- Tízéves voltam, mikor Voldemort és a halálfalók rátaláltak a családomra – fogtam bele a történetbe. - Apám szaladt be a szobába, hogy menekülnünk kell, mert követik. Kellyvel és anyával elindultunk a pince felé, mert csak onnan tudtunk dehoppanálni. Mikor leértünk, a halálfalók már behatoltak a házba. Hangos csattanások, röpködő átkok és kiabálás szűrődött le a fapadló deszkái között. Anya a minisztériumba vitt minket, ahol azonnal riadóztatták az aurorokat. Őt próbálták megállítani, mondták, hogy ne menjen vissza, hogy már késő, de nem hallgatott senkire. Csak azt mondogatta, hogy segítenie kell apának. Elköszönt tőlünk, azt mondta, bármi is történjen, nem hagy el minket, mindig velünk lesz, és vigyáz ránk. Ezután átölelt minket, és eltűnt. Örökre.
A szemem kissé elfátyolosodott. Nem hittem volna, hogy még mindig ennyire felkavarnak a történtek, de most szinte láttam magam előtt, ahogy anya könnyes arccal ölel át bennünket a minisztérium tükörfényes padlóján. Sirius vigasztalón megsimogatta a hátamat.
Pislogtam egy párat, majd nagyot sóhajtottam, és folytattam.
- Miután kivizsgálták az esetet, találtak egy olyan iratot, hogy ha valami történne a szüleinkkel, ami miatt egyedül maradnánk, a Blackek legyenek a gyámjaink. Így kerültem Siriusékhoz. Az első néhány hónap borzasztó volt. Az egész család a vértisztasági mániájukról volt híres, nem értem, miért került pont rájuk anyáék választása. De a nővérem hamar beilleszkedett. Ő közéjük való volt. Mrs Black mindenre kitanította az alatt a rövid idő alatt, és utána rajtam gyakorolta a sötét varázslatait. Állandóan mély, vérző sebek voltak az egész testemen, de senki nem tett semmit, így Kellyt, akit addig nagyon szerettem és tiszteltem, lassan megutáltam és megvetettem. Rádöbbentem, hogy egyedül maradtam a Black házban, és ott már senkire sem számíthattam.
Sirius halkan köhintett.

- De persze minden családban vannak feketebárányok. Vagyis ebben inkább fehérek. Siriusszal csak két hónap múlva találkoztam. Épp valami nyári száműzetésen volt, ezért nem láttam még. Addig senki meg sem említette, hogy egy másik gyerek is van a családban.
- Oh és akkor belépett a szőke herceg… fekete, és megmentett a gonosz boszorkáktól! – mondta álmodozva Nora.
- Hát nem egészen, de azért gondoskodott róla, hogy kellemesebben teljenek a napjaim.
- Ó, mivel? – kérdezte vigyorogva a lány, mire Sirius felnevetett.
- Jaj istenem, miért gondol mindenki rosszra? – kérdeztem, de aztán csak legyintettem és folytattam. – Nagyon jó barátok lettünk, mivel csak ketten voltunk a házban, akik nem értettek egyet a többi Blackkel, ezért kiálltunk egymás mellett. Arról is gondoskodtunk, hogy Kelly és Sirius öccse, Regulus – aki jó tanára volt a nővéremnek – visszakapják azokat a sérelmeket, amiket nekünk okoztak. Persze, mi más módszerekkel küzdöttünk. Eleinte őket ugrattuk, aztán Sipor, az öreg házimanó is felkerült a listára, végül az egész család bosszantása volt a célunk. Ezekért mindig jól megbüntettek minket, de nem értek el vele semmit. Sőt, akkor legalább nem tudtak minket tovább átkozni, mivel Mrs Black figyelt minket, hogy végrehajtjuk-e a feladatokat.
Kissé elmosolyodtam, aztán sóhajtottam.

- Aztán felkerültünk a Roxfortba – vette át a szót Sirius.– Mi a Griffendélbe kerültünk, anyám nagy szégyenére, de Kelly mardekáros lett. Megismerkedtünk Jamesszel, Remusszal és Peterrel. Öten lettünk barátok. Elválaszthatatlanok voltunk, és mindenki tudta a másik gondjait, bajait. Esténként folyton a birtokon kóboroltunk, és így ragadt ránk a tekergők becenév. Ezután csak nyáron mentünk haza, és akkor is mindig elhívtuk a többieket. Abban az időben az volt a „szórakozásunk”, hogy Jessie nővérével és barátaival párbajoztunk. Azt hiszem, anyám gondolatban már akkor kitagadott. Négy évig tartott ez, de ötödikben Jessie hirtelen kivált közülünk, de még most sem tudom, miért. James nagyon kibukott, mikor megtudta, hogy Jess Lilyvel, Mariannal és Claudiával barátkozik helyettünk. Mindenféle sértéseket vágott a fejéhez, hogy „nem jelentenek semmit sem a barátai”, „előre sajnálja a lányokat” és hogy ”semmivel sem különbözik a nővérétől”. Azóta lett ilyen, de már sokban változott a hozzáállása. Például nem átkozza meg állandóan, és nem szidja annyit az edzéseken, hogy „ilyen meg olyan pocsék a munkája” és „ha ennyire rosszul játszik, miért keseríti a csapat többi tagját?”.
- Hú, én azt hittem csak szimplán nem bírjátok egymást! – mondta Nora.
- Nem, dehogy is! – ráztam a fejem. – Ráadásul miután júniusban visszamentünk a Black házba, Sirius egyik napról a másikra megszökött, és három hónapig nem hallottam felőle semmit. Egyedül maradtam. Akkorra már lekerült a családfáról, és Kelly vette át a helyét. Ő és Regulus volt a kis kedvenc, ezért próbáltam minél kevesebb időt a házban tölteni. Aztán mikor hatodik év elején visszamentem a Roxfortba, meghallottam a kósza pletykákat, miszerint Sirius Potterékhez költözött.
- Végre volt egy nyugodt évem. Karácsonykor pedig meghalt Alphard bácsi, az egyik szintén kitagadott rokonom. És mivel ő is száműzve volt, hogy nekem jobb sorsom legyen, rám hagyott egy csomó aranyat. Nagy része a Gringottsban van, de nemrég vettem belőle egy szép, kétemeletes vidéki kertes házat is.
- Miért olyan nagyot vettél, mikor csak te laksz benne egyedül? – kérdezte Nora értetlenül.
- Azért, mert nem egyedül élek ott – mondta kis mosollyal, és rám nézett. – Megkérdeztem Jessie-t, hogy lenne-e kedve odaköltözni, így most enyém az első emelet, övé a második, a földszint pedig közös.

- Szóval én is kikerültem a Black ház fogságából, és otthagytam az egész aranyvérű családot, élükön a nővéremmel, akik nem is kerestek, mikor eltűntem, így könnyű volt eljönni. Hát ennyi a történetünk.
Carmen tátott szájjal hallgatott minket.
- Együtt laktok a saját házatokban? – ámélkodott. - Milyen jó nektek! Milyen szerencsések vagytok!
- Látod, a sok szenvedés után veled is jó dolgok fognak történni – mondta Sirius.
- Igen, remélem. És tényleg nincs köztetek semmi? – kérdezte hitetlenül. – Ez után a történet után elég nehéz elhinni. Már nem tudok kiigazodni rajtatok, és szerintem más sem.
Siriussal meglepetten egymásra néztünk. Miért hiszi azt mindenki, hogy járunk?
- Nem, nincs köztünk semmi – rázta a fejét.
- Kár – húzta el a száját Nora. – Pedig összeillenétek!
Végigmértük egymást. Hogy mi összeillenénk? Hát nem tudom! Már olyan régóta ismerjük egymást, hogy még arra is emlékszem, mikor véletlenül elátkoztam, és sírva rohant az anyjához, mert az orra olyan lett, mint egy elefántormány.
Ilyen emlékek után inkább mély baráti, mint romantikus érzelmeket táplálok iránta. Ezt el is mondtam Norának.
- Hé, ez nem fordítva volt? – kérdezte Sirius. – Én úgy emlékszem, hogy én átkoztalak meg téged!
- Nem, erre tisztán emlékszem, hogy én voltam. Anyukád, miután visszaváltoztatott, kioktatott, hogy egy Black nem sír, hanem visszaátkoz!
- Igen lehet – felelte töprengve. – De akkor az is te voltál, akire anya rányitott mikor az egyik nyáron…
- Sirius, elég az emlékekből! – szóltam rá vöröslő fejjel.
A fiú vigyorgó arcán látszott, hogy megindult a fantáziája.
- Anyám irtóra mérges volt – mondta még mindig vigyorogva. – Pedig azt hittem Kelly… róla inkább feltételezi az ember, mint rólad, bár most hogy belegondolok, miatta nem sopánkodott volna annyit.
- Ööö… miről beszéltek? – kérdezte Nora érdeklődve.
- Semmiről – előztem meg Siriust, és befogtam a száját, mert már szólásra nyitotta. – És azt hiszem mára elég volt a régi családi emlékekből.
Felhúztam Siriust a földről, majd hármasban elindultunk az ajtó felé.
- És nyugi – fordultam Norához, miután kiértünk a folyosóra. – Se tőlünk, se a lányoktól nem tudja meg senki sem, hogy ki vagy!