Általában nyugodtan alszom át az éjszakákat, főleg, mióta majd’ minden este lejárok Pitonnal főzőcskézni a pincébe, és késő estig ott is maradok. Persze az a denevér nem tartotta meg, amit ígért, miszerint beszél Jeremyvel a közös óráink ritkításáról, de én sem vagyok beteg, ahogy ő állítja, így valamilyen szinten jogos, hogy továbbra is tartsuk a „randik” eredeti számát.
A lényeg az, hogy esténként úgy lemerített a pepecselés a pincében, hogy alig éltem, mire bezuhanhattam végre az ágyamba. Aztán persze reggelig aludtam egyhuzamban, amikor is vagy Lily szöszmötölése, vagy Amy éktelen visítozással vegyített bugyi utáni kutakodása riasztott fel.
Nem úgy aznap. Fogalmam sincs, mi ébresztett fel hajnali fél ötkor; a pisilhetnék, a hideg, ami a NYITOTT ablakon áradt be, de szerintem az alig nyikorduló ajtó zaja térített magamhoz, amikor Cat próbált belopakodni a szobába.
Ismétlem: hajnali fél ötkor.
- Hol jártál, báránykám?
Halk hangomra kis híján lefejelte az ajtófélfát. Arca rémületet tükrözött, amikor sarkon fordult, de el is tűnt róla, látva, hogy nem Amy előtt bukott le. Óvatosan rám mosolygott, én meg felültem az ágyban, és mutattam, üljön le mellém.
Én ugyanis addig nem nyughattam, amíg meg nem tudtam, hol kószált eddig egész éjjel.
Cat nesztelenül letette a cipőjét az ágya mellé, a huzatra terítette a kardigánját – ezek mind nem voltak rajta, mikor bejött! – és becsúszott mellém a paplan alá.
- Na? – suttogtam izgatottan.
Rám vigyorgott, ennyi volt a válasza. Nagyon úgy tűnt, máshol jár lelkiekben. Máshol… mással.
- Jajj – nyikkantam, megértve, miért olyan átszellemült az arca. – Úristen.
Cat halkan felnevetett, de hamar abbahagyta, és csak nézett rám boldog-zavartan. Még nem térhetett napirendre a történtek felett. S hogy mi történt? Mi más: Cat Remusszal éjszakázott. Nem először, ez jól látszott a besurranási technikáján, de azon az éjjelen történt meg kettejük között az a bizonyos sorsfordító dolog.
- Ó, te! – hirtelen megöleltem, mire belekuncogott a hajamba és hagyta, hogy kiörüljem magam. Legszívesebben kérdések tucatját zúdítottam volna rá, de belül tudtam, az nagyon gyerekes, és még helytelenebb lenne, hiszen végső soron két ember legintimebb kapcsolatáról faggatóznék. És mégis… annyira kíváncsi voltam! Na nem konkrétan ARRA, inkább csak a folyamatra, míg eljutottak a „tettlegességig”. Mert, döbbentem rá a sötétbe bámulva, ők ketten, Remus és Cat már túljutottak azon a szinten, amin én – már jó ideje – toporogtam. Ők már nem féltek „egymástól”, már mertek – úgymond – eggyé válni, ami számomra iszonyatosan félelmetes élménynek tűnt, annak ellenére, hogy betegesen sokszor gondoltam Siriusra és magamra… úgy.
Akartam is Siriusszal együtt lenni, de rettegtem is tőle. Normális ez?
Mindenesetre Cattel és Remusszal kapcsolatban csak azt tudtam érezni, hogy épp eleget vártak a dologra. Szerintem Kitty is így gondolhatta, mert az alvásidő hátralévő keservesen kevés részében egy szemhunyásnyit sem aludt.

A reggeli ugyanúgy zajlott, mint minden nap, ez a mostani valahogy mégis más volt: két embernek a társaságból egészen biztosan. Tudom, tapintatlanság, én mégis kicsit jobban figyeltem őket, mint általában. Láttam, ahogy először megpillantották egymást: Cat mellettem lépkedett; kissé bedagadt szemei élénken pásztázták a tömeget. Remus Siriusszal tanácskozott valamiről, de amikor megpillantotta Catet, a torkára forrt a szó. Ezt mondjuk Sirius nem nagyon vette észre, tehát Remus addig valószínűleg a mágiatöri leckét magyarázta neki – csak aztán szembe jött vele Kitty, és onnantól kezdve nem létezett számára sem élő, sem holt.
Ezután leültünk enni. Ők ketten persze egymás mellé, mint mindig, de mintha ezúttal kicsit még közelebb húzódtak volna a másikhoz… nem tudom.
Az a nagy igazság, hogy egyáltalán nem tűntek más embernek tegnap óta! Se komolyabbnak, se felnőttebbnek!
Én mindig úgy hittem, ha egy pár átesik az első éjszakán, onnantól kezdve megváltoznak, illetve bezárkóznak a külvilág elől. De ők ugyanúgy mosolyogtak ránk, és bekapcsolódtak a beszélgetésbe, ahogy eddig. Nem szűntünk meg számukra létezni, nem zavartuk őket, de még csak nem is vonultak el tőlünk. Boldognak tűntek, nyugodtnak, de nem másnak.
Érthetetlen.
Szívem szerint mindezt kitárgyaltam volna Siriusszal, amint sikerül kettesben maradnom vele, viszont eszembe jutott, hogy ezt eddig miért nem tettem: mert amint szóba kerül AZ, felmerül vele együtt az is, hogy MI miért nem csináljuk. Ha pedig azzal kezdem, hogy Cat és Remus már túlestek rajta, valószínűleg Sirius rögtön elkezdi puhatolni, hogy ÉN mikor engedem már őt magamhoz.
Én akartam őt. Nagyon. De még annál is jobban féltem. És idejekorán eljutottam odáig, hogy a szó szoros értelemben IRIGYELTEM azokat a lányokat, akik már voltak együtt vele. Mert ők nem féltek… Siriustól. Mármint a vele való… szóval attól.
Istenem! Meghülyültem.

- Egyszerűen még nem készültél fel rá. Ennyi. Ne drámázz már!
Igen. Lesüllyedtem a legmélyebbre. Amyvel osztottam meg a problémámat. A könyvtárban.
- De hogy lehet, hogy neked például nem okozott ekkora gondot együtt lenni egy fiúval?
- Mert én szó szerint egy fiúval voltam együtt. Egy fiúval és nem A Fiúval. Érted? Szex és szex között nagy különbség van, és ezt épp a partner határozza meg. Még az előtt, hogy akár egy ujjal is hozzád ért volna.
Nem értettem.
- Nézd – sóhajtott türelmetlenül. – Ha adott egy pasi, aki helyes, figyelmes, és alig ismered, ágyba bújsz vele, mert jól esik. Aztán másnap viszlát, és kész. De ha a fiú helyes, figyelmes, és el sem bírod képzelni nélküle az életed – alias szereted -, máris más megvilágításba kerül az egész cécó. Elkezdesz cidrizni, hogy: ú, vajon mi lesz, mikor meglát meztelenül, meg: jaj, meghalok, ha hozzám ér, satöbbi. Tisztul már a kép?
- Igen, asszem, de azt még mindig nem értem, miért van az, hogy míg mások legyőzik a félelmüket, addig én… hát, látod. Cidrizek.
Amy elvigyorodott, majd közelebb hajolt, és így felelt:
- Viv, Remus korántsem rendelkezik akkora tapasztalatokkal, mint Black, Cat meg nem hülye, hogy összeizgulja magát egy hímtől, akit még szűzen is irányíthat az ágyban.
Ó. Na, állj. Honnan tud Amy Catről és Remusról? Tőlem biztosan nem! Nagyon odafigyeltem rá, hogy meg se említsem őket!
Amy sokat tudón vigyorgott, ami vagy azt jelentette, hogy meglátja, ki kivel mikor, vagy azt, hogy éjjel nem csak ketten voltunk ébren a szobánkban.
- Szóval… szóval azt mondod… de mit tegyek? – hebegtem.
- Találj kicsit magadra, Viv. Lehet, hogy a pasid egy közismert lepedőakrobata, akinek a teljesítményéről legendák terjengenek a kastélyban, de neked aztán semmi félnivalód nincs. Egész hatodévben várt rád! Bár én komolyan azt hittem, múlt nyáron beadtad végre a derekad… Figyeld meg, Lily egy percig nem fog félni! Ő, amint eljön az ideje, szabályosan leteperi majd Pottert! Szerintem a tizenöt éves osztálytalálkozóra egy kviddics-csapatnyi mini Jamesszel érkeznek majd…
Na, itt hagytam őt magára, mivel a téma jól érezhetően siklott sekélyesebb vizekre.

Furcsa, de mágiatörire sietve úgy éreztem, megkönnyebbültem. És ezt az érzést épp egy Amyvel történt párbeszédnek köszönhettem! Azért ez elég szokatlan.
Az óra körülbelül ugyanolyan dögunalom volt, mint előző alkalommal, s mint akkor, úgy most is Sirius helyett azzal a kavaró szőkeséggel voltam kénytelen megosztani a helyem. Attól tartottam, egy órán keresztül kell majd hallgatnom a rosszindulatú dumáját, hogy én csak egy sárvérű, feltörekvő liba vagyok, meg hasonlók, de Sarah egy árva szót sem szólt hozzám.
Mi több, rám sem nézett, csak jegyzetelt szorgalmasan a könyvéből.
Nos, ezek szerint zavartalanul alhatok egy órácskát, nyugtáztam. El is nyúltam a padon kényelmesen – már amennyire kényelmesnek lehet nevezni egy rozoga asztalt -, behunytam a szemem, felidéztem a kedvenc álomképemet, és… és hirtelen rám tört a hányinger. Ami érdekes, mert nekem meglehetősen ritkán van hányingerem. De most egyértelműen az vett elő.
A professzortól nem volt nehéz kikéredzkedni a mosdóba, az azonban nehezen jött csak össze, hogy el is érjem azt, és a WC kagylóba hányjak, ne a folyosóra. Hisztis Mirtle meg is jegyezte: kellemetlen tizenhét évesen terhesnek lenni.
Mert ő már csak tudja. Neki szerintem még a menstruációs görcsökkel is meglepetést lehetne szerezni, bár fogalmam sincs, hány évesen hunyt el.
Legalább tíz percen keresztül öklendeztem, mire végre sikerült annyira magamhoz térnem, hogy lábra bírjak állni. Ám amint ez megtörtént, rögtön jött a következő menet, és újabb adagot pakoltam ki magamból. És ez még kétszer ismétlődött meg.
Mire a kicsengő elért a női mosdóig, már olyan gyenge voltam, hogy csak a falba kapaszkodva bírtam felállni a padlóról és kitámolyogni a csaphoz, megmosni az arcom. Szívem szerint egyenesen a gyengélkedőre mentem volna. Most mégis inkább elkerültem volna Madam Pomfreyt. A legutóbbi akciója, mikor gyakorlatilag megsiratott, még élénken élt bennem.
Lassan mentem vissza a mágiatöri terembe, és hál’ istennek odabent már nem volt senki. Sarah Prewitten kívül.
- Jól vagy? – kérdezte, felpillantva a táskájából.
Érdekes. Mintha addig lomolt volna benne, míg vissza nem térek a saját cuccomért.
- Nem.
Kikerültem, és a könyvemért nyúltam az asztalra… amin egy olyan pergamenlap hevert, amit nem én raktam oda.
- Vicces – vetettem oda a szőkének, és átfutottam a rövid szöveget.
A vér meghűlt bennem a sorokra.
- Nem én tettem oda – mondta. Már rég elkészült a pakolással, mégsem ment el. – Biztos minden rendben?
Ezt meg sem hallottam a fülemben lüktető vértől. Amatiszt – ez állt a pergamen fejlécén.
„Amatiszt, más néven Boszorkányköpet. Vérméreg, melyet a szervezet önmaga termel. Fokozatosan építi le a belsőt, fájdalmas hatás nélkül. Kezdeti tünetek: hányás, remegés, ájulás, esetleges hajhullás, kiszáradás. Gyors lefolyású betegség, a végső stádiumban előfordul vakság, emlékezetvesztés, bénulás. Végül a szív leáll…”
- Ne kísérjelek le a gyengélkedőre? – ez újra Sarah émelyítően kedveskedő hangja volt. – Sápadtnak tűnsz…