Chapter 4: A bájital
2007.08.09. 20:07
Csak feltettem a 4. fejezetet, de legközelebb már tényleg csak vasárnap frissítek!
4. fejezet A bájital
Igazunk lett, Potter még jobban megterhelt minket. Teljesen beindult, nagyon mérges lett azért, hogy megszöktünk. Mikor megtalált, mondta, hogy kikészít minket, de azt nem hittem volna hogy komolyan is gondolja! Az akciónk után ezentúl az első óra előtt, az órák közti szünetekben és az órák után is egészen vacsoráig extra edzéseket tartott nekünk. Na, nem mintha ez olyan fárasztó lenne, és ezt ő is tudta, ezért kicsit módosított a játékszabályokon. - Ha nem akartok köpködni, akkor muglik módjára játsszuk a kviddicset! – kiabálta. – Seprű nélkül, a földön! - De James – szólt közbe Sirius –, a kviddicsben a repülés a lényeg. Egyetértően bólogattam. - És a seprű – mondtam. – Ugyanis azzal kell repülni. - Nekem ne magyarázzátok a kviddics szabályait! Tisztában vagyok vele, hogy a repüléshez seprű kell! De mivel a muglik nem repülnek, ti sem fogtok! - És te? - NINCS BESZÉD! MUNKÁRA!
Íme a mugli kviddics: én, mint hajtó, kvaffal a kezemben rohangálok, hogy beledobjam a pálya végén álló piros vödörbe. Sirius, mint terelő, ütővel a kezében próbál védeni engem. És Potter, mint az ellenfél terelője, seprűvel, három méter magasból, gurkóval bombáz minket. Ez még nem is zavart! Az már inkább, hogy Potter nem valami erős, és nem is céloz valami jól, ezért nem nagyon tudott bánni a száguldó gurkóval. Ezért még nagyobb késztetést éreztem, hogy teljes erőmből rohanjak. - A mugliknak… nincs is… gurkójuk – lihegtem rohanás közben. - Mit számít az? Jamesnek van! – mondta Sirius két ütés közben. - Ne beszéljetek, különben bekeményítek! – kiabált Potter a magasból, és egy majdnem pontos gurkóval nyomatékosította szavait.
Potter csak egy hét után „kedvezett” nekünk, és akkor is McGalagony „tanácsára”, miután az egyik átváltoztatástanon sikerült elaludnunk. Mikor Potterre hivatkoztunk, mindhármunkat berendelt az irodájába.
- Mégis mit képzel magáról, Potter? – kérdezte vészjósló hangon a tanárnő. – Mit csinált ezekkel a szerencsétlenekkel, hogy így néznek ki? A „szerencsétlenek” – azaz mi – a sarokban álló kényelmes kanapén egymás vállára dőlve szunyókáltak. Potter csak egy röpke pillantást vetett ránk, és már mondta is a magyarázatot. - Csak nem bírják az edzést – vonta meg a vállát. – Ennyi az egész. - Csakugyan? – kérdezte hitetlenkedve. – Megmondaná, hány edzést tartanak egy héten? - Hetet – vágta rá szemrebbenés nélkül. – Heti hét edzés, tanárnő. McGalagony orrcimpái kissé elfehéredtek, de mikor megszólalt, hangja túlontúl nyugodt volt. Itt még baj lesz. - Potter, ugye tud róla, hogy a kezdő meccs csak KÉT HÓNAP múlva lesz? - Igen, tanárnő, tudom. Ezért csak hét. Már év eleje óta így csináljuk. Ha csökkentenénk a számot, kiesnének a ritmusból! - Heti hét edzés akkor is sok! - De tanárnő, ez az utolsó évünk! Muszáj sokat edzenünk, ha nyerni akarunk! Most még látványosabbaknak kell lenniük, mint eddig bármikor! Úgy akarjuk itthagyni a Roxfortot, hogy még sokáig emlékezzenek ránk! És ebben mindannyian egyetértünk! - Igen, egyetértünk! De ezt akkor sem engedhetem! Nézze meg, mit csinál velük a heti hét edzés! Magamhoz tértem pottermentes álmodozásomból, és hevesen tiltakozva benyögtem: - Tizennégy. - Mit mond, Ms Brave? – kérdezte a tanárnő értetlenkedve. - Tizennégy – morogtam csukott szemmel. – Reggel egy, este egy, egész héten. - Plusz büntetés – mondta Sirius ásítva. – Attól vagyunk kikészülve! A mugli kviddicstől! McGalagony köpni-nyelni nem tudott, olyan szinten ledöbbent a hírünktől. Úgy öt percig csak hápogott, mint akire némítóbűbájt küldtek, hogy elhárítsák a bármikor kitörő szidalomáradatot. - Potter, nem gondolja, hogy tizennégy egy cseppet több az átlagosnál? – kérdezte remegő hangon. – Ugyanis én, a magam részéről, egyenesen kínzásnak tartom! - Nem, tanárnő, félreérti! Amint már mondtam, most még fontosabb, hogy… - Maga ne beszéljen nekem a fontosságról! – csattant fel McGalagony. – Ami most fontos magának és a csapat többi tagjának, az az RBF és a RAVASZ! A kviddicskupa csak utána jön! Úgyhogy vagy visszatér az ilyenkor normális, heti egy, két, maximum három edzéshez, vagy kénytelen leszek áthelyezni másra a csapatkapitányi teendőket! Megértette? - Igen, tanárnő! – morogta Potter. - És ha megkérhetném, a fölös energiáit inkább a vizsgáira való felkészülésbe fordítsa, és ne a társai terrorizálásába! - De tanárnő, a vizsgák csak az év végén lesznek! - Csakúgy, mint a kviddicsdöntő! Potter sóhajtott egyet. - Na jó, elismerem, fölöslegesen vitatkozom a tanárnővel! - Hát végre belátja! – mosolyodott el a professzor. – Rendben, mehetnek! Black, Ms Brave, maguk látogassák meg Madam Pomfreyt. Majd ad valamit, amitől kipihenik magukat. És kérjenek belőle a csapat többi tagjának is! - Rendben, tanárnő! - Potter, maga keresse meg Frics urat, van az ön számára egy meglepetése! Viszontlátásra! - Viszlát! - Köszönjük professzor! Nehezen feltápászkodtunk a kényelmes kanapéról, és kiballagtunk a szobából. Potter ki tudja, hová ment, de mi a gyengélkedő felé vettük az utat.
Madam Pomfreynek is elmeséltük a történetet, mivel enyhén furcsállta, hogy minek nekünk annyi gyógyszer. – Miért gondol rólunk mindenki rosszakat? Ezek után jól elátkozta Pottert – persze csak szóban –, és minket is leszidott, hogy hogyan lehettünk olyan ostobák, hogy hallgattunk rá, és nem szóltunk. Utána adott egy dobozt, tele nyugtató álomitallal, hogy mindenkinek adjunk ötöt. Elmondta a használatát, és morogva, hogy „ennyi féleszűt még nem hordott hátán a föld”, útnak indított minket. Mivel arra a napra felmentést kaptunk a hátralévő órák alól, Siriussal kimentünk a parkba néhány pléddel, és a hűvös őszi levegőn átaludtuk a délelőttöt.
Délután csatlakozott hozzánk a csapat többi tagja meg Remus, Peter, Mariann és Claudia. A kapitány és Lily rejtélyes módon távol maradt. Így hát tartottunk egy „Végre valahára megszabadultunk Potter kínzásaitól” -partit. Sirius, Peter és én hoztunk jó sok ennivalót a konyháról, majd leszöktünk Roxmortsba egy kis édességért és annál több vajsörért. A Szárnyas Vadkanban néhány plusz sarlóért pár liter lángnyelv whiskyt is kaptunk. Remus addig arra ügyelt, hogy ne vegyék észre az eltűnésünket. Néhány óra alatt olyan jó hangulatba kerültünk, és olyan hangosak meg persze feltűnőek voltunk, hogy már mindenki vetett ránk egy kíváncsi pillantást, ezért – mivel nem akartuk, hogy valamelyik prefektus meglásson minket, és beáruljon az egyik tanárnak – felköltöztünk a klubhelyiségbe.
Mikor már az ötödik szállítmány innivaló is majdnem elfogyott, és jó néhány ember kidőlt mellettünk, felszaladtam – felbotladoztam – a szobánkba és lehoztam a gyengélkedőről kapott dobozt. Minden csapattagnak adtam egy-egy üvegcsét. - Na most – magyaráztam az ital használatát, miközben már forgott a világ körülöttem –, először is: felrázzuk a fiolákat – mutattam be sajátomon –, utána beleöntjük két deci vízbe. Víz. – Szétnéztem, de sehol sem találtam. – Hozna valaki egy kis vizet? Senki nem mozdult, helyette bambán néztek rám. Nagyot sóhajtottam. - Oké, szóval beleöntjük két deci lángnyelv whiskybe. Furcsamód mindenki egyszerre kapott a maradék pia után. – Ezt a részeges bandát! Kétpercnyi elkeseredett küzdelem után mindenki előtt volt egy kis whiskyvel kevert álomital. - McGalagony igazságos módszereire! – emeltem a poharam. - Madam Pomfreyre! - James büntetésére! - A csapatra! - Rám! - Mindegy kire, de igyunk már! Rob utolsó szavára koccintottunk, és lehajtottuk az italt. Elég kellemes íze volt, bár lehet, hogy csak a nem szokványos elkészítés miatt. Néhány másodpercig még álmodozva vigyorogtunk, majd mielőtt felálltunk volna, hogy elinduljunk hálótermeink felé, mintegy vezényszóra mindannyian összeestünk a földön.
|