3. fejezet
Menekülés

- Jó, azt hiszem, leráztuk – suttogtam, és kikémleltem a folyosóra. – Ezért meg fog ölni minket.
- Á, nem – rázta a fejét Sirius. – Nem hiszem. Szerintem tart egy csomó dupla edzést, amin addig kell maradnunk, amíg nem könyörgünk, hogy hagyja abba, vagy nem bánjuk meg, hogy…
- Sirius, Jessie! – harsant Potter hangja. – Azonnal gyertek elő!
Gyorsan elhallgattunk, és mozdulatlanul füleltünk. Potter kint volt a folyosón, és sorra rugdosta be a termek ajtaját. Mi egy poros seprűs szekrényben lapultunk néhány kíváncsi pók társaságában.
Sikeresen megszöktünk a kviddicsedzésről, de nem minden úgy történt, ahogy elterveztük.

Épp leértem a márványlépcsőről, mikor összetalálkoztam Norával, aki szintén hajtó volt. Nora ebben az évben érkezett a Roxfortba, eddig beauxbatonsos volt. Nagyon rendes lány, és, bár még csak ötödikes, ugyanúgy elbeszélgetek vele, mint Lilyékkel.
- Szia, Nora! – köszöntem rá.
- Hello! Láttam reggel, hogy megkínzott James – mondta együttérzőn. – Hogyhogy lejöttél? Úgy hallottam, volt egy kis baleseted.
- Ne is mondd! – sóhajtottam. – Potter hajnalok hajnalán a gyengélkedőről zavart ki a pályára!
- Ó, te szegény! – húzta el a száját. – De akkor most mit keresel itt?
Bevártam a lányt, és együtt mentünk ki a parkba.
- Hát, van egy olyan érzésem, hogy ez az edzés jobb lesz, mint a többi – mosolyogtam.
- Mire készülsz? – kérdezte vigyorogva.
- Hát, Siriusszal eldöntöttük, hogy nincs kedvünk ma agyongyötörni magunkat.
- Ááá, már sejtem, mit terveztek!

A kviddicspálya felől egy kisebb csoport közeledett felénk. Sikerült megfigyelnem, hogy mardekárosok voltak. Valószínű, hogy most ért véget az edzésük.
És az élükön, na, ki sétált? Vajon ki? Nem más, mint a drága nővérem, Kelly.
- Mi van, Jessica? Kezdődik a csapatszellem-erősítés? – kérdezte gúnyosan. – Csak vigyázz, nehogy megerőltesd azt a habkönnyű testedet!
- Inkább arra használd a szád, amire tudod, meg amit minden nap csinálsz is! – válaszoltam. – Az értelmes beszéd nem a te asztalod!
Úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a megjegyzést. Hátralibbentette festettszőke hajtincseit, és tovább próbálkozott valami gúnyos sértés előhozatalával.
- Mostanában elég nyúzott a csapatotok. Mi történt, Potter beijedt, és most teljes erővel kikészít titeket?
- Drága húgocskám, többet érsz, ha csak bájosan mosolyogsz a fiúkra. Ha az a csöppnyi eszed akkora lenne, mint a mellméreted… de nem, nem fejezem be. Úgysem értenéd, és én csak az időmet pazarolnám a magyarázattal! – ásítottam. – Viszlát, Kellyke!
- Drága húgocskám, ugyanis te vagy a fiatalabb! – Igen a mondanivalóm első fele eljutott hozzá. Mérte valaki mennyi idő telt el közte? – A sértegetéseid minősége helyett inkább a hajtói képességeidet kellene fokoznod!
- A képességeimmel semmi gond sincs! – sziszegtem. – És jó, ha ennyire nem tudod feladni, te vagy az idősebb, nővérkém!
Elégedetten kihúzta magát.
- Milyen jó is az idősebbeknek! – folytattam. – Parancsolgathatnak a fiatalabbaknak, hisz ők az idősebbek! Előbb tapasztalnak meg mindent, hiszen ők idősebbek. Például, nos lássuk csak… a ráncok! A ráncok rajtad jelennek meg először. Hát nem nagyszerű? Lehet, hogy már vannak is! – Közelebb mentem megvizsgálni az arcát. – És az első ősz hajszálak! Bár a hajfesték csodákra képes! Meg persze a gyönyörű fogacskáid is elkezdenek hullani, de ne aggódj! – veregettem meg a hátát. – Csodaszép műfogsorokat lehet kapni!
NŐVÉREM mérgesen lesöpörte a kezemet.
- Ennyi? – kérdezte, nyugalmat erőltetve a hangjára. – Befejezted?
- Hát, egyelőre nem jut eszembe több… ó, de mégis! A szenilitás!
Felháborodva válaszra nyitotta a száját, de mivel egyetlen értelmes szó sem jött ki rajta, dühösen fújtatva elrohant a kastély irányába. A többi mardekáros árnyékként követte.
Egy percig némán néztem utána, majd Nora törte meg a csendet.
- Ő a…
- Igen, eltaláltad! – szakítottam félbe. – A Roxfort elsőszámú ribanca!
- Én nem pont erre…
- Szia Jessie, hello Nora! – Sirius közeledett felénk, kviddicstalárral és seprűvel felszerelve. – Előbb találkoztam a nővéreddel. Elég ideges volt. Valami műfogsorról magyarázott. – Majd vigyorogva hozzátette. – Csak nem törted ki a fogait?
- Jaj, Sirius, hagyjál már! – legyintettem, – Tudod, hogy nem bírnék ártani a saját testvéremnek – mondtam ártatlanul. – Inkább menjünk edzésre!

Az öltözőbe érve Potter leordította a fejünket a késésért, majd belekezdett szokásos beszédébe, amit minden edzésen elmond, ezért ma már másodjára hallhattuk, tehát a kutyát sem érdekelte.
- Rendben, figyeljetek! Tudom, ezt már sokszor elmondtam…
- Rengetegszer.
- ...de meg kell értenetek, hogy ez a meccs nagyon fontos nekünk! Öt éve mi vagyunk a bajnokok. Öt éve miénk a legerősebb csapat. Öt éve nem vesztettünk egyetlen meccset sem. És azt akarom, hogy a hatodik, és a csapat felének az utolsó évében is mi nyerjünk! Nyernünk kell! – bömbölte.
- Oké, Potter, értettük! Végeztél? – kérdezte unott hangon a másik terelőnk.
- Igen, Rob – válaszolta lenyugodva. – És most... KI A PÁLYÁRA, LUSTA BANDA! 50 SOROZAT ZUHANÓREPÜLÉS! INDULÁS! – Élesen belefújt a sípjába. A csapat tagjai nagy morgolódás közepette egyesével kisétáltak a pályára.
Miután mindenki elkezdte a gyakorlatot, hozzám fordult.
- Jessie, te Siriussal leszel! Azt folytatjátok, amit reggel, de meg ne lássam, hogy a lustálkodsz!
- Igenis, Potter! – morogtam, és odakullogtam a pálya szélén repkedő Siriushoz.

Úgy történt minden, ahogy megbeszéltük. Fél óráig rohangáltunk, közben Potter a többieket kínozta 50 méterrel felettünk. Mágikusan felerősített hangja néha félbeszakította az éjszaka csöndjét.
- Szlalomozva repülj, különben eltalál a gurkó! – ordította. – Az ellenfél terelői nagyon jók, de még ők sem elég erősek, hogy cikk-cakkban pofozzák a labdát. Rob, Tony, ti próbáljátok ezt gyakorolni!
Tony a cserejátékos volt, aki Sirius helyett állt be. Morgolódva hozzáláttak a feladathoz. Minden egyes találatnál hangosan recsegni kezdett az ütőjük. Öt percen belül a gyengélkedőn kötöttek ki, ugyanis nem tudták kordában tartani a labdát.
- Sirius, ugye tisztában vagy vele, hogy neked is ezt kell csinálnod, ha lejár a felmentésem? – kérdeztem.
A pálya füvén feküdve néztük a magasban repkedő alakokat.
- Igen, de legfeljebb majd újra letámadlak – vigyorogta. – El vagyunk mi itt kettesben, nem igaz?
Enyhén beleütöttem a vállába, mire színpadiasan feljajdult:
- Oh, a vállam! Lesérültem! Hogy fogok így játszani?
- Ilyen puhány vagy? – nevettem. – Na gyere, itt az idő! Most nem figyel!
Lassan kúszva elindultunk a pálya szélén. Már majdnem kiértünk volna, mikor Potter pálcájának fénye ránk vetődött.
Először meglepődött, de gyorsan magához tért döbbenetéből.
- Hé, nem szökünk! – kiáltotta, majd seprűjével megcélzott minket. – Azonnal gyertek vissza!
- Ugorj fel! – szólt Sirius, és gyorsan felugrottam mögé a seprűjére. Amint felszálltunk, beláttam, Madam Pomfreynek igaza volt, hogy nem engedett repülni. Nyomban szédülni kezdtem. – Így nem fog utolérni!
Elszáguldottunk a kastély felé, majd a bejárathoz érve gyorsan leugrottunk, és felrohantunk a lépcsőn.
Még sikerült rácsapnom az ajtót követőnkre, aminek következtében Potter hangosan becsapódott a fába.
- Gyorsan, az emeletre! – Sirius megfogta a karomat, és szaladni kezdtünk felfelé. Így jutottunk ide a harmadik emeleti seprűtárolóba.

- Ne szórakozzatok! – kiáltotta Potter, és berúgta a mellettünk lévő terem ajtaját. – Nem érdekelnek a szerelmi ügyeitek, de ne edzés közben enyelegjetek!
A nevetés, amit már azóta próbálok elfojtani, mióta kiértünk a pályáról, most ez után a mondat után majdnem kitört belőlem. Sirius gyorsan a számra tapasztotta a kezét.
- Tapmancs, legalább neked legyen eszed! Nem érdekel, hogy mennyit romantikáztok, de próbáljátok úgy csinálni, hogy ne menjen a csapat kárára! Gondoljatok rám… vagyis ránk! Nektek nem fontos a győzelem? Az utolsó kviddicskupa? Mi lennénk az a csapat, akik mindig nyertek, amíg a Roxfortba jártak! – Potter átszellemülten folytatta szónoklatát.
- Mi van, ez az új buzdító beszéde? – kérdeztem Siriustól suttogva.
- Aha – bólintott. – De még senki sem hallotta, csak Peter, Remus és én.
- Hú, de jó – mondtam színlelt örömmel. – Akkor én lehetek az első a baráti körén kívül, aki hallhatta!
- Igen, milyen mázlista vagy! – vigyorogta. – Majd este megnézem a többiek képét, mikor eldicsekedsz vele!
Nem tudtam nem elvigyorodni. Néhány percig csöndben vártunk, majd miután nem hallottunk semmit, megszólaltam.
- Szerinted elment már? – kérdeztem, és újra fülelni kezdtem.
- Nem tudom, nézzük meg!
Óvatosan kinyitottuk az ajtót, és kidugtuk a fejünket.
- Nincs itt – mondtam halkan, és kimásztam a szekrényből.
- Akkor minek suttogsz? – kérdezte Sirius, és kilépett mellém.
- Fogalmam sincs, de én megyek. Még meg kell keresnem a lányokat.
- És semmi köszönöm? - kérdezte tettetett felháborodással, miután elindultam a folyosón.
- És megmondanád, mit kéne megköszönnöm?
- Ööö… talán, hogy megszöktettelek az edzésről?
- Igen? – húztam fel a szemöldökömet. – Mondhatom, nagyon jó szöktetés volt. Én valahogy úgy terveztem, hogy senki nem veszi észre az eltűnésünket, és lesz egy nyugodt, szabad éjszakánk!
- Mire gondolsz? – kérdezte, és elvigyorodott.
- Semmi olyanra, amilyenre te! – mondtam, és most már én is elmosolyodtam. – Na jó, már tényleg megyek – sóhajtottam. – Jó éjszakát, Sirius!
- Köszi, meglesz! – mondta, és megjelent egy aranyos mosoly a szája szélén.
- Azt rögtön gondoltam! – mondtam, és elindultam a klubhelyiség irányába.
- Neked is jó éjt, bárkivel is töltsd! – kiáltotta utánam.
- Kösz, de egyedül leszek! – válaszoltam.
- Ezt vegyem célzásnak?
- Ha szeretnéd! – mosolyogtam, és befordultam az egyik sarkon, magára hagyva a vigyorgó Siriust.


Fáradtan sétáltam fel a Griffendél-toronyba. Ez a menekülés nagyon lefárasztott. Az esti történteken elmélkedtem, mikor az egyik rejtekajtó mögött összetalálkoztam Lilyvel.
- Szia, Jessie! Pont téged kerestelek. James emlegetett, gondoltam már vége van az edzésnek – mondta vidáman, majd végignézett rajtam. – Te jó ég! Mi történt veled? Azt ne mondd, hogy James megint futtatott!
- Ja igen, és fog is egész héten, de nem attól készültem ki. Ha tudni akarod, Siriussal megszöktünk az edzésről, és a barátod elől menekültünk.
- Mit csináltatok már megint?
Sóhajtottam egyet, és útközben elmeséltem neki az egész történetet. Mire a végére értem, Lily tátott szájjal bámult.
- Na jó, halljuk a szidalmakat! – mondtam, mivel a lány még két perccel később is csak leesett állal nézett rám.
- Ezek után mondd, hogy nincs semmi köztetek!
- Nincs semmi köztünk.
- Először KETTESBEN gyakoroltok…
- Mert Potter azt mondta.
- Utána EGYÜTT megszöktök…
- Mert nem volt kedvünk Pottert nézni.
- És végül EGY seprűs szekrénybe bújtok el! Egyetlen, apró seprűtároló szekrénybe. Ahol nincs valami sok hely két ember számára, így elég közeli kapcsolatba kerültetek – vigyorogta.
- Mi van, ennyire ismered a Roxfort seprűtárolóit? – kérdeztem gúnyosan.
Lily kissé elpirult.
- Ezt nem mondod komolyan? – torpantam meg a folyosón. Döbbenten néztem barátnőmre.
Arca még vörösebb színt öltött. Most rajtam volt a sor, hogy leessen az állam. Azt hittem elég jól ismerem Lilyt, de mik derülnek még ki róla! Szólásra nyitotta a száját, de félbeszakítottam.
– Ne, nem is akarom hallani! – emeltem fel a kezem. – És még te jössz nekem Sirius Blackkel!