14: Titok nem titok többé
2007.10.06. 15:45
Lassan tudatosodik Vivben a betegség, de egyelőre még harcol ellene. Sirius kifordul önmagából.
Három hét telt el azóta a mágiatöri óra óta. És határozottan állíthatom, hogy az volt életem leghosszabb három hete. Hogy miért? - Sarah tudott a betegségemről. Sarah hozzá akart menni Siriushoz. Adott tehát, hogy a cél érdekében bármit képes lett volna megtenni – akár még Sirius képébe is vágta volna, hogy a lány, aki kettejük közé áll, hamarosan meghalhat. - Piton előtt szintén tiszta az állapotom. Piton évek óta keresi az alkalmat, amikor visszafizetheti Siriusnak azt a sok megaláztatást, amit eddig kénytelen volt lenyelni tőle. Neki is elég lett volna elejteni egy félmondatot az amatisztról, valamint rólam a Tekergők előtt, és az egész világunkat a feje tetejére állítja. Ám ez még mindig csak két gond a sokból. Ugyanis miközben Sarah és Piton miatt főtt a fejem, addig majdnem elfelejtkeztem arról, hogy a barátaim – még ha szerelmesek is mind – nem vakok.
Egyik reggel, talán két héttel a mágiatörténetes eset után Amy, kit köztudottan hidegen hagyott minden, aminek nem volt közvetlenül köze hozzá, váratlanul megragadta a karom, mikor épp magamra húztam a blúzom, és tüzetesen végigmért. Már eleve a „gesztustól” kihagyott egy-két dobbanást a szívem. - Fogytál – mondta végül. Hát persze. Átlag naponta kidobom a taccsot. Az a szerencsém, hogy csak pár kilót adtam le. - Az jó, nem igaz? – rávillantottam egy ördögi mosolyt, mintha örülnék annak, hogy jobb formába jöttem. Nem felelt. De nem is sejtett semmit. Azt tudtam volna; Amy nem az a típus, aki körbeszaglászik, mielőtt a szemembe mondja a sejtését. Ő ritkán gondolkodik, mielőtt beszél, épp ezért nem is kellett tartanom tőle. Ellenben Siriustól annál inkább. Mert még ha Sarah és Piton valamilyen csoda folytán tartja is a száját – amire ugyan nincs okuk -, Sirius magától is észreveheti a változásokat rajtam. Nem is ez a baj. Hanem hogy észre is vette.
Amynek igaza volt, látványosan fogytam pár kilót, és ha ezt az egyenruha el is takarta, azért még észlelhető volt. Azelőtt sem voltam egy nagydarab, húsos valaki, de mióta állandóvá vált a mindennapi hányás, több csontom látszott ki, mint ami még egészségesnek nevezhető. S hogy ez Amyn kívül másnak ne szúrjon szemet, kínosan ügyeltem rá, hogy a blúzom takarja a karom, illetve a csuklóm, a szoknya alól pedig egy pillanatra se villanjon ki a combom. Ezek az óvintézkedések pillanatok alatt a felszínre hozták a gátlásaimat. Már azt sem viseltem könnyedén, ha Stacie sírva a nyakamba borult valamelyik délutáni duplaóra közti szünetben, közölve, hogy ő a világ legszerencsétlenebb embere, és hogy Brown prof sehogy sem akar leszállni róla, hasonlók. Viszont Sirius érintései – amik eddig mindig úgy hatottak rám, mint kiszáradt kóróra a tavaszi zápor, azaz élénkítően – sem estek már jól. Impotens lettem lány módra, ha létezik ilyen. Lily jót nevetett volna rajta, bennem azonban a pánik első hullámát indította el. Fájt a bőröm, valahányszor hozzá súrlódott a ruhám, és a táskám is mintha háromszor nehezebb lett volna az átlagosnál – alig bírtam cipelni. Erre most még Sirius sanda, nem tetsző pillantásait is el kell viselnem! Sok ez így egyszerre. Sirius egész héten próbálkozott, de szóba nem hozta a dolgot. Bűbájtanon, amikor még Lily is fogékonyabbnak bizonyult James fizikai ostromára – konkrétan lopva apró csókokat váltottak -, ő gyengéden végigsimított a pad alatt a lábamon. Erre én eddig játékosan rácsaptam a kezére, mire ő a karomat cirógatta meg a mutató ujjával, és várakozóan közelebb hajolt, várva a pusziját. Most azonban egyszerűen elhúzódtam tőle. Átváltoztatástanon is eljátszottuk ugyanezt. Lement a kritikus első húsz perc az órából, McGalagony annyi büntetőmunkát szabott ki, amennyi elegendő volt rá, hogy a napja nyugodtan teljen ezután, és a csoport nekiállt csészét bájolni a galambokból. Nem beszélgettünk; varázsoltunk, mint a mintadiákok. De Sirius büszkeségét piszkálta az a néma elutasítás, hát bepróbálkozott újra: azt tette, amiről tudja, hogy imádom. Mikor a professzor hátat fordított nekünk, két ujjával óvatosan végigsimított az arcomon. Majdnem elsírtam magam. Ő viszont jól láthatóan megzavarodott, mikor elfordultam, mintha valaki hirtelen a nevemen szólított volna a terem végéből. Ennek nem lesz jó vége, futott át az agyamon, s erre Sirius távolodó alakja volt a biztosíték, aki amint kicsengettek, felkapta a táskáját és barátai társaságában még azelőtt kirobogott a teremből, hogy Lily, Cat, vagy én akár csak felálltunk volna.
- Mi történt, összekaptatok? – aggodalmaskodott Cat, a Nagyterem felé tartva. Annyira el voltam foglalva a tömegtől való iszonyodásommal – ami szintén egy új tünet volt -, hogy csak késve fogtam fel, hozzám beszél. - Ööö, nem. Csak figyelni próbáltam órán. - Ó, ezt ismerem – bólintott Lily. – Mióta James öntörvényűen kinevezte magát örökös padtársammá, nem telik el úgy óra, hogy ne kéne legalább tízszer figyelmeztetnem, hogy csúfosan meg fog bukni a RAVASZokon, ha engem macerál, ahelyett, hogy esetleg tanulna. - Úgy teszel, Lily, mintha nem élveznéd! – húzta el a száját pajkosan Cat. - Te könnyen beszélsz, Kitty! Remus téged külön ösztönöz a magolásra! - Ami lássuk be, a ti esetetekben már nem egészséges – tettem hozzá én. - Savanyú a szőlő, igaz, lányok? – vigyorgott Cat ráébredve, milyen szerencsés is ő valójában.
Azt reméltem – tegyük hozzá, jogosan -, hogy Siriusszal a jóllakottság majd feledteti a sérelmeit, de ő le sem jött enni. Ahogy James és Remus sem. - Viv, nyugi – így Cat, két orbitális falat főtt burgonya között. – Holnapra kialussza. - Remélem – motyogtam. Amikor a csinos kupacba pakolt almák felé nyúltam, elkaptam Amy pillantását. Rögtön el is ment az étvágyam.
- Szóval arra gondoltam, a karácsonyi bálra a zöld szatén ruhámat veszem fel. Te mit mondasz, Viv? Jó, tudom, a zöld a Mardekár színe, de nem tehetek róla, hogy rosszul osztották el a színeket az alapítók! Emlékszel még Potter párjára az ötödévi bálról? Most komolyan; hogy néznék én ki PIROSBAN?! Hatásszünet. - Szóval marad a zöld ruha. Te mit veszel fel? Vállat vontam. Jeremy, azaz Brown prof zavartalanul körmölt a naplóba az asztalánál. - Szerintem tök helyes lenne, ha Siriusszal összeöltöznétek, nem? Mint Colin Wright és Serena Merrin tavaly! Istenem, hogy ők ketten milyen jól mutattak világoskékben! Bár Siriusnak jobban áll a fekete… De az a gyász színe, ami egyáltalán nem megy a szeretet ünnepéhez… A gyász színe… na igen. - Egyáltalán szóba került már köztetek a bál? Jó, tudom, tavaly is együtt mentetek, logikus, hogy most sem kerestek más párt magatoknak, de maga a meghívás annyira kedves gesztus tud lenni, nem igaz? Viv, figyelsz te egyáltalán? Nem, nem figyelek rád, Stacie, feleltem magamban. Jelenleg azzal kínzom magam, hogy a barátomat bámulom, mint egy rajongó kis csitri, és azon töröm a fejem, hogyan békíthetném ki, hiszen két napja hozzám se szól. Még csak rám se néz. De ami furcsamód a legfájóbb: már nem ül mellettem a Nagyteremben.
Nos ez történt három hét alatt. Magamnak köszönhetek mindent, tudom jól. Siriust végül magamra haragítottam, én egyedül, Piton vagy Sarah segítsége nélkül, Amy tagadhatatlanul gyanít valamit, és még nem mondtam el mindent. Vasárnap történt, este. A klubhelyiségben tombolt a nép, valami oknál fogva feltűnően örültek a november beköszöntének. A Tekergők persze a figyelem középpontjában voltak – James éltette magát, mint szuper fogó, és hősszerelmes (igen, kicsit részeg volt már), Remus jelképesen tanulni próbált, hátha valaki követi a példáját, Sirius viszont úgy viselkedett, mint azelőtt, hogy összejöttünk volna. Megdöbbentően. Harsány volt, legalább annyira, mint Potter, és pofátlanul kiélvezte az érte epekedő macák figyelmét. Úgy tűnt, sikerült teljesen elfelejtenie, hogy én a világon vagyok. Mindezt azért, mert nem engedtem hozzám érni. Tényleg ekkora dolog ez? Könny homályosította el a szememet, ahogy felszaladtam a lépcsőn a hálókörletek felé. A lépcsőfordulóban még egyszer lepillantottam – és el is kaptam Sirius tekintetét. Engem nézett, várta a reakcióm, de mivel én nem mozdultam, elkapta a legközelebb riszáló liba karját, és felhúzta magához az asztalra. Az a lány kellőképp élvezte az érintését. Rohadtabbul nem is érezhettem volna magam. Dühösen, potyogó könnyekkel a korlátra csaptam, aztán sarkon fordultam és elrohantam a női körlet felé. Reméltem, hogy ha mindhárom szobatársnőmnél hamarabb fekszem le, lesznek annyira toleránsak velem, hogy nem piszkálnak, ha hallják, hogy sírok. Annak idején Catet sem piszkáltuk, mikor megtudta, hogy Remus vérfarkas, és végig zokogta az éjszakát. Lilyt sem zaklattuk Petunia nővére egy-egy csípősebb levele után. Talán szerencsém is lett volna, ha valóban elsőként érek a szobánkba. De sajnos Cat már jóval hamarabb elvackolt ott, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy míg párja odalent, addig ő az ágyán tanul hétfőre. Csakhogy Cat nem tanult. Ott állt az ágyam mellett, egyik kezében a táskámat tartva, míg a másikban egy gyanúsan ismerős pergamen lapot tartott. - A mágiatöri könyveddel húztam ki – magyarázta zavartan. Ekkor fogta fel, hogy bőgök. – Mi… mi ez, Viv? Mi történt? Ugye… ugye most nem az van, amire gondolok…? – és kitört belőle (is) a sírás.
|