XXIV. Fejezet: A sötétség kezdete

Ahogy a szünet véget ért, úgy érkezett el az egyre jobban idegeket borzoló tanítás, házi feladat halmok, sőt, volt, akiknél újabban a vizsgadrukk első jelei is láthatók lettek, habár az R.B.F. vizsgákig, még volt pár hónapunk. Egyik napról a másikra megtelt a Griffendél klubhelysége izgatottan csacsogó, nevető, kiabáló diákokkal, akik a karácsonyi élményeiket próbálták megosztani egymással. A hó a birtokon meg egyre több lett, mindenhol volt belőle, és sok, nagyon sok. Mikor Hagridhoz akartam eljutni, igazi csatát kellett vívnom a hó rengeteggel, hogy átverekedjem magamat rajta, és átázva elérkezzek utam végére: azaz, a kastélytól aligha húsz méterre álló vadőrlakhoz. Ezek voltak az én csatáim. Egyelőre.
Szívemben kezdett felébredni egy idegen érzés, Little Hangleton óta, Josh temetése óta, Daena és a többiek távozása óta. Nem, nem mondanám, hogy féltem, vagy valami ilyesmi. Inkább úgy fogalmaznék, hogy vártam. Igen. Vártam, valamire. Igaz, többiek ezt nem érzeték, de megbélyegzettnek éreztem magamat. Mintha Voldemort Nagyúr megjelölt volna. A sorsod tudod… az elkerülhetetlen… ez nyugtalanított leginkább. Vajon mit szánhatott nekem? Milyen sorsról beszélt? Veszélyben lennék? Mit kéne tennem, hogy elkerüljem az elkerülhetetlent?
Ezek a tények, és Reggeli Próféta hírei nem hagytak nyugodni. Majdnem minden nap eltűnt vagy egy fél tucat mugli, illetve a minisztériumi dolgozónak rokonságai is kezdett eléggé megcsappanni. Nem egyszer az iskolába is érkeztek baglyok, hogy hírt hozzanak, a szülők hogylétéről. Na meg persze a halálhírekről.
Ezért is vettem rá magamat, hogy írjak a szüleimnek. Elvégre, félvér vagyok, mint tudjuk, Voldemort pedig a félvérű és sárvérű, illetve a mugli „mocskokra” pályázik. Bosszúból, akár velük is végezhet, akárkivel, akit szeretek. Ez lehet akár Sirius is. Ez bántott a legjobban. Ezért voltam vele minél kevesebbet, ezért kerültem, amikor csak tehettem. Nem akartam, hogy baja essen. Ez az én harcom, nekem kell megvívnom. Segítség nélkül, és egyedül.

Kedves Apa, és Anya!

Először is arról szeretnék érdeklődni, hogy jól vagytok e? És hogy mikor találkozunk? Jó lenne már titeket látni, elvégre, a szüleim vagytok, lassan már egy éve annak, hogy nem láttalak titeket. Nyáron remélem otthon, lesztek, és nem passzoltok megint le nagyiékhoz. Unalmas volt, meg… meg minden. Remélem azért ezen a nyáron majd veletek is lehetek, elvégre a szüleim vagytok, vagy nem? Csak ez ki ne derüljön, hogy örökbe fogadtatok. Nevetnék is rajta… vagy nem.
Mostanában számtalan furcsa dolog történt. Ha olvassátok bokros teendőitek között olyakor-olyakor a Reggeli Prófétát, megtudhatjátok, Voldemort Nagyúr hatalomra került.
Mellékesen megjegyezném, nekem meg barátom van.
Szóval Voldemort Nagyúr miatt minden félvér és sárvérű varázslónövendék családja bajban van. Reménykedem, hogy tudtok magatokra vigyázni, és szóltok, ha esetleg valami történne.
Írjatok minél hamarabb.

Lora

Miután, hatalmas lelki kínok és vívódás között ezeket a szavakat papírra vetettem, már erőm nem volt, hogy felsétáljak vele a bagolyházba, és hogy Jasont elküldjem a levéllel. Nem, egyszerűen elég megerőltető volt az, hogy elkerüljem egész nap, sőt napokon keresztül Siriust és a barátaimat. Mindenhol ott voltak, én meg elbújtam előlük, ha tehettem. Féltem, mi van, ha Voldemort figyeltet? Ha tudja, kik a szeretteim, a kedvesem, és a barátaim? Mi van, ha legközelebb őket raboltatja el és öli meg? Hát Josh nem elég indok arra, hogy elővigyázatosak legyünk? Dumbledore meg is mondta, félni csak az ismeretlentől kell, de félteni azt, akit szeretünk az ismeretlentől, és megóvni őt, úgy, hogy áldozatokat hozhassunk, azt a legnehezebb.
Rengeteg teendőm volt, a tanulás, négy tantárgyból meghúztak félévkor, a tanulás a vizsgákra, és persze, hogy Dumbledorehoz járjak külön órákra. Igen, hozzájártam. Mivel rengeteg dolog volt, amit nem tudtunk a Nagyúrról, és rengeteget beszélgettünk, éjszakákba merülve folytattuk a vitákat arról, hogy mi van, ha… ha megtámad, mit csináljak? Ha végez a barátaimmal? A főbenjáró átkokról tanított a védekezésig. Lassan már többet voltam vele, mint bárki mással. Kimerültem, de harcolni akartam. Meg akartam tanulni, védekezni az ártó varázslatok ellen, meg akartam tanulni a varázslópárbajozás minden titkát, hogy aztán fel tudjam majd egyszer használni ellene, mikor eljön az idő.
Vészesen közeledett a február, beköszöntöttek az igazi mínuszok, és itt volt a következő roxmortsi hétvége időpontja is, illetve a Griffendél vs. Mardekár meccs is. Nem mondom, pazarul teljesített a Griffendél a Hugrabug elleni meccsen, de annyira le voltunk maradva a kihágásaink és a büntetéseink miatt elveszített pontokkal, hogy még a Hugrabug is megelőzött, a Mardekárról meg annyit, hogy az első helyet birtokolta. Már megint.
Egyik nap, éppen fázósan összevontam magamon a taláromat, a csuklyámat az arcomba húzva próbáltam elslisszolni a többiek elől a nagyszünetben, miközben szorítottam magamhoz a tankönyveimet és egy csokor pennát, amikor éreztem, hogy valaki berántott az egyik mellékfolyosóra.
Illatok alapján tájékozódtam, lassacskán, mint Jean-Baptiste Grenouille, az a hírhedt parfüm gyilkos a 16. százat hajnalán. Szóval ez az illat, semmihez sem volt fogható. Azonnal megismertem, hogy Sirius az. Nem tiltakoztam, csak lehajtott fejjel álltam előtte. Éreztem, ahogy levette rólam a kapucnit és felemelte a fejemet.
- Mondd, mért bujkálsz előlem? Előlem, mindenki elől? Félsz tőlem? Vagy már nem is szeretsz? – hallgatott el egy percig. – Lily mesélte, hogy sokszor éjszaka nem is mész be a hálóba. Mit csinálsz, mi történik veled?
Haboztam, végigpörgettem az agyamban a dolgokat, hogy mit kéne neki mondanom, hogyan tudnám vele megértetni, hogy most akkor veszélyben van. Hogyan vehetem rá magamat és mondjam el neki, hogy nem lehetünk együtt, mert miattam ő is meghalhat? És hogyan tudnám megtenni? Lemondani róla, képes lennék rá vajon?
Nem szóltam egy árva szót sem végül, csak bámultam magam elé. Túl sok gondom volt e nélkül is. Dumbldeore megállapította, hogy Voldemort beleláthat a gondolataimba és nem lesz szüksége arra, hogy figyeltessen. Egyszerűen meglátja, hogy kik számomra a legkedvesebbek. Ezért mondta a professzor, hogy okklmuenciát kell tanulnom. De ő nem tudja nekem megtanítani, viszont van egy ember, aki kimondottan okklumentor specialista. Ő lenne Perselus.
- Csak mondj valamit! – kérte aztán kétségbeesetten, miközben megragadta a vállamat. Felnéztem a szemébe és hatalmas kétségbeesést, és félelmet pillantottam meg.
- Szeretlek… - suttogtam végül. Láthatóan megkönnyebbült, és magához ölelt. Visszaöleltem. Annyira hiányzott már, napok óta a melegsége a szeretete. – De… - toltam aztán el magamtól –, távol kell magamat tartanom tőled!
- Mi? – kérdezte értetlenül.
- Veszélyben vagy mellettem. Voldemort akármikor megtudhatja, sőt már biztosan tudja, hogy szeretsz, hogy én is, és… és ha végezne veled, akkor…
- Ilyen nem történhet meg, értsd meg! Nehogy magamra hagyj! – kapott utánam kétségbeesetten.
- Tudnod kell, Sirius, hogy nekem sem könnyű, sőt – néztem bele a szemébe -, sokkal nehezebb, mint gondolnád, hogy áldozatokat hozzak azért, hogy ne legyen bajod, sőt senkinek sem. Nem akarok, nem tudok nélküled élni, de muszáj lesz! Értsd meg! – kiabáltam kétségbeesve. Ő pedig erősen megragadott, mintha többet nem akarna engedni, és a falnak nyomott.
- Nem! Nem lesz muszáj! Semmi sem muszáj! – suttogta nekem majdnem könnyekkel a szemében.
- Csak tudd, ezt én kezdtem el, én ártottam magamat bele, nekem is kell kimásznom belőle. Egyedül.
- Én is hibás vagyok…
- Miért? – kérdeztem megdöbbenve.
- Amikor Dumbledore-ral beszéltünk, elmondtad, hogy még ősszel találkoztál Denemmel. Hát én is hibás vagyok…
- Miért, te küldted rám? – kérdeztem elvigyorodva. – Vagy mire akarsz kilyukadni?
- Arra, hogy nem voltam akkor melletted, pedig neked szükséged lett volna rám! Olyan kis… sebezhető vagy.
- Mi vagyok? – nevettem el magamat kínomban. – Sebezhető?
- Igen. Aprócska, törékeny… ezek a sötét szemek, ez a sötétbarna haj, a sápadt bőr, ez a törékenység… ez tesz téged különlegessé, más számára. Ezért szeretlek… ezért vagy ilyen gyönyörű…
- Elég, Sirius! – toltam el őt magamtól. – Értem én, hogy ezt gondolod, de kevésbé sem hiányzik az, hogy magadat okold a dolgok miatt, csak féltelek.
- Ne félts!
- De. Igaz, kettőnk közül te vagy a pasi, magas, erős, jóképű, én meg kis nyeszlett senki…
- Nem, nem igaz! Ez így van jól. Én azért vagyok, hogy megvédhesselek a nagyvilág szemetétől. A Voldemort-féle mocskoktól. Mi így vagyunk jó párosítás, és amíg szeretjük egymást, addig semmi rossz nem történhet. A szeretet mindent…
- …legyőz. Tudom. Legyen, ahogy akarod… - bújtam oda hozzá.
- Végre – motyogta és megcsókolt. Olyan régen, olyan régen kaptam már tőle ilyet. Már vagy egy hete hozzám sem ért. Teljesen ki voltunk egymásra éhezve.
- De, várj! Továbbra is el kell mennem néha tanulni Dumbledorehoz. Erről senkinek nem beszélhetsz! Fogtad?
- Igen. – Végül a csókcsatának és az érzéki perceknek James vetett véget.
- Gondolhattam volna, hogy itt… - szólalt meg egyszer csak a hátunk mögül. Azonnal felé fordultunk, én hátra húzódtam, Sirius pedig barátja mellé lépett. – Szóval bocs, ha zavartam… - nem tűnt, hogy nagyon sajnálta volna. – Ma edzés lesz, kettőtől… utolsó óra elmarad tudjátok. Jó lenne, Tapmancs, ha igyekeznél, nem szeretnélek megint húsz kört futtatni.
- Én sem szeretném… - azzal egy utolsó ölelést kaptam tőle, addig James úgy tett, mintha hányi akart volna, majd elmentek. Miért ilyen James is? Miért ilyen ellenséges velem? Olyan, mintha nem is ismernénk egymást. Hozzám nem szólna, mindig fintorog, ha ott vagyok, egyszerűen nem értem, mi a baja velem. Eleredtek a könnyeim, halkan sírva néztem utánuk, ők meg egyre csak távolodtak. Aztán Sirius, mintha megérezte volna, hogy valami nincsen rendben hátra fordult, és visszanézett rám. Döbbent arckifejezése láttán James is utánozta a mozdulatát, így majdnem ötven méter távolságban egymást bámultuk, bár én nem igen láttam őket, elhomályosult minden a szemem előtt. Hirtelen éreztem, hogy nagyon éhes lettem. Ekkor döbbentem csak rá, hogy már majdnem két napja egy falatot sem ettem. Annyira a harccal és a gyakorlással voltam elfoglalva, hogy meg is feledkeztem saját magamról. Éreztem, hogy egyre hidegebb lett, és egyre sötétebb. Gyorsan letöröltem a könnyeimet és intettem egy utolsót nekik, aztán meg sem várva, hogy elforduljanak, befordultam az egyik sarkon és hátamat azonnal a kőfalnak vetettem. Egyre rosszabbul lettem, éreztem, hogy fogy el az erőm. A szívem hevesen zakatolt, nem úgy, mint mikor Sirius ér hozzám, hanem remegett. A félelemtől, a gyengeségtől, a tehetetlenségtől. Rengeteget álmodtam a Nagyúrral, álmomban hallottam a hangját, és hogy hívogat, hogy szegődjek mellé, és akkor ő olyan erőt ad, amivel leigázhatjuk az igazságtalanság korlátjait a világról, megtisztíthatjuk azt a mocskoktól. Talán, ha nem végzett volna a barátommal, akkor elgondolkodtam volna rajta, hogy érdemes lett e volna mellé állni, de nekem már volt egy valaki, akihez tartoztam.
Nagyokat nyeltem, pislogtam, hogy jobban lássak, de egyáltalán nem sikerült. Úgy voltam, hogy minél előbb fel kell, érjek a toronyba, hogy aztán ott kipihenhessem magamat. Az evés most nem érdekelt, le akartam feküdni, forgott körülöttem a világ, megint furcsa hangokat hallottam, amik engem szólongattak. Biztosan megbolondultam a sok… a sok… a sok gyakorlástól. Megpróbáltam tovább botorkálni, de nem ment. Jobbnak láttam lekuporodni a fal tövébe. Reméltem ezen a folyosón nem sokan járnak majd mostanában. Eltöprengtem ezen az egész ügyön, hogy mióta lehetett ez így. Hogy mik történtek, az a sok dolog… mióta találkoztam Tommal, igen, nekem mindig Tom marad, az a segítőkész fiú, akit akkor ismertem meg, és nem a Sötét Nagyúr, vagy ki. Mért, mért kellett ennek megtörténnie, mért kellett találkoznom vele, mért kellett egyáltalán Joshhal barátkoznom? Mért?!
Dildra a történtek miatt meg a Szent Mungóba került, teljesen sokkot kapott szegény, már közel egy hónapja ápolják őt ott. Egész nap csak fekszik a semmibe révedve, bámulja a hófehér falakat, a csempéken járatja a szemét és képtelen szólni, akármit is.
Én nem akartam így végezni, egy szobában poshadni, gyógyszereken élni.
Eleredtek a könnyeim, újból, és a tenyereimbe temetkeztem. Már egyáltalán nem akartam tudni, nem akartam tudomást venni erről az egészről. Vissza akartam kérni az eddig nyugalmas életemet! A fájó gondok nélküli békét, ahol a legnagyobb gondom az volt, hogy Sirius szeret e vagy sem. Ezt akartam, ezt visszakapni, de nem lehetett. Josh halála megpecsételte a további sorsom.
Aztán ökölbe szorultak a kezeim, és feltápászkodtam. Elég az önsajnálatból. Felmegyek, lezuhanyozok és megyek Dumdledorehoz, muszáj vele beszélnem, nem bírom így tovább.
Még pár lépést kellett volna megtennem, de eldőltem, mint egy zsák. Nem emlékeztem aztán semmire, csak a magába ölelő kikémlelhetetlen semmire.

Egy alak futott előttem. Pálcája hegyéből zöldes fénycsóva röppent az ég felé, majd egy kígyónyelvű koponyát ábrázolva fellebegett egy romokban álló ház fölé. A csuklyás, félve hátrapillantott, hogy nem követi e őt senki, majd elfutott a ház mellett, be a hátsó udvarra. Csak én követtem, de vélhetőleg nem látott. Mint egy macska osonkodtam utána, hogy aztán megláthassam, mire készül ez a valaki.
Megállt a kert hátuljában és két test fölé hajolt. Közelebb mentem, mert éreztem, hogy semmi bajom nem eshet, hogyha meglát. Úgy éreztem, nem fog bántani, mért tenné? Mikor megpillantottam a két holttestet, azonnal elkiáltottam magamat. Nem ez nem lehet! Akkorra vett csak észre. Furcsán ismerős volt az arca. Levette a csuklyát és kimérten a szemembe nézett. Majdnem fekete szemek, barna haj, sápadt bőr… EZ NEM LEHETEK ÉN!

Úgy riadtam fel, mintha hideg vizet zúdítottak volna a nyakamba. Lendületesen felültem, és kitakaróztam. Valami fura ruha volt rajtam, és vizes is volt. Fekete köpeny, meg fekete kapucni… mint az álomban? Vagy az nem álom volt? Mi ez a jelvény a ruhámon, milyen ruha ez?
Végignéztem magamon, a csíkos zoknin, majd a termen is. Nyeltem egyet. Hol vagyok? Ki ez az öregasszony itt mellettem?
- Épp, hogy magához tért! Nyissa ki a száját! – parancsolt rám és valami kékes folyadékot próbált belém kényszeríteni.
- Ki maga? – másztam ki az ágy szélére.
- Lora, nyugi, nem lesz semmi bajod – hallottam meg egy másik hangot, és éreztem, hogy egy erős kar visszanyom az ágyba. Majd tehetetlenségemet kihasználva megkaptam azt a valamit. Miután az asszony végzett, átment egy másik szobába, én meg megvártam, mire becsukta az ajtót, és a padlóra köptem a kékes folyadékot.
- Blőe…
- Jó, hogy már jobban vagy… - mondta megint az a másik hang. Felé fordultam, és a szemébe néztem. Egy fiú volt. Fekete hajú, sötét szemű, olyan, aki mellett el lehetett volna bújni. Kellemes illata volt, de nem tudtam, hogy honnan kéne ismernem. Minden bizonnyal ő már ismert engem. – Jamesszel láttuk, hogy sírsz és utánad indultunk. Megtaláltunk ájultan, idehoztunk…
- Ki vagy te? – kérdeztem végül a paplant bámulva.
- Mi?
- Ki vagy te? – szótagoltam neki újra a rövidbe, könnyen felfogható mondatot.
- Lora, ne hülyéskedj. Sirius vagyok, Sirius Black, a szerelmed!
- MIM? – néztem a szemébe. – Szerelmem?
- Beütötted a fejed, és most semmire nem emlékszel, vagy mi történt? – húzott magához kétségbeesetten. Én elhúzódtam tőle, de ő nem hagyott békében.
- Nem tudom, hol vagyok, mi ez a hely? – kérdeztem tőle félve. – Hogy kerültem ide, és… ki vagyok én?
- Azt kérdezed, hogy ki vagy te?
- Semmire nem emlékszem! Nem tudom, mi a nevem, nem tudom, ki vagyok, nem tudom, te ki vagy! Mi ez az egész?! - majdnem elsírtam magamat.
- Csak azt ne mondd, hogy semmire nem emlékszel! Nem lehet, hogy elvesztetted az emlékezeted! – mondta ijedten a Siriusnak hívott fiú. – Ez képtelenség!
- Nem tudom, nem tudom! – bőgtem el magamat.
- Még rám sem emlékszel?
- Nem tudom! – az ölébe húzott, és hagyta hogy sírjak.
- Semmi baj, semmi baj… majd én mindent újra megtanítok neked. Biztosan hamar visszatér majd az emlékezeted.
- Nem tudom. - Nem tudom mennyi idő, telhetett el, hogy mióta ültünk ott, de jól éreztem magamat vele, akárki is ő.
Végül a csendes nyugalomból és a nyomasztó gondolatoktól ő mentett ki.
- Madam! Meddig tarthat ez az állapota?
- Nem tudom, Sirius. Valószínűleg csak a rövidtávú emlékei sérültek, napok, hetek, hónapok, akár… majd megkérdezem Dumbledore professzortól.
- Kitől? – kaptam fel a fejemet.
- Talán emlékszel valamire? – néztek rám mind a ketten.
- Dehogy… - ráztam a fejem -, csak olyan fura neve van…
- Lesz még furább is – nevetett a Madamnak hívott idegen.
- Gyere, Lora… - kapcsoltam, hogy Sirius Black hozzám szólt. Lora… ez a nevem. – Menjünk fel. Megmutatom, hogy hol fogsz aludni, bemutatlak a barátaidnak…
- A barátaimnak? – Vannak barátaim?
- Igen. Lilynek, Johannának, Jamesnek, Remusnak… meg még számtalan más embernek. Hagyd, hogy vezesselek.
- Hagyom. – Egyeztem végül bele.
Végigvezetett a kastélynak nevezett helyen, ahol végül is kiderült, hogy tanulok. Méghozzá mágiát. Tényleg, semmire nem emlékeztem.
- És mondd, én szeretem ezt a helyet? – kérdeztem tőle.
- Hát, van mikor nem…
- Mikor nem?
- Mikor nem vagyok veled – vigyorodott el. Elkezdtem nevetni.
- És mondd, hogy ismerkedtünk meg? – kérdeztem komolyabban.
- Hát már évek óta ismerjük egymást… nagyon rég óta. Pár hónapja vettem a bátorságot és megcsókoltalak. Azóta együtt vagyunk.
- Tényleg? – csodálkoztam el.
- Igen. De most gyere… bemutatlak a többieknek – azzal megfogta a kezemet és behúzott egy festmény mögé.
Odabent meleg volt, és ahogy körbe pillantottam minden tiszta vörös és arany. Rengeteg velem egykorú tartózkodott a helységben, legtöbb vagy asztalnál, vagy a vörössel bevont garnitúrán foglaltak helyet. A kandallóban tűz ropogott.
- Szia, Lora, már jobban vagy?
- Jó, hogy itt vagy!
- Már két napja, hogy a gyengélkedőn voltál!
- Mégis mi történt?
- De ugye most már jobb?
- Én… - megrémültem a sok körém sereglő embertől. Sirius visszahúzott maga mellé, és csendre intette őket. Értetlenül pislogtam rá, és zavartan próbáltam elbújni mögötte.
- Na, bemutatom neked… ő James - egy feketehajú fiúra bökött, aki egy apró alanylabdával szórakozott az imént.
- Miért kell neki…
- Ő, Lily – mutatott egy vörös hajú lányra, majd egy szőkére -, Johanna, Remus – egy vörösesbarna hajú fiú állt az említett helyén -, és Peter. Ők a barátaid.
- Miért mutatsz be minket neki? – kérdezte értetlenkedve a fekete hajú, a Jamesnek hívott fiú.
- Rövidtávú emlékezetkiesés… megállapították. Mikor beverte a fejét, elvesztette az emlékeit. Rosmary mondta, hogy vissza fogja őket kapni, de lehet, hogy csak hónapok múlva – magyarázta nekik Sirius. – Addig is… én fogok rá vigyázni!
- Azt megnézem – vigyorodott el James. – Gondolom az első dolgod az lesz, hogy…
- James! – rivallt rá a vörös lány, Lily. – Figyelj, Lora, majd mi Johannával segítünk neked, újra visszakapni az emlékeidet. Elvégre, mi vagyunk a legjobb barátaid.
- Igen? – kérdeztem vékonyka hangon. – Akkor jó.
Mind nevettek. Cseppet sem tűntek ismerősnek, olyan idegen volt minden, annyira megrémített.
Mire beesteledett, sikerült pár dolgot megtudnom az emberekről. Hogy ki kicsoda az iskolában, nagyjából, a tanárok neveivel is tisztában voltam és már addig eljutottam, hogy sikerült felfognom, hogy Sirius a barátom. Többször is megpróbálkozott azzal, hogy megcsókoljon, de minden alkalommal felálltam és arrébb ültem. A többiek ilyenkor somolyogva néztek minket. Akkor kezdtek csak el, nevetni, amikor Sirius utánam jött és kezdődött ez a cirkusz egészen az elejétől.
Aztán feladta, és kijelentette, hogy menjünk enni. Minekutána neki és Jamesnek is többször megkordult a gyomra.

Sirius mindenáron azt akarta, hogy aludjak mellette, mert említette, hogy régebben sokszor történt már ez. Én viszont, mint ugyebár nem elékeztem rá, erős ellenállást mutattam a szándéka iránt, így Lily és Johanna megmentett a kellemetlenebb fejleményektől. Bekísértek egy szobába, ahol négy ágy volt.
- Az a tiéd – mutattak az ablak mellettire. Vörös függönnyel bevont, baldachinos ágy lehetett. Mellette, egy halomban rengeteg ruha, könyvek, jegyzetek. Ez vajon mind az enyém?
- Most jobb lesz, ha lefekszel aludni – mondta Lily, miután megközelítettem a saját térfelemet. – Jót tesz a pihenés. Ha sokat pihensz, akkor biztosan hamar visszatérnek az emlékeid. – Bólintottam. Megfogadtam a tanácsát, átöltöztem és lefeküdtem.
Hamar eloltották a teremben a gyertyákat, és teljes sötétség és némaság telepedett a szobára.
Sokáig forgolódtam, próbáltam elaludni, de nagyon nehezemre esett, főleg, hogy nem is voltam egyáltalán álmos, sem fáradt. Túlságosan információ éhes voltam. Többet akartam megtudni a múltamról, meg hogy mit jelenthetett az álmom. Többet Siriusról, többet a barátaimról. Nem ismertem őket, nem ismertem senkit sem.
- Lora… - hallottam egyszer csak. Megdermedtem, és felültem. – Lora, emlékezni akarsz?
- Ki, ki az? – suttogtam, félve. Füleltem. Aztán rájöttem, hogy a hang nem a környezetemből jön, hanem a fejemből.
- Emlékezni akarsz a múltadra? Én segíthetek… - hallottam meg a furcsán sziszegős hangot ismét. Kirázott tőle a hideg, nem volt éppen a legbizalomgerjesztőbb.
- Ki vagy? – kérdeztem megint.
- A nevem Voldemort Nagyúr, és vissza tudom adni az emlékeidet, ha akarod… cserébe, majd egyszer én is kérek tőled valamit…
- Mit?
- Az most mindegy… De ha emlékezni akarsz, akkor csak…
- Lora, te kivel beszélsz? – hallottam meg egyszer csak Johanna hangját. – Mért nem alszol?
- Alszok, sajnálom, ha felébresztettelek… - azzal gyorsan visszabújtam a paplan alá, és próbáltam az elmémmel a hang tulajdonosát keresni, de minden próbálkozásom sutba ment. Csak egy tömör kőfalba ütköztem. Ki lehetett ez? Mit akarhatott tőlem? Egyszerűen, nem tudtam nyugodni… talán jobb lett volna, ha Sirius mellett alszok.