Természetesen elkéstünk átváltoztatástan óráról. Mind a kettőről. Egész pontosan az elsőt egy az egyben átaludtuk, a másodikra meg épp annyi időre estünk be, amíg McGalagony professzor tudatta velünk kéthetes büntetőmunkánk kezdeti dátumát, és már ki is csengettek.
Hál’ istennek nem kérdezte, merre jártunk, míg a többiek a padot koptatták.
Egy lyukas óra következett, mivel a bűbájtant az évfolyam nyolcvan százaléka leadta, amint lehetett, s míg a Tekergők seprűikkel a hónuk alatt, s hű rajongóikkal a nyomukban kivonultak a szabadba, Lily, Amy, Stacie és én letáboroztunk a könyvtár egyik legeldugottabb asztalánál, tanulás célzattal. Cat és Remus már rég felmásztak jóslástanra – hogy mi a fenét élveznek benne annyira, nem tudom, de Amy az átláthatatlan füstre, valamint az egészséges távolba helyezett asztalkákra gyanakszik -, a többiek kiültek a parkba drukkolni, illetve kicsit lazítani.
Igaz, ami igaz; a RAVASZ vizsgák rendesen meg fognak izzasztani mindannyiunkat. Ám míg Lily nyugodt, és nem karmolássza a tapétát a falról, ahogy az RBF-eknél tette, addig én is ráérek pánikolni. A vizsgák azok vizsgák: tanulni kell rájuk, félni tőlük, de előbb-utóbb vége lesz mindnek.
Csak lenne már vége!
- Nos, mivel kezdjük? – kérdezte Lily, és felütött egy poros rúnaismeret szótárat.
- Azzal ne – bökött a kötetre Amy, ki már a magolás gondolatától is végkimerült.
- Oké, akkor mágiatöri?
- Az jó. Te olvasod, én alszom.
- Amy!
Stacie is elég lestrapáltnak tűnt, ahogy elnyúlt az asztal tetejére pakolt könyvrengeteg között. Gyakorlatilag ébrenlét és álmodás között bolyongott, ami nála nem újdonság, hisz’ a pletykálkodás mellett az órai szunya a hobbija.
- Jut eszembe – kaptam a fejemhez, mintha egy párbeszédet folytattunk volna -, te merre jártál, amíg én Pitonnal beleztem az egereket a pincében? Úgy tudom, a bájitaltan korrepetáció neked ugyanúgy kötelező, mint nekem. Tévedek?
Stacie álmos, baba szemekkel felpillantott, majd válasz gyanánt vállat vont.
- Vegytanból így is, úgy is Trollt kapok év végén. Tök felesleges még azt az önelégült stréber idiótát is elviselnem két órán keresztül.
- De nekem jól esne, ha nem lennék mindig kettesben azzal a savanyú denevérrel!
A savanyú denevér épp akkor haladt el Lily mögött. Megjegyzésemet tehát tisztán hallotta, mégsem reagált rá. Átokkal legalábbis. Megtorpant ugyan, felnézett szétesőben lévő jegyzeteiből, még egy fintorra is futotta az erejéből, de ezt követően eltűnt a két plafonig érő könyvespolc között.
- Legközelebb le kell jönnöd velem! – zártam le a vitát, és Stacie tovább ábrándozott a mappáján tehénkedve.
Aztán megláttam azt a lányt.
Szőke volt, szőkébb Amynél, kék szemei szinte villogtak. Alakja tökéletesen arányos, pár centivel magasabb nálam, és már az első pillanatban megéreztem azt a sugárzó felsőbbrendűséget belőle.
A könyvtár bájitaltan részlegénél válogatott a vaskosabbnál vaskosabb kötetek közül, közben hátra-hátraszólt a mögötte traccsoló jóval jelentéktelenebb külsejű lányoknak, akik szinte itták a szavait, valahányszor a lány ezzel megtisztelte őket.
Furcsa, de azonnal tudtam, ki ő, pedig életemben nem láttam azelőtt. Mi több, csak egyszer hallottam a létezéséről. És mégis; ki más lehetett ő, mint Sarah Lucretia Prewitt?
- Viv, figyelsz?
- Hogy… mi?
Lily rosszalló arcot vágott, lévén épp a mágiatöri leckét kérdezte vissza – mostmár csak tőlem, mert Stacie és Amy bealudt. Feltette még egyszer a kérdést, persze ezúttal sem hallottam meg. Végül megunta a póttanár szerepet, és ő is bámulni kezdte a szőke jelenséget.
- Tudod – jegyezte meg könnyedén -, ha Lucius Malfoy még a Roxfortba járna, Narcissa Blacknek lenne félnivalója, nem is kevés.
Így viszont nekem van, gondoltam, és összefogtam a cuccomat, hogy minél előbb távozhassam onnan.

Mire a csalafinta lépcsősorokon száguldottam lefelé, már sikerült elhitetnem magammal, hogy csak a szokásos paranoiám tört rám, és az a szőkeség nem is azonos Sirius menyasszonyjelöltjével. Kizárt dolog ugyanis, hogy az az aranyvérű boszorkány, akit a Black família Sirius feleségének jelölt meg, épp itt, a Roxfortban kutakodjon bájitaltan könyvek után.
Nem. James azt mondta, Sarah Lucretia Prewitt semmi áron nem akar Sirius menyasszonya lenni. Adott tehát, hogy a Roxfortban sincs semmi keresnivalója. Kész, rejtély megoldva – az a szőke lány lehet, hogy új diák, de semmi köze a barátomhoz. Aki mellesleg mi a fenét is keres a Nagyterem kellős közepén, konkrétan a levegőben, amikor Potter még szerelmes bódultságában is a szabadban tartja az edzéseket?
Megtorpantam a bejáratban, vártam, hogy landoljon. De hát egyelőre nemigen akart lejönni, mi több, előszeretettel vagdosta a kvaffokat ahhoz a szerencsétlen mardekároshoz, aki szintén seprűn ült, és tőle menekült, jó hangosan káromkodva.
Hát persze, hogy Piton volt az áldozat. Épp ezért nem akadtam ki párom brutalitását látva. Pattogott helyettem McGalagony, aki a két őrült alatt rázta – na nem ám az öklét, hanem a pálcáját! Szíve szerint Petrificus Totalust küldött volna rájuk, de hál’ istennek eszébe jutott ennek a következménye is: mert ha sóbálvánnyá változtatja őket, bizony nagyot fognak esni, megmerevedett seprűvel a lábuk között.
Elvigyorodtam. Kicsit félreértelmeztem eme gondolatmenetet. Sirius esetében tetszett, nagyon is, de Piton esetében kicsit viszolyogtam.
- Mi folyik itt? – érdeklődött egy barátságos hang mellettem.
Jeremy határozott léptekkel közeledett a tomboló házvezetőnk felé, s már félúton járt, amikor előrántotta a pálcáját – mert hogy volt neki – és egy olyan bűbájt mondott a két fiúra, amitől azok rögvest zuhanórepülésbe kezdtek. Fél perc sem telt bele, már kiskatonákként álltak McGalagony előtt, aki minden dühét rájuk zúdította, ami felgyűlt benne.
Történetesen hallottam az egész szónoklatot. És Jeremy közbeszólásait is. Ez utóbbi jobban idegesített. Merthogy ő seperc alatt elintézte, hogy míg Sirius majd’ egész éves büntetőmunkáját tölti kupákat pucolva, addig Piton csupán TOVÁBB KORREPETÁL ENGEM!
Erre McGalagony megkérdezte, mi közöm nekem ehhez. Jeremy azt felelte, Piton tesz róla, hogy idén ne a bájitaltan rontsa le az amúgy szépnek ígérkező bizonyítványomat.
Hát nem édes?! Már-már émelyítő! Ú, Jeremy, ha ezt megteszed, én isten bizony…! De nem jutottam a végére, mert az említett megfordult és könnyedén közölte velem, este befejezhetjük azzal a denevérrel a megkezdett Veritasérumot.
Ojjé.

Sirius egyszerre volt dühös, és bűntudatos a délutáni mágiatörténeten. Szíve szerint órán kívül püfölte volna Pitont, vagy akárki mást, akit épp nem szeret, de rosszul érezte magát amiatt, hogy a magánakciója miatt az én életemet is megkeserítette a megemelt különórákkal.
Nem tagadom, nehezteltem rá, de nem annyira, hogy elfelejtsem, Jeremy számára Sirius csupán egy indok volt arra, hogy Pitonnal összezárjon azokra a két órákra a pincében. Ennek ellenére kiélveztem a helyzetet, hogy párocskám lesi az óhajaimat, keresve az alkalmat, amikor kellőképp kiengesztelhet.
Ebédnél rögtön felajánlotta a sütijét, tudva jól, hogy a dobostorta a kedvencem. Megettem, megköszöntem, nem elégedett meg. Úgy érezte, még mindig nem vagyunk egálban. Órára menet aztán eltűnt pár percre, majd egy szál virággal bukkant fel újra a terem ajtajában. Megköszöntem ezt is, kapott puszit is, de nem nyugodott.
Valóságos kínszenvedés volt az a negyvenöt perc. Sirius csodával határos módon nyugodtan ülte végig mellettem – egyszer sem járt el a keze a pad alatt, a pennájával sem piszkált unaloműzés céljából, de még James vigyoraira sem reagált, aki viszont az őrületbe kergette a mellette jegyzetelő Lilyt. Hol a haját húzta hátra a mutatóujjával – amitől Lilyt valószínűleg kirázta a hideg -, hol a kézfejét cirógatta meg a tolla végével, hol rövid szavakat firkált a füzete csücskébe; egyszóval egész figyelmét újdonsült barátnőjére összpontosította, kivéve, amikor Lily ritka reagálásait követően hátravigyorgott Siriusra.
Aztán végre kicsengettek.
Sirius sután hátára vetette a táskáját, és úgy követett engem kifelé, mint egy kiskölyök, aki rosszat tett, és tudja, hogy otthon nagy leszúrás várja.
Már eleve ez az őszinte bűntudata nem engedte, hogy egy kicsit is nehezteljek rá. Különben is, ő egyedül kénytelen pucolni majd a többnyire Black és Potter feliratú kupákat, míg én végső soron társaságban leszek. Pitonéban, akinél a magány is ezerszer jobb, de akkor is lesz kihez szólnom. Meg lesz kire ráborítani a rotyogó löttyöket gyors felindulásból.
A harmadik emeleti folyosó végéig bírtam. Ott megálltam, velem együtt ő is, és hozzá fordulva olyan csókot váltottam vele, amitől a vén banyákat ábrázoló portrék zavarukban a keretükbe bújtak.
- Na – váltam le nagy sokára a szájáról. – Ez jól esett.
Sirius döbbenten meredt rám. Persze a zavart vigyor nem hiányozhatott a képéről.
- Vivi… - nyögte.
- Tudom, szeretsz.
- Ja…
- Na, most jössz, vagy maradsz? – szökkentem le a visszatérő lépcsősorra. Huncutul felnevettem, de ő csak állt ott, mint akit odaraktak, és nézett rám, mint valami tündérre. Mutattam, siessen, még mielőtt újra nekilódul a lépcső, de Sirius teljesen el volt varázsolva.
- Jaj, csak egy csók volt! – sóhajtottam megunva a bámulását.
- De milyen…
- Kaphatsz még, ha idejössz… - kacsintottam rá bátorítón.
A következő pillanatban már várakozva állt előttem, karjai közé szorítva, csibészesen vigyorogva, követelve a beígért csókot.
Megkapta. Többször is.
- Most akkor rendben vagyunk? – kérdezte a Kövér Dáma előtt elbizonytalanodva.
- Szerinted?
- Szerintem szeretlek.

Egy óra múlva úgy rúgtam be a hőn utált pinceterem ajtaját, akár egy alkoholista a csehóét.
- Üdv, Rice – köszöntött unottan Piton, háttal nekem.
- Volt képed megfélemlíteni egy elsőéves griffendélest, csakhogy ne felejtsek el lejönni ide?! – köszöntem én.
- Ugyan már! Túldramatizálod a dolgot!
- Az a kisfiú húsz perce bőg a kanapénkon!
- Nocsak – jegyezte meg epésen, megkavarva az üstben gőzölgő bájitalt. – Azt hittem, a Griffendél ház diákjai a bátorságukról híresek…
- A mardekárosok viszont a sunyiságukról! – vágtam vissza.
- Én legalább hű maradtam a gyökereimhez. Na, gyere ide, csinálj végre valami értelmeset!
A következő másfél óra néma kutyulással telt, megspékelve némi szabályos időközönként váltott kurta szidással, melyet többnyire én kezdeményeztem, és én is zártam le. Legalább volt egy kis örömöm a helyzetben.
Aztán megtörtént.
Alig volt hátra húsz perc, és a szérum is végső stádiumába lépett – már majdnem átlátszóvá vált, s csupán egyetlen hozzávaló hiányzott, amit természetesen nekem kellett apró darabokra szelnem. Siettem, persze, már hogy a fenébe ne siettem volna, amikor tudtam, hogy rövidesen az ágyam közelébe érek, és végre alhatok egy nagyot. Álmos voltam, nagyon álmos, de figyelmetlen is, így eshetett meg, ami velem otthon elég gyakran szokott: megvágtam az ujjam.
Először csak egy pici csepp buggyant ki a seben, de fél percen belül már a kész alapanyag nagy részét sikerült vörösre színeznem. Felpillantottam; Piton nem figyelt. Gyorsan az üst fölé emeltem a deszkát és belesepertem mindent a főzetbe.
Sajnos nem elég gyorsan.
- Rice! – rivallt rám, de későn. A szérum szikrázva váltogatta a színét, ahogy a recept előírta, ám végül nem vált vízszerű átlátszóvá, helyette az egész tűzvörössé, majd mocsárzölddé alakult, és besűrűsödött, akár a spenót.
Nagyot sóhajtottam. Ez a nap katasztrófa. Elszúrtam egy főzetet, Piton mindjárt leüvölti a fejem, holnap pedig kezdhetjük az egészet elölről.
De Piton nem üvöltött. Nézte a Veritaserumból lett zöld izét, és nagyon gondolkodott – az arca kifejezéstelenebb volt, mint általában.
Hamar meguntam a csendet. Nem szid le? Oké, akkor nyomás aludni!
- Rice – szólt utánam halkan, mire visszacaplattam hozzá az ajtóból. Felnézett rám, szeme furcsán fénylett. – Mondd, ötödévben, mikor hiányoztál… hol voltál?
- Temetésen – feleltem kimértem. Természetesen Trini temetésére utalt. – Az unokatestvéremén.
- Miben halt meg?
Felháborított, hogy ilyen egyszerűen nekem szegezte a kérdést. Mégis mi köze hozzá?! Azért, mert korrepetál? Na nem! Perselus Piton egy kretén!
Hebegtem, tátogtam, de nem jött zavarba; várta a választ.
- Rák. Rákos volt – mondtam csendesen, kerülve a pillantását. Még most is fájt, ha a kis ravatalozó, a fehér koporsóval a szívében eszembe jutott. – De mit érdekel ez téged?
Piton úgy tűnt, vacillál. Levegőt vett, majd kifújta, rám nézett, majd el mellettem. Csinálta mindezt hosszú percekig. Már ott akartam hagyni, amikor csak belekezdett.
- Rice, gondolom fogalmad sincs, mi az a főzet, ami a Veritaserum a macskagyökér belefőzése előtt.
- Nem.
Piton legnagyobb meglepetésemre elkáromkodta magát.
- Viszont itt vagy te, mint tanár, hát mondd meg! – javasoltam.
- Nos, mint láttad, a főzet a macskagyökér nélkül világoskék, áttetsző folyadék.
- Igen.
- Ameddig ilyen a színe, nem használható vallatásra.
- Hát akkor mire jó?
- Vérvizsgálatra.
- Ó.
- A te véred belekerült a főzetbe.
- A macskagyökérrel.
- Ami még nem kezdett el hatni, hiszen nem főtt meg, de a véredet már analizálta a bájital.
Piton látványos kínban volt. Nem nézett a szemembe, és jól láthatóan tépelődött.
- Aha – bólintottam. – Tehát a vérem miatt néz így ki ez a… hm.
- Hát nem fogod fel, Rice?! – támadt rám olyan hévvel, hogy automatikusan léptem hátra kettőt.
- Mi… micsodát?
- A véred! Ha tiszta lenne, a szérum kék lenne, tengerkék! Ezzel szemben a főzet nézd hogy néz ki!
- Mint a sóska. Mit jelent ez?
- Hogy beteg vagy – jött a tompa válasz. – Nagyon beteg.