5. fejezet
Egy hatalmas titok

- Ennyi ostobát! – dühöngött egy női hang. – Először leisszák magukat a sárga földig, azután pedig begyógyszerezik magukat! – Hangos csörömpölés hallatszott, majd az asszony újra folytatta mérgelődő beszédét. – És a végén még én leszek a hibás, mert nem mondtam el, hogy alkohollal keverve sokkal erősebb lesz a hatása! Egyáltalán hogy került hozzájuk? Még jó, hogy a bájitalból csak egy fiolával kevertek bele. Nem is merek belegondolni, mi történt volna, ha az egész dobozzal… De most majd egy életre megtanulják!

Kinyitottam a szemem, és szétnéztem. A gyengélkedőn voltam, és amint láttam, a csapat többi tagja is. Mellettem az egyik ágyon Sirius, a másikon Nora feküdt. A lány le-lecsukódó szemmel hallgatta, ahogy Madam Pomfrey mérgelődik. Ahogy elnéztem, erősen másnapos volt, pedig ő jóval kevesebbet ivott, mint mi.
- Hogy vagy? – tátogtam némán.
- Jól, csak még furcsán zúg a fejem – suttogta vissza.
- Hát igen, a másnaposság nem jó dolog – vigyorogtam. – Üdv a csapatban!
- Köszi – húzta el a száját, és visszahanyatlott a párnára.
- Hé, hé, hé! – kiáltott fel Madam Pomfrey. Odasietett hozzánk, és lerántotta a takarókat. – Nem lustálkodunk tovább! Ha éjszakánként nem részegeskednétek állandóan, tudnátok pihenni! Kezdem azt hinni, hogy a Potter-fiúnak van igaza, mikor annyira megdolgoztat benneteket! Akkor legalább nincs időtök ilyenekre!
Nem álltunk le vitatkozni, mivel a javasasszony elég rossz hangulatban volt, és egy csepp erőnk sem volt kiállni az igazunkért.
- Jól van, ki az ágyból, mehetnek a dolgukra! Az óráik már véget értek! Ha a társaik is felméltóztattak ébredni, ők is elmehetnek!
Kimásztunk az ágyból, és elindultunk az ajtó felé. Mielőtt kiléptem a folyosóra, még egy futó pillantást vetettem a többiekre.
A banda úgy nézett ki, mint óvódások csendes pihenő alatt. Tony kezét-lábát szétvetve feküdt és hangosan horkolt. Rob úgy nézett ki, mint aki ádáz csatát vívott a takarójával. Erre utalt, hogy a párnája a földön hevert, ő pedig félig bele volt gabalyodva a takaróhuzatjába. Nagyjából úgy nézett ki, mint egy múmia. De a legaranyosabb Sirius volt: a fiú magzati pózban, párnáját magához ölelve aludt. Haja szemébe hullott és szüntelenül motyogott magában. Akár egy nyolcéves.
Milyen ártatlannak tűnnek így. Ha nem ismerném őket, még engem is megtévesztenének. Elmosolyodtam, majd Nora nyomában kisétáltam a gyengélkedőről.

Első utunk a Griffendél-toronyba vezetett egy jó forró fürdőért és tiszta ruhákért. Miután végeztünk, elindultam megkeresni barátnőimet. Nora is velem tartott, mivel barátai még nem nagyon vannak, tekintve, hogy minden idejét a pályán töltötte Potterrel és velünk. És mivel a csapatban rajta kívül én voltam az egyetlen lány, velem volt jóban.

Elég sokáig kerestük őket, míg végre a könyvtárban bukkantunk rájuk. A RAVASZ vizsgákra tanultak – ami azt illeti nekem is ezt kéne tennem, de hát a kviddics minden szabadidőmet kitölti. És még csak szeptember van. –, mivel Lily elég korán kezdi az összefoglalást.
- Hello, mi jót csináltok? – köszöntem rájuk.
Vörös hajú barátnőm mogorván felmutatta könyvét: Felkészülés a RAVASZ-ra, olvastam a címet.
- Hozhatok neked is egyet, ha olyan állapotban vagy, hogy tudsz tanulni! – mondta mérgesen.
Aha, szóval ez a baja! – világosodtam meg. – Pedig már azt hittem megfeledkeztem a szülinapjáról.
- És attól, hogy te leiszod magad, minek kell még őket is magaddal rántanod? – mutatott idegesen a megszeppent Mariannra és Claudiára. A lányok szerencsére megúszták a felturbózott Lángnyelv whiskyt. Lily ki is tekerte volna a nyakamat!
- Figyelj, mindannyian nagyon jól tudjuk, hogy ha nem Potterrel enyelegtél volna, akkor te is benne lettél volna a buliban!
- És Jessie senkit nem rángatott bele – kelt a védelmemre Nora. – Ennyi idősen már mindenki el tudja dönteni, hogy mit csinál!
- Lily Evans, Mariann Wood, Claudia Sandler – mutattam be egymásnak a lányokat. – Ő itt a Griffendél új hajtója, Nora…
- Nora Carmen Denem – rázott kezet mindenkivel.
A reagálás meglepő volt barátnőim részéről. Claudiának leesett az álla, Lily szemei tágra nyíltak a félelemtől. Mariannal csak értetlenül néztük őket. Egyedül mi vagyunk ilyen tudatlanok, hogy csak nekünk nem mond semmit sem ez a név?
Nora eléggé lelombozódott a furcsa fogadtatás láttán.
- Te… te vagy… te vagy? – dadogta Claudia, és remegő ujjakkal a lányra mutogatott.
- Igen – mondta keserű hangon Nora –, én vagyok.
- Ööö, beavatnátok minket is? – kérdeztem, végignézve a többieken.
- Ugyanis nekünk fogalmunk sincs, ki ez a lány – bólogatott Mariann.
Claudia és Lily összenéztek, majd végül a szőke hajú barátnőm válaszolt:
- Tudjátok régen a Sötét Nagyurat… a Sötét nagyúr valódi neve… Tom Denem.
- Akkor te Tudjukki rokona vagy? – kérdezte Mariann.
- Igen – mondta vonakodva Nora.
- Húú, húú… ez húú! – fejeztem be roppant értelmes reagálásomat.
- Igen ez húú!
- És pontosan hogyan? Milyen ágról rokonod? – kérdezte Claudia.
- Hát mi másról? Denem ágról – mondta Lily nyilvánvalóan.
- Nos örülök, hogy ilyen izgalmasnak találjátok a családfámat – szólt közbe Nora -, de nekem mennem kell, majd később találkozunk! – Felpattant, és elsietett a kijárat felé.

Egy ideig csak néztünk egymásra, majd szó nélkül utánaszaladtam. Az egyik páncél mögött ücsörgött Sirius társaságában.
Nora nagyon ki volt borulva, hatalmas könnycseppek gördültek le az arcán, és rázkódott az elfojtott zokogástól.
- Na, Nora, mi történt? – faggatta Sirius, és sután megveregette a lány hátát. – Mi a baj? Valaki bántott?
Nora csak rázta a fejét, és tovább sírt. Óvatosan beültem a páncél mögé, és átöleltem a lányt. Hirtelen előtört belőle a hangos zokogás. Csak sírt és sírt vagy öt percig. Miután megnyugodott, elengedtem, és ránéztem könnyáztatta arcára.
- Jobban vagy már? – kérdeztem.
- Igen – szipogta szemét törölgetve. – Csak már megint ez van. Mindig vannak olyanok, akik megismernek. Anyám sosem engedte, hogy nevet változtassak. Azt mondta, nem az számít, hogy milyen a származásod vagy a családod, hanem hogy milyen a lelked, milyen ember lesz belőled.
- Anyukádnak igaza van – bólintott Sirius. – Bár nem ismerlek se téged, se a családodat, biztos nem lehet olyan szörnyű!
- Voldemort az apám! – fakadt ki keserűen, mire egy mellettünk elhaladó másodéves kíváncsian bekukkantott a páncél mögé.
- Oké, tévedtem – mondta döbbenten Sirius. – Akarsz beszélni róla?
- Akkor inkább menjünk valami nyugodtabb helyre – javasoltam.

Így tíz perc múlva már a Szükség Szobájában hallgattuk Nora monológját.
- Az egész tizenöt éve történt – kezdte. – Voldemort nagyúr hadsereget toborzott. Anyám soha nem lépett volna be a halálfalók közé, de Imperius átokkal kényszerítették. Az volt a dolga hogy a minisztériumból szolgáltasson ki információkat. Anya a misztériumügyi főosztályon dolgozott.
Sóhajtott egyet, majd remegő hangon folytatta.
- Miután Voldemort megtudta, hogy anya terhes lett tőle, levette az átkot és elengedte. Hogy miért, még most sem tudom. Anya eleinte nem akart megtartani engem. A születésem után is sokszor elgondolkozott róla, hogy árvaházba ad, de mégsem tette. Nem akarta, hogy olyanná váljak, mint apám.
- Végül mégis ő győzött. A Griffendél vérvonal felülkerekedett Mardekár hatalmán. Persze ugyanúgy bennem van a ravaszság, mint a bátorság, és néhány dologban - sok dologban - le sem tudnám tagadni a Mardekárral való rokonságomat.
- Ezt Voldemort is észrevette. Kiskoromban sokszor eljött hozzánk. Na nem az apai ösztönök hajtották – nevetett keserűen. – Dehogy is! Ilyenkor anyámat mindig elkábította, rajtam pedig mindenféle kísérleteket végzett. Elő akarta hozni belőlem Mardekár utódját. Nem nagyon sikerült neki, de a tulajdonságok lassan előjöttek.
- Öt éves voltam, mikor először megszólaltam párszaszóul. A hatalom iránti vágy is meg van bennem. Ezeket később hasznomra fordítottam. Aztán mikor tizenegy éves lettem, anya beíratott a Beauxbatonsba, és Franciaországba költöztünk. Négy évig nyugodtan éltünk, de aztán Voldemort ott is ránk talált. Anyámat megölte, de én megszöktem előle. Ezután eltanácsoltak Azt mondták, hogy veszélyeztetem a társaim életét. De Dumbledore megtudta, hogy kirúgtak, és felvett ide a Roxfortba. Azt mondta, hogy már sok problémás gyerek megfordult a kastélyban, és a főgonosz lányát már semmiség lesz biztonságban tartani. De úgy látszik, hogy most az egész újrakezdődik.

Ezzel befejezte a beszédét. Néhány percig némán hallgattunk, aztán Sirius szólalt meg először.
- És még azt hittem, hogy nekünk zűrös a családi életünk – mutatott rám és magára.
- Na ja, ehhez képest a mi életünk egy tündérmese – bólogattam.
- Miért, veletek mi történt? – kérdezte kíváncsian Nora.
Siriussal egymásra néztünk, majd a fiú megvonta vállát, és kényelmesen hátradőlt. Hát jó, ha már a családi meséken van a sor, most következzen a miénk…