9. fejezet
Teliholdas tekergés

Némán feltápászkodtunk, és elindultunk a fűzfa felé. Újabb ordítás szelte át az éjszaka csendjét.
Peter gyorsan patkánnyá alakult, és fürge lábaival átszaladt a Fúriafűz ágai között. Néhány másodperccel később a fa megdermedt, és szabad utat kaptunk. Bekúsztunk a keletkezett nyíláson, és mire leporoltuk magunkat, Potter már át is változott szarvassá.
- Rég láttalak! – vigyorogta Sirius felém fordulva.
- Én is téged! – néztem vissza.
Ugyanabban a pillanatban végeztük el a bűbájt. Az egyik pillanatban még Sirius vigyorgott rám, a másikban pedig egy hatalmas fekete kutya csóválta a farkát lihegve. Belőlem egy füst színű sötét mintás Egyiptomi Mau lett. Kiskoromban nekem is volt egy ugyanilyen cicám, csak aztán Sirius öccse rajta gyakorolta a bájitaltant, és hát Regulus most sem a bájitalfőzési képességéről híres, nemhogy nyolc éves korában. Így szegény állat idő előtt távozott a Macskamennyországba. Utána egy hétig sírtam, Sirius már nem győzött vigasztalni. Talán ezért lett a másik alakom egy cica.

Gyorsan Potter után siettünk, elöl én, utánam Sirius. Lassan haladtunk, a többiektől kissé lemaradva. Negyedóra múlva értünk a Szellemszállásra. Óvatosan mentem Potter mögött. A szívem egyre gyorsabban dobogott miközben fokról-fokra lépdeltem felfelé. Sirius bátorítóan hozzám nyomta a fejét.
Nem, nem féltem. Egy vérfarkastól?! Hah, dehogy is! Csak már elszoktam tőle, hogy az egyik barátom néhanapján a vacsorájának nézzen. Jó, tudom, a vérfarkasok csak az emberekre veszélyesek, de akkor is! Egy négykilós macska vagyok. Ha ehhez hozzáadunk egy kutyát is… egy nagyon éhes, vérengző kutyát… hát nem valami jó párosítás.

Így nem kis aggodalommal léptem be a szobába. Remus az egyik sarokban nyöszörgött, és a szőrét tépte fájdalmában. Ahogy beléptünk, felénk fordította a fejét, és végigmért bennünket. Rögtön kiszúrt engem, és lapos pillantással, fogát kivillantva rám morgott.
Ijedten hátráltam vissza Siriushoz. Bekúsztam a mancsai közé, és onnan kukucskáltam ki. Akciónk előtt figyelmeztettek, hogy Remusnak nem szóltak arról, hogy én is jövök. Meglepetésnek szánták, de sosem tudni, hogyan reagál rá. Potter közelebb ment hozzá, és miután Remus megszaglászta és felismerte, kicsit lenyugodott.

Tíz perc múlva immár öten – elöl Peter és én, utánunk Sirius és Potter (ők fogták közre Remust) – sétáltunk ki Roxmorts sötét utcájára. Vérfarkas barátunk idővel teljesen visszanyerte emberi tudatát. Ezután céltalanul bolyongtunk a faluban, amíg el nem kezdett pirkadni. Akkor gyorsan visszamentünk a Szellemszállásra, és Remus már ott változott vissza.
A Roxfortba vezető alagútban még lassabban haladtunk, mint lefelé jövet, mert most még az össze-összerogyó Remust is támogatnunk kellett.

Mire kiértünk a parkba, Peter már megérintette a fa görcsét. Sietve felsegítettük a kastélyba fáradt barátunkat, és elkísértük a gyengélkedőre. Miután az ajtóban elbúcsúztunk tőle, kimerülten folytattuk utunkat a klubhelyiségbe. Peter másodpercenként ásított egyet, közben laposakat pislantva bukdácsolt. Potter már szinte négykézláb tette meg az utolsó lépcsőfokokat. Sirius és én felváltva húztuk-rángattuk egymást emeletről emeletre.

Így estünk be a klubhelyiségbe. A Kövér Dáma nem morgott sokáig, de egyáltalán nem volt ínyére, hogy hajnalok hajnalán felébresztettük. Csendesen elbotorkáltunk a lépcsőkig.
- Na, jó volt újra a régi csapattal lenni? – kérdezte suttogva Potter.
- Mint régen – mosolyogtam.
- Holnap is velünk jössz? – fordult felém Peter.
Kérdőn néztem Potterre.
- Ha szeretnél! – vonta meg a vállát. – Mi szívesen látunk.
- Hát, úgy látszik, igen – bólintottam boldogan.
- Újra együtt a régi banda! – ölelt át Sirius. – Mi más kell még?
- Egy jó meleg ágy és alvás, alvás, alvás! – válaszoltam.
- Igazad van, menjünk aludni! – ásította Sirius, és adott egy búcsúcsókot. – Jó éjszakát!
- Jó éjt, Sirius! – köszöntem el, és felmentem a lépcsőn. – Peter, James, reggelinél találkozunk!

Öt perccel később az ágyamban döbbentem rá, hogy újra a keresztnevén szólítottam Pottert, pedig ez már nagyon régen nem fordult elő. Vannak még csodák! Nem sokat gondolkodtam ezen, inkább az éjszaka történteken merengtem. Újra a tekergőkkel. Végül is, miért ne? A lányok is már elég jól megbarátkoztak velük. Pár percig még elmélkedtem ezen, majd elnyomott az álom, hogy néhány óra múlva fejfájással, kialvatlanul ébredjek.

Megérzésem igaznak bizonyult. Féltizenkettőkor bújtam ki az ágyból. Még szerencse, hogy szombat volt, így tovább aludhattam. A lányok nem ébresztettek fel. Mikor megkérdezték, miért, azt mondták, hogy „bizonyára hosszú éjszakám volt”. Hát részben igazuk van, csak ők az éjszakámat máshogy képzelték. Meg is hagytam őket ebben a hitükben.

Mikor aztán napok múlva is végigaludtam az első órákat – a Tekergőkkel együtt -, lassan kezdtek rájönni, hogy nem az éjszakai „párnacsaták” miatt vagyok ennyire kimerült. Claudia végül megelégelte a titkolózásomat, és az egyik nap rákérdezett, hogy hová megyek esténként.
- Nézd, én sem szólok bele abba, hogy mit csinálsz! – válaszoltam mérgesen. – Ha nem talállak az ágyadban, nem kezdek el utánad szaglászni, úgyhogy megkérnélek, hogy te se tedd!
- Jól van, bocsánat, hogy törődök veled! – kiabálta. – Nem kell felkapni a vizet! Felőlem akkora hülyeséget csinálsz, amekkorát akarsz!

Ezek után azonban mégsem szállt le rólam. Először Petert kezdte faggatni, majd – mivel nála kudarcot vallott – Robhoz és Frankhez, a fiúk szobatársaihoz fordult.
Ők elmondták neki, hogy a Tekergők havonta néhány napra mindig eltűnnek esténként, és ilyenkor nem is aludnak az ágyukban. Csak hajnalban kerülnek elő, akkor is hulla fáradtan. Így megy ez már évek óta. De ők sosem kérdezték, hogy mit csinálnak, mert nem akarnak beleszólni a dolgaikba.
Ezeket az infókat a terelőnktől tudtam meg, akinek – miután drága barátnőm kifaggatta – első dolga volt elmondani nekünk, nehogy valami baj legyen belőle.
A következő egy kínos beszélgetés volt Claudia és köztem, ami után barátnőm sértődötten távozott.

Lily és Mariann nem kérdeztek semmit, pedig ők sem tudtak Remus vérfarkas- és a mi animágus-mivoltunkról. De azért látszott rajtuk, hogy őket sem hagyja nyugodni a reggeli fáradtságaim oka. Annak azért örültem, hogy nem szólnak bele.
Tehát mivel senkit sem zavart, hogy mit, mikor és kikkel csinálok, azaz, hogy teliholdkor kiszökdösök a Tekergőkkel, így folytattam az éjszakai túrázásaimat.
December 6-án volt az utolsó teliholdas éjszaka. A Tiltott Rengeteget céloztuk meg, és miután sikerült lebeszélnünk Remust, hogy felfaljon néhány árván maradt mókust, visszaindultunk az ösvényen a park felé. Minden simán zajlott, bár Agyar, a vadőr kutyája megérzett minket, és vad ugatásba meg kaparászásba kezdett. Ugyanúgy visszamentünk a kastélyba, mint a héten bármelyik nap, és álmosan estünk bele pihe-puha ágyainkba.

A lányok lassan megszokták, hogy egyre több időt töltök a Tekergőkkel. Claudia is kezdett megbékélni, már nem érdekelte annyira, hogy hová megyek. Bizonyos pontig pedig örültek is, mivel ez azt jelentette, hogy kezdünk Jamesszel kibékülni.
Ezek után már a kviddicsedzés is sokkalta elviselhetőbb volt, mivel a kapitány sem hajtott minket annyira.

Egyszóval minden visszaállt a régi, évekkel ezelőtti kerékvágásra.