XXI. Fejezet: Az utolsó pillanatban

- Lora, siess! – harsant az ismerős gyermekhang az előszobából.
Lesiettem a csigalépcsőn, és el kellett, hogy takarjam egy pillanatra a szemem elől a világot, mivel a nap káprázatosan megvilágította a szobát. Utáltam a napfényt. Utáltam az egész világot. Mire minden kép tiszta és káprázatmentes lett, megpillantottam húgomat, aki fodros kék szoknyában és lenge fehér pólóban ácsorgott a bejárati ajtónál. Sárga szalagos szalmakalapját a hóna alatt tartotta, közben ragyogó arccal, anyám és apám, büszkeségtől dagadó tekintetétől övezve, türelmetlenül toporgott a lépcsőkön.
- Loretta, kérlek igyekezz, Selena már nagyon izgatott – szólt apám elkomorodó arccal.
- Nem megyek! – mondtam dactól égő arccal. – Nem akarok! – leszegtem a fejemet, így szemembe hullottak a barna fürtjeim. Ajkaim vékonyka réssé préseltem, összehúztam magamon a pólómat, mintha a hideg rázna. Végül dühösen lekuporodtam a lépcső aljára, magam elé húztam a lábaim, és tapodtat sem voltam hajlandó mozdulni.
- Most azonnal felállsz, és idejössz, kisasszony, vagy itthon hagyunk! – rivallt rám anyám.
- Nem megyek! – sziszegtem a fogaim között. Közben éreztem, hogy dühömben az összes szál hajam az égnek áll. – Itthon maradok!
- De viccesen nézel ki, Loretta! – gúnyolódott édes kis hugicám.
- Fogd be! – kiáltottam rá.
- Elég volt! Tűnjél fel a szobádba! És meg ne lássunk! – hallottam apám erős, agyig hatoló hangját. A távozásuk után is ott égtek a szavak a fülemben, nem bírtak elszállni, eltűnni örökre.
Az első tettem, ahogy átléptem a szobám küszöbét, hogy teljes erőmből belevágtam a falba. Aztán megbántam. Percekig ordíthatnék volt, úgy éreztem, eltörtek az ujjaim. Végül abba hagytam az önmarcangolást, és félig kihajolva az ablakon, mérgesen a távoli autó után tekintettem.
Este jönnek vissza, és akkor kapok. Nem féltem, dühös voltam, az egész világra. Az igazságtalanságra, meg arra, hogy mindig csak második lehetek.
Behúzódtam az egyik sarokba, felhúztam a lábaimat, és a térdemre hajtottam az arcom.

Láttam saját magamat, ahogy ott kuporgok, egyedül, közben sajog a lelkem, és ugyanakkor ugyanazt az érzést éreztem, amit akkor, kilenc évesen. A kilenc éves valóm… Aztán a kislány felriadt valamire, és gyorsan bebújt a paplan alá. Anyámék hazaértek.
Nem néztek rám, én meg emlékeztem tisztán is világosan arra, hogy napokig nem találkoztam velük, bezárkóztam a szobámba, csak éjszaka mentem ki, hogy elvégezzem a dolgom, még enni sem volt erőm. Teljesen felemésztette a lelkemet a depresszió.
Napok múlva csak arra eszméltem fel, hogy valaki kopogtat a szobám ajtaján.
Az ablakpárkányon kuporogtam és néztem az esőt, szokás szerint, elmerengtem egy húsz évesnek beillő gondolatain, az élet értelmén, a sorstalanságon és hogy egyáltalán van e értelme élnem.
- Lora, nyisd ki! – hallottam meg anyám hangját, és semmi kedvem nem volt felállni és odasomfordálni. Inkább leszálltam a párkányról, és a szememmel szuggeráltam az ajtót, azt remélve, így kitárul. Hát így is lett.
- Menj el – kértem halkan, de sajnos nem hallotta meg.
- Hello, drágám! – mondta mosolyogva, és egy tálca szendvicset tett az ágyamra. Vajon mi vihette erre három és fél nap után? Talán a törődés? Kedvesség? Jólelkűség? Aggodalom? Szeretet? Dehogy! Lelkiismeret-furdalás.
- Nem kell, vidd innen és menj el! – húzódtam el tőle, mikor megölelt. – Hagyj!
- Lora, ne légy ilyen pokróc! Hisz tudod, hogy szeretlek!
- Ugyan! Selena, Selena, Selena! Csak őt szereted! – mennydörögtem. – Mondd csak, anya, mi számomra a legkedvesebb dolog, tudod?
- Hogy, szívem? – kérdezte értetlenül. Mintha fel sem fogta volna azt, hogy mit mondok neki.
- Már elmondtam!
- Hát… a családod? – kérdezte mosolyogva.
- Utállak titeket! Mert még ezt sem tudjátok! – kiáltottam. – Egyáltalán semmi sincsen, ami boldoggá tesz!
- Ne mondj ilyet, kicsim. Ne légy ilyen haragos, inkább egyél. – Úgy viselkedett, mintha nem is törődne a szavaimmal, amiket hozzávágtam. Olyan volt, úgy viselkedett, mintha egy buta, tudatlan, kisgyerekkel beszélne. De nem voltam kisgyerek, egyáltalán, már úgy éreztem, hogy gyerek sem voltam.
Elfordultam tőle, mire ő a számba nyomott egy sajtos szendvicset. Undorodva kiköptem és lelöktem a tálcát.
- Azt mondtam, hogy hagyj! Menj el, anya! – Úgy éreztem, hogy ha még egyszer kihozza belőlem azt, hogy el kell neki ismételnem, akkor nekimegyek a saját anyámnak.
- No jól van, kicsim – gyorsan felszedte a maradékot, ami még épségben maradt a szendvicsek között, és a tálcára helyezte őket. Végül az egészet az asztalomra. – Most mennem kell, ha valami baj van, drágám, akkor szólj apádnak. – Azzal egy puszit nyomott az arcomra. Sajnos túl későn kapcsoltam. Már az ajtóban állt, mikor ráeszméltem, hogy arcon csókolt. Hányást improvizáltam, amikor kilépett, és utána kiáltottam még, hogy azt lesheti, hogy hozzájuk fordulok segítséggel. Csak kacagott rajtam. Mindig azt tette, úgy kezelt, mint egy debilt.

- Lora, gyere le, és segíts megkeresni a húgodnak, Diot! – hallottam meg apám hangját a hallból. – Azonnal!
- Nem! Ő vesztette el! Én különben is, utá…
- Most!
- Megyek – morogtam ingerülten. Gyorsan kabátba bújtam, kesztyűt húztam, és ki ballagtam a hóba. – Selena! – kiáltottam unottan, közben reszketve összefontam a karom a mellkasom előtt. – Gyere ide, te kis hülye! – De sajnos nem láttam őt sehol, így a bozótos felé vettem az irányt. Meghallottam Dio ugatását, de egyre csak távolodott. – Selena, tudom, hogy itt vagy, ne szórakozz velem! – Félre hajtottam egy ágat, amely majdnem kibökte a szememet, és a betonút felé vettem az irányt. Vékony jégréteg fedte mindenhol, csúszós volt, és hideg.
Megpillantottam egyszer csak Dio a túloldalon, és azonnal felpattantam, és futni kezdtem utána.
- Hé, te ostoba dög! Állj meg azonnal! Dio, lábhoz! LÁBHOZ! – rohantam a kutya után, aki könnyedén átszökkent a temető kerítésén és eltűnt a délutáni homályban a sírkövek között. – Hogy verjen meg az is… - hátraarcot csináltam, és elkiáltottam magam: - Selena! Meg van a kutyád! – Válasz még mindig nem jött.
A hó viszont megeredt. Szép kis hóvihar keveredett, mikorra sikerült visszaverekednem magamat a túloldalra. A bokrok ágait széthajtva, visszasomfordáltam a házhoz, és azonnal megpillantottam anyámat a kapuban.
- Hé, anya, Selena hol van? – kérdeztem tőle dideregve.
- Az előbb ment a temető felé, elkerültétek egymást.
- De jó – csak ennyit tudtam kinyögni, és máris visszafordultam a bozótos felé. Neszezésre lettem figyelmes az úttest felől. Egy autó közeledett. A sötétben még láttam is a reflektorait, majd halk sikolyra lettem figyelmes. Aztán az autó zaja elhalt, a kocsik kerekei már messziről hallatszottak. Megszaporáztam a lépteim, és kiverekedtem magam egy keresztes pók hálójából. Aztán még vagy fél tucatéból. Tél volt, nem értettem, hogy ezek miért nem bújnak el a fagy elől, mint más normális állat.
Aztán az utolsó ág félrehatása után sokkot kaptam. Csak álltam ott, és meredtem magam elé. Pupilláim kitágultak, szívem vadul dübörgött a mellkasomban, fogaim összekoccantak olykor-olykor a fagytól, de a reakciók és a kép, ami elém tárult, leírhatatlan volt.
A szél feltámadt, én meg csak meredtem az úttest egy pontjára. Húgom, véresen, vagy… nem. A vére, elvegyült a teste melege miatt felolvasztott jéggel, arca rettegő maszkká torzult, főleg, hogy a fél feje majdnem hogy… hiányzott. Olyan volt, mintha valaki nekitámadott volna. Pedig az autó volt, tudtam.
Nem mentem hozzá közelebb, így is valami halál közeli élményem támadt. A gyomortájékán végig nyitva volt, a belei kilógtak, patakzott a drága vére.
A tetemére meredés közben valami megbökte a fejem. Egy keresztes pók volt. Undorodva vagy rettegve néztem fel rá, aztán elkapott valami remegés és elájultam.

A karácsonyt már a nagyszüleimnél töltöttem. Szüleim látni sem akartak.
Akkor és ott, bemagyaráztam magamnak, hogy miattam halt meg. Igen. Túl későn érkeztem. Hetekig, sőt, hónapokig rémálmaim voltam, a vérbe fagyott teste gyötört álmomban, és visszajött, hogy segítséget kérjen tőlem, hogy elégtételt vehessen, vagy valami. De talán gonosznak hittek akkor, mert egy cseppnyi sajnálatot vagy fájdalmat nem éreztem. Csak rettenetesen nagy keserűséget, mérhetetlen nagy keserűséget. Ugyanúgy el lettem felejtve, jelentéktelenné váltam. Talán még jobban, mint régen.
A szüleim a haláleset után magukba zuhantak és még jobban eltávolodtunk egymástól, mint azelőtt. Egyre jobban kezdtem úgy érezni, hogy semmi keresni valóm ebben a rideg, szegény világban. De nem volt merszem véget vetni az életnek. Az lebegett a szemem előtt, hogy talán, egyszer, de lehet, hogy soha, de valamikor csak… eljön az én időm.
Aztán másfél év múlva megkaptam az első roxfortos levelem, és ettől a perctől kezdve minden, minden megváltozott. Új családom lett, jók, rosszak, Blackek, Malfolyok…

[S.B.+L.B.]

- Te kis csökevény! Icipici babuci! Gyeje ész vedd el szépen Bejja nénitől! – ugrott fel az unokanővérem a heverő tetejére.
- Bella! Add ide! – másztam utána, de egy kecses mozdulattal, lelökött, így sikeresen bevágtam a fejemet a szekrénybe. Elszédültem, és kis híján az ájulás kerülgetett.
- Látod, látod Sirius, így járnak a rossz kisfiúk! – azzal fogta magát és apám levelével a kezében kirohant a nappaliba. A földön fetrengve meghallottam anyám eszelős gügyögését, és vérimádó szövegét, amivel a lányok fejét tömte.
Mire sikerült feltápászkodnom, és elsomfordálnom az ajtóig, a könnyek elkezdték csípni a szememet.
- Bellatrix! – mennydörögtem, ökölbe szorult kézzel. Dühömben a körmeim a tenyerembe vájódtak, de cseppet sem érdekelt.
- Nahát, Sirius! Miféle viselkedés ez? – rivallt rám anyám. – Azonnal kérj a nővérkédtől bocsánatot. Egy ilyen nagyhírű, aranyvérű családban nincs helye viszálykodásnak!
- Elvette apa levelét! Apa nekem írta! – kiabáltam anyámnak, aki az egyik fotelban szürcsölgette a teáját. – Nekem írta, rajta van a nevem!
- Bella szívem, igaz ez? – nézett anyám a csajra.
- Igen, de…
- Add vissza szépen!
- De…
- Kérlek, Bella! – Bella hozzám somfordált, de anyám közbe szólt, mikor éppen nyújtotta felém a feltépett borítékot. – Nem azt mondtam, hogy Siriusnak, add! Add ide nekem! – Nővérkém arcán gonosz vigyor terült el, és egy utolsó gúnyos-elégedett mosolyt villantva, anyám színe elé vonult kezében a levéllel.
- Nocsak – szólt végül, mikor végig olvasta a levelet. – Apád mért neked írja meg ezeket a dolgokat, fiam? – az utolsó szót tömény utálattal ejtette ki.
- Nem tudom mi áll benne, ezért arról sincsen fogalmam, hogy mit írhatott nekem…
- Hogy ma érkezik haza, blabla… nyálas szöveg, ölel apád. – Összegyűrte a levelet, és eltüntette egy pálcaintéssel.
- Hazajön apa? – kérdeztem felcsillanó szemekkel. – Mikor? Hogy? Nem úgy volt, hogy csak a jövő hé…
- Te kis hülye! Nem is jön ma haza! – harsant fel Bella kacagása, anyáméba vegyülve.
Nem ez volt az első ilyen dolog, amiért gyűlölnöm kellett őket. Anyámat, a sznob kurvát, az unokahúgaimat, Bellát és Cissit, a két szajhát. A családban egyedül Andromeda volt az, akit kedveltem. Egy csepp sem szorult bele a Blackok véréből. Na meg apám. Rettentően jó ember volt. Egészen a haláláig.

- Sirius! Ébredj! – Éreztem, hogy valaki az arcomat ütögeti. Sikerült kinyitnom a szememet, de semmit sem láttam. Minden sötét volt.
- Miért van ilyen hideg?
- Idelent vagyunk! – hallottam meg James didergő hangját.
- Hol idelent? – ültem fel a hideg, vastag mocsokkal borított padlóról.
- Idelent. Lent valahol, egy kriptában, vagy…
- Szóval akkor sikeresen földet értünk… - morogtam, és előhúztam a pálcámat. – Remek. Lumos!
- Lumos! – állt fel James is, és talpra segített. – És most, mit tegyünk?
- Menjünk, induljon el, arra! – böktem a pálcámmal előre. Ágas zavartan bólintott, és szorosan a nyomomban lihegett. Hát igen, kettőnk közül általában én voltam az, aki tovább meg tudta őrizni a lélekjelenlétét. Az fontos volt mindig. A lélekjelenlét.
Óráknak tűnt az idő, amíg ballagtunk, egymás nyomában, hol ő elől, hol pedig én. Fáztam, nem tagadom, és olyan érzésem támadt néha, mintha követnének, vagy figyelnének, vagy nem tudom. Zajt egyáltalán nem akartunk csapni. Csak sétáltunk, komótosan, gyorsabb tempóra váltva, egy óra reménytelen gyaloglás után. Egy kanyarulathoz érve, egyszer csak Ágas ordítását hallottam meg, és hogy eldőlt.
- Mi van? – fordultam vissza, és a pálcámmal rá világítottam.
- Csak… csak elestem, ebben a kőhalomban – köhögte a port elhessegetve a szeme elől. Apró darabokra zúzott szobornak tűnt.
- Aha, vigyázz, nem tudlak felkaparni, ha összetöröd magadat
- Hahaha… - imitálta a nevetést gúnyosan James, és átvette tőlem a vezető szerepét. Milyen szerencsés vagyok, nem? Sikeresen átléptem a köveket. Ő taknyolt, én nem.
- Igyekezz, mert a sarkadra lépek – nyaggattam, hogy siessen, közben a pálcámmal a falakra világítottam. Láttam a számtalan elrohanó pókot, amelyek a pálca lángjának fényébe kerültek. Elhúztam a szám undorodva. Nem volt velük semmi bajom, de azért nem rajongtam értük.
- Ott vagyunk már?
- Hol? – kérdeztem vissza.
- Ott vagyunk már?
- HOL? – fordultam felé.
- Fogalmam sincsen, de ott vagyunk már?
- Fejezd be! – kértem vigyorogva.
- Bocs, tudod, hogy mindig ezt csinálom, ha megyünk valahova.
- Igen tudom – vigyorogtunk egymásra, majd egy óvatlan pillanatban lefejeltem egy ajtót. – Jaj, mi ez?
- Nézd csak, Tapmancs, így működik. Megnyomod a kilincset és kinyílik az ajtó… Fúha, nahát, néz már oda, tényleg sikerült – vetett rám egy hülye vigyort James, és belépett az ajtón túlra.
- Mi ez a hely? – fordultam meg, és szememet a padlót borító véres valamikre szegeztem.
- Ha ez egy kripta, akkor ez valószínűleg valami boncteremféle lehet… - gondolkodott el Ágas. – Igen, bizonyára az. Nézd, azok ott vérnyomok, és ott meg… Sirius? – Nem hallottam a szavait. Már egészen más foglalkoztatott.
Egy pálcát pillantottam meg a padlón. Furcsán ismerősnek tűnt. Lehajoltam és felvettem. Megforgattam, és megpillantottam a pálca markolatán egy kis repedést. Akkor villant be a felismerés, hogy a pálca Loráé! Hiszen tudom, mikor szerezte ezt a repedést, egyszer még harmadikban párbaj közben. Az nem lehet, hogy itt van! És mik ezek a vérnyomok? Kezdett rajtam eluralkodni a kétségbeesés. Pálca nélkül, egyedül vagy nem egyedül? Nem fontos! Meg kell mentenem!
- James… James! – szóltam oda Ágasnak. – Ezt nézd!
- Mit, mit?
- Esküszöm, néha olyan idióta tudsz lenni, mint Féregfark. – Ezért a beszólásomért kaptam egy hátba veregetését. Mire felkeltem a padlóról, hozzá fordultam és oda nyújtottam neki a pálcát.
- Ez nem Loráé? Tök olyan, mintha az övé lenne – nézett a szemembe.
- De, ez az övé.
- És mit keres ő itt?
- Honnan tudjam? Nem vagyok jövőlátó! - kezdtem egyre idegesebb lenni. – Gyere, induljunk, keressük meg!
Átsiettünk a termen, ügyet sem vetve a szervekre, vagy mikre. Rohanni akartam, legszívesebben repültem volna, szélsebesen, hogy ott legyek mellette azonnal, de Jamest sem hagyhattam el. Csúnyán megsérült a bokája az esés óta. Azóta sántított. Átkaroltam a vállát, és segítettem neki menni.
- Nyugi Tapmancs, semmi baja nincsen. Ne félj, tud magára vigyázni. – Kezdett el nyugtatni, egy idő után.
- Nem tudom, hiszen itt a pálcája. Megölöm Josht, ha egyszer sikerül majd elkapnom – sziszegtem dühösen.
- Josh?
- Igen, ő tehet mindenről!
- Nem értem!
- Majd megérted!
Olyasfajta gondolatok kavarogtak a fejemben, ahogy átkeltünk egy függőhídon, hogy ha valami baja lesz az én… vagyis Lorának, akkor én… Nem lesz értelme élnem. És elvetem Remus ötletét. Eleinte jó dolognak tűnt szórakozni kicsit a lánnyal, de ezek után, örülök, ha egészben visszakapom őt. Igen, elmegyek érte, és megmentem! És ha sikerül őt megmentenem a… akármitől, akkor többet nem engedem! Soha többet! Nem hagyom többet magára, nem hagyom el soha! Megbocsátok neki, és örökre magam mellett fogom tudni! Sőt, még a kezét is megkérem, és elszökünk, messzire! Ketten, együtt! ÖRÖKRE!

[S.B.+L.B.]

- Üdvözöllek, Lora! – hallottam meg ébredéskor egy furcsán ismerős férfihangot. Kinyitottam a szememet, próbáltam megmozdulni, de a béklyók, amiket a harc közben a gólemek rám varázsoltak, rettentően szorítottak. A pálcám már meg sem volt. Kínomban könnyeztem. Elfordítottam a fejemet és a mellettem lévő alakokra hunyorítottam. Piton félre bukott fejjel, azon mesterkedett, hogy elrágja a varázs köteleket, Joshsal ellenben, aki nyugodtan ült, és meredt maga elé. Csupán arca árulkodott a benne dúló érzésekről. Vicsorgott. Még pedig az előttünk álló taláros, csuklyás alakra.
- Tom?
- Nem… mától nem Tom. Hanem Voldemort Nagyúr! – Ott állt előttem az a férfi, aki karácsonykor megcsókolt, aki soha nem bántott, akitől kissé féltem. – Gyere!
Nem tudtam neki ellenkezni. A kötelek lekúsztak a csuklómról és a bokáimról, és valami idegen erőtől vezérelve, elindultam, öhm… Voldemicsoda felé.
Mikor már csak pár centire voltam tőle, hozzám hajolt, és újból megcsókolt. Éreztem, hogy egyre jobban kimerülök, hogy nincsen erőm. A szemeim lecsukódtak, próbáltam vissza tartani, de rettentő fáradtság tört rám. Josh felpattant és oda akart kúszni, de Tom a torkomnak szegezte a pálcáját.
- Csak lassan a testtel! Még meg sem köszöntem, hogy ide hoztad nekem őt. Köszönöm neked Josh! Sajnálom, hogy a húgodnak meg kellett halnia, de hát tudod, mindig kell egy kis áldozatot hozni a sikerért… - Mi? Josh? Josh áruló? Egész végig csak azért akart, hogy… Azért hozott ide, hogy ez a valami, ami pár napja még Tom Denem volt, lecsapolja az energiám?
- Mi… mi történik? – hörögtem elhaló hangon.
- Semmi, semmi baj nem lesz, Lora… most szépen lefekszel ide, és hagyod, hogy elszívjam tőled az életerőt. Utánad szépen jönnek a többiek. Túlontúl erős és értékes a lelked, hogy veszni hagyjunk ilyen drága szellemi táplálékot – azzal megint az ajkaimhoz hajolt és rátapadt, mint egy pióca. Nem tudtam mozdulni, és éreztem, hogy ha nem hagyja abba, a lelkemet fogja kiszívni, amikor kivágódott a terem ajtaja, és…
- Capitulatus! – harsant fel egy ismerős hang. Voldemicsoda későn kapcsolt. A pálcája messzire szállt. Az utolsó dolog, amire emlékeztem, az a világ legmegnyugtatóbb, és biztonságot nyújtó hangja volt: Siriusé.
- LORA!
Köszönöm neked Sirius Black, köszönöm, hogy vagy nekem…