A nevetéstől csukladozva, de végül is feljutottam a nagykapuhoz. Lily rögtön átvedlett szuperszigorú prefibe, és emelt hangon megrótt minket, amiért hangoskodtunk. Aztán, mikor észrevett három másik docenst, akik épp egy előkelőre szidolozott páncélzatba akartak begyűrni valamit (szerény személyem úgy gyanította, hogy trágyagránátról van szó),ultra frekvencián sápítozni kezdett, és előlendítve pálcáját, fenyegetőzve elindult a trió felé. Azok pedig röhögve-jajgatva elszaladtak előle, de a guanót azért még begyömöszölték. Épp kiabálni akartam drága barátnémnek, hogy adja fel a kergetőzést, mikor valaki rám szuszogott.
- Ne molesztálj, Black… - sóhajtottam lehunyt szemmel. Aztán mikor az ajka az enyémre tapadt, de közben valaki megint szusszantott egyet a vállam felett, ugrottam egyet, és kislisszoltam a két hülye közül. – Mit mondtam az előbb?!
- Ne legyél morc – vigyorogta Potter, és úgy helyezkedett, hogy miközben hozzám beszélt, Lily lobogó parázs sörényét fikszírozta. – Tanítsd meg azt a varázsigét!
- Ennél konkrétabban is felvázolhatnád, mégis melyik igét akarod… És, hogy miért pont tőlem…
- Azt! Amivel Tapmancs is szórakozott… Ő nem akarja elmondani. – siránkozott, és lesújtó pillantással sújtotta egyetlen jelenlévő barátegyénét.
- Minek kell az neked? – kérdeztem somolyogva, és Blackre kacsintottam.
- Ha nem mutatod meg… - Potter kezdett bepipulni. Huhú… Mindenki fedezékbe!
- Akkor mi lesz? Felszarvazol? – Én vagyok a komolyság élő szobra! (Nem szabad röhögnöm! Nem szabad röhögnöm! Nem szabad röhögnöm!)
- Összeilletek… - mondta Potter sértődötten, aztán pillogott rám, és én nagyot sóhajtottam.
- Sciphus suspendo! – Felé suhintottam, feje felett megjelent a zöld kis idegölő. Mindenkit megelőzve Potter arcára cuppantam, aztán mosolyogva a fülébe suttogtam. – Boldog Karácsonyt! – (Ágas-)Bogas ajándékát letudva, vidoran otthagytam őket.
*
Mire felértem már Lily is az ágyban volt. Vigyorogott rám egy utolsót, aztán a fejére húzta a takarót.
- Jóéjszakát! – nyögtem, és bebújtam a dunyha alá.
- Jóéjt – dörmögte vissza Lily.
Mosolyogva vártam, hogy Lea elnyöszörögje kedvenc beszólását, de ehelyett csak hatalmas sóhaj szállt fel az irányából, és még az arckifejezését sem figyelhettem meg, mert mogorván összegömbölyödve, a hátát mutatta mindkettőnk felé. Homlokráncolva néztünk össze Lilyvel, és már kászálódtam volna ki az ágyból, hogy odamásszak a durcás mellé, de Lily lepisszegett, és fejét csóválva jelezte, hogy maradjak, ahol vagyok. Értetlenül meredtem rá, az egyre lejjebb ereszkedő szürkületben, de ő csak legyintett, és visszavackolta magát. Sokáig figyeltem Leát, fél könyökömön támaszkodva, és nem értettem mi a baja. Legszívesebben jól elgyepáltam volna, hogy nem mukkan, miközben (és ebben biztos voltam) tutira ébren van még. Visszanyeltem a kitörni készülő szóáradatot, amit némán azért is Leára árasztottam, aztán lemondásomat jelezvén, sóhajtva a párnámra hanyatlottam.
*
Álmodtam. Sőt mi több, rém álmodtam. Megálmodtam az esküvőmet… Nathan mellettem állt, hosszú haja varkocsba fonva lógott a lapockái közé, fekete dísztalár volt rajta, kezében a pálcája. A húgom, apám karján ücsörgött, ugyanolyan vidáman csillogó tekintettel nézett felém, mint amilyen mindig is jellemezte. Apám viszont élettelenül bámult rám, pont olyannal, mint amilyennel a húgom balesete után méregetett. Kirázott a hideg a pillantásától. És ami az egészben a legrosszabb olt, én nem voltam boldog. Nathan szelíden mosolygott, és én őszintén visszamosolyogtam rá, pedig tudtam, hogy félek tőle és gyűlölöm őt. A húgomra nevettem, pedig tudtam, hogy már nem él. Ugyanolyan szorongva néztem apám arcára, pedig emlékeztem (végül is minden emlékemet visszanyertem Nathan akciója után), hogy nyáron már jókedvű volt, szóba állt velem, sőt… Remekül meg voltunk. anyám nem szerepelt az álmomban. Nem is hiányzott oda. Viszont a Tekergők ott voltak... Ágas tekintélyt parancsoló agancsai mindenki fölé emelkedtek, leghátul állt, hatalmas, gyönyörű, csoki barna szemei olyan fájdalmasan csillogtak, hogy sírni támadt kedvem. A platinaszürke, selymes bundájú Féregfark az egyik agancsán kapaszkodott, és nagyon úgy nézett ki, hogy tériszonyos rágcsálóval van dolgunk. Holdsáp volt az egyetlen a négy fiú közül, aki emberi alakban vett részt a szertartáson. Sápadt bőre pergamenként tapadta csontjaira, mintha valami elszívta volna belőle az életet. Könnytől csillogott a szeme, és gyakran oldalvást pillantott, egyik legjobb barátjára, a bozontos, hosszú, fekete szőrű ebre, Tapmancsra. Ő állt hozzám a legközelebb. Hasalt a hideg kövön, állát a tappancsára hajtotta, és nem nézett rám. Ha valaki nagyon figyelt, hallhatta, hogy néha nagyon halkan felnyüszít. Majdnem én is nyüszítettem. Főleg mikor szemügyre vettem a papot... Vagyis pontosabban papnét. Ugyanis a szertartást Lea vezette. Csicsás, csillámló, fodros palástban állt előttünk, arannyal kivert pálcájával kettőnk között hadonászott. Én normális, sulis talárban feszítettem a két díszpéldány között, de ez egyáltalán nem zavart. Lea egyszer csak felkiáltott, és kecses csukló mozdulattal, a talárom zsebe felé suhintott.
- Corpus corporis! – A zseb kiszakadt alul, és hangosan zümmögve, pici papír fecnik potyogtak ki belőle. Nathan levele! Amit széttépkedtem…! Le akartam hajolni, hogy gyorsan felkapkodhassam, de mire elértem volna, a fecnik egy egésszé álltak össze. Nathan ekkor lehajolt, és a kezemet félre söpörve, felvette a földről a pergament. Szemeimet Lea és a fiú közt kapkodtam, és megráztam a fejem, mikor Nathan felém nyújtotta a papírost.
- Olvasd el… - mondta szelíden, és kezembe nyomta. Aztán hozzám hajolt, szűzies csókot lehelt az arcomra, majd újra elhúzódott. Olvasni kezdtem. Minél közelebb jártam a végéhez, annál jobb kedvem kerekedett. Nathan leírta, menyire imád, és hogy én vagyok a mindene, de… Talált valaki mást! Majd kiugrottam a bőrömből, és nevetve fordultam Lea felé, hisz úgy lett volna teljes az örömöm, ha az egyik barátnőm vállá fújhatom ki maga véglegesen. A mosoly rögtön lehervadt az arcomról, mikor megláttam, hogy Nathan úgy csókolja és szorítja magához Leát, mintha az élete függne tőle. Nyögve hátratántorodtam, és hanyatt estem a háromfokú lépcsőn, ami a hozzátartozók székeihez vezetett. Szűkölve csóváltam a fejemet, és egyre csak hátráltam el az eggyé olvadt párocskától. Folyni kezdtek a könnyeim. Mégsem könnyebbülhettem hát meg, hogy Nathan eltűnik az életemből… Már beletörődtem volna, hogy soha nem szabadulhatok meg tőle, és ez így van rendjén, mikor valaki megrángatta a vállamat.
- Thora! Merlinre! Thora, mi a baj?! Ébredj fel…! – Lily felettem térdelt, és kétségbeesetten próbált felkelteni. a könnyim még így is csorogtak, és majdnem kibuggyant számon az igazi sírás, de azonnal visszafogtam magam, mikor oldalra pillantva, megláttam Leát az ágya szélén ülve. Mintha mi ott sem lettünk volna! Olvasott. A Reggeli Prófétát. Az a közöny, amivel egyetlenegyszer felém pillantott, mindennél jobban megijesztett. Megtöröltem az arcom, kibújtam Lily karjai közül, és a fürdőbe mentem. Beálltam a zuhany alá, és reméltem, hogy a forró víz csobogása majd elfojtja zokogástól elcsukló sóhajaimat.
*
Aznap akit csak tudtam, elkerültem. Leára nem kellett időt pazarolnom, ugyanis egész napra eltűnt. Lily viszont végig a nyomomban koslatott, kivéve, mikor a fiúknak panaszkodott rólam. Pettigrew még mindig távol volt, Lupin egész délelőttjét a könyvtárban töltötte, tehát csak Potter és Black lehettek azok, akik néha megkörnyékeztek. Potter főleg Lily unszolására. Néhányszor vigyorogva hozzám lépett,aztán látva ábrázatomat, rögtön menetirányt változtatott. Ebédnél azonban megtört a jég. Black némán mellém telepedett, és enni kezdett. Aztán ivott is. Aztán még befalt egy keveset a desszertből is. Mindezt egyetlen mukkanás nélkül. Majd felállt az asztal mellől, és bólintott Lilyék felé. Már épp megszólítottam volna, hogy jól esne egy ölelés, vagy valami, de hát egy lány nem tárulkozik ki egy srác előtt. Alapvető, a túléléshez szükséges szabály. Így hát végignézhettem, ahogyan teli hassal, boldogan kisétált a teremből. Befejeztem az ebédet. Gondoltam rá, hogy elmehetnék a konyhába whiskyért, de eszembe jutott apám levele, amiben burkoltan célzott rá, hogy a véralkohol szintem lassan meghaladja az óránkénti pulzusszámomat, tehát elvetettem az ötletet. Kisétáltam a folyosóra, és még sikoltásra sem használtam energiát, mikor eltalált az elharsogott átok.
- Stupor - harsogta valaki tengermély hangon a fejemben, és én rögöt hanyatt is vágódtam a belém csapódott bűbáj mellékhatása ként. Mindenem sajgott, és kis híján erőt vettem magamon, hogy visszavágok, de inkább lemondtam a dologról. Aztán mikor megjelent előttem Black könnyeimtől homályos arca, sírni kezdtem, és már nem törődtem semmivel és senkivel. - Azt hittem ettől majd felébredsz... - dünnyögte Black elégedetlenül ráncolva homlokát, és felnyalábolt a földről. Csókot lehelt a homlokomra, aztán letette a lábaimat a földre. – Talpra! – Lépni kényszerített, közben erősen ölelte a vállaimat. Fájt, hogy mennem kellett, főleg egy kábítás után… de mentem. Közben már a sírás utáni olthatatlan vágyam is csillapult kissé… most már csak szipogtam. Kínok égető sokasága között végül is felértem a klubhelyiségbe. Black a fotelba lökött, és én picire gömbölyödtem a karfa mellett. Black a mellettem álló fotelba huppant, és nagyon áthatóan méregetett.
- Mit akarsz? – tört ki a végtagjaim közül a nyöszörgésem, és nem néztem fel rá.
- Lily azt mondja rosszat álmodtál. Mi volta baj? Rád támadtak az emberevő csokibékák?
- Ne gúnyolódj rajtam… - dünnyögtem sértődötten, és eszem ágában sem volt elmesélni neki azt a rémálmot.
- Te pedig ne kéresd magad! Ha el akarod mondani, mondd, hallgatlak, de ha nem, akkor próbálj meg lelket verni magadba, mer nagyon nyomasztó látványt nyújtasz! – Rám köpte a szavait, és ahogy felfogtam mondandója értelmét, újra elöntötték a szememet a fájó igazság könnyei. Ilyet azért mégsem nyelhetek le ettől a borzas Casanovától!
- Menj innen! – sírtam neki, arcomat a fotel megkopott bársonyhuzatához simítva, örökre el akartam tüntetni a könnyeimet.
- Van whiskym – mondta alig hallhatóan, és legszívesebben megcsókoltam volna. Az sem érdekelne, ha az ereimben ezen túl szesz folydogálna vér helyett, mindent megadtam volna egy cseppnyi torkot-perzselő nedűért. Kimásztam a fotelból, és pitizve Black lábai elé sunytam… Na jó, nem. Nem változtattam testhelyzetet, összekuporodva próbáltam beszövődni a mesterien összedolgozott, éteri színekben pompázó bársony szálak közé. Valami kemény és hideg ért az arcomhoz, és már azt hittem a kezem önálló életre kélve, rezonálva megragadja a whiskys üveget. De nem! Megerőltettem magam, és inkább próbáltam minden örömet kisajtolni, már csak a falaska érintéséből is. Sajnos Black nagyon is a megvesztegetős fajta, szóval nem hagyott nyugton. – Tudod… - kezdte, és a hangja olyan közelről jött, hogy majdnem hátrébb kaptam a fejem meglepetésemben. – Elkezdtem követni Nathan példáját… - Hát ez meg mit jelentsen?! Black, te átkozott… Kutya! Villámló szemeket meresztettem rá, mire ő értetlenül hümmögött egyet, és visszamászott a karosszékbe. – Azt hiszem, félre értesz… - dünnyögte halkan, aztán a felismerés megcsillant a szemében, és elmosolyodott. – Jajj, Thora… Én az átkokra gondolok. Mint te is tudod, Nathan előszeretettel gyűjtögeti a régi idők elfeledett, vagy betiltott, esetleg a köztudatba be sem épült bűbájokat. Ezt a példát kezdtem el követni… - Jól hallottam, hogy szememre hányta a feltételezésemet? Büszke egy eb…
- Még mindig nem értelek. Honnan veszed, hogy olyan bűbájt használt, amit nem ő talált ki?
- A könyvtárból. A zárolt részlegben millió olyan kötet található, ami olyan igéket tartalmaz, amiket már hosszú idők óta nem hasznának, és nem is tanítanak. Nos, ha Madam Cvikker feljegyzései helyesek, Nathan tömérdek ilyen könyvet keresett fel, és olvasott el. Főleg a rosszindulatú átkokat tároló kötetek érdekelték, és engedélye is volt a részlegben tartózkodni. Biztos valami jó indokot talált, amivel íly könnyedén megdolgozta acélozott elméjű tanaraink elméjét.
- Na jó… de Madam Cvikker… Miért mutatta meg neked a jegyzeteit?
- Én nem ezzel a szóval fejezném ki magam. Csak annyit mondok, hogy áldom Ágast, amiért olyan mélyen tud aludni – vigyorgott, és kihúzta a dugót a flaskából. Na igen… Potter és az ő híres Láthatatlanná Tévő Köpenye! Hű! Míly kábulat! Az én módszereim énnél százszor jobbak…
- Na jó… kanyarodjunk vissza a starthoz… Arra utaltál, hogy követted a példáját.. Vagyis te is tanulmányozni kezdted ezeket a könyveket?
- Én arra céloztam, hogy ha nem beszélsz… - Benyúlt a talárja zsebébe, elő vett egy pergamen darabot, és felém nyújtotta. Egy máglya volt felvázolva a papírdarab sarkára, és néhány utalás szerepelt mellette a Közép korról. Míg a muglik pecsenyét sütöttek drága ősanyáinkból, mi, a fejlettebb civilizáció, írtunk egy egyszerű átkot, amivel bárkit szóra bírhattunk. Nem ijesztett meg.
- Most próbálsz fenyegetni, Black? – mosolyodtam el gúnyosan, és talpra álltam. a nagy gondolkodásban el is feletettem, hogy engem néhány perccel ezelőtt telibe talált egy átok. Black átka. Mégsem gondoltam hát rosszul, hogy a fekete nagy hajú, minden szempontból a barna nagy hajú nyomdokait követi. Sóhajtottam, és elindultam a lépcső felé.
- Aggredior inhio! – Még csak fel sem emelte a hangját. És én sem éreztem semmit. Viszont tökéletesen kiborított, hogy újabb bűbájt szórt rám! És mivel nem határozta meg, miről beszéljek… Nos hát…
- Kétszínű aljas disznó vagy! Eljátszod a közönségnek, hogy milyen jó fej, meg vicces, meg macsó vagy, közben pedig… - Már törtek volna elő belőlem újabb szitkaim, de számra tapasztottam a tenyeremet. Ez mind igaz volt, de ami most akart kijutni a számon, azt soha el nem mondtam volna neki, még ha tüzes vassal perzselget, akkor sem. – Pedig… - A szám nem akart beállni, és én úgy szorítottam a kezemet az arcomra, mintha a tarkómból akartam volna viszont látni. – Jóképű és charme-os és zsibbasztó és szép szemű és szexi és… - Wá! Az a vigyor! Megőrülök!
- Jól van, jól van, nem szeretem az ömlengést. – Hogy mit nem szeret?! Ilyen elégedettnek még életemben nem láttam! Még hogy nem szereti?! A szám azonban elnémult. A rohadt életbe, aludni akarok!
- Mondd el mit álmodtál tegnap éjjel – mondta halkan, és a tekintete elkomorodott. Hevesen ráztam a fejemet, de a szavak ajkamra formálódtak, és már szöktek Black füle felé. Nem szabad! Nem szabad!
- Nem mondom meg – hörögtem, és minden idegszálamat megfeszítettem az erőfeszítésben. Hátat fordítottam neki, és elindultam a lépcsőn.
- Claudo inhio! – Éreztem, hogy a téglaként nehezedő súly leröppen a vállaimról, és megkönnyebbülten estem a lépcsőre. Black újfent felkanalazott, és most kezei között tartva fel vitt a lépcsőn. Sóhajtva élveztem a személyem felé irányuló figyelmességet, és mikor Black lerakott az ágyra, nyakát karolva, nem engedtem fel kelni. Ő elvigyorodott, és hosszan szájon csókolt.
- Még tökéletesítenem kell ezt a bűbájt… - dünnyögte halkan kuncogva, aztán leszorított az ágyra, és mielőtt utána kaphattam volna, kiszaladt a hálóból. Mosolyogva helyezkedtem el az ágyamon, élvezve az egyedüllétet, és magamban sikoltva örülve annak, hogy nem sikerült kiszednie belőlem eddigi életem legrémítőbb éjszakai látomását.