Én mindjárt megőrülök! Könyörgöm, valaki csináljon már valamit! VALAKI!
Hát ez nem igaz. Nem… biztos csak álmodom. De hát világosan emlékszem, hogy felkeltem reggel. Hiszen drága húgom ébresztett. Méghozzá „fülembe üvöltés” társadalmilag nem elfogadott, sőt felettébb tiltott módján.
Társadalom egyenlő: én.
Na jó, Viv Rice, higgadj le. Nem kell minden apróságért falra mászni, pláne mostantól nem, hiszen nagykorú lettél.
Te jó ég, magamban beszélek! Méghozzá oltári baromságokat! Már hogy a francba lenne apróság az, hogy tizenhét éves fejjel itt kuporgok a wc-n lassan két órája, sztereóban hallgatva hülye húgom hiénákat megszégyenítő kacagását, anyám fojtott tente-dalát a szomszéd szobából és a konyhából üvöltő CSENDET.
Merthogy a csend igenis üvölt, ha apa idézi elő.
Márpedig ő most hallgat, akár egy hulla, és valószínűleg még mindig szemez a Jemtől kapott szülinapi ajándékommal.
Bezzeg Sirius csomagja még kibontatlanul hever az ágyamon, mivel ez az átok kis lökött azelőtt rángatott ki imádott barlangomból, hogy hozzáérhettem volna… Mondanom sem kell, szinte fizikai fájdalmat okoz annak az érintetlen doboznak a tudata.
Végtére is, Siriustól van! A barátomtól… álmaim hercegétől… lelkem párjától… jaj de nyálas vagyok… Őtőle… Jem, ne dörömbölj, úgyse megyek ki…

Oké, kezdem az elejéről, diárium stílusban, hogy világos legyen és érthető.
Betöltöttem a tizenhetet. Biológiailag legalábbis. Testileg. Lelkileg nem, de az kit érdekel? S hogy mi a fenét csináltam eme szent napon (mármint eddig)? Elmondom, érdekes.
Reggel felébredtem, ugyebár. Nem korán, csak hajnalban. Mert Jem úgy döntött, ötkor szeret, méghozzá nagyon, és nem bírja tovább megállni, hogy átadja a meglepijét. Párnával a fejemen könyörögtem, várjon legalább a reggeliig, ott nagyobb lesz az izgalom, de nem. Azzal indokolta irritálóan korai felverésemet, hogyha kajánál bontom ki az ajándékát, apa keresztbe nyeli le a villáját.
Hát majdnem igaza lett.
Csak azt tudnám, hol adnak egy tizenöt éves vakarcsnak vibrátort a kezébe?

MÉG MINDIG itt ülök mohazöld WC-nk lehajtott ülőkéjén, lassan már három órája, és odakint MÉG MINDIG semmi változás.
Ja, de.
Legifjabb Rice torkaszakadtából követeli, hogy szabadítsák meg a pelusába ürített salakanyagtól. Fordítom: Vada* bekakilt, és zavarja, hogy büdi.
Engem is zavar, mert az én szobámban büdi.
Épp ezért úgy döntöttem, kimerészkedek, nehogy hugim úgy begázosítsa birodalmamat, hogy újfent kitárt ablakok mellett kelljen aludnom éjjel.
Igyekeztem olyan nesztelenül sompolyogni, hogy odalent szülőm ne fogjon gyanút, de alig nyitottam ki a fürdő ajtaját, már kiáltotta is a nevem.
- Ez mi? – mutatott a kérdéses tárgyra, miután elfoglaltam jól ismert helyem a szőnyeg szélén. Ajándékom kihívóan meredezett az étkezőasztal kellős közepén.
Megragadnám az alkalmat, hogy megjegyezzem: igazából nem vicces, sokkal inkább morbid látvány egy merev, műanyag pénisz sokkos apád orra előtt a sószóró és a narancsleves kancsó között. Mégis, ahogy anya belépett közénk, kis híján elhajította bömbölő porontyát, olyan röhögőgörcsöt kapott.
- Válaszra várok! – figyelmeztetett felmenőm; a komolyabbik.
- Hát… nem is tudom – tettettem az ártatlant. – Szerinted micsoda, apa?
Erre anyám is felkapta a fejét, és a visszafojtott nevetéstől vöröslő fejjel figyelte férje reakcióját. Apa persze zavarba jött. Mégis hogyan magyarázhatná meg elsőszülöttjének a műpénisz mechanikáját ÉS használatát? Egyáltalán jó hír az, hogy ezt nekem még magyarázni kell?
Apánk úgy döntött, ha itt valakit fejvesztésre ítél, az Jem lesz, hát gyorsan feliszkoltam az emeletre, mielőtt még meggondolja magát, és én is kínpadra jutok. Nem aggódtam idősebb húgomért; általános tény, hogy ő a család imádottja, aki bármilyen cikis helyzetből képes két és fél perc alatt kidumálni magát. A tavaly nyári tombolásáért se kapott egy nap szobafogságot sem. (Az egész különben is Ritty, a szomszéd kerge liba hibája. Mióta beköltöztek mellénk, azóta egy nap nyugtunk sincs tőle. Már várható volt, hogy ők ketten botrányt csinálnak, épp csak ennek körülményei voltak vitatottak. Végül Jem exbarátjának kocsiját dobálták meg – téglával -, amiért persze a fél éjszakát a rendőrségen töltötték.)
Hálát adhatok az égnek, hogy mire Vada a kritikus korba lép, én már rég nem itthon lakok majd.

Belépve saját magánterületemre, rögtön rávetettem magam a hőn áhított csomagra, melyhez reggel óta társult még pár. Leszaggattam a csillogó papírt, kibontottam a dobozt, és mint már annyiszor, most is elállt a lélegzetem a döbbenettől.
Na nem. Sirius nem vibrátort küldött. Hanem egy kulcsot. Egy hagyományos lakáskulcsot.
- Te érted? – faggattam fél óra múlva apa kezei közül frissen szabadult Jemet, ki természetesen ezúttal is megúszott mindenféle letolást.
- Hm. Lehet, hogy arra céloz, szabadulj meg az erényövedtől, és legyél végre az övé.
- Hülye. Más ötlet?
- Sirius még mindig a szüleivel él, nem?
- Többnyire. Nem szívesen, de otthon lakik, igen. Hé, lehet, hogy tévedésből csomagolta be a saját lakáskulcsát…
- Ó, Viv, hol tanultál te az elmúlt hat évben? Az aranyvérű varázslócsaládok nem bíbelődnek olyan alantas marhaságokkal, mint a LAKÁSKULCS. Ők feldobnak a kastélyukra egy-két bűbájt, és kész. Meg lennék lepve, ha a Black família nem így tenne.
- Szóval akkor ez nem a házuk kulcsa – összegeztem.
Húgom hirtelen elvigyorodott.
- Biztos a szíve kulcsát küldte el neked. Van benne fantázia… tök romantikus… Lily mit küldött?
Jem, a hirtelen témaváltások szakértője kíváncsian szemezett a többi, eleddig kibontatlan csomaggal, hát bontogatni kezdtem őket.
Barátaim idén sem hazudtolták meg önmagukat.
Cat rumos, konyakos, egyéb piás csokijai már épp ránk fértek – a tavalyi adag erősen kifogyóban volt itthon. Hiába, a horvátok egy dologhoz értenek, az pedig az édességgyártás.
Potter ajándékát látva rájöttem, miért ő Sirius legjobb barátja – mert egy zseni. Láthatatlanná tévő köpeny… ennek legalább van értelme. Istenem, érzem, hogy a hetedévet sem fogom a kastély falai között tölteni!
Lily egy naplót küldött. Üreset, mint mindig, abban reménykedve, hogy majd én telekörmölöm, úgyis annyi minden történik velem manapság, hogy akár le is írhatnám, addig se őt fárasztom.
Lilytől évek óta naplót kapok minden jeles eseményre.
Egyet nem írtam még tele. Talán félig se. Nem baj, megy a többihez.
Alig végeztünk a celofán papírok eltüntetésével, berontott anya, hugival a karján. Nehéz lett volna eldönteni melyikük bömböl elkeseredettebben. Automatice álltam fel, és nyúltam Vadáért, aki nálam valahogy rögtön megnyugodott.
- Biztos jön a foga – tippelt Jem a vállam fölött bohóckodva a kicsinek.
- Hat hónaposan? – horkantunk anyával egyszerre.
- Hát, menstruálni még csak nem fog…
- Fogd be. Anyu, jól vagy?
- Érzi, hogy elmentek – feleli szipogva. Fáradtan lehuppan a fotelbe. – Szeret titeket.
- Ez természetes, végtére is, csak a nővérei vagyunk – von vállat tettetett természetességgel Jemima. (Különben majd’ szétvetette a büszkeség. Imádta az óvó, bölcs nővér szerepét.)
Kismanó eközben automatice rángatni kezdte a nyakláncomat – azt, amelyiket Siriustól kaptam ötödévben karácsonyra.
- Ezt nem szabad! – szóltam rá halkan, s kivettem pici kezéből a V.R. medált, hogy beejtsem a pólóm alá.
- Én alig várom, hogy újra lássam a Beauxbatonst! – jelentette ki Jem határozottan. – De azért idén valahogy nehezebb elmenni itthonról…
- Hát persze – vigyorodtam el. – Mert mi van, ha júniusra már nem csak egy Vadánk lesz?

Az indulás reggelén szokatlanul nyomott volt mindenki. Eddig minden évben frissen-fitten, nevetgélve készülődtünk, most meg még a csomagjaink se voltak teljesen készen. Anya a konyhában tombolt, mert majd’ az egész éjjelt ébren töltötte hugi bőgése miatt – ezért is minket okolt -, apa viszont továbbra is a vibrátor miatt volt bepöccenve.
Az nem az én hibám. Jem az agyilag visszamaradott.
A szokásos tíz perces könnyes búcsú ezúttal több mint húsz percig tartott, hiszen anya elsőszülötte, azaz én, már felnőtt, végzett boszorkányként jön majd haza júniusban. Várjuk ki a végét, tanácsoltam, és gyorsan beültem a kocsiba, apa mögé.
- Hát hugi, várlak Karácsonykor! – öleltem meg Jemet a pályaudvaron, majd megpusziltam apát is, és feltűnésmentesen áttrappoltam a pályaudvar falán.

Három dolog jutott el az agyamig, mikor végre éreztem az Express semmivel sem összehasonlítható gőzének szagát.
Egy: Amy egyedül ácsorgott a vonat mellett. Ez rá nem jellemző. Ő mindig indulás előtt fél perccel érkezik.
Kettő: A tömeget vágni lehetett volna. Mozdulni sem lehetett, annyian voltak.
Három: Se Catet és Remust, se Lilyt és Pottert, se Siriust nem láttam sehol.
Láttam viszont valaki mást.
Valakit, aki már rég nem volt diák-korú, épp ezért semmi keresnivalója nincs az Expressen… Ez a valaki hatalmas baklövést követett el azzal, hogy a szemem elé került.
Már ha tényleg őt láttam.
Adja az ég, hogy tévedjek!

*Vada (ejtsd: véda) a My girl című film főhősnőjének a neve. Innen az ötlet.