiány sem zavart túlzottan. Sirius fantasztikus csókja miatt bármikor képes lennék vállalni a fulladást.
De aztán mégis elváltunk egymástól, bár nem önszántunkból. A csengő volt a bűnös, amit mikor meghallottunk, rögtön elszakadtunk, de Sirius arca továbbra is közel volt hozzám. Mindketten igen szaporán kapkodtuk a levegőt, mintha csak kilométereket futottunk volna, és ahogy Sirius, valószínűleg én is teljesen kipirultam.
- Órára kell mennünk. – Fogalmam sincs, hogy sikerült megszólalnom, mivel igencsak beleszédültem ebbe a csókba.
Sirius vágott egy csalódott fintort, de hátralépett, így én is fel tudtam állni. A folyosó továbbra is olyan kihalt volt, mint amikor idetévedtem.
- Ööö, hol vagyunk? – néztem körbe, mire Sirius halkan s kissé rekedten felnevetett.
- Erre gyere – fogta meg a kezem, majd vezetni kezdett.
Csendben róttuk a folyosókat, én pedig még mindig azon voltam, hogy kiűzzem az agyamból Sirius ajkainak érintését – ezért vagy percenként kénytelen voltam enyhén megrázni a fejem. A bejárati csarnokba lyukadtunk ki, pont, mikor felhangzott a második csengőszó is, jelezve, hogy kezdődik az óra. Egy futó csókkal köszöntem el Siriustól, aztán már indultam is volna. De ő hirtelen elkapta a karom, és visszarántott magához. Alig eszméltem fel, és már újra a karjaiban voltam, ő pedig hosszan és forrón csókolt. Mikor elváltunk, mosolyogva nézett rám. Pirulva viszonoztam, majd most már tényleg elviharzottam számmisztikára.
Számmisztika... csak lassan fogtam fel, mit jelent ez, de tovább futottam fel a teremhez. Szerencsémre Vector professzor csak ekkor nyitotta ki az ajtót, így utolsóként én is be tudtam slisszolni. A legtöbben már elfoglalták a megszokott helyüket, és épp pergameneket és a könyveiket pakolták ki. Összeszorult a szívem, mikor láttam, hogy a pad, ahol eddig Remusszal ültem, üres, a fiú pedig elöl ül egy hollóhátassal. Megpróbáltam nem mutatni a csalódottságomat, és odaballagtam egy egyedül lévő hugrabugos lányhoz. Már csak azért sem akartam a közös padunkba ülni. A tekintetek végigkísértek, amíg átvágtam a termen, és sutyorgást hallottam a hátam mögül.
- Leülhetek? – mutattam az üres helyre a hugrabugos mellett. A lány mosolyogva bólintott, mire megkönnyebbülten lehuppantam.
Vector professzor még egyelőre a pergamenjeit rakosgatta, így a lány felém fordult.
- Egyébként Anne vagyok – mutatkozott be. – Anne Davis.
- Én pedig... – kezdtem, de ő mosolyogva bólintott.
- Emily Vance.
Csak pislogtam, mire a lány kuncogva magyarázta:
- A fél suli rólad, Sirius Black és Remus Lupin hármasáról beszél. – Azt hiszem, minden vér kifutott az arcomból.
- Remek – nyögtem kétségbeesetten.
- Igaz, hogy aznap este, mikor Siriusszal randiztál, megcsókoltad Lupint, majd Blackkel lefeküdtél a Szükség Szobájában? – tudakolta kíváncsian.
- Te jó ég, nem! – tiltakoztam hevesen, miközben éreztem, ahogy a szégyen kis lángja alattomosan befészkeli magát a gyomromba, majd felfedezőútra indul a torkom felé. Ez most pont úgy hangzott, mintha valami ribancnak hinnének. Eddig azt hittem, nem érdekel túlságosan az emberek rólam alkotott véleménye, ez azonban már durva. És ez biztos Remus fülébe is eljutott... Felé kaptam a tekintetem, de a fiú úgy tűnt, szorgalmasan jegyzetel.
- És tényleg felpofoztad James Pottert ebédnél? – kíváncsiskodott tovább Anne. Mit ne mondjak, kezdett idegesíteni ezzel a kérdezősködésével.
- Igen – morogtam kelletlenül.
- Hölgyeim, befejeznék a trécselést? – hallottam a professzor hangját. Mindenki felénk fordult, én pedig piros arccal bólintottam, miközben Remust kerestem a tekintetemmel. Habár csak egy másodpercre, de találkozott a pillantásunk, ám ettől csak még rosszabbul éreztem magam. Fájdalom, düh, csalódottság... ezt olvastam ki a szeméből. De tényleg mind nekem szólt? Nem tudtam megállapítani, mert rögtön el is fordult.
Anne nem zargatott tovább a kérdéseivel, így nyugodtan emésztgethettem magam a szégyen és szomorúság kínzó bugyrában. Az órán is alig figyeltem oda, így megkönnyebbülten léptem ki a teremből a csengőszó után. A folyosón aztán egyenesen McGalagonyba botlottam.
- Vance, épp magát keresem – szólt, mikor meglátott.
- Igen, tanárnő? – kérdeztem udvariasan, habár sejtettem, mit akar.
- Először is – kezdte szigorúan. – Fél hatra várom önt és Mr Blackket az irodámba a mulasztásaik miatt. És, kérem, a khm... együttléteiket ne kürtöljék szét az egész iskolában.
Elpirultam és máris ellenkezni akartam, de ekkor Remus lépett ki a teremből, McGalagony pedig – engem még mindig maga mellett tartva – rögtön lecsapott rá.
- Mr Lupin, egy pillanatra! – hívta oda hozzánk.
Remus nem nézett rám, hiába kerestem a tekintetét.
- Emlékeztetném magukat, hogy ezen a héten önök felügyelik a negyedik és ötödik emeleti folyosót. Úgyhogy úgy készüljenek, hogy nyolctól éjfélig a feladatukat végzik majd.
Azzal egy biccentés után távozott. Remus és én reflexszerűen összenéztünk, de ez sem tartott tovább pár pillanatnál, mert aztán szó nélkül elviharzott. Én pedig csak álltam, és néztem utána, miközben arra gondoltam, hogy hogyan űzzem ki úgy a fejemből, ha egy héten keresztül, minden este órákon át egymás társaságában leszünk.
Hm, semmi cím nem jutott az eszembe... De a véleményeket ne felejtsétek ám el, mert azok mindig jól jönnek. ;)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
