Utálom az őszt! Minden csupa nyálkás, lucskos trutyi. Lehull a sok levél, szinte látod, ahogy a fák dideregnek a süvítő szélben. Na meg ugye, a legeslegnagyobb élmény úgy október közepén, mikor kviddicsezés közben elkezd zuhogni az eső, és semmit nem látsz, és a frissen mosott hajad ragacsosra ázik…
Szóval, Potter újabb ragyogó ideája volt, hogy reggel egy minirivallóval ébresztett, és abban elújságolta, hogy reggeli után közvetlen, gyakorolni megyünk. Ez azt jelentette, hogy teljes felszereléssel bukdácsolhattam el a nagyteremhez. Már épp benyitottam volna az ajtón, de valaki pont akkor akart kifelé jönni, és ennek következményeként hanyatt vágódtam az ajtó előtt. Gondolom a berepülő seprűről ismertek fel, mert Lily mellém sietett, és fellapátolt a földről. Félkómásan végül eljutottam az asztalokig, és két barátném között kötöttem ki, hogy ne dőljek el egyik oldalra se. Aztán mikor hátra akartam hanyatlani, Potter ugrott mögém, Black pedig, aki szemben ült velem, megtámasztotta a homlokomat. Így nyugodtan aludhattam tovább…
Szóval az ősz lényege a kviddics volt. Játék-játék hátán, és mire nyelvemre esett az első hópehely, már olyan izmos volt a karom, mintha a muglik degenerált sportját műveltem volna (amely során egy hajtónyi bödönben üldögélnek, és valami nyeles bigyóval hajtják a vizet maguk mellett…).
*
A telet még jobban utálom, mint az őszt! Mivel a táj gyönyörű, és szűziesen fehérré fakul, a hajam beleolvad a háttérbe, és olyan, mintha kopasz lennék. Ezt pedig sokan megemlítik, legnagyobb sajnálatomra… Az viszont, hogy a szokottnál többször is meglátogathattam kedvenc (és nem mellékesen egyetlen) whiskyforrásomat, mindent más színben világított meg (és a havat is gyakran feketének láttam…). Mikor először mentünk, lihegve rontottam be a kocsma ajtaján, Rossi, a tulaj lánya, kézen fogott, és rögtön hátra vezetett. Aztán leültünk két whiskys láda tetejére, és együtt ittunk. Hogy az micsoda felüdülés volt…! Néha kikémleltem, és vigyorogva poharamat emeltem a fejét csóváló Lilyre, meg a vajsört nyalogató Leára. Aztán talán elbóbiskolhattam, mert sötétedéskor arra ébredtem, hogy ledőlök a láda tetejéről, Lily pedig pofozgatja az arcomat. Rossi is kómás volt, őt Lea keltegette. Lily nem győzött papolni nekünk, mi meg közben nem győztünk vigyorogni a háta mögött. Mikor már mindketten talpon voltunk elköszöntünk egymástól (elköszöntünk annyit tesz, hogy Rossi a nadrágom zsebébe csúsztatott egy, a kocsmában létező legöregebb whisky néhány cseppjét tartalmazó lapos üveget), és a nap sokadik sikerét is sikerült összehoznunk (felértünk időre a kastélyhoz). A fiúkat nem nagyon láttuk, főleg mert Peter hazament, Lupin menekült a telihold elől, Black pedig Potterrel együtt őt ápolgatta. Másodszorra Blackkel mentem le Roxmortsba, és hálát adtam Merlinnek, hogy elhívtam magammal, ugyanis Rossi nem volt sehol. Ergo, nem ihattam whiskyt se hátul se elöl, mondván, még kiskorú vagyok. Meg akartam halni! „Ilyen kínt még sose állt ki senki” – mondogattam, és Black ölében ülve kortyolgattam valami cukros, mézes szirupos pfujt. Ő közben nagyokat vigyorgott, és még azt az anyatej állagú izét sem hagyta lefolyni a torkomon. Áldottam az eszemet, hogy nem ittam meg kincset érő sokszor-száz éves elixíremet. Blackkel mentem vissza, és közben a teljes letargia kerített hatalmába. Ő meg csak füttyögött, és mintha ott sem lettem volna! Pedig azt hittem (és kiabálom, hogy ne vagyok önző!), hogy ha majd szontyolodott leszek, rám figyel majd. Hát nem így lett. Végül is, mit vár az ember egy Blacktől?! Nem is fogalakoztam vele tovább. Azt mikor köszönés nélkül akartam felmenni a lányokhoz, visszarántott a lépcsőről, és arcon csókolt.
- Ne hisztizz! – súgta, majd egy kacsintással később elvonult, és otthagyott engem egyedül. Mikor végre felfogtam szavai értelmét, nevetni kezdtem, aztán a nevetés kezdett hisztérikussá válni, és a végén sírásba fulladt. Valami nincs rendben velem!
*
LEGGONOSZABB és egyben LEGIGAZABB MOZAIKSZAVAIM

(csak a nagybetűk számítanak, akár a szavak elején, akár a szavakon belül)

KARÁCSONY
K: Kimerítően
A: Agyonhajszoltan
RÁCS: Rémületes Ajándékokat Csomagoltató
O: Ondolált
Ny: Nyáladzás

BOA (a karácsonyi, ami felkerül a fára, és… blee)
B: Baziliszkusz szerű
O: Ocsmány
A: Aggaték (nem díszíték, hanem aggaték, na…)

MEGLEPETÉS!
M: Merlin
E: Engedékenysége által
G: Gerjesztett
L: Lehetséges
E: lEgdurvább szinten elborzasztó
P: általában Pocsolyába való
E: Epét felhívó
T: sokáig csomagolT förtelem
É: És…
S: Segítség
!: !

Nos, azt hiszem, ez a bemutató elég tisztán lefesti, mi a véleményem erről az ünnepről, most már jó ideje. Ha még mindig nem lenne világos, NEM RAJONGOK ÉRTE! Bezzeg egyes közeli hozzátartozóim. Na, nem a rokonokról van szó, belőlük ugyanis nem maradt sok, és még az a kevés is kb. ugyanazon az állásponton van, mint én. Lily teljesen be volt sózva, és tövig rágta a körmeit, hogy eljutnak-e a levelei a szeretteihez. Lea állandóan vigyorgott, és valami édes, ragacsos izét majszolt. Peter még mindig otthon volt, Lupin viszont kezdett felépülni, szóval már nem volt ágyhoz kötve (ennek örömére, első adandó alkalommal megfürdettem egy hókupacban). Potter állandóan Lily körül sertepertélt, azt remélve, hogy majd kap tőle valamit, mert hogy persze ő már meglepte valamivel a barátnémet (igaz csak név nélkül, de a mellékelt levélből (ami megszámlálhatatlanul sok átírásból állt) könnyen rá lehetett jönni, hogy ki is „írta”). Black pedig…
Az első fagyöngy a kandalló előtt jelent meg, és Black nyakába kapaszkodva, mosolyogva, cuppanós puszit nyomtam az arcára. A másodikat ő vette észre, és ez már korántsem volt olyan ártatlan csókocska. Aztán az az egyre jobban idegesítő zöld gaz egyre gyakrabban jelent meg Blackkel töltött perceim mindegyikében. És végül is roppant túlfejlett agyammal sikerült rájönnöm, hogy Black varázsolgatja oda a piros masnis kis kínzóeszközöket. Persze ezt csak sejtettem, mert látni soha nem láttam. Egészen addig a reggelig, vagyis hajnalig (lehetett már fél tíz is), mikor arra ébredtem, hogy valaki bekopogtat a fejem fölött nyíló ablakon. Nyöszörögve gördültem a hátamra, és összeráncoltam a homlokom, mikor az első vízcsepp az arcomra csöppent. Kezemmel árnyékoltam a szemeimet, és rémülten nyögtem fel, mikor megpillantottam a felettem lebegő fagyöngyöt, és Blacket, ahogy a seprűjét az ablakkeretnek támasztva a talárjába rejti a pálcáját.
- Te… - sziszegtem a fogaim között, miközben mutatóujjammal vádlón felé böktem. Erre ő elvigyorodott, és elrugaszkodva a párkányról, rám vetődve, megcsókolt. Szájába sikoltottam, ugyanis a hótól nedves talárja rá borult enyhén hiányos hálóöltözékemre (ami egy atlétából és egy bugyiból állt), mire ő torokhangon felröhögött, és seprűjét a hóna alá csapva, kiiramodott a szobából. Nehezen lélegezve visszahanyatlottam a párnámra és dideregve lerúgtam magamról a csuromvíz takarót.
- Thora… - Lea a kuncogástól fojtott hangon szólalt meg. – Az nem egy fagyöngy ott a fejed felett?
- Dehe… - sírtam, és fejemre húztam a párnát. Aztán már csak két halk sikolyt lehetett hallani, két barátnőm az ágyon landolt, és mindketten arcon csókoltak.
- Most puszit érdemeltél – nevette Lily, és mellém feküdt.
- És meg is kaptad – mosolygott Lea is, aztán miután befészkelte magát kettőnk közé, még halkan, de annál hallhatóbban hozzátette – Megérdemelted… - Ő is kapott egy párnát a szájára.
*
Szóval, tengettük napjainkat, és végül elérkezett az utolsó lehetőség, hogy láthassam drága Roxmortsomat még a téli szünet vége előtt. Természetesen kihasználtam az alkalmat. Egyedül mentem. Talán én voltam az első a tanulók között. Rossi már várt a kocsma előtt, és kezembe nyomott két lapos flaskát. Vigyorogva elfogadtam, aztán tovább mentem. Nem akartam időt pazarolni a kocsma hátuljában. Hiszen az itatón kívül is leihatom magam, akkor meg minek zárkózzak be? Csak sétálni indultam, nézelődtem a kirakatokban, Figyeltem, hogy az ismerős és ismeretlen arcokat, oda-odabiccentettem néhány havernak, illedelmesen, és hangosan köszöntöttem az utamba akadó esetleges tanítókat, szúrós pillantásokkal méltattam az elleneimet, és végül kiértem az erdőhöz. Fel sem tűnt, hogy hova gyaloglok, viszont onnan már nem akartam vissza fordulni. A Szellemszállás tekintélyt parancsolón, mégis roskadozón meredt az ég felé, és elhatároztam, hogy ha lerészegednék, ez lenne a legideálisabb hely számomra. Tehát, elindultam. Az út nem volt hosszú, csak nehézkes, de végül eljutottam az ajtóig. Levertem a cipőmről a havat, és beljebbmentem. Mindent töménytelen mennyiségű por borított, kivéve persze a padlót. Tisztán kivehető lábnyomok sokasága tisztította meg a mocskos fát, de azokkal nem foglalkoztam. Nem én voltam az egyetlen gyerek, aki elmerészkedett a Szellemszállásra. Néhányan csak a hecc kedvéért, némelyek turbékolni, mások bújócskázni, vagy a társuk ijesztgetésének céljából látogatták meg az ódon és meglehetősen roskatag épületet. Ez annyit tesz, hogy egyáltalán nem foglalkoztam a lábnyomokkal. A hangokkal viszont annál inkább. Nevetés hallatszott fentről. Talán hárman lehettek, de megeshet, hogy csak két ember hangja keveredett össze. Mindenesetre, elindultam felfelé. A lépcső iszonytatóan recsegett, és én imádkoztam, hogy ne vegyenek észre, bárkik is tartózkodnak odafent. Mikor felléptem az utolsó fokról is, macskakánt lopózva megközelítettem a szoba ajtaját. Minden kétséget kizáróan onnan jöttek a hangok, de mivel a résen keresztül nem látszódott semmi… Annyira azért nem voltam kíváncsi, hogy kijjebb tárjam az ajtót… Na jó, talán, de akkor sem akartam. Végül más tette meg helyettem. Az ajtó kitárult, és ott állt előttem, életnagyságban prezentáltan. Levegőért kaptam, és futásnak eredtem. Nagy robajjal levágtattam a lépcsőn, de hallottam az ő nyugodt, az enyémnél kicsivel nagyobb lépteinek neszeit is. Már lent voltam a lépcső alján, csak egy nagyobbat kellett volna lépnem, és már kint is vagyok, de mintha valami eltalálta volna a hátamat, arccal az ajtónak vágódtam. A korhadt fa recsegve tűrte, ahogy neki dőlök, és én a levegővétellel küszködve nyúltam a kilincsért, de ekkor kezek fonódtak a derekamra, és én ledermedtem. Éreztem a lélegzetét a tarkómon, és nem mertem megmoccanni. Tudtam, hogy mosolyog. Tudtam, hogy élvezi a félelmemet. Az igazat megvallva, volt mit élvezni rajta. Féltem Nathatntől. Féltem, hogy megint összezavarja a fejemet, féltem, hogy ha fizikailag nem is, de újból fájdalmat okoz majd. Könnybe lábadt a szemem. Ő a vállaimnál fogva maga felé fordított, és mint gondoltam, ragyogott a mosolya.
- Szia – nevette, és magához szorított. Úgy ölelt át, mintha az elmúlt egy évben semmi sem történt volna. Látszott rajta, hogy szinte felrobban a boldogságtól. Megijesztett. – Hiányoztál – súgta komolyan, és a számra tapasztotta a száját. Úgy csókolt meg, mintha… Olyan finoman, óvatosan, mintha először csinálná. Akkor hasított belém a felismerés, hogy ő tisztában van mindennel. Mindennel! Tudja, hogy mit tett! És… Ő… Tudja! Sírva fakadtam. Ellöktem magam tőle, és zokogva, a könnyeimen keresztül olyan vádlón néztem rá, ahogyan csak tellett tőlem. És ő megijedt ettől. Eddig az egyetlen dolog, ami némi vigaszként hatott rám, hogy biztos voltam benne, hogy Nathannél valami nem tiszta. Azt hittem, hogy amit csinál, azt nem tudatosan csinálja… És ahogy most a szemébe néztem… Csillogott a könnyektől. a megbánás könnyeitől? Ebben nem voltam biztos. Egész addig nem, amíg végig nem gördült az arcán az első csepp, és azt tátogta felém: sajnálom. Merlinre! Megszakadt a szívem! Nem bírtam elviselni! Valahol belül késztetést éreztem, hogy hozzá rohanjak, és belekaroljak, és hozzá bújjak, és szeretni akartam! A másik részem viszont… Bántani akartam, ellökni magamtól, és féltem tőle, és utáltam őt! Ez a részem győzött. Hátat fordítottam, és az ajtóért nyúltam. Elkapta a karomat. A könnycsepp ott remegett az állán, a nedves kis ösvény csillogott az arcán, ha rávetült a nap, és ő olyan gyengéden nézett rám, hogy ha egy másik srác utánozta volna, beleolvadok a cipőmbe. – Nem olvastad el a levelemet… - mondta halkan, és halványan elmosolyodott. Most vettem először szemügyre. Farmer volt rajta, sötétkék kardigán, és a talár nélkül szokatlanul festett. A zsebébe nyúlt. A rémülettől ösztönösen hozzá bújtam, újra potyogni kezdtek a könnyeim, féltem, hogy a pálcája kerül elő zsebből. Hehe, majdnem elröhögtem magam. Ahhoz menekülök, aki elől menekülök. Én nem vagyok komplett! Átölelt, szorított magához, a fülembe suttogott, de nem érdekel, mit mond. Aztán mikor végre előkerült a keze, és kezében a boríték, majdnem elmosolyodtam a megkönnyebbüléstől. Feljebb emelte a fejem, puhán megcsókolta a szám, és kezembe csúsztatta a pergament. A boldogságtól ragyogó szemmel nézett rám, aztán megfordult, és elindult a lépcsőn.
- Nathan! – Meglepődtem, hogy így hagy elmenni, de még kérdezni akartam. Ő megtorpant, és kérdőn mosolyogva rám nézett. – Ki van még odafent?
- Nayar. – Nem volt hangos, csak épp kimondta a nevét, de hallottam a fiú lépteinek hangját. Megállt a lépcső korlátjánál, pont velem szemben, és biccentett. Aztán Nathanre fordította a tekintetét, és a talárja alól elővett egy pálcát.
- Fent hagytad – mondta, és kiejtette a kezéből a kecses fafaragványt. Kétségbeesetten nyögtem fel, és kiiramodtam a szabadba. Hallottam Nayar röhögését, de hiába hegyeztem a hallójáratomat, Nathan hangja nem vegyült bele a torokhangú kuncogásba. És, mit ne mondjak, ez egy cseppet sem vigasztalt. Elszaladtam. A tenyeremben pedig ott lapult a gombóccá gyúrt pergamen.
*
Első utam a hálókörletbe vezetett. Lea az ágyán ült, Lily az ablakban könyökölt. Lily mellé álltam, és láttam, hogy a fiúk kint repkednek a csípősen hideg levegőben. Mosoly futott végig az arcomon, könyökömmel finoman megböktem Lily vállát, mire ő is elmosolyodott, és együtt elindultunk. Ő felöltözni, én összeszedni a cuccaimat a repkedéshez.
- Lea! Pattanj!- vigyorogtam rá, és megböködtem az ő vállát is. Csak egy pillanatra fordítottam hátat nekik, összetépkedtem Nathan levelét, és az ágyam elé szórtam. Aztán a lábammal beljebb söpörtem, és újra ragyogó arccal fordultam vissza. Öltözz már Lea!
- Nehem… - nyöszörögte, és takaróját a fejére húzta.
- Rendben van… - mondtam tagoltan, Lilyre vigyorogva, aztán az ajtóhoz sétáltunk. – Ha esetleg unatkoznál, kint leszünk a pályán. – És ott hagytuk. A levél összetépkedése ideiglene nyugalmat kölcsönzött a lelkemnek, és mire kiértünk a fiúkhoz, már jó kedvem volt. Black vett észre először, és sötét mosollyal az arcán, már vette volna elő a pálcáját. De én megelőztem.
- Sciphus suspendo!- Suhintottam, és a zöld, piros masnis, aranycsengettyűs ágacska megjelent Black borzos fekete haja felett. Nevetve figyeltem, ahogy megszemléli művemet, és már indultam volna felé, mikor valami nagy és fekete csapódott bele Blackbe, és a földre teperte. Aztán hatalmas cuppanást lehetett hallani, majd egy hangos „Pfujj, Ágas, hogy képzeled?!”-et, és Potter röhögve legördült felháborodott barátjáról.