Bevallom, merő viccnek tekintettem mindent, ami Piton bejelentését követte; azt is, amikor a korrepetációt követően egészen a toronyig kísért, meg azt, amikor másnap reggel majdnem ugyanott összeütköztünk. Természetesen nem aludt a folyosón, csupán még reggeli előtt visszajött megnézni, élek-e még, vagy éjjel elvitt a félelem.
Nos, hát ennyire nem játssza jól aggódót. Viszont bátor ember lehet, ha több tucat griffendélest félrelökve megállt előttünk: a Potterbe karoló Lily, a Remus kezét fogó Cat, és énelőttem, aki Siriust próbáltam visszatartani, hogy neki ne rontson.
- Mit keresel itt, Pipogyusz? – tudakolta James, vészesen halkan, kezében már a pálcáját fogva.
Piton rám nézett, fekete szemeit az enyémbe fúrta… aztán megszólalt. A fejemben!
- Gyengélkedő. Öt perc múlva.
- Nem – feleltem, mire a többiek meglepve fordultak felém. – James, nem átkozhatod meg – próbáltam menteni a helyzetet. – Még a végén McGalagony téged is büntetőmunkára küld. Te meg, Piton, bírd ki estig, a pincében úgyis kedvedre szívathatsz.
Ezzel faképnél hagytuk mind.

A baj csőstül jön, szokták volt mondogatni az okosok. Hát én akkor még nem is sejtettem, mi vár rám; tudatlanul ültem le a szokásos helyemre a mágiatöri teremben. Sirius ezúttal nem akadályozhatott meg abban, hogy belealudjak az órába, hiszen lent kviddicsezett az egész csapattal, McGalagony külön engedélyével, aki különben egy rendkívül rendes professzor, hiszen jól tudta, Sirius az esti büntetőmunkák miatt lemarad az edzésekről, melyeket Potter rendszerint vacsi utánra ütemez, amikor a legtöbben különórán, illetve büntetésben vannak.
Viszont nem maradtam padtárs nélkül, akármennyire reménykedtem. Merthogy mindannyiunk kedvenc elhunyt tanára új diák érkeztéről számolt be, még a tananyagba való belekezdés előtt.
- Sarah Lucretia Prewitt – csengett a fülembe a név, s a könyvtárban látott szőke jelenség határozott léptekkel közeledett a padom felé.
- Szia – köszönt halkan, megállva mellettem. Mosolygott. Legszívesebben szájba vágtam volna. – Leülhetek melléd?
- Persze – feleltem, becsusszanva Sirius helyére. Gondolatban már javában átkoztam magam, a legkülönfélébb bűbájokat szórva magamra.
- Sarah vagyok – súgta, mikor a prof belekezdett monoton szövegébe a katedra fölött lebegve.
- Vivian.
Kék szeme megvillant, ahogy felpillantott rám makulátlan kötetéből. Nem túl kihívóan végigmért, majd elnyomott egy félmosolyt és elkezdte kijegyzetelni a lényeget a könyvből.
Akármennyire utáltam magam érte, nem hagyhattam annyiban a dolgot. Lehetőségem van kikérdezni a lányt, hát mire várok?
- És – kezdtem, mire újra felpillantott rám. – melyik suliból jöttél át ide?
- A Beauxbatonsba jártam – felelte.
- Ó. A húgom is oda jár.
- Igen, tudom. Ismerem Jemimát.
El tudom képzelni, jegyeztem meg magamban gonoszan vigyorogva. Jemet ismerni nem egyenlő szeretni őt. A húgomat ráadásul kifejezetten irritálják az olyan libák, mint…
- Mesélte, hogy Sirius volt a párja az ötödéves karácsonyi bálon.
- Ööö, igen, arra együtt mentek.
- Jem sokat beszélt rólatok – fűzte tovább. – Mármint Siriusról és rólad. Igaz, hogy már majd’ két éve egy párt alkottok?
- Igen.
- Az szép. Az aranyvérű családokban ezt már eljegyzésnek tekintik. Persze – billentette félre azt a bájos kis fejét -, amíg nincs a gyűrű az ujjadra húzva, van félnivalód.
Na, mi ez, ha nem alig burkolt célzás? Mi több, fenyegetés!
- Nekem ugyan nincs mitől tartanom.
- Valóban? És mitől vagy ennyire biztos magadban?
- Én nem magamban bízom – rámosolyogtam -, hanem Siriusban.
Több szó nem esett köztünk.

- Rice! – az ismerős, sziszegő hang hallatán felgyorsítottam a lépteim a folyosón. – Rice, állj meg! Rice!
Nagyot sóhajtva megálltam, és megvártam, míg beér. Persze Piton loholt utánam, pont ő, akit egész nap kerültem.
- Rice… - köhögött párat. Kifulladt a futástól. – Le… le kell jönnöd velem a gyengélkedőre! Most! Már beszéltem Madam Pomfrey-val…
- Mit csináltál?!
- Vivian, ne kiabálj, és gyere velem!
- Maradjunk csak a Rice kontra Piton felállásnál, és ne taszigálj, nem megyek sehova! Azaz csak ki, a lelátóra.
- Mitől félsz, Rice? – firtatta Piton, összehúzott szemekkel. – Attól, hogy igazam van?
- Nem félek, mert nem vagyok beteg.
- Ez esetben Black még várhat öt percet, hogy letaperoljon, igaz? Gyere le a gyengélkedőbe, Rice, és ígérem, ha nem bizonyosodik be, amitől félek, beszélek Brown proffal, hogy csökkentsük heti egy órára a korrepetációt!
- Tényleg? Tényleg megteszed?
- Megígértem, nem?
- Oké, Piton. Menjünk.

Madam Pomfrey természetellenesen nyugodt volt, amikor ketten becsörtettünk csöndes birodalmába. A doktornő SOHA nem szokott nyugodt lenni. Nincs benne a munkaköri leírásában. Neki folyton futkorásznia kell betegről betegre, meg sopánkodnia megállás nélkül. Most meg, amikor egy diák előre bejelentette, beteg érkezik, tök harmonikus a lelkiállapota.
Szép.
- Ülj le arra a székre, gyermekem – intézkedett a felnőtt. – Hogy érzed magad?
- Kicsit sietek.
- De nem fáj sehol?
- Nem.
Madam Pomfrey, ki eddig egy üvegcsék tucatjaival megpakolt szekrényben turkált, kikapott egy kék folyadékkal töltött lombikot, majd hozzám sietett, és leült velem szemben.
- Nyújtsd ide a kezed. Mindegy, melyiket.
Kinyújtottam a bal kezem, mire a dokinő a pálcáját az ujjbegyemre bökve apró sebet ejtett rajta. Kibuggyanó véremet felfogta a kibontott szájú üvegcsével.
A kék folyadék felrottyant, és kavarogni kezdett. Aztán zölddé színeződött és besűrűsödött.
Madam Pomfrey meg lesápadt.
- Rák? – kérdezte Piton tőlünk úgy három méterre.
- Nem – rázta meg őszülő hajú fejét a kérdezett.
Piton jól láthatóan megkönnyebbült.
- Amatiszt – mondta, mire Piton arca újra megmerevedett. – Boszorkányköpet.
Hangjára meghűlt bennem a vér. Remegni kezdtem, tekintetem egyikükről a másikukra kaptam. Mindketten tudták, miről beszélt a doktornő, és ugyanolyan hatással is volt rájuk.
- Menj, fiam, hívd ide az igazgatót! Igyekezz! – Piton azonnal ugrott. Az ajtó nyitva maradt mögötte. Madam Pomfrey felállt, és visszacammogott a szekrényéhez. Nem úgy tűnt, mint aki tudomást vesz rólam, mint esetleges pácienséről.
- Doktornő… esetleg… feküdjek le, vagy valami?
- Felesleges – legyintett ő, amivel rendesen meg is lepett. Mozdulata nem könnyed, mindinkább reményvesztettebb volt.
Dumbledore rekordidőt futott, Pitonnal a nyomában. Nem fáradt kopogással vagy köszönéssel, rögtön a lényeget akarta tudni. Piton halkan bezárta maguk mögött az ajtót.
- Amatiszt – mondta Madam Pomfrey, és kitört belőle a zokogás. Hát ezért állt eddig háttal nekem! Hogy ne lássam a könnyeit! Jézus… mi történik?
- Hogy lehet ez? – kérdezte Dumbledore behatárolhatatlan hangon. – Miss Rice, jól érzi magát?
- Hát… a körülményekhez képest… de nem fáj semmim!
- Nem is… fog! – bömbölte a doktornő, jól megnyugtatva mindenkit.
- Nyugodj meg, Polly, kérlek – simította meg az igazgató az asszony vállát.
- Hogy nyugodnék meg, Albus? Az amatiszt nagyon súlyos betegség!
- Professzor – szólaltam meg.
- Mr. Piton, kísérje be Miss Rice-t az elfekvőbe!
Piton bólintott, majd hozzám lépve átkarolt és beterelt az üres ágyak közé, a másik helyiségbe. Ekkor már elég rendesen remegtem, amit ő is érezhetett, mert leültetett az egyik ágyra, és nem is tágított mellőlem.
- Mondd, mi folyik itt? – tudakoltam.
- Beteg vagy – felelte halkan.
- Igen, ezt már mondtad. Mi az az amatiszt? Csak azt ne mondd, betegség, mert…
- Az. Betegség. Abban szenvedsz.
- Nem szenvedek, jól vagyok! – ellenkeztem, de halkan azért megkérdeztem. – Súlyos?
- Nagyon – motyogta.
Ekkor Dumbledore benyitott, s kék talárjában, félhold szemüvegével az orrán hozzánk sétált. Magához bűbájolt egy széket, és leereszkedett rá. Arcán most nyoma sem volt az évek óta megszokott mosolynak. Komoly volt, félelmetesen komoly.
- Miss Rice, ön beteg – mondta. – Az amatiszt nevű betegségben szenved, melynek máig még nem találták meg az ellenszerét.
Még mindig nem fogtam fel a mondatai komolyságát, ahogy Pitonéit sem. Ez valami vicc! Én nem vagyok beteg! Viszont Sirius már türelmetlenül vár a lelátón, mennem kell!
De nem engedtek felállni.
- Miss Rice… Vivian, mondja, volt valakinek a családjából hasonló betegsége?
- Igazgató úr, ön is jól tudja, hogy a két unokatestvérem rákban halt meg. Én… én azt sem tudom, mi az az amatiszt, de abban biztos vagyok, hogy nincs olyanom! Jól érzem magam, Dumbledore professzor, tényleg! Kérem… hadd menjek!
Dumbledore alig láthatóan bólintott, és utamra engedett. Nem látta értelmét tovább tartóztatni, hiszen egy szava sem jutott el a tudatomig, nemhogy azok súlyossága. Nem, én az egész helyzetet Piton hülye viccének tudtam be, és azokban a percekben, amikor kifelé száguldottam a kastélyból, még az is idegesített, hogy hagytam Pitont hozzám érni, mikor betámogatott az elfekvőbe.

Kellemes, viszonylag meleg idő volt odakint – az a fajta, amiben olyan szuper sétálni. Valószínűleg ezért is tartott Potter szünetet az edzésben; hogy Lilyvel kettesben tegyenek egy kört a tó körül. Ahogy a pálya széle felé tartottam, Catet és Remust is kiszúrtam – a lelátón ültek összebújva, és a változatosság kedvéért tanultak.
Siriust kerestem a tekintetemmel, meg is találtam azonnal. Néhány méterre Remuséktól, a lelátó szélén ácsorgott, kezében lazán fogva a seprűjét, meg a kesztyűjét. Két alak volt vele; mellette az öccse, Regulus, vele szemben egy magas szőke – Sarah Prewitt.
A remegés rögtön visszatért a lábamba. Odasiettem hozzájuk, készen rá, hogy lendületből lecsapjam a lányt.
- Sirius, ő sárvérű! Van fogalmad róla, mi lesz annak a következménye, ha egyszer összeházasodtok?
- Már kitagadtak a szüleim – felelte Sirius. – Többé nincs beleszólásuk az életembe.
- Ettől még tönkretehetik! Na és te, Reg? Te mit szólsz a bátyád zseniális lépéséhez?
- Semmi közöm ahhoz, hogy alakítja a sorsát, amíg az enyémet nem akarja a kezébe venni. De Sarah, mitől vagy így kiborulva? Azt hittem, te legalább annyira irtóztál ettől a jegyességtől, mint Sirius.
A szőke egy pillanatra elgondolkodott.
- Apa szörnyen dühös. Most, hogy elszöktél, Sirius, még erősebben ragaszkodik a kettőnk frigyéhez. Úgy hiszi, ha mégis eljegyzel, Walburga néni pedig visszafogad a családba, az esküvőnk után nagyobb beleszólása lesz a közössé váló üzletekbe, mintha minden simán alakult volna a nyáron.
- Nem érdekel, Sarah. Nem lesz semmiféle eljegyzés kettőnk között. Nem is értem, mit akarsz tőlem! Hiszen te sem akarsz hozzám jönni!
- Nem, de nekem nincs kihez elszöknöm. Az én apám még nagyon sokáig fogja irányítani a sorsom az iskola után. Tennem kell, amit mondd, ha jót akarok magamnak!
- És képes lennél azért tönkretenni az életed - mert mellettem tönkretennéd, abban biztos lehetsz - hogy apád kedvére tegyél?!
- Igen, Sirius. Képes lennék rá.
- Nos, Sarah, ez esetben jobb, ha szoktatod magad a gondolathoz: a kettőnk kapcsolata máris halálra van ítélve. Szeretek valakit, aki nem te vagy, és neked vele szemben esélyed sincs. Igen – emelte meg a hangját, látva, hogy a szőke közbeszólna -, tudom, hogy Vivi szülei muglik, te viszont észlelhetted volna már, hogy ez engem nem igazán zavar. Bocs, Sarah, hogy miattam csalódást kell okoznod apádnak, de biztosan túl fogja élni.
Ezzel kikerülte a leforrázott szőkét, és büszkén, az ő szokott macsós járásával hozzám sétált.
- Szia, Vivi, mi újság?
Felvigyorogtam rá, mikor átkarolta a derekam.
- Mi lenne? Szeretlek.