Siriust nehezen engeszteltem ki, de számítottam rá, hogy morcos lesz. Ő kifejezetten az én kedvemért járt bájitaltanra, ám így, hogy nem ülök mellette, az egész dolog értelmét vesztette. Ráadásul úgy csitítgattam, mikor Jeremyre – azaz Brown profra – támadt, mintha én is a tanár véleményét osztottam volna.
De mindezek ellenére sem számítottam a szokottnál nagyobb sértődöttségre. Nem is tévedtem. Sirius büszkeség szempontjából nagyjából olyan, mint az összes többi fiú: egy ideig undok, de pár puszi, hízelgés, és újra kenyérre lehet kenni.
Hogy ez így túl könnyű? Lehet. Ha jó a helyszín – tópart – és megfelelőek az eszközök, minden lehetséges. Sirius különben sem tudott rám sokáig haragudni. Volt annyi esze, hogy magától is rájöjjön, jobban járt, hogy nem vágta Jeremy képébe a véleményét, mert így legalább nem kellett büntetőmunkára mennie, vagy akár lemondania az edzésekről.
A végén már csak az birizgálta az egóját, hogy folyton Pitonnal leszek „kettesben” azokon az órákon. Ezt valahogy képtelen volt megemészteni még azután is, hogy felhívtam rá a figyelmét, előző este vele voltam kettesben, a szó szoros értelemben, méghozzá az ágyában. Igaz, hogy vigyorgott, de meg nem nyugodott.

McGalagony különösen jó hangulatban ébredt aznap, mert engedett Potter ostromának, és elengedte a dupla átváltoztatástanról a Griffendél csapatát. Igaz, az alsóbb éves részét a bandának nem kis időbe telt elkönyörögni az ő óráikról, de húsz percen belül már odalent röpködtek hiánytalanul.
Mi, akik sajnálatos módon tovább koptattuk a padot odafent, a kómás állapot felé tartva hallgattuk kedvenc házvezető tanárunk újabb kimerítő előadását a RAVASZ vizsgák létfontosságáról.
Mert e nélkül nem pánikoltunk eléggé.
Lily gyors felindulásból végigrágta magát az összes könyvtári könyvön, ami éppen a keze ügyébe került, az egyik első pados szőkeség pedig nemes egyszerűséggel elbőgte magát.
A professzor, mint aki jól végezte dolgát, belekezdett az órai anyagba.

Legközelebb ebédnél láttam együtt a Tekergőket. Sirius és James kipirult arccal, elmerülten tanácskozva ültek le közénk szokott helyükre – Potter Lily mellé, Sirius hozzám -, s velük szinte egyidőben Cat is befutott.
- Viv, Piton keres – közölte kissé lihegve. – A bejáratnál vár.
Odapillantottam; valóban ott ácsorgott egyedül. El nem tudtam képzelni, mit akarhat, épp ezért feltápászkodtam, és elindultam felé.
Ám velem együtt Sirius is felpattant.
- Várj meg nyugodtan, mindjárt visszajövök – próbáltam leszerelni, de ő csak morrant egyet és összekulcsolta az ujjainkat. Jelezve a világnak, együtt vagyunk.
Piton arcáról semmit nem lehetett leolvasni, mikor elé értünk. Se dühöt, se ijedtséget, se a szokásos undort, se semmit.
- Mit akarsz? – firtatta párom, nem kedvesen.
- Brown prof üzeni, hogy este különóránk lesz. Viviannek és nekem. Nem mintha rajtad nem segítene egy kis korrepetáció, Black…
- Vigyázz a szádra, Pipogyusz, mert cikk-cakkosra szabom.
Piton tett egy lépést felénk bátran, hangja vészesen halkra váltott.
- Nagyra tartod magad, Black, de mire fel? Büszke vagy, arrogáns, holott egy senki vagy. Érted? Egy Senki!
A másodperc tört része alatt történt a dolog. Sirius ökle, mint egy puskagolyó ütődött neki Piton horgas orrának, melynek tulajdonosa fájdalmas nyögéssel terült el a földön.
- SIRIUS!
Nem hatott semmit; kiabálhattam is volna, akkor sem érek el mást, csak azt, hogy végül megint rám haragszik meg. Pedig igaza volt, Pitonnak kijárt az ütés. De a közeledő McGalagonyt látva örültem volna, ha Sirius uralkodik magán.

Úgy tűnt, azon a napon valahogy megúszok mindent. Vagy csak a professzor borotválta meg a szívét reggel. Mindenesetre házunk megúszta húsz ponttal és egy esti kupapucolással, míg Piton kénytelen volt erősen vérezve lefáradni a gyengélkedőre, sérülését ellátandó.

Elmúlt este nyolc, mire erőt véve magamon, benyitottam abba az átkozott pinceterembe. A gyér világítás ellenére azonnal megállapítottam, hogy ezúttal is kénytelen leszek kettesben főzőcskézni az immár egészségesnek tűnő, mogorva mardekárossal, aki már szorgosan ténykedett a gőzölgő üst mellett.
De legalább attól nem kellett tartanom, hogy Sirius egyszer csak ránk ront, merthogy ő három emelettel fölöttünk pucolt, a vicces kedvű Hóborc társaságában.
Na igen, ez is egy aranyos történet. Siriushoz rejtélyes oknál fogva vonzódnak a Roxfort kísértetei. Nem mind, de a legtöbb. Hisztis Mirtle például legutóbb, mikor véletlenül az ő territóriuma – WC-je – előtt sétáltunk el, kiröppent onnan, és nemes egyszerűséggel udvarolni kezdett AZ ÉN PASIMNAK. De nem ám csak úgy lányosan-megfontoltan! Szinte leteperte Siriust, miközben szegény tőlem várta a szabadulást.
Mit tehettem? Engedélyeztem egy randit nekik.
Hóborc hasonló kategória – ő piszkálni szereti Siriust. Megdobálja, kiröhögi, elrepül az átkai útjából. Mint egy rossz gyerek. Neki nem engedélyeztem randit.
- Kiengedtek a kalitkából, Rice? – térített vissza a valóságba Piton sziszegése.
- Mi van? – reagáltam.
- Black képes volt két órára nélkülözni becses személyedet? Vigyázz, nehogy maradandó károsodást szenvedjen.
- Bunkó.
- Szerintem is az.
- Nem ő! Te!
Elém tolt egy tálcát.
- Apróra vágd! Csináld, Rice, hadd lássam hasznodat!
- Nem vagyok a szolgád, Piton. Elvárom, hogy megadd az alapvető tiszteletet…
- Csináld!
És ez ment két órán keresztül. Dirigált, mint egy kis isten, én meg követtem az utasításait, mint hű inas. Meg bírtam volna fojtani! Talán meg is teszem, ha nem döbbenek rá, miért provokál: bosszút áll Sirius húzásáért. Logikus.
Mikor letelt a korrepetáció, felkaptam a köpenyem, és amilyen sietve csak lehetett, távoztam a teremből. Piton hangja azonban még az ajtónál utolért.
- Már hallom is, ahogy megcsörren a rablánc a karodon, Rice!
Nem kommentáltam. Minek? Nem adom meg neki azt az örömet, hogy lássa, mennyire dühít. Siriusnak sem szándékoztam egy szót sem szólni.
Így csak vágtam egy lenéző fintort, és elhúztam.

Reméltem, hogy úgy jutok el az ágyamig, hogy semmi nem tartóztat fel, de számítanom kellett volna a klubhelyiségre. Ott ugyanis éjszaka is van élet, amit eddig a Tekergők biztosítottak, meg az aktuális párocskák.
Most ez a kettő vegyült.
Mikor feltárult előttem a portré, és bebújtam a lyukon, a látványtól először megkövültem pár pillanatra, majd fokozatosan hülye vigyor ült ki az arcomra.
A gondolattal, miszerint már épp ideje volt.
A csókolózó James és Lily mellett észrevétlenül osonhattam fel a hálókörletbe.