|
Fejezet 18
2007.07.19. 22:50
Szerző megjegyzése: Mélységes bocsánatát kérem, minded kedves, tisztelt olvasómtól, hogy ezta frissítést ilyen sokáig húztam, de ez a fejezet sajnos véres verejtékemmel átitatva került befejezésre, igen hosszú idő után... remélem nem lett olyan tré, mint amilyennek én érzem, és remélem ugyaúgy fogtetszeni, mint az előzőz fjezetek, attól eltekintve, hogy számításaim szerint ez a legrövidebb fejezet az eddig elkészült 18 közül...-.-
Már az új tananyaggal foglalkoztunk. Együtt tudtam haladni Lilyékkel, és ez megnyugtatott. Nem kellett egyedül szenvednem délutánonként, és így maradt időm kviddicsezni is… Az első „edzést” egyedül tartottam. Elkértem Pottertől a gurkókat, ütőmmel, meg a seprűmmel felszerelkezve pedig leindultam a pályára. Idejét sem tudtam már, mikor repültem utoljára. Arra emlékeztem, hogy a legutolsó meccsünkön nem vettem részt, szóval… A lényeg, hogy felemelő érzés volt. Először nem is törődtem a lent hagyott kellékekkel, csak kényelmesen repkedtem a pálya fölött. Aztán megláttam a cuccaim felé közeledni egy magas, sötét alakot (még jó, hogy sötét, hisz fekete a talárunk…). Azonnal lejjebb ereszkedtem, és meg is lepődtem, mikor felismertem Isayaht. Kibontott haját finoman borzolta a szél, de nem zavartatta magát. Leült az ütőm mellé, és engem bámult. Összevont szemöldökkel szálltam le elé, és nem szólaltam. Mellette foglaltam helyet. Nem néztünk egymásra. Már majdnem megkérdeztem, mit is néz ilyen meredten a pálya másik szélén, de megelőzött.
- Gondolom, láttad, hogy Amos elment. – Hogy mi van? Ez Nathanről akar beszélgetni? Szólhatott volna, akkor fent maradok. Most mit kezdjek vele?
- Igen. – Éljen Thora és a felsőfokú kommunikációs adottságai. - És akkor?
- Miattad küldték el. – Csak nem szerelmes valaki?!
- Menj utána, ha ennyire hiányzik.
- Szeret téged.
- Érdekes nézeteket vallasz, Nayar… Még a végén… - vagy esetleg már az elején?! - … félreértem.
- Azt mondta, beszélni akar veled.
- Ahhoz talán én is kellenék… - Na jó, elegem van. Felkeltem mellőle, marokra fogtam a műszereimet, nagyon mentem volna már. Nem húzott vissza, csak elkapta a kezemet, és egy levelet nyomott az ujjaim közé. Nem szólalt meg, nem nézett rám, mikor hátra fordultam Vállat vontam, ott hagytam. Melltartóban és bugyiban ácsorogtam az öltöző közepén, bámultam a gyűrött borítékot a ruháim mellett. Oda léptem, emeltem fel a blúzomat, de aztán nem azt vettem el onnan. Megragadtam a papírt és pici cafatokra tépkedtem. A földre hullottak, kis gyűrűt írtak körém. Kezdtem elkenődni, mikor hangos röhögést hallottam az ajtó elől. Ezek nem lányok voltak… Sőt, fiúknak sem mondanám őket. Az öltözőbe ugyanis a mardekáros csapat tömörült be, na kivel az élen?!Hát persze hogy Malfoyjal. Zavartatni nem zavartattam magam, leguggoltam, és szedegetni kezdtem a fecniket. Malfoy csak bámult rám, aljas mosollyal a szája szegletében. A válla felett nézett hátra, valamit susogott, mire fojtott röhögés hangzott fel Monstro fejéből. Mindenki a helyén maradt, sőt egyesek inkább ki is fáradtak az ajtóból, csak Malfoy lépett felém. Nem foglalkoztam vele. A sajtpapírokat a nadrágom zsebébe tömködtem, felemeltem a padról a felsőmet. Kicsit (de csak egy icike-picikét… de tényleg!) megnyugtatott a maradék ajtóban ácsorgó degenerált suttogása. De ezek kezdtek elhalkulni. Hallottam, hogy az ajtót is becsukták. Felvettem a farmert (hiszen ez a logikus… ha már a felső úgyis a kezemben volt…). Éreztem, ahogyan közel hajolt hozzám. Lehelete bántóan szántott végig a nyakamon.
- Melltartót nem cserélsz? – Megborzongtam. Köcsög strici… Magamra húztam a felsőt, angyali mosolyt erőltetve magamra lassan megfordultam. Mivel ő is magasabb volt (lassan ki nem…?!), a szemeim kb. az orra magasságában pilloghattak ártatlanul.
- Mi van, Malfoy? Csak nem meguntad Snape dús, fekete hajtincseit? - Picit feljebb emeltem a fejemet, hogy lássam az ábrázatát. Vonásai kemények voltak, feszesek, szinte hallottam, ahogyan elpattant az ér az agyában. Gyönyörű vigyort villantottam rá. – Lennél szíves? - Hónom alatt a seprűvel, ütővel megkerültem, és kiléptem az öltözőből. Monstro állt legközelebb, vigyorogva aggatta rajtam a szemeit. –Szerintem hűtsétek nagyon aktívan, mert még lecsöpög a cirokról… - Még egyet intettem a fejemmel Malfoy irányába, aztán halkan nevetve megpaskoltam a fiú értetlen fejét, és átfurakodtam közöttük. Láttam Nayart, az öltöző felé mentében, és mikor már megbizonyosodtam róla, hogy senki sem lát meg, kiszórtam a cetliket a zsebemből.
*
Másnap Potter toborzó körútra indult, kaja alatt csak a stratégiájáról szövegelt. Majdnem belefejeltem a krumplipürémbe. Black kapta el előlem a tányért. Aztán arcát ő is az asztallapra fektette, belefújt a fülembe. Ugrottam egyet, didergősen fordultam felé. Közelebb húzódott, azt hittem megcsókol, de aztán csak átnyúlt fölöttem, és megérintette a bal oldalamon ülő Potter vállát.
- Kicsit hangosabban, Thora nem hallja elég jól. – Meglendítettem a kezem, gyomorszájon vágtam a feketét, mire az összerándult, majd vigyorogva, belecuppantott fülembe. Feljajdultam, fülemre tapasztottam a tenyerem, de most már két oldalról támadtak. Balról Potter fejtette le az ujjaimat a fülkagylómról, és darálta a haditervét, Black a jobb oldalamat ostromolta, csak ő mást duruzsolt…
- Nem vagyok itthon! – kiáltottam, és kipattantam kettejük közül. Potter röhögve nézett utánam, aztán megfordult, hogy folytassa a másik oldalán ülő pácienssel, de Lily lángcsiholó tekintetét látva leolvadt a képéről a vigyor. Black meg tovább eszegetett. Én korgó gyomorral kibandukoltam a nagyteremből, de az ajtóból azért még visszapillantottam „vágyaim netovábbjaira”. Lemondó sóhajjal fordultam meg, és indultam volna a lépcsők felé, ennek ellenére Isayah mellkasán indultam el felfelé.
- Jajj, bocsi… - nyögtem levegő után kapkodva, és elléptem tőle, hogy szemügyre vegyem. Nem ment tovább, csak állt zsebre dugott kezekkel, és nagyon szuggerált engem. Ezek szerint nem az éhsége hajtotta az élésterem felé (kamra nem lehet, mert az az alaksorban van…). – Segíthetek? - kérdeztem kissé türelmetlenül, mert kezdtem unni, hogy csak néz.
- Amos küldi. – Elővette a kezét a zsebéből, és átnyújtotta a levelet. Lehunytam a szemem, megráztam a fejem, és el akartam menni mellette, de ő megszorította a karom, és nem engedett.
- Levennéd rólam a mancsod? Ha szépen megkérlek…- pillogtam, és vártam, hogy elengedjen. De talán nem volt kedve… Már épp rángatni kezdtem volna a kezem, de meghallottam az ajtónyitódást.
- Jaj, Hókristály, de édes vagy! Csak nem engem vártál? – Black mellém állt, szinte észrevétlenül kihúzta a kezemet Isayah szorításából, és a markába zárta azt. – Tehetünk valamit érted, Nayar? - kérdezte a mardekárost, és nagyon életunt pillantással tisztelte meg.
- Nem, Black, semmit. – Szinte csak suttogott, aztán biccentett felénk, és elindult. Már lélegeztem volna fel, mire ő a zsebembe csúsztatta a borítékot. A testem görcsbe rándult, mikor megéreztem a fiú közelségét, és ez cseppet sem derített jobb kedvre. Back érezhette a viszolygásom, mert vigyorogva elém lépett, felemelte a kezemet, és a hasára simította. Már vártam, hogy érezzem a bőrére simuló talár alatt a finom izmait, ehelyett valami dudort tapintottam ki, ami néhol puha volt, néhol kemény, máshol pedig pépes. Nagyon rémült képet vághattam, mert röhögve benyúlt a talárja alá, és előhúzott egy zsírfoltos szalvétakupacot. Szinte fellélegeztem, hogy nem kell egy löttyedt hasú bikával egy osztályba járnom. Ő még mindig nevetve magához húzott, és szájon csókolt. Aztán valami becsúszott a számba (nem vagyok perverz, nem a nyelvéről beszélek). Gondoltam rá, hogy ráharapok, de nem vagyok kegyetlen (nehogy valami érzékenyt rágcsáljak meg… na igen, most beszéltem a nyelvéről). Inkább elkaptam előle a fejemet, és mivel az a puha valami a számban maradt, a nyelve viszont az ő szájában (na jó, talán tényleg perverz vagyok…), lesz-ami-lesz alapon ráharaptam. Hmmm…
- Kicsempésztem neked… - súgta, és kezembe nyomta a kajám maradékát.
- Ohh… - nyögtem fel, és, igaz először gondoltam rá, hogy a vállára borulok, de inkább ott hagytam, és dédelgetett étkemet a hónom alá csapva, elindultam a hálótermek felé.
- Falánk hópihe… - dörmögte mellőlem, és végül is mellém szegődött. A klubhelyiség üres volt, biztos mindenki a nagyteremben evett, a lényeg, hogy egyedül voltunk. Ő a fotelbe huppant, ölébe húzta a kajás szalvétát, és enni kezdett.
- Hát hogyne! – nyögtem fel, és elvettem előle az ÉN falnivalómat. Ültem volna le vele szemben, de elkapta a derekamat, és az ölébe rántott. Engem nem érdekelt, csak végre enni akartam, úgyhogy az ölében láttam hozzá. Csendben elköltöttük az élelmemet. Aztán hátra dőltem, és befészkeltem magam a vállgödrébe. – Köszi… - suttogtam, és megpusziltam az arcát. Aztán elaludtam. Jesszus! Még a végén elpuhulok…! Segítség!
*
Lupin keltett fel. Black már nem volt alattam. Kíváncsi vagyok, hogy csinálta, hogy ne ébredjek fel.
- Levicorpus… Ismerhetnéd már ennyire… - vigyorgott Lupin, és mellém telepedett. Az a szemét itt ereget engem álmomban?! Hát mi vagyok én, egy rohadt papírsárkány?
- Miért keltettél fel?! – nyögtem, és hunyorogva meredtem az egyre szolidabban mosolygó fiú arcába.
- Beszélhetnénk… - nyögte ki végül, és nagyon úgy tűnt, hogy a beszélgetés témája nem ínyére való. Nagyot sóhajtottam, feltápászkodtam kedvenc fotelomból, és mellé araszoltam. Lehuppantam, rámosolyogtam, vállára döntöttem a fejemet, és újat sóhajtottam.
- Ne kímélj…
- Ezt már tudtad egyébként… A nyári szünetben mondtuk el nektek… Tudod…Én… Hm… - Ennyiben maradtunk.
- Holdsáp! Hol a francban… - Potter dübörgött be a portrélyukon, és mikor meglátta Lupin fancsali képét, komoly tekintettel biccentett, és mellénk telepedett.
- Potter, épp beszélgetnénk… - dörmögtem, és már épp legyintettem volna felé, de Lupin elkapta a karomat.
- Neki is mondania kell neked valamit. – Miért nem tetszik ez nekem?
- Komoly dolog fiúk, mert ha igen, valamelyikőtök szaladjon el egy üveg whiskyért… - sóhajtottam, és újra Lupin vállára borultam.
- Itt van a whisky! – ezt a hangot mintha hallottam volna már valahol… Sanda gyanúm támadt! És mikor a sanda gyanú belém csapódott, a balomon ülő szelíden vigyorgó szőke talárjába kapaszkodtam, és a füléhez hajoltam.
- Jól gondolom, hogy neki is mondania kell valamit nekem?
- Hópihék Kecses Herceglánya, mily éles fenséged esze… - hallottam a duruzsolást a nyakamról, és nagy nyögéssel most az ő irányába hanyatlottam.
- Nehem akarohom…!
-Éhén sehem! – nyögte Black is, aztán a hónom alá nyúlva feljebb akart húzni, hogy az ölében legyek. Kiöltöttem rá a nyelvem, és visszamásztam Lupin mellé. Elégedetten rávigyorogtam, mire ő nyelvet nyújtott rám, és beleült az ölembe.
- Hülye vagy! – nevettem, és nagy nehezen Lupin felé fordultam. – Te kezdd el. – Mire ő bólintott.
- Szóval…
- Várj! – szakítottam félbe, és előre nyújtottam a kezem Blackhez. – Hol a Lángnyelv? – Már sóvárogtam életem folyékony csillaga után, szinte éreztem az üveg hűvösét a tenyeremen… Ehelyett, valami meleg, és nedves ért a bőrömhöz, és viszolyogva rántottam volna magamhoz a kacsómat. De Black fogva tartotta, és vigyorogva, lógó nyelvvel hátra fordult hozzám.
- Hea-hea! (ez he-he akart lenni)– csúfolt még mindig csüngő ízlelőszervvel.
- Pfujjj, Black, mi vagy te, valami szőrös kutya?! – mordultam, és talárjába töröltem az ujjaimat. De megdermedtem mikor találkozott a tekintetünk. Merlinre mondom, mintha zavarban lett volna! Potter meg kezét a szájába tömve próbálta vissza fojtani a röhögését.
- Tudod, Thora… - fuldoklott a lenyelt nevetés utóhatása ként – nem is jársz olyan messze az igazságtól. – Lehunytam a szemem, és nyeltem egy nagyot.
- Akarom tudni, azt a nem is olyan távoli igazságot? – Mivel mindhárman hallgattak, Lupinra néztem (csak őrá!), és halkan megszólaltam. – Mondd! – Belekortyoltam a flaskába, aztán már tényleg csak Lupinra összpontosítottam.
- Na jó. Mint már mondtam, ezt egyszer már elmeséltük a nyári szünet alatt. Hát mit mondjak, nem viselted túl jól… - Black nagyot horkant az ölemben, ezért Lupin gyorsan kiegészítette. – …először!
- Holdsáp most azt jelezte burkoltan, hogy szívesen eltekintünk a várható hisztidtől, e hírek hallatán… - vigyorogta Potter, de hanyatt is vágódott egy szerelmesen belécsapódó díszpárna lendületétől.
- Kapsz majd olyan információkat is, melyeket eddig még soha nem osztottunk meg veled… - de szegény megint nem tudta befejezni a mondatot.
- Holdsáp most azt akarta mondani, hogy megtiszteltetésnek érezheted, hogy egy ilyen horderejű titkot megoszt veled e három istenségnek való dalia. – Tippeljetek, ezt melyik mondta a daliák közül… Újat nyeltem a whiskyből, és visszaemeltem a tekintetemet a gyötrődő Lupinra. De mivel az nem szólalt meg, a másik kettő válla pedig rázkódott a röhögéstől, kifakadtam.
- A rohadt életbe, bökd már ki, Remus!
- Vérfarkas vagyok! – kiáltotta, és egy pillanattal később, mikor én még mindig megkövülten bámultam rá, hangosan sóhajtott egyet, és elégedetten elvigyorodott, mint egy jóllakott varázslótanonc. Potter megveregette a vállát, Black kacsintott neki egyet, én pedig két hosszú korttyal eltüntettem tüzes nedűm teljes maradékát. Aztán én is elvigyorodtam, bár azt hiszem, ezt csak a pia hatására.
- Black…? – inkább felszólítás volt, mint kérdés, de nem zavartatta magát.
- Igen? – fordult felém, majd felemelkedett a lábaimról. Már épp válaszoltam volna, de ekkor a bozontos fekete helyén egy másik bozontos fekete bukkant elő. Igaz, hogy jó egyméternyivel alacsonyabb volt, nyálasabb, és aranyosabb, de kétségkívül ugyanaz a bosszantó Black volt, mint pasi alakban. Kihasználta, hogy köpni-nyelni nem tudok, mert visszaugrott az ölembe, és újra megnyalta a tenyeremet. Na ez már kicsit sok volt…
- Azt hiszem jobb, ha én most nem növesztek agancsot - röhögött Potter, és üveges tekintetemet látva felpattant, és néhány perc múlva egy újabb üveg piával tért vissza. Mohón utána kaptam, és lehajtottam az egészet.
- Szóval agancsot…? – krákogtam nagy levegőket beszippantva, hogy lehűthessem a nyelőcsövemet. – Szóval azt mondod… - fordultam újra a még mindig megkönnyebbülten mosolygó Lupin felé - … hogy ezt már elmondtátok a nyári szünetben. o
- Igen. Kicsivel többet is, de…
- A negyedik da… na jó, rá azért ezt nem mondanám… szóval a negyedik közülünk, most épp nem tartózkodik a közelben. – Most újra Potter vágott Lupin szavaiba.
- A negyedik…?
- Peter – mondta egyszerre a visszamaterializálódott Black (észre sem vettem, hogy már nem ül/ fekszik az ölemben), és Lupin.
- Pettigrew? Róla is tudnom kéne valamit? – cincogtam kétségbeesve, tartva a lehetséges válaszoktól. – Ugye egyikőtök sem tud thesztrállá vedleni? – Én hülye, még ötleteket is adok nekik!
- Nem is rossz ötlet! – derült fel Remus arca, de aztán nyugtatóan rám mosolygott. –Mindegyikünk csak egy félealakot képes ölteni, az emberi testen kívül. Tapmancs kutya lesz, Ágas szarvas, Féregfark pedig…
- Jajj, Thora, csak azt ne mondd, hogy még egyetlen állatias vonást sem találtál Peterben! Ő patkány lesz, Remus pedig farkas. Na szóval, ezt eddig is tudtad. – Potter nagyon türelmetlen…
- Holdsáp, Féregfark, Tapmancs és Ágas. Mi vagyunk a Tekergők. Na, ezt nem tudtad eddig… - vigyorogta Black.
- Ahham… - dünnyögtem, és felkeltem a három fiú közül. Aztán mikor már a portrélyuknál jártam, visszafordultam feléjük, és mosolyogva intettem nekik. – Erre inni kell! – És elindultam a konyha felé.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
