|
Fejezet 23
2007.09.29. 20:53
Elérkezett a pillanat, mikor át kell állítanom az olvasókra való tekintettel, a figyelmeztetőt... ha jól csalódom, ez a fejezet (vagyis a fejezet utolsó részei) meghaladja a 16os korhatárt... Ha szeret engem Merlin, és persze az áldott adminok, és felengedik ezt a fejezetet, akkor majd az olvasók (vagyis Ti!!!!!) megmondjátok, hogy hogy jött le nektek... mert hát így azért más ránézni a fejezetre... hogy én írtam-.- szóval, nagyon izgatottan várom a kommentjeiteket, és őszintén mondom, hogyha bármi kivetni valót találtok benne.. kérek mindenkit, jelezze, írja le ami csak eszébe jut, de örülnék neki, ha tényleg elmondanátok...:) nem sértődöm meg, inkább megköszönöm:D
Előreküldtem a lányokat. Először nem akartam elengedni őket, hogy láthassam, hogy néz majd Potter, mikor először megpillantja Lilyt. De mivel szilárdan elhatároztam magam, nem engedtem, hogy elgyengüljek. Egyedül maradtam. Kibontottam a hajam, aztán elővigyázatosságból levettem a ruhámat, és elővettem apám ajándékát. Mikor még csak tervezgettem a trutyi használatát, nem gondoltam, hogy már a bálon elhasználom, de hát… Ez mégis olyan alkalom volt, amin ki kellett nézni valahogy. Kivettem a dugót, és az üvegből forró, sötétszürke gőz gomolygott elő. Fulladoztam egyet, aztán nagy levegőt vettem, és a számhoz emeltem az üvegcsét.
- Adj nekem is… - búgta, és kezeit a derekam köré fonta. Majdnem eldobtam a löttyöt ijedtemben.
- Menj innen, hülye! – cincogtam, és gyorsan bedugaszoltam a fiolát. Csókolgatni kezdett. Középen elválasztva előre söpörte a hajamat, a hátam csupaszon maradt( ehhez a ruhához nem tanácsolták a melltartó viselését)
- Ne már, Black… - rebegtem, és el akartam tőle húzódni. – Le kell mennünk… Nem akarok az akció közepén beesni az ajtón…
- Akkor mit csinálsz itt egy… vagyis fél szál alsóneműben? ? - dörmögte, és finoman az arcomra szuszogott. Megborzongtam.
- Át… át akartam öltözni… vagyis… igen… - szuszogtam, és gyorsan kifordultam a kezei közül. Szívdöglesztő volt… Elakadt a lélegzetem, a boldogság könnycseppjei kibuggyantak a szemem sarkából, és a szájára vetettem magam…! Na jó, nem! Magamhoz szorítottam az ágyra vetett ruhát, és hátrálni kezdtem a zuhanyzó ajtaja felé.
- Jesszus… mi van veled? – hörrent értetlenül, és elém ugrott. – Mi van azzal a nyelv gyöködig felvágott beszélőszerveddel?! Nem szeretem, ha ilyen bárgyú vagy… - fintorgott mire én rögtön bedühödtem.
- Bárgyú? Azt mondtad volna? Láttál ma már fésűt, Bozontos Nagyszájú!? És a talárod… az attól olyan… hogy… attól… - A talárja… mint azok a vastag bársony függönyök, bíborszínűek (ez persze fekete volt) és lándzsaszerű smaragdos (az övén sötétszürkés – füstszerű) díszítések vannak rajtuk.. olyan rejtelmesen, hogy csak akkor látszódnak, ha fény éri őket. Rásimult a felsőtestére. Hozzám simult. Suttogni kezdett.
- Hoztam fésűt neked. Majd te elrendezed a sörényemet. Ezért jöttem. Na és… mi nem tetszik a ruhámon? – inkább nem válaszoltam. Röhögve megcsókolt. Aztán elhúzódott, és újra beszélni kezdett. – Én beszéljek a te öltözékedről?- Lassan kihúzta ujjaim közül a ruhámat. Az egyetlen dolog ami eltakarta csupasz bőrfelületeimet, az (sajnos) csak a hajam volt. - Arról a két hófödte hegycsúcsról ott fölül… - pillantása elvándorolt az arcomról a hajammal eltakart melleim… izé mellkasomra. Levegőért kaptam, és lekevertem neki egyet.
- Mit képzelsz?! – hápogtam, ő meg vigyorogva magához rántott.
- Siessünk, még elkésünk a bálról. Fel kell öltöznöd, és még fésülködnöd is kell. – Hogy micsoda?! Hogy fésülködnöm?! Be akartam nyomni az orrát, hogy elfulladjon az az idegesítő hangja, és hogy lehervadjon az a csibészes vigyor az arcáról. Ökölbe szorult a kezem, remegtem az indulattól, mire ő rám kacsintott, és felém csücsörített.
- Wá! – kiáltottam lemondóan, betrappoltam a fürdőbe, és becsaptam magam után az ajtót, öltözködési célzattal (mármint, hogy ne lásson közben). Aztán észrevettem… Kitártam az ajtót, mire Black elvesztette az egyensúlyát, és rám, plusz a kezében tartott ruhára zuhant. Bennem akadt a levegő. Azt hiszem, ő is meglepődött. Riadtan elkaptam róla a tekintetemet, és próbáltam a lehető legtermészetesebben viselkedni csupasz mellben, pont alatta küszködve. Nem kellett neki sok idő, hogy feltűnjön arcán a jól ismert, elégedett mosoly. Feltérdelt felettem. Először arcához emelte a ruhámat, hozzá dörgölőzött. Aztán mélyet szippantott, mintha csak az anyag illatát (esetleg az enyémet…^^) akarná memorizálni. Felállt, és a kezét nyújtotta. Belekapaszkodtam, és ahogy felrántott a földről, az ujja alig érezhetőn, végig siklott a bordáim felett. Felsóhajtottam. Csak álltam előtte, és vártam, mit akar. Ő is engem szuggerált, aztán kezembe adta a ruhát, és halkan becsukta az orrom előtt az ajtót.
- Köszönöm… - suttogtam, és gyorsan újra felöltöztem. A hajammal most már nem törődtem, összefontam, és előrehúztam, hogy szabadon hagyja a hátamat. Aztán kimentem Blackhez. Azt hiszem csalódtam magamban… Nem változott semmi sem rajta. Ugyanúgy állt velem szemben, lassan végig mért, fentről lefelé. Kényelmetlenül éreztem magam. Nagyon kényelmetlenül. Szorongva elszakítottam a tekintetemet kutató pillantásáról, és már majdnem elkezdtem gyűrögetni a fűzőm szegélyét.
- Induljunk – szólt halkan, és kinyitotta a terem ajtaját. Bólintottam, és kimentem előtte. Kezdődjék a bál! Igaz nem úgy, ahogy terveztem…
*
Szótlanul mentünk végig a folyosókon, néha elhagytunk egy-két szerelmesen andalgó, nyelv egy-egyező párocskát, de én rá sem néztem Blackre. Féltem, hogyha meglátom semmit mondó tekintetét, még a végén elbőgöm magam. Tisztázzuk, nem mintha valami becsvágyó, büszke szuka volnék, csak hát… Őszintén szólva miatta öltöztem fel így. Rohadtul nem érdekel, ki mit mondd rólam (igaz, régebben zavart néhány mardekáros beszólása (most meg már azért nem zavar, mert nem hallok olyanokat…)), viszont Black szavai… egy ilyen szituációban igenis számítottak volna nekem. De még ha meg is akart volna szólalni, már nem volt rá ideje. Lüktető zsivaj szűrődött ki az ajtón. A karácsonyi bál… Jól kezdődik. Benyitottam. Nem volt olyan rég a tavalyi bál, de akkor is meglepett, hogy mekkora szabad placc szabadult fel az asztalok félretávolításával. Black száraz mozdulattal csuklón fogott, és szélre húzott, a többiekhez. Potter Lily mellett foglalt helyet. Orcáját olyan mélybíbor árnyalat uralta, hogy azt hittem a végén még sisteregni fog. Úgy nézett Lilyre mint ahogy én néztem volna egy ember nagyságú Lángnyelves hordóra (így gondolom könnyű elképzelni…). Lea Lupinnal beszélgetett, büszkén kihúzva magát mellette, vidáman. Jó volt nézni. Melléjük ültünk. Black Remus és közém rogyott, és rögtön halkan dumapartizni kezdett jobboldali szomszédjával (mellékes: én a bal oldalán ültem). A tanárok már az asztalnál ültek, mindenki ízlésének megfelelő mennyiségű csicsával, földet söprő dísztalárján. Elhúzódtam Blackéktől, előre vontam hajfonatomat, és játszani kezdtem a fehér varkoccsal. Már épp horkolni kezdtem volna, mikor Dumbledore felállt, pálcájával aprót suhintott, mire felhangzott a dal. Mindenkarácsonykor… Mindig ugyanaz… Az igazgató nőiesen feljebb vonta léptei elől a hosszú talárt, lesétált a tanári asztal elé, aztán mosolyogva kezét nyújtotta, mindenkori elsőszámú táncpartnere, McGalagony professzor felé. A professzorasszony szája széle alig láthatóan megrándult, mintegy mosolyszerűen, és a Karácsonyi Bált ezennel megnyitották. Egyre több lány kelt fel a helyéről, és vonta maga után partnerét, erővel, vagy könyörgést nem igénylőn, és a táncparkett lassan szerelmesen andalgó-keringő-összesimuló párocskákkal telt meg. Lily egy darabig lapos oldalpillantásokkal méltatta a még mindig kómás Pottert, mire az, mintha transzból jött volna vissza, megrázta magát, és Lilyre függesztette kiskutya szemeit.
- Col-tán-unk? – hadarta, majd megragadta Lili csuklóját, és bevonta a parkett közepére. lea mosolyogva felállt, és Lupin kezéért nyúlt. A fiú is elmosolyodott, enyhén meghajolt a lány előtt, és a karját tartotta.
- Hölgyem…
- Megtiszteltetés…! – vigyorogta Lea, kissé sznobosan artikulálva, és ők is csatlakoztak a keringőkhöz. Nem néztem Blackre. Viszont, mikor meghallottam, hogy mellettem (egészen véletlenül a jobb oldalamon) valaki egyre hangosabban szuszog, intenzíven érdeklődni kezdtem a padlózat iránt. A szuszogás viszont elérte a fülcimpámat. Megborzongtam.
- Akarsz addig forgolódni a sok összeragasztott ficsúr és ficshölgy között, míg ki nem dobjuk a taccsot? – kérdezte lágyan. Felnyögtem. – Én is így gondoltam. – Felállt, és karba kapott. Egészen bevitt a tömeg sűrűjébe. Talpra állított, átkarolta a derekamat és egészen szabályos lépéseket hajtott végre (nem mellékesen: kisebb részt a lábaimon!). Felhagytam a mellettünk pusmorgó fiatalok szemrevételezésével, inkább Black arcára emeltem a tekintetemet. Kitartóan bámult, tanulmányozta az arcomat. Egy idő után viszont elegem lett belőle, és állához nyúlva arrébb toltam a fejét. Erre ő horkanva az ujjamba harapott, orcáját az enyémhez dörgölte, hagyta, hogy vállára hajtsam a fejem, egyre közelebb húzott magához.
- Orgiáljunk… - dünnyögte, mire hördülve belefújtam a fülébe, büntetésként. Szinte éreztem, ahogyan elvigyorodott. Mágia…
- Azt hiszem, fogalmazhatok úgy, hogy perpillanat, imádatom tárgyát képezed… - dünnyögtem a vállgödrének.
- Mintha némi visszajelzést várnál… - suttogta meglepetten, mire jól sípcsonton rúgtam. Felnevetett. Aztán halkan sóhajtott. Megállt. Egyik kezével elengedte a derekam, állam alá nyúlt. Szorosan simultam hozzá, és szememmel követtem elbűvölő íriszei játékát. – Szép vagy- mondta halkan, és ennél hízelgőbb nem csúszhatott volna ki a száján. Ezt persze nem mondtam neki, és nagyon küzdöttem hogy semmi se látszódjon az arcomon.
- Nem újdonság… - dünnyögtem, most már kerülve a tekintetét. Nyögött egy halkat, aztán kézen fogott, és visszahúzott a helyünkre. Lilyék már ott ültek, Lupin viszont vigyorogva táncolt tovább Leával. Öröm volt őket nézni. Megnyugodott a szívem, ha arra gondoltam, hogy Lea végre újra a régi. És, ha jól láttam, Remus is rajongott a fordulatért. Black úgy ült mögöttem, mint valami teljhatalmú császár, aki birodalmán végighullámzó béke eredményét szemléli csendesen, és elégedetten. Nekidőltem, csupasz hátamon éreztem, hogy tapad rá a talárja, talárjára pedig a szívdobbanásai. Én is elégedett voltam.
*
- Gyere velünk inni – állt elém Lea vigyorogva, Lupin kezét szorongatva. Megörültem, hogy végre valaki él is körülöttem. Felpattantam, és már is, de Black visszarántott, hogy az ölébe rogytam. Állam alá nyúlt, szájon csókolt, aztán a fülembe súgott.
- Hozz nekem is… - Kiszabadítottam magam, és á se néztem többet. Elmentem egészen a tanári asztalig, és míg Lea Remus segítségével felmarkolta a vajsörös kancsót, meg a hat poharat, én lenyúltam a tanárok elől egy whiskys vödröt. És akkor felzendült a dal…
- Gyere velem! Gyere velem! Gyere velem – nyúztam Remust, karjába kapaszkodva, és egyre közelebb húztam a táncparketthez.
- Várj akkor… - nyögte a nyúzatott, és lepakoltatta Leával az összes üvegkészítményt a karjai közül. Aztán pálcájával intett egyet, és messziről is hallottam Black gyönyör teli nyögését (gondolom a whisky gyakorolt rá ilyen hatást…). Lea mosolyogva elköszönt, én pedig behúztam Lupint az ember rengetegbe. Rövid idő után a jól ismert halvány mosoly jelent meg arcán, az eddig uralkodó savanyú ábrázat helyett, és ez még boldogabbá tett… Mi kellett volna még?
*
Remus elfárasztott… Ugráltunk kicsit, röhögtünk közben… Szuper volt! Pihegve érkeztem vissza Black mellé, aki épp… Jézusom…! Vajsört kortyolgatott?! Látványosan húztam magam elé a szeszt, és jó nagy adagot öntöttem magamnak. Lassan a számhoz emeltem, és nem fért a fejembe, miért bámul annyira azzal a hamiskás mosollyal a fején… Lenyeltem az első kortyot… Aztán elfintorodtam… Black most már elégedetten szemlélte hallgatása eredményét… A szemeim pedig akaratlanul is keresgélni kezdtek a teremben… Dumbledore mélyen meghajolt felém, kacsintott, aztán pálcája pöccintésével felemelte asztalunkról a piásedényt, és visszavezette a tanárokhoz. Nagyot nyeltem. Nyelvemet kidugva próbáltam elpárologtatni szám belső felületéről a trutyi ízét, kevés sikerrel… Black most már hangosan röhögött. Beintettem neki, és kétségbeesve keresgéltem barátaink között egy-két együtt érző szempárt. Lily velem együtt grimaszolt, Potter őt bámulta egyre erőteljesebben kidüllesztve szemgolyóit (biztos, hogy többet felfogjon a látványból), Lea pedig nem volt sehol. . Blackre inkább rá sem néztem, Lupinnál kerestem a megváltást. A fiú viszont sápadtan görnyedt az asztal fölé, és ujjai ökölbe szorulva remegtek a combjai mellet. Megijedtem.
- Remus – szóltam félhangosan, mire felém fordult, és próbált elmosolyodni. Fel akartam kelni, de ő kezét felemelve maradásra kért. Aztán körbepillantott, és szinte megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, látva, hogy másnak nem-igen tűnt fel rosszulléte. Elfordítottam róla a tekintetemet, de nem sokáig bírtam. Felálltam. Ő rám nézett, kérlelőn, picit csóvált a fején is. Nem törődtem vele. Neki dőltem, kezét a kezembe fogtam és magammal húztam. Mikor már állt, a táncoló többség felé fordítottam, és Lilynek odatátogtam, hogy: „Táncolunk”. Aztán betoltam a tömegbe. Megsimogattam a kezét, mire ő erőtlenül próbált visszaszorítani az ujjaival. Nem jött össze. Egyre gyorsabban húztam magam után, és mikor már biztos voltam benne, hogy Blackék nem látnak minket, elhagytuk a termet.
- Remus… - nyögtem magamhoz szorítva és puszit nyomtam tűzforró homlokára. - Bírd ki még egy kicsit…! Jó…? Kérlek…! - Féltem, hogy baja lesz, még a közelben sem volt a holdtölte. Ezzel azt hiszem ő is tisztában volt, mert nagyon elhagyatottan bámult rám. Könnybe lábadt a szemem. „Jajj, Thora! Most nem neked kéne sírnod! Térj már magadhoz!”
- Siethetnénk egy kicsit? – suttogta halványan mosolyogva, mire én nagyot szipogva bólintottam.
*
Madam Pomfrey gyorsan betessékelt. Elég volt ránéznem, hogy tudjam, nagy baj van… Lupin levetkőzött, és takaró alá kucorodott. Madam Pomfrey valami löttyöt itatott vele, amitől gyorsan elaludt, és ahogyan mellet ülve szorongattam a mancsát, még úgy sem láttam, hogy esetleg emelkedne a takaró lélegzetvételeire (gyakran mellé is bújtam, hogy legalább halljam, ahogy szuszog). Tíz perc múlva a madam kiküldött mellőle. Még leheltem egy puszit az arcára, aztán otthagytam. Féltettem őt… És már egyáltalán nem volt jó kedvem… Végülis nem mentem vissza a terembe. Gondoltam rá, hogy szólok Lilyéknek, de ha Remus már akkor sem akarta, hogy meglássák… Inkább rögtön a hálóterembe mentem.
*
Sötétben maradtam. Ágyamra ültem. A bőröm a holdfényben fürdött, szinte éreztem magamon a napsugarak visszavert fényével együtt érkező, jóleső meleget. Levetkőztem. A ruhámat székre terítettem, bugyit cseréltem, és pólóba bújtam. Remus viszont nem hagyott nyugodni! Gondoltam rá, hogy lelopózom hozzá (legalább használhatom a karácsonyi ajándékát), de észben tartottam, hogy ő úgyis mélyen alszik, és én nem tudok segíteni neki, akárhogy is szeretnék… Nem sikerült meggyőznöm magam. Elővettem az üvegcsét, és már nyitottam volna az ajtót.
- Szia, Hópihém… - suttogta ajtót kitáró kezemre. Nyögve kaptam el onnan ujjaim, testemhez szorítva próbáltam elfelejteni lélegzete bántó érintését, és visszabotladoztam az ágyamhoz. Hallottam, ahogy utánam lépett, de nem néztem rá, nem mertem, csak a kiutat keresgéltem riadtan cikázó tekintetemmel. Megállt. Holdfény sávja vetült az arcára, kirajzolódtak rajta oly mélyen gyűlölt vonásai, melyeket régebben talán még szerettem is. Engem bámult. Mosolygott, és felém nyújtotta a kezét. Egész testemben remegve csóváltam a fejem, és már gyűlt a könny a szemem sarkában. Halkan felnevetett, és hozzám sétált. Sírtam. Csak úgy némán, hüppögve picit, de ömlöttek a könnyeim. Átkarolt. Először csak magához szorított. Mint egy jó ismerőst, akit régen láttál utoljára, és már nagyon vártad a találkozást. Aztán picit eltolt magától, arcomba kacagott, felszabadultan, boldogan, vidáman, és lecsókolt egy könnycseppet a bőrömről.
- Úgy vártam már rád… - suttogta, és az ölébe kapott. Zokogtam. Az ágyra pakolt, nem eresztett, csak hozzám simult (majd kinyomta belőlem a szuszt, amihez egyébként is nehezen jutottam hozzá, lévén, hogy minden erőmet bevetve nyeltem a könnyemet). „Csokoládébarna hajrengeteg; halk sikoly; mély torokhangú nyögés”. Fájdalmasan nyöszörögtem, ráébredve a valóságra. Madam Pomfrey gyógyszere… a sok előtódult látomás… nem csak emlékek voltak! Lehet, kicsit többet nyomtak belém a kelleténél, abból a szmötyiből… fejemet úgy tartotta, mint a babákét, hogy a nyakam ne feszüljön hátrafelé… Párnáért nyúlt, és a hajam alá húzta. A kis figyelmes…
- Láttam a ruhádat… - suttogta. – Gyönyörű voltál! Álomszép… - A pólómra hajolt, éreztem, ahogy a vékony anyagon átszűrődött forró lehelete. Arcát finoman melleimhez dörgölte. – Melltartó nélkül… - dünnyögte tovább, és keze elindult lefelé a derekamon. – Aztán láttam, mikor levetkőztél… és kicserélted a bugyid… - hörögte, és már készült felemelni póló derekát a hasamról. „Ziháltam, halkan nyöszörögtem, csorogtak a könnyeim. Láttam a mosolyát, ujjai a hasamat simogatták. Derekamnál fogva közelebb húzott.” Megtörtént… Mindent apró mozdulata követte a remegve összeszorított szemhéjaim alatt lepörgő forgatókönyvet. Hallani véltem, halkan, szinte elhalón hogy beszélek hozzá. Hallottam, amit a látomásban mondtam neki. És ugyanazok a szavak csusszantak ki most is a számon. „- Kérlek, hagyj! Én…” Nem tudtam beszélni, könnyeimet nyeltem, szóformálás szóba se jöhetett. Láttam kedves mosolyát, felemelte a kezét, eltűrte a tincseket a szemem elől. Ajka az enyémre hajolt, nyelve forró vonallal rajzolta körbe a számat, aztán halkan megszólalt. „- Úgy szeretlek… Ugye tudod?” Elfúlt a hangja, hátamon összekulcsolt karjai erősebben szorítottak, arcomat a mellkasához préselték. Láttam, ahogyan vonásai megkomolyodtak, fülembe suttogott. „- Csókolj meg! Hadd élvezzelek... Óvatos leszek! Nem kell félned..." A sírástól nem láttam, nem hallottam, csak egyre jobban fáradtam. Ő feljebb emelkedett, mellkasa az enyém fölé került. Tenyeremet hasára tapasztava próbáltam távol tartani őt, de mintha ott sem lett volna kezem. Könyökén támaszkodva ereszkedett lejjebb, hasam már az övét érte. Hangosan zokogtam alatta, úgy lapultam az ágytakaróra, mintha a másik oldalán akartam volna kijönni. Rendíthetetlen mosolya félelmet keltett bennem. Felhúzta a térdeit az oldalamhoz, felemelkedett rólam, kezeit a hasamra simította. „- Nem akarom! Engedj el!” A szavaim könnyekbe fulladtak, nyögések ként törtek elő a számból. Ujjaim közben marokra szorultan az övéit püfölték, de mintha csak cirógatták volna, NATHAN fel sem vette az érintésüket. Tenyerébe vette a mellem, halkat sóhajtott. Rám hajolt, hasának csupasz bőre az enyémre tapadt, csókot fújt a mellkasomra. Nem vagyok itt… Egészen máshol vagyok… Lent vagyok a bálteremben… A gyönyörű ruhámban, Black karjai között, mosolyogva. Körbe vesznek a boldog, felszabadult arcok. Gondolatmenetemből kizökkentett a fém bántó zaja, ahogy a másik felülethez súrlódik. Hallottam, hogy az övével matat, de a szemei még így is az arcomra szegeződtek. Valamit tennem kellett… Elszakítottam pillantásomat zabáló tekintetéről, körülnéztem, hol is lehetünk. Az ablak a fejem fölött világított a hold fényében, a függöny el volt tűrve, amennyire csak lehetett. A saját ágyamban voltunk… Éjszaka… Akkor… Reménykedőn pillantottam Lily ágya felé, de az rendezetten megvetve, háborítatlanul, lilymentesen nyugodott. Lea ágya már nem volt ennyire festői, de abban sem feküdt senki. Hol lehettek a többiek? Rögtön elfelejtettem minden töprengeni valómat, mikor megéreztem a leheletét a hasam alján. „ - Kettőnk miatt csinálom… Szeretném, ha tökéletes lenne…” Mocorgás zaja hallatszott, aztán ruha surrogásáé, majd újra a nagy csend. Éreztem, hogy fölém hajol. Már épp készültem volna erőt gyűjteni, egy nagyobbnak szánt ütéshez, mikor… Nathan arca szemeim elé úszott, mintegy búcsúképpen szájon csókolt, majd felemelkedett, pálcáját rám szegezte, és eldörmögte a varázsigét. „- Petrificus katatus!” Sikoltottam… Jé, sikoltottam! Lélekben felkészültem rá (már ha ilyenre fel lehet készülni…), hogy megdermedve, öntudatlanul fogom átélni, amit Nathan velem tervez… De nem. Mintha valami irányított volna, kezemet a fiú nyaka köré fontam, közben belül vadul zokogva próbáltam tiltakozni. Nem ment… Belülről hallottam Nathan hangját, a száját viszont nem láttam mozogni. „- Csókolj meg...” Meg akartam rázni a fejem, a szemébe üvölteni, hogy NEM!, de nem tudtam. Számat az övére tapasztottam, és mintha a testem külön életre kelt volna, függetlenül az én akaratomtól, annál inkább függve Nathanéntől, nyelvemet az övéhez érintettem, mire hangosat felnyögött. „- Engedj el…” suttogta bentről, mire rögtön ellazultak a kezeim, és testem mellé hullottak az ágyra. Fel akartam ülni, kihasználni, hogy tudok mozogni, de nem ment. Kérni akartam, hogy engedjen el, hagyjon elmenni, ne bántson… Nem jött ki hang a torkomon; még a szám sem mozdult. Próbáltam csak tátogni, olvassa le ajkaimról a könyörgést, figyeljen fel rá, de nem történt semmi. És akkor újra hallatszott a bariton. „- Szeress…” Mondani akartam, hogy bekaphatja, ehelyett egy olyan szó csúszott ki a számon, amire már nagyon rég nem gondoltam Nathannel kapcsolatban. „- Szeretlek…” Szinte nyögésnek hallatszott szavam, pont azon a hangszínen, amitől a fiú arca rendszerint ellágyult, majd enyhe piros színt öltött, és a kívánt hangsúlyra tettel válaszolt. Hajamba markolt, magához rántott, orrát puhán az arcomhoz dörgölte, közben bentről szólt a hangja. „- Ölelj magadhoz… Simogass… Engedj nekem…” Tagjaim olyan keccsel mozdultak felé, mint még soha, persze nem ön-, hanem Nathanszántukból. Ujjaim hajába túrtak, melleim a mellkasára simultak, ajkaim sóhajt formáltak a tengermély bariton utasítására. Ujjaim hajába túrtak, melleim a mellkasára simultak, ajkaim sóhajt formáltak a tengermély bariton utasítására. Magamhoz öleltem. Átfordított, hanyatt feküdt, hasára húzott. Nem tudtam sírni, semmi nem látszott az arcomon, Bezzeg belül… Kétségbeesetten zokogtam, toltam volna el magam tőle, fel akartam kelni, elrohanni, messzire innen… Ő mintha csak hallotta volna gondolataimat, mosolyogva a fejét ingatta, kezeit a derekamra csúsztatta, lassan gyúrni kezdte a bőröm. Ujjaim elváltak a lepedőtől, hasára siklottak, alig hozzáérve, lágyan cirógatták, körberajzolták a köldökét. Halkan sóhajtott, tenyere feljebb csúszott, a bordáimra. Nem hallottam hangját, fejemben sem, de mintha csak a sóhajára-parancsára vártam volna, egyetlen könnycsepp gördült végig az arcomon. Szemeit rászegezve, lassan feljebb emelkedett, áhítattal bámulta bánatom, fájdalmam, félelmem első, megengedett jelének útját, végig a nyakamon. A csepp a melleim közé ért, pont akkor értek hozzá ujjai a mellbimbóimhoz. Fájdalmas nyögésként hangzott volna, de kéjesre sikeredett az utasítást nem hallva, hanem érezve. Nyelvével nyálas csíkot rajzolt a vizes útvonal helyére, finoman nyomkodni kezdte a melleimet. Pofon akartam vágni, végig karmolni az arcát, sikoltva tökön rúgni vagy valami, de helyette nagyot nyelve hátra vetettem a fejem, sóhajtottam, újabb könnycseppek indultak lefelé az arcomról. Kezei melleimről a hátamra simultak, összekulcsolta őket, kicsit közelebb húzott magához. Megnyalintotta a mellbimbóm. Felkiáltottam, ha nem Nathan ölében ültem volna, biztos életem egyik legszebb éjszakáját éltem volna át… de így… azt hiszem, örökre bélyeget éget belém ez a jelenet, és soha többé nem tudom élvezni majd az ilyen érintéseket. Utáltam őt! Fogaival finoman végig karcolta a bőrömet, nyelvével simogatta, ízlelgette a bimbót, ajkai közé szorította, finoman szívni kezdte. Mámoros nyögések törtek ki a számon, ujjaim a hajába túrtak, ha lett volna „saját” hangom, már berekedtem volna az üvöltözéstől. Kezei közben lesiklottak a hasamon, be a bugyim alá. Ütni akartam, véresre verni a bőrét, rugdalni, utálni, bántani, ahogyan csak bírom! „- Állj nekem ellen… Finoman…” Ujjaim a csuklójára fonódtak, lágyan húzták el a fehérneműmtől. Levette szemeit a kezéről, felemelte fejét, szemembe nézett. Komoly volt az arca. Nyakát nyújtotta, megnyalintotta a számat. Elhúztam a fejem, mire ő pajkosan elmosolyodott, és nem törődve tiltakozó ujjaimmal, arrébb söpörte a kezemet, közben ajkait az enyémre tapasztotta. Szájába sikítottam. Ez most a saját hangom volt. Már téptem volna el onnan a kezét, de a varázs újra a helyén volt. A gondolatai biztos elkalandoztak, és nem koncentrált eléggé az átkára. Ujja belém csusszant, a testem akaratom ellen reagált, nedves voltam, beengedtem őt, élveztem az érintését… Sikoltva, üvöltve, zokogva akartam őt távol tartani, kiáltva valakiért, aki megvéd tőle, aki nem engedi, hogy ezt tegye. Ennek ellenére hangosan nyögdécseltem, csókra nyitottam a szám, élveztem, ahogyan nyelve ujjainak ritmusára mozog. Nem akartam! Annyira nem! Nem akartam vele! Nem akartam így! Én másra vágytam! Mással! Máshogy! Máskor! Megeredtek a könnyeim. Nem az ö „kérésére”, magamtól, úgy, ahogy még soha. Segítségért sikoltoztam, közben néma utasítására kéjesen nyögdécseltem, ahogy ujjai egyre mélyebbre jutottak bennem. „– Csókolj meg…” A szája is mozgott, de hangja a fejemben is visszhangzott. Már hajoltam le a csókjáért, de testem beleremegett a zokogásba, felegyenesedtem, ellenálltam a testemnek, én akartam parancsolni, sikoltottam, kétségbeesetten kiáltottam segítségért, közben valahol mélyen még élveztem, ahogyan Nathan belülről érintett. Nem hagyta abba, be akarta fogni a számat, kihúzta belőlem az ujját, hátra nyúlt a pálcájáért, hogy újra elmormolja az igéjét, de ekkor kicsapódott az ajtó. Black az ágy mellé viharzott, kiütötte a pálcát Nathan ujjai közül. Már cseppet sem befolyásolt Nathan akarata. Hisztérikusan nyögdécseltem, learaszoltam az ágyról, zokogtam, olyan kicsire húztam össze magam, amilyenre csak tudtam. Black közben letépte a takaróról a hanyatt fekvő Nathant, és hatalmasat vert be neki. Hallottam, ahogy a pálca földön landolt, a fiú tompán puffant az ágy másik oldalán. Nem volt erő a tagjaimban, bármilyen érintés sikolyt váltott ki belőlem, egy szál bugyimban már szinte a falba lapultam, lezártam a szemeimet, nem mertem felnézni, nem mertem mozdulni. Lépteket hallottam, remegve szuszogtam, nyeltem a levegőt, nem bírtam abbahagyni a sírást. A léptek gazdája mellém guggolt, halkan beszélt hozzám, szavai rezonálva jutottak a füleimig, ujjai hegye a vállamat érintette. Felsikoltottam, mire ő hirtelen körém fonta karjait, és nem törődve erőtlen tiltakozásommal, mellkasához szorított. Fülembe duruzsolt, csitított, halkan nyugtatgatott, remegő kezeivel a hajamat simogatta, ölelésébe burkolt. Felszakadtak belőlem a hangok, hozzábújtam, nem bírtam megnyugodni, így akartam maradni, örökre, mindenkitől távol, vele, a karjaiban, fájdalom, félelem, harag, rettegés, kétségbeesés, düh, kín, minden nélkül. Üresen. Némán.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
