|
16. Szerelem és barátság
2007.07.18. 16:54
Szerző megjegyzése: Nos szerintem ritka pocsék fejezet lett, de majd ti eldöntitek, hogy érdemes volt-e ilyen sokat várni rá. :P A fejeztről: ama bizonyos este után is folytatódik az élet, csak épp ezt a folytatást mindenki máshogy képzeli. Véleményeket szeretnééééék! ^^
- Gyerünk, Emily, ébresztő!
Álmosan nyögve fúrtam az arcom a párnába, és nem mozdultam. Barátnőm hangja sokszorosan felerősítve hatolt a fülembe, csak még jobban kínozva így is hasogató fejem.
- Gyorsan, ki az ágyból!
- Lily, nem lehetne csak egy oktávval csendesebben? – nyöszörögtem halkan, remélve, hogy barátnőm így is meghallja, ugyanis az ennél hangosabb beszéd nem állt módomban.
- Nem. – Majd egy mozdulattal lerántotta rólam a takarót. – Irány a nagyterem, öltözz.
- Menj egyedül, én átalszom a napot.
Ahogy hallottam, Lily eltrappolt (valójában nem lehetett nem hallani, ugyanis úgy dübörgött, mintha elefántnak képzelné magát – szerintem direkt csinálta). Már épp újra visszazuhantam volna az álmok birodalmába, mikor valami hideg loccsant rám. Érdekes módon – bár számomra teljesen érthető volt – nem ugrottam ki az ágyból, nem visítoztam, és nem kergettem Lilyt át a szobán, csupán csendesen tűrtem, hogy a vízcseppek lecsurogjanak az arcomon és beleszívódjanak a párnámba. De azért egy megjegyzést nem bírtam ki.
- Lily, ez lesz az új hobbid? - Csak halkan és csendesen jegyeztem meg, egyrészt mert tudtam, hogy még mindig dühös, másrészt mert még ez is megerőltető volt.
Meghallotta.
- Csak amíg folytatod ezt a stílust – felelte szárazon, majd becsukódott mögötte a hálóterem ajtaja.
Se kedvem, se energiám nem volt a válaszán töprengeni, így hamarosan sikerült visszaaludnom.
--------------------
Mikor legközelebb felébredtem, az első dolog, amit megállapítottam, hogy a fejfájásomat nem sikerült kialudnom, a második, hogy a hálóterem tökéletesen üres, a harmadik pedig, hogy még világos van.
Éljen.
Kimásztam az ágyból, közben pedig a tekintetem az éjjeliszekrényemre tévedt. Azon egy átlátszó folyadékot tartalmazó fiola feküdt. Sejtettem, hogy Lily hagyta itt, így az első dolog után, ami eszembe jutott, csuklottam egyet.
De nem, emlékeztettem magam, hiszen tegnap este Siriusszal nem történt semmi. Legalábbis ahogy emlékeztem.
Aztán megláttam a bájital mellett egy cetlit is.
Másnaposságra... Bár nem érdemelnéd meg.
Lily
Az idegességtől görcsbe rándult gyomrom azonnal megnyugodott, és gondolkodás nélkül felhajtottam a keserű italt. Rögtön éreztem a hatását: a fejfájásom megszűnt, háborgó hasam már nem háborgott többé, és a fáradtságom is elmúlt. A nyomott hangulatom viszont megmaradt, bár gőzöm sem volt róla, hogy miért ilyen rossz a közérzetem. Betudtam a másnaposság gyógyíthatatlan tünetének.
Negyedóra alatt összekaptam magam, és lebattyogtam a klubhelyiségbe. Tekintettel a tegnapi kis mulatozásra, leginkább csak alsóévesek voltak lent, de láttam pár nagyobbat is, az egyik sötét sarokban pedig a tekergők kuporogtak. Ideges lettem, mikor Siriusra néztem. Tudtam, hogy emlékszik a tegnap estére, hiszen nekem is csak alig néhány kósza perc volt ködös.
Megcsapott a szégyenérzet, mikor felidéztem az akkori önmagam. Az, hogy szinte letepertem Siriust... mintha nem is én lettem volna.
Végül vettem egy nagy levegőt, és odaslattyogtam hozzájuk. Négyük közül egyedül Remus volt teljesen éber. Mikor odaértem, épp a pennájával böködte Jamest, hogy szálljon már le ugyan a pergamenjéről.
- Sziasztok – köszöntem.
A maradék három is felkapta a fejét, bár Peter csupán intett egyet mintegy üdvözlés gyanánt. James álomittasan motyogott valamit, Sirius viszont máris húzott volna az ölébe, hogy egy üdvözlő-csókkal letámadjon, de én csak egy rövid puszit adtam neki, és rögtön Remushoz fordultam.
- Nem láttad Lilyt véletlenül?
- Lily? Hol? – kapta fel a fejét James, majd miután rájött, hogy barátnőm csak szóbelileg van jelen, nyögve visszaroskadt, és valami olyasmit motyogott, hogy már megint elszúrta.
- Mi történt? – ültem le közéjük.
- Tegnap este Lily meglátta Monica Sandersszel – felelte Remus, James felé bökve a fejével.
- Hogyhogy meglátta? – vontam fel a szemöldököm. – Mármint...
- Csak smároltunk, a fenébe is! – csattant fel James.
- Oh – bólintottam. Le kéne állítani fantáziámat. – És? Lily jelenetet rendezett, vagy mi?
- Dehogy – legyintett Remus. – Tudta, hogy azzal csak magát járatná le, hiszen közte és James között nincs is semmi. – Erre az említett keserves hangot adott ki. – De látszott rajta, hogy féltékeny, és utána már elég ingerült volt, főleg ma reggel. Sőt – ráncolta a szemöldökét -, indokolatlanul dühöngött ennyire szerintem.
Egy kellemetlen gondolat kezdett kialakulni a fejemben.
- Öhm... ez... ez mikor volt? – kérdeztem rosszat sejtve.
- Hát... olyan fél egy körül – felelte Remus elgondolkodva. – Igen, körülbelül annyi lehetett az idő.
- Akkor szerintem az nem csak James miatt volt – nyögtem ki.
- Hanem? – vonta fel a szemöldökét mind Remus, mind az említett.
Értetlenül meredtem rájuk: nem is tudják, hogy tegnap este...? Siriusra néztem, aki jelezte, hogy még nem volt alkalma beszámolót tartani.
- Hát... öhh... – habogtam zavartan, de James közbeszólt, miközben Sirius és köztem járatta a pillantását.
- Tényleg, veletek mi volt? – Most, hogy már nem az ő sanyarúsága volt a téma, egyszeriben sokkal elevenebbnek tűnt. – Hová tűntetek a buli közepén, mi?
Éreztem, hogy vörösödök, és inkább felpattantam.
- Megyek, megkeresem Lilyt.
Utolsó pillantásom Remusra vetettem, aki megkövülten nézett rám, aztán már csak a Siriust izgatottan faggató James hangját hallottam, mielőtt bezárult volna mögöttem a portrélyuk.
Úgy gondoltam, majd később foglalkozok a klubhelyiségben hátrahagyott problémával, most inkább Lilyt akartam megtalálni. Első utam a könyvtárba vezetett, és sejtésem helyesnek is bizonyult, ugyanis az egyik asztalnál ült, könyvekkel barikádozva el magát.
- Szia – ültem le hozzá. Nem nézett fel, csak hümmögött. – Köszi a bájitalt.
Biccentett egyet, fel sem nézve a házijából. Egy ideig csendben figyeltem, ahogy ír, majd – mikor már nem bírtam a csöndet – megszólaltam.
- Lily... most mérges vagy rám?
Még leírta a mondatot, és csak azután nézett fel.
- Blackre haragszom inkább – mondta -, hogy képes lett volna kihasználni, hogy sokat ittál. – Itt szúrósan nézett rám.
- Ő nem akarta kihasználni! – védtem Siriust. Talán kissé túl hangos voltam, mert többen is kíváncsian lestek felénk, és a könyvtáros banya is olyan gyilkos pillantást vetett ránk, hogy jobbnak láttam jegelni a témát. Sóhajtottam. – Oké, majd beszélünk, ha búcsút mondtál a könyveidnek – pillantottam az asztalon álló halomra, majd felálltam és távoztam a könyvtárból.
Hirtelen nem is tudtam, hová menjek, a klubhelyiség ugyanis nem vonzott túlzottan. Végül gondoltam egyet, és a park felé vettem az irányt.
Öt perc múlva már a birtok zöld füvét tapostam. Nem volt túl szép idő, a napot szürke felhők takarták, és hideg szél fújt. Átkoztam a fejem, amiért egy szál pulóverben indultam sétálni, de gondolkozni akartam, és egy kicsit egyedül lenni.
Azt tisztán éreztem, hogy Lily nem volt teljesen őszinte, mert tudtam, hogy rám is haragszik, bár hogy miért, az nem igazán volt érthető számomra. Majd megkérdezem tőle.
Sirius viszont már egy másik dolog. Nem tudtam, hogyan viselkedjek vele a tegnap este fényében, és volt egy olyan sejtésem, hogy az az affér biztos beindított nála valamit. Egy olyan valamit, amiben én még mindig nem voltam biztos, hogy akarom-e. Egyrészt két hónap azért nem olyan sok idő, bár talán már az is csoda, hogy Sirius eddig bírta. Másrészt viszont... két hónap az mégiscsak két hónap, én pedig már tizenhét éves vagyok, szóval igazán nem kéne berezelnem, ha valaki megemlíti nekem a szexet.
Tényleg tanácstalan voltam.
Már körbejártam a birtokot, és egyre jobban fáztam, ezért úgy véltem, ideje lenne visszamenni a kastélyba, főleg, hogy még három dolgozat várt rám. A gondolatra görcsbe rándult a gyomrom. Hogy húzzam egy kicsit az időt, még elindultam a tó felé.
Egyszer csak halk léptek zajára lettem figyelmes, de mielőtt még akár csak hátrafordulhattam volna, két erős kar átölelte a derekam, és meleg leheletet éreztem az arcomon.
- Hát te meg mit csinálsz itt kint egyedül? – kérdezte halkan Sirius.
- Csak sétálgattam – simítottam végig engem ölelő karján.
- Ugye tudod, hogy tegnap este nagyon klassz voltál?
Erre a kijelentésre azt tettem, amit minden hozzám hasonló lány tett volna: zavarba jöttem. Mégse tudtam megállni, hogy enyhén el ne mosolyodjak.
- Mi lenne, ha megismételnénk? – folytatta Sirius, még mindig halkan. – Persze Evans nélkül...
Egyértelmű volt, mire gondol, egy darabig mégse szólaltam meg. Még mindig nem tudtam, akarom-e.
- Majd... meglátjuk – böktem ki végül.
Nem elégedett meg a válasszal.
- De most komolyan – fordított szembe magával, és nézett a szemembe. – Mondjuk, ma este a Szükség Szobájában?
Hé, állj, állj!
- De holnap tanítás van – ellenkeztem erőtlenül.
Valószínűleg félreértette a szándékaimat, mert halkan felnevetett.
- Ugyan már, Emily, az legyen a legkisebb gondunk.
- De nem szeretnék megint büntetőmunkát kapni – magyaráztam.
- Azt ne mond, hogy te nem élvezted azt az egy hetet – vigyorgott, amivel sikerült elérnie, hogy elpiruljak.
- Csak szerdáig – vágtam rá gondolkodás nélkül, aztán zavartan elkaptam a tekintetem vigyorgó arcáról. – De mindegy – ráztam meg enyhén a fejem. – Megint mindenki rólunk beszélne, és azt nem szeretném.
- Mintha egyszer azt mondtad volna, hogy téged nem érdekel mások véleménye – vonta fel a szemöldökét, és már nem mosolygott. – Különben is, ez hülyeség. Azt pedig észrevehetted volna már, hogy ez velem együtt jár.
- De... nem csak az... – mondtam feszengve. Zavart ez a komoly hangnem. – Muszáj ezt itt kint megbeszélni? Hűvös van... – Már indultam volna a kastély felé, de Sirius elkapta a karom.
- Nem – szólt, és visszahúzott. – Tudni szeretném, mi bajod van. Arra rájöttem, hogy nem akarsz velem lefeküdni, de hogy miért, azt még mindig nem értem. Hiszen könyörgöm, tizenhét éves vagy!
Huh. Hát arra nem számítottam, hogy ilyen nyíltan meg fogja kérdezni.
- Ez nem életkortól függ! Csak... még nem szeretném, még... nem tudom, miért, egyszerűen csak... – Alig mertem ránézni, és tudtam, hogy mit gondol. Szánalmas lehettem ezzel az erőtlen hablatyolással. – És... Lily már a tegnapiért is tök mérges...
- Hát ez remek! – csattant fel hirtelen. – Evans? Áruld már el nekem, hogy kicsoda ő? – Értetlenül és kissé ijedten meredtem rá. – Mert sem az anyád, sem senkid! Mióta mondja meg ő neked, hogy mit csinálj? Azt hiszem, magadtól is vagy elég értelmes ahhoz, hogy egyedül dönts a saját életedről!
- Lily a legjobb barátnőm! – Merlin. Veszekszem Sirius Blackkel.
- Hát nem tudom, milyen barátnő az, aki irányítani akarja a másikat.
- Ő nem akar irányítani! Csak... csak foglalkozik velem.
- Nevezd, aminek akarod. Akkor sem értem, hogy miért ő mondja meg, kivel feküdj le, és kivel ne.
Hurrá. Ugyanoda jutottunk vissza.
- Én is el tudom dönteni, hogy mit akarok!
- Remek – biccentett Sirius. – Akkor bizonyára tudsz mondani egy értelmes okot arra, hogy miért nem akarsz együtt lenni velem este. Persze azon kívül, hogy a drága barátnőd nem szeretné – tette hozzá gúnyosan.
Nem tudtam, mit mondjak, teljesen letaglózott az, ahogy Sirius beszélt velem. Percekig álltunk ott a hűvös szélben, ő várakozón nézett rám, én pedig bizonytalanul harapdáltam az alsó ajkamat, és valami normális válaszon töprengtem. Végül ő elégelte meg a hallgatást.
- Akkor majd szólj, ha kitaláltad – mondta, majd otthagyott.
Én meg csak álltam ott kétségbeesetten, és mire feleszméltem, ő már elérte a nagy tölgyfa ajtót. Elszoruló torokkal néztem, ahogy eltűnik a kastélyban. És... akkor most mi van? Semmit nem értettem, csak egyetlen dolgot: az egyik baja, hogy nem fekszek le vele, a másik Lily. Az elsőről annyit, hogy ha képes emiatt szakítani, akkor igazán rosszul alkottam róla képet az utóbbi két hónapban. A másodikról pedig, hogy gőzöm sincs, mi baja van Lilyvel. Mi az, hogy irányítani akar? Csupán a szívén viseli a sorsomat. Olyan ő nekem, mintha a nővérem lenne. Én eddig nem vettem észre, hogy bármikor is döntene helyettem.
Lassan indultam vissza a kastélyba. Az égen húzódó sötét felhők miatt úgy éreztem, mintha már késő délután lenne, habár csak nemrég múlt el az ebéd. A hűvös szél állandóan összekócolta a hajam, amit egyre idegesebben simítgattam ki az arcomból.
Megkönnyebbülten léptem be a szélvédett és meleg előcsarnokba. A kastélyban nem sokan lézengtek, valószínűleg mindenki a klubhelyiségben ütötte agyon az időt. Az első emeleten Lilybe ütköztem, aki vagy három vaskos könyvet és egy halom teleírt pergament cipelt. Gyorsan megszabadítottam a terhe felétől.
- Kösz...
Csak álltunk ott, némán elnézve egymás mellett, és egyikünk se szólalt meg.
- Valami baj van? – kérdezte végül.
Az ajkamba haraptam. Elmondjam, ne mondjam? Végül is elmeséltem neki, hogy mit beszélgettünk Siriusszal kint. Azt persze kihagytam, hogy az ő neve is elhangzott, így viszont valami olyasmi kerekedett a történetből, hogy Sirius csak azért haragszik rám, mert nem fekszek le vele.
Jajistenem, kezd unalmas lenni a téma...
Barátnőm persze rendesen felháborodott a dolgon.
- Hogy lehet akkora tapló? – hőbörgött. – Ezt nem hiszem el...! Ezek után, remélem, nem fogsz neki igent mondani! Nem is érdemli meg!
- Pedig szerintem azért neki is igaza van – mondtam. – Elvégre már nagykorú vagyok, és elég ideje járunk hozzá. – Oké, most magamat vagy őt akarom elsősorban meggyőzni?
- Ezt most nem is te mondtad – hűlt el Lily, mire értetlenül pislogtam rá. – Képes lennél lefeküdni vele csak azért, hogy együtt maradjatok?
- Dehogyis! – ráztam a fejem hevesen. – Csak kezdem belátni, hogy nem húzhatom a végtelenségig...
- Á, szóval önfeláldozón odaadnod magad neki? – húzta fel a szemöldökét gúnyosan. – Milyen nemes.
- Elment az eszed?
- Nem, neked ment el. Ha képes ilyet mondani, akkor nem érdemel meg téged.
- Már miért szakítanék vele, ha egyszer jól érzem magam a társaságában!?
Egy ideig némán fürkészte az arcomat.
- Megváltoztál – bökte ki végül.
- Hogy? – pislogtam meglepetten.
- Black előhozta belőled az eddig rejtett énedet. – Hanghordozása elárulta, hogy ő ennek egyáltalán nem örül.
- A rejtett énemet? – értetlenkedtem. – Miről beszélsz?
- Két hónapja biztos nem ugrottál volna bele senki ágyába, csak mert az illető szakítani akart veled. – Azonnal közbe akartam szólni, de folytatta. – Black pedig egy bunkó paraszt, hogyha kihasználja a naivságodat.
- Mi bajod van Siriusszal? – kérdeztem ingerülten. – Azt tudom, hogy nem kedveled, de talán nem nekem és előttem kéne állandóan szapulni, mivel, ha még nem jöttél volna rá, a barátom! – A mondat végére egyre jobban felemeltem a hangom.
- Szép kis barát az, aki képes megzsarolni, mondhatom! – vágott vissza., dühösen ő is.
- Tudod, Lily, kezd elegem lenni belőled! – csattantam fel. – Állandóan beleszólsz abba, mit csinálok, folyamatosan bírálsz! Talán Siriusnak tényleg igaza volt, mikor azt mondta, hogy irányítani akarsz!
Azzal dühösen hátat fordítottam, és elsiettem a klubhelyiség irányába. Mérgesen szedtem a lépcsőfokokat, de leginkább csalódott voltam. Csalódott Lily miatt, és csalódott Sirius miatt. Viszont mire felértem a toronyba, már szinte csak a keserű szomorúság maradt.
Megilletődötten pislogtam körül a zsúfolt klubhelyiségben, miután becsukódott mögöttem a Dáma portréja. A szinte kihalt folyosók után furcsa érzés volt, hogy nyüzsögnek körülöttem az emberek. Pár másodperc után, mikor sikerült hozzászoknom a tömeghez, a kandalló előtt álló kanapéra telepedtem, és a narancsszín lángokba bámultam.
Mi történt, hogy hirtelen Lily ilyen lett? Korábban is a szívünkön viseltük egymás sorsát, de annyira soha nem avatkoztunk bele a másik dolgába, hogy azzal vádolhassuk, irányítani akar. És miért mondta azt, hogy megváltoztam? Én ebből semmit nem vettem észre. Jó, kicsit bátrabb lettem, és több az önbizalmam is, de hát kivel nem ez történik, hogyha barátja lesz? Sirius mellett éreztem, hogy végre én is vagyok valaki, és nem csak úgy emlegettek és ismertek fel, mint Lily Evans legjobb barátnőjét. Most azonban teljesen tanácstalan vagyok. Lilyvel sikeresen összevesztem - hét éves barátságunk óta először -, Siriust pedig magamra haragítottam az állandó bizonytalanságommal.
- Szia – huppant le mellém valaki.
Ijedten összerezzentem, és az érkezőre emeltem a tekintetem. Remus volt az illető, és kérdőn nézett rám.
- Hogyhogy itt egyedül? – tudakolta.
Megvontam a vállam, aztán sóhajtottam egyet.
- Sirius utánad indult el úgy egy órája – folytatta. Úgy tűnt, nem tesz le róla, hogy valahogy szóra bírjon.
- Megtalált – morogtam hátradőlve.
Ezután nem szólt, csak fürkészve nézte egy ideig az arcomat. Ezt mellesleg elég zavarónak találtam.
- Nem akarod elmondani, mi bánt? – szegezte nekem a kérdést halkan, pontosan olyan hangsúllyal, amiből az ember rögtön érzi, hogy ha akarja, egyetlen szó, és már nem is firtatja a témát. Azzal a tipikus kedves Remus-hanghordozással.
- Úgy se tudsz segíteni – feleltem. – Ezt magamnak kell megoldanom.
Ezek után némán ültünk egymás mellett. A klubhelyiségben szokás szerint zajlott az élet: mindenki a barátaival nevetgélt, beszélgetett, vagy éppen csendben olvasott illetve leckét írt. Hirtelen megkordult a gyomrom. Valóban, a gondolataim annyira lefoglaltak, hogy nem is éreztem az éhséget, pedig ma még semmi nem ettem.
Remus halványan mosolyogva nézett rám.
- Éhes vagy?
- Ühüm – bólintottam, és én is elmosolyodtam.
- Konyha?
Filóztam egy darabig, de végül bólintottam. Átvágtunk a tömegen, kimásztunk a portrélyukon, és az alagsor felé vettük az irányt.
Odakint már eleredt az eső. Szürke felhők borították az eget, félhomályba burkolva a hűvös folyosókat.
Remusszal szótlanul baktattunk egymás mellett, valószínűleg ő is a gondolataiba merült. Viszont mikor leértünk a bejárati csarnokba, ő indította el a társalgást. Először csak a tegnapi kviddicsmeccset taglaltuk és a pontarányokat a házkupára nézve, de később már aztán minden eszünkbe jutó téma szóba került. Egyedül az előző estét és Siriust kerültük; ő nem kérdezősködött, én pedig nem hoztam fel.
A Roxfort konyhájában – először és - utoljára akkor voltam, mikor Siriusszal első alkalommal randiztunk. Ugyanaz a kép fogadott, mint akkor: a hatalmas, nagyteremre emlékeztető csarnok és a rengeteg hajlongó, aranyos kis házimanó vicces ágyékkötőben.
- Lupin úrfi, üdvözlet! – szaladtak oda hozzánk a kis lények, és rögtön hajlongani kezdtek. – Kisasszony...
- Sziasztok – köszönt Remus. – Az a helyet, hogy Emily lemaradt az ebédről. Kaphatnák egy kis uzsonnát?
- Persze, persze! - A manóknak felcsillant a szeme, és máris elszaladtak valami harapnivalóért. Mi addig Remusszal helyet foglaltunk egy asztalnál.
Csendben szemlélődtünk, amíg pár házimanó elénk nem rakott egy nagy kosarat, tele süteményekkel, valamint egy jókora kancsó töklevet. Nagy vehemenciával estem neki a pogácsáknak és lekváros táskáknak.
- Úgy látom, tényleg éhes voltál – nézett rám bujkáló mosollyal Remus, aki velem ellentétben szépen, komótosan harapdált egy csokis fánkot.
Szavaira szégyenlősen elmosolyodtam, és lejjebb vettem a tempóból. Csendben pusztítottuk a finomságokat, nem sokat beszéltünk közben, így azt vettem észre, hogy a Siriusszal itt töltött délutánon merengek. Arról pedig a mai beszélgetésünk jutott eszembe, és a veszekedésünk Lilyvel.
Nem tudtam, mit tegyek, hogy mindkettőjüket kiengeszteljem, a legnagyobb problémájuk ugyanis láthatóan egymással volt. Most választanom kéne kettőjük között?
Gondolataim az arcomra is kiülhettek, mert Remus aggódva nézett rám.
- Valami gond van, Emily? – kérdezte.
Halványan elmosolyodtam.
- Csak ami eddig. – Megint nem fűztem tovább a témát. Remus továbbra is fürkészőn figyelt, bár nem szólt. Viszont mikor találkozott a tekintetünk, hirtelen kibukott belőlem minden.
Elmeséltem neki, hogy még mindig nem tudom, mit akarok, hogy mit mondott Sirius a parkban, és hogy miket vágtunk Lilyvel egymás fejéhez.
Mikor a végére értem, egy darabig csak furcsán csillogó szemmel nézett rám. Tulajdonképpen nem tudtam, mit várok tőle, de jól esett kiönteni valakinek a szívem.
- Hát... nem tudom, mit mondjak – szólt végül.
- Nem... nem is vártam, hogy tanácsot adj, vagy valami – visszakoztam. – Csak... Nem tudom, miért meséltem el. Talán jobb lett volna, ha hallgatok.
- Ugyan már, hiszen barátok vagyunk – mosolyodott el. – A barátok pedig megosztják egymással a problémáikat.
Hálásan ránevettem, majd felálltam az asztaltól.
- Ideje mennünk, szerintem – mondtam.
Bólintott, és miután megköszöntük a manóknak a „vendéglátást”, elindultunk vissza a klubhelyiségbe. Némán róttuk a folyosókat, keveset szóltunk egymáshoz, amíg a Kövér Dámához értünk.
A klubhelyiségben – mivel az előbbi helyünket elfoglalták – az egyik ablakhoz mentünk. Én felültem a párkányra, míg Remus nekitámaszkodott a falnak. Ő az embereket, én pedig a kinti vihart figyeltem.
Szerettem ezt az időt. Az esővel sincs egyébként semmi bajom. Olyankor úgy érzem, megtisztul a föld, megtisztulnak az emberek, mindenki új lapokkal kezdhet. Szerettem nézni, ahogy a szélben hajladoznak a fák, mikor villám cikázik át az égen, mikor dörgés zavarja meg az esőcseppek kopogását.
Teljesen belemerültem a kinti időjárásba, így megrezzentem, mikor a tömeg általános zsivajából kivált egy hangosabb nevetésfoszlány. Körülnéztem a diákok között, és felfedeztem Lilyt, aki Sarah-val és Jessicával ült az egyik asztalnál. Figyeltem egy ideig, de ő nem fordult felém, így felhagytam a szuggerálásával.
- Miért nem beszélsz vele? – kérdezte hirtelen Remus, Lily felé bökve a fejével.
- Nem fogok odamenni hozzá bocsánatot kérni – morogtam. – Semmit nem bántam meg, amit a fejéhez vágtam. - Nem voltam haragtartó típus, csupán a büszkeségem nem engedte, hogy én kezdjem el kérlelni.
- Valamikor pedig meg kell majd beszélnetek, hiszen máris hiányoztok egymásnak.
Megforgattam a szemem, de nem válaszoltam. Ekkor nyílt a portrélyuk, és Peter mászott be rajta. Amint észrevett minket, vigyorogva utat tört magának a tömegben, és megállt előttünk.
- Mi történt? – nézett rá Remus.
- A fiúk megint büntetőt kaptak – újságolta nevetve.
- És ez ilyen jó? – vontam fel a szemöldököm.
- Mit csináltak? – ráncolta a szemöldökét Remus rosszalló-kíváncsian.
- McGalagony rájött, hogy tegnap altatót kevertek a teájába – mesélte Peter még mindig vigyorogva.
- Mit tettek!? – meresztettem nagy szemeket.
Peter kissé meglepetten nézett rám.
- Ne mondd már, hogy nem tudtad – hitetlenkedett. – Szerinted hogy ünnepelhettünk volna egész este ilyen hangosan?
- Azt mondta Sirius, hogy elintézték, de hogy hogyan, azt nem.
- McGalagonyt én ilyen dühösnek még soha nem láttam – vigyorgott tovább Peter. – Sirius és James fülüket-farkukat behúzták, miközben kiabált. – A két fiú rejtélyes pillantást váltott, és kitört belőlük a nevetés, én pedig arra gondoltam, hogy ez azért mégsem ennyire vicces.
- És mi lett a büntetésük? – kérdeztem, mikor megnyugodtak.
- Nem maradtam ott megvárni, amíg McGalagony befejezi a kiabálást – vonta meg a vállát Peter.
Ő is letelepedett hozzánk, és a továbbiakban Remusszal beszélgetett. Nem nagyon figyeltem oda rájuk, szórakozottan szemléltem a klubhelyiségben nyüzsgő sokaságot. Félórával később a portrélyukon két mogorva fiú lépett be, és miután meglátták az ablaknál gyülekező hármasunkat, arra vették az irányt. Nem mertem Siriusra nézni, inkább egy válla fölötti pontot fixíroztam, de ahogy közeledtek, onnan is elkaptam a tekintetem.
- Miért vagytok így elkenődve, srácok? – pislogott rájuk Remus ártatlanul, mikor megálltak előttünk. A két fiú csupán egy-egy morcos pillantással válaszolt. – Na jó, mit mondott McGalagony? – kérdezte végül.
- Nem részletezném – felelte morózusan James -, de legszívesebben felvitt volna Dumbledore-hoz. Ennek ellenére csak egy hónap büntimelót kaptunk – grimaszolt. – Azt mondta, örüljünk, hogy ennyivel megúsztuk. – Végül sóhajtott egyet, és körülnézve a klubhelyiségben – gondolom – Lilyt kereste a tekintetével. Mikor észrevette őt, egy szó nélkül, mosolyt erőltetve az arcára, elindult felé.
A szemem sarkából láttam, hogy Remus köztem és Sirius között jártatja a pillantását, aki zsebre dugott kézzel, a falnak vetett háttal és fejjel, pálcáját az ujjai közt forgatva meredt a mennyezetre.
- Peter, nem jössz vacsorázni? – nézett Remus hirtelen a fiúra. Tudtam, mire megy ki a játék, elvégre most ettünk, nem lehet újra éhes. Mindezek ellenére nem tudtam, haragudjak-e rá, amiért eltűnt Peterrel a balfenéken, kettesben hagyva Siriusszal.
A szemem sarkából figyeltem. Úgy tűnt, mintha lassabban forgatta volna a pálcáját az ujjai közt, de semmi jelét nem adta annak, hogy foglalkozni kívánna a társaságommal. Nem mertem felhánytorgatni azt a témát, amire muszáj lenne szót fecsérelni (egyébként se tudom, hogy kezdtem volna bele), így hát folytattam előző ténykedésem, és kibámultam az immár sötét birtokra.
Így ment ez teljes öt percig, ami idő alatt egyáltalán nem tudtam a kinti természetre összpontosítani. Folyton az zakatolt a fejemben, hogy szólaljon már meg végre, mondjon valamit, akármit, csak ne legyen köztünk ez az idegőrlő csönd.
Még két perc. Már nem sokáig bírom, de türelmes vagyok. Sirius nem. Lassan kiürül a klubhelyiség, a diákok elindulnak vacsorázni.
- Oké, ez nekem nem megy! – csattant fel Sirius, és felém fordult. Értetlenül és talán kissé ijedten néztem rá. – Nem bírom ezt a csendet! Mondj már valamit, könyörgöm!
Én csak pislogok. Én mondjak valamit?
- Te mentél el, én mit mondhatnék?
Tudtam, mit akar, láttam a szemén. De még soha nem tett ilyet. A bocsánatkérés nem az ő műfaja. Néhány pillanatig fürkésztük egymás tekintetét, és már nyitotta a száját, de én nem akartam hallani.
- Ne – szóltam rá halkan, és halványan elmosolyodtam. Visszamosolygott, és egy futó csókot adott a számra. Ezzel lezártuk a témát.
- Jössz kajálni? Éhen halok. – Rögtön más a hangja. Vidám, gondtalan. Siriusos.
Megráztam a fejem.
- Nem, nem vagyok éhes.
Egy pillanatra megszorította a kezem, majd intett egyet, és elment.
Remust pillantottam meg a fiúk lépcsőjénél. Engem figyelt. Egymásra mosolyogtunk, aztán fellépkedett a hálóterembe.
Nem haragudtam Siriusra. Soha nem tudok haragudni tartósan senkire. Nem tudok gyűlölni. De a tüske még jó ideig ott fog maradni.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
