|
Fejezet 24
2007.10.13. 18:51
Hát, ez jó rövid lett...
De már írom a 25.et, szóval, igazából azért lett ilyen kurtaez a feji, mert húztam-halaszottam egy olyan dolog kifejtését, melyre igazából már rá lehett jönni, vagy sejteni lehetett (lsd, egy vélemény válasza... abba írtam erről:))
- Thora… hallasz engem? – Igen, halottam. - Kérlek, figyelj rám… - Sajnáltam… Annyira… Sajnáltam… - Nézz rám, rendben? Csak nézz rám egy kicsit. – Hogyan is tehettem volna?! Ölelt, szorosan. A testem zárlatos lett. Rázott a hideg, remegtem, csődöt mondtam. Nem bírtam tovább. Meg kellett volna halnom. Felemeltem a fejem. Kék íriszei parázslottak a szoba sötétjében, és én minden ki-nem-mondott szavamat abba az egy pillantásba sűrítettem. Pupillája összeszűkült, szinte hátrahőkölt, levegőért kapva. Félt. Nem tudom mitől… Talán, a tekintetem többet árult el, mint szerettem volna. Talán látta bennem, hogy mire készülök… Vagy megijedt, felfogva, hogy már nem létezem. Talán, ha nem kap észbe, kimondta volna: „Inkább hunyd le a szemed. Bántasz vele…”. – Nem hagyhatod el magad! – nyögte, és vállaimba markolt. – Thora, most erősnek kell lenned! – Könny gyűlt a szemem sarkába. Az arca elmosódott. Megrázott. Erősen. Belé kapaszkodtam. – Nem gyengülhetsz el! Pont most! Nem szabad! – Rázta a testem, olyan közel hajolt, amennyire csak tudott, arcomról bőrére kenődött a könny.
- Erős leszek… - sírtam. – Nem gyengülök el… - magamat hitegettem, vagy tényleg komolyan gondoltam akkor? Jó kérdés. Mindenesetre, nem hittem el, amit mondtam. És tudtam, hogy ő sem. Ezért csókoltam meg. Utoljára. Vagy inkább először? Épp hogy hozzá ért a szám. Hideg voltam. Ő égetett. Nathan pedig felnyögött.
*
Sirius felpattant mellőlem. Elkaptam a kezét. Lenézett rám.
- Engedj el – súgta, mire én megszorítottam az ujját, aztán elhúztam a kezem. Bólintott, és elfordult tőlem. Nathanhöz sétált az ágy másik felére. Halkan lépett. Lassú volt, lazán mozgott. Nathan mellé guggolt. A pálcát felvette a földről, és már azt hittem ott is hagyja a félájult fiút, de ehelyett óriásit baszott be neki. A nyöszörgése elhalt. Kifújtam a bent tartott levegőt, és sírni kezdtem. Némán. Ha könnyeim nem lettek volna, Sirius észre sem veszi. A pálcát talárjába rejtette, aztán hozzám lépett, ölébe vett, és a fürdőbe vitt. Talpaimat a hideg kőre eresztve, lerakott a mosdó elé. Hátamhoz simult. Meleget árasztott magából. Az kellett nekem. Jól eső meleg, forró lángok, égető tűz. Épp mikor újra elengedtem volna magam, ellépett mögülem. Benyúlt a zuhanyhoz, és megengedte a vizet. Éreztem, ahogy a finom permet végig siklik a karomon, aztán a vízsugarak együttes erővel püfölni kezdték a zuhanytálcát. Sirius hagyta, hogy az ő arca is megfürödjön a visszapattanó vízcseppekben, és a kilincsért nyúlt. Én meg a talárjáért. Nem akartam tőle semmit, csak hogy a bőrömön érezhessem azt az éltető parazsat. Nem ment tovább, csak engem nézett. Levettem róla a díszes talárt, alóla a fekete nadrágot, és a testére simuló sötét inget. Ő meg sem moccant. Kétkedve követte testén cikázó tekintetemet, és mintha minden másodpercben azt várta volna, hogy sikoltva összerogyom… Meztelen lett. Aztán én is. Beléptünk a víz alá. Lángoló tűhegyek ostromolták a hátamat, szinte érezni véltem az égő hús szagát. Ő magához húzott. Bőre minden négyzetmillimétere forróbban ölelt körül, mint ezernyi vízcsepp gyönyört keltő, lágy melege. Hozzá simultam. Beleillettem az ölelésébe. Testének minden hajlata, minden domborulata követte az én testem ívét, és úgy tapadtunk egymáshoz, mintha eggyé akarnánk olvadni. Ágyéka a fenekemhez tapadt. Bármikor máskor zavarba jöttem volna, vagy esetleg neki esem, de most… Most csak jólesően puha (az elvárt helyeken izmosan kemény), meleg tökéletességet érzékeltem csupán. Így maradtam volna örökre.
*
Felöltöztetett. Végig törölt egy nagy fürdőlepedővel, aztán rám adott néhány göncöt. Kézen fogva siettünk a szobájukba, lévén nem akartam egyedül maradni, Nathannel (még eszméletlen elmeállapotában sem). Szóval, maga után húzott, gyorsan átvetkezett ő is, aztán visszamentünk Nathanhöz. Ő fogta a lábait, én a csuklóit, és nehézkesen, de elcipeltük a portérig. Sietve szállítottuk, nehogy találkozzunk valakivel. Nem akartam, hogy bárki meglásson vele. Hogy meglássák itt a suliban. Az a „bizonyos kőszörny” már elénk is magasodott, fáklyafényt pusztító árnyéka mindhármunkat betakart, és én egyre nyomasztóbbnak éreztem a helyzetet. A sötétben, Nathan kezével a kezemben…
- Tudod a jelszót? – nyögte Sirius, és a cipelnivaló súlyával küszködve (a nagyja az ő kezeire nehezedett) leparkolta Barna Sörényt a fal tövébe. Én csak megráztam a fejem. Sóhajtott. Hozzám lépett.
- Dumledore még a bálon van… - Homlokon csókolt, mintha csak elbúcsúzna… - Le kell mennem érte. – És már indult is.
- Ne! – nyögtem kétségbeesetten (és kissé felháborodva). Nehogy már ilyenkor köszöngessen el szűzies pusszancsokkal, mikor egyedül hagy egy ilyen fitymával! Mintha láttam volna a szemében az ismerős cinkos villanást, üdvözölvén visszatérő nagypofájú, magabiztos (legalábbis általában) énemet. Aztán el is tűnt az a szikra.
- Elmersz menni egyedül? – kérdezte, és nagyon komolyan nézett engem. Nem szerettem ezt a tekintetet. Hátra pillantottam a kiterült fiúra, nagyot fújtam és bólintottam. Ő mélyen meghajolt, kezeivel utat nyitva a lépcsők irányába. – Siess… - súgta még, én pedig szaladni kezdtem.
*
Hallottam, hogy zajonganak. Pedig még el sem értem az ajtóhoz. Nem akartam átvágni az egész termen, egy szál farmerben meg pólóban. Kerülnöm kellett. Egyre gyorsabban futottam, egyre erőteljesebben akartam az iskola kétezer kilométeres körzetén kívül tudni Mr. Félnivalóállataköbön-t. A kis oldalajtót, ami pont a tanáriasztal melletti sötét beugróba nyílt, még sosem használtam. Néha láttam egy-két későn érkezett tanárt azon beslisszolni a reggelire/ebédre/vacsira. Reménykedtem, hogy nincs zárva, vagy ha igen, nem védték le. Ráugrottam a kilincsre, és az ajtóval együtt vágódtam be a terembe. Inkább nem keltem fel egy kicsit még. Nyögve négykézlábra löktem magam, és mászni kezdtem „közép-földe” (még jó, hogy aki nekem kell, az asztal legjobban kivehető részén foglal helyet) felé. Összességében csak a lábakat szemléztem, és mikor megláttam a dísztalár alól kivillanó ciklámen-neonzöld csíkos, bolyhos zoknit, fellégeztem. Ujjam hegyével megérintettem az igazgató könyökét, mire ő először McGalagony felé fordult, és látva a professzorasszony értetlen tekintetét, tovább folytatta beszélgetését a balján ülő (pillanatnyilag) fogalmam-sincs-kivel. Nem hagyhattam annyiban!
- Professzor úr… - suttogtam, és újra megérintettem a talárja ujját. Végre lenézett rám. Azt hiszem sikerült meglepnem. Nem szólalt meg, csak végig futatta rajtam a tekintetét. Aztán visszafordult még-mindig-nem-tudom-kihez, elnézést kért, és felállt. Komótosan lépkedett, hogy tartani tudjam a mászást, a talárja takarásában. Elértünk a beugróhoz. Kitárta az ajtót, és intett, hogy menjek előre. Felálltam, és röpke pillantást vetettem a még mindig boldogan nevetgélő, táncoló, szórakozó tanulók felé. felelőtlen dolog volt. Épp hogy észrevettem Lily aggódó tekintetét, és Pottert, aki őt ölelgette, és közben valamit súgott neki… A pillantásom találkozott Isayah rémült tekintetével. Már épp elnyílt volna a szám, de Dumbledore megsürgetett, ezért csak annyit sikerült még látnom, hogy Nayart a karjánál fogva húzza talpra valami liba, gondolom „táncra” invitálva. És már kint voltunk a folyosón. Dumbledore nem kérdezett, irányt követelt a tekintete. Szaladni kezdtem. Simán tartotta a tempót. Sirius a lépcsőn ült. Felkelt, mikor meglátta a profot. Az igazgató biccentett felé, aztán pillantása a földön heverő, (már) vérző orrú Nathanre tévedt, és egy pillanatra ledermedt. Aztán visszatérve a mozdulatsorba elhadarta a jelszót.
- Kisasszony, segítsen Mr. Blacknek felhozni Mr. Amost. – Istent szólt, és lőn sérültszállítás. Valamiért most nehezebbnek éreztem őt, pedig Sirius ugyanúgy átvállalta a meló kilencven százalékát. Kioldalaztunk a lépcsőről. Sirius abban a pillanatban elengedte Nathant és a fiú nagyot puffant a földön. Nyögve fejeztem ki meglepettségemet, és próbáltam a levegőben tartani az ájultan lógó fejet. Dumbledore kinyitotta nekünk az ajtót, mire Sirius rám mordult, és én lassan a járólapra eresztettem az alélt mellkast. Aztán elhátráltam. Már csak a fekete loboncot láthattam, ahogy lehajolt, hogy újra felmarkolja Nathan bokáit, és azoknál fogva húzta be az irodába, fejét csóváló igazgatónkat követve. Aztán becsukta előttem az ajtót. Egy pillanatig még a szeme helyét bámultam, mintha csak átlátnék az ajtó kemény fáján, aztán elfordultam, és a lépcső felé indultam. Fel kellett volna lélegeznem, örülve hogy az ügyet egy erős kéz tartja a markában, de csak könnybe lábadt a szemem. Épp sírni kezdtem volna, mikor hallottam, hogy kinyílik az ajtó. Visszasiettem, és a karjaiba bújtam.
- Ne gyere be – suttogta a hajamba, de közben szorított magához. Felnéztem rá, (terveim szerint utolsó, Nathan Amos miatt hullajtott könnycseppemet nyaltam le a szám sarkából) ő meg rám mosolygott, lehajolt, megcsókolta a szám, és eltolt magától. – Sietek… - és otthagyott.
*
- Várlak – suttogtam még, és leszaladtam a lépcsőn. Futottam, rohantam, egyre tempósabban lihegve, sípolva kapkodtam a levegőt, ez lefoglalta az agyamat, eszembe sem jutott, hogy újra bőgni kezdjek. Már csak egy „folyosó mit lépcsősor” választott el a portrélyuktól, mikor fojtott kiáltást hallottam a sarok mögül. Nem iramodtam neki, inkább lelassítottam.
- Hülye liba! Hova kószálsz?! – sziszegte egy ismerős hang. A másik sírt. Csak halkan hüppögött, de nem szólalt. Már ároknyi lyuk tátongott az oldalamon, de akkor sem néztem meg, kik azok. – Sikerült? Láttam, mikor elmentek, de a csaj alig tíz perce hagyta el a Nagytermet az igazgató kíséretében. Ilyen béna picsa vagy? Hogy lehet egy ilyen egyszerű dolgot elrontani? – A fiú folytatta a szitkozódást, egyre magasabb hangerőn, a lány pedig még elkeseredettebben itatta a házimanókat.
- Nem rontott… - Hüpp. Nyelt egy nagyot. - …tam el semmit… Remus rosszul lett, és Thora ki is vitte. Lehet, hogy… - Hüpp, hüpp, krahács. Mintha köpött volna…?- … nem hatott elég hosszan a méreg. annyit tettem a poharába, amennyit mondtál. Én nem hibáztam. Thora biztos kitalált valamit… Én nem… - Brühühüh! Csak el ne folyjon a végén. - … rontottam el semmit! – Kiáltotta és hallottam a lépteit. Nem éreztem, hogy verne a szívem. Megkövültem, észre sem vettem, hogy a körmeim lassan belemélyednek a kőfalba. Kihajoltam, kicsit sem törődve a ténnyel, hogy észrevehetnek. Nayar hatalmasat kevert le Leának, aztán magához rántotta és megcsókolta. Lea felsóhajtott, és belesimulva a csókba, karjait a fiú nyaka köré fonta. Én pedig némán öklendeztem. Levegőért tátogva bújtam vissza a sarokkő takarásába, és nem akartam tovább hallani a beszélgetésüket. A lábam mégsem moccant. Mikor végre fröcsögve abba hagyták a nyálpatakok nyelvfelületen át való csereberélését, Nayar folytatta.
- Nathan eljutott Aradottirhoz. Ott történt valami, különben Amos nem jelzett volna. Lehet, valami közbejött. Vagy valamelyik hülye megzavarta Amost. Ide figyelj… - Megrázta Leát, hogy annak majdnem leesett a feje (nem értem be csupán hallgatással, ha látni is láthattam volna… szóval, tovább figyeltem őket.) - Nem mondhatod el senkinek! Megértettél? Ha elmondod, Amos dühös lesz. Azt nem akarom. – Aztán elsötétült a hangja. - Én akkor szomorú leszek. Te meg azt nem akarod. Jól mondom? – Már szinte mennydörögte, ugyanolyan minimum hangfrekvencián, ahogyan elkezdte. Lea kétségbeesetten rázta a fejét, aztán újra kibuggyant belőle a sírás, és a fiúhoz akart bújni. Gyűlöltem őt! De még mennyire…! Isayah elkapta tőle a kezét, mintha fájna neki, hogy megérintse, aztán Lea álla alányúlt, durván megcsókolta, és ott hagyta. Lea térdre borult, és keservesen zokogni kezdett. Nem éreztem semmit.
*
Nem tudtam mit akarok. Vagyis… Dehogynem! Blackhez (újra Black… ez valamiért férfiasabban hangzik, amíg meg nem látod az illetőt… a lényeg, hogy nekem mindig Black lesz!) bújni, érezni a közelemben, és elmondani neki mindent, ami csak megfordul a fejemben. De ő sajnálatos módon, nem volt elérhető üzemmódban. Felmehettem volna a hálókörletbe, de gyanítottam, hogy Lea ott fog kikötni előbb, vagy később, édes mindegy. Biztos, hogyha összefutottam volna vele, kért tettem volna benne. Gondolkodás nélkül. Bűntudat nélkül (egy ideig legalábbis). Visszamehettem volna a bálba, Lilyékhez. Leszámítva, hogy milyen felszerelésben szántottam a folyosókat, Lily egy pillantás után levette volna, hogy valami rohadt nagygáz van. Szóval, ez az ötlet sem jött be. Aztán felvillant a fáklya a fejem felett. A Gyengélkedő! Lupin! Futás!
*
Remus aludt. Én futottam. Széthúztam a függönyt, mire szempillája megrebbent. Szemgolyója úszkált a hártyavékony bőr alatt, mintha most is bőszen olvasgatná az Átváltoztatástan, avagy, hogy csinálj békát a lelketlen pasidból című kedvenc művemet… Aztán, mikor már lerúgta magamról a csukát, és felemeltem a takarója csücskét, óvatosan kinyitotta a szemét.
- Ne félj, én vagyok az… - nyugtattam meg suttogva, és gyorsan bebújtam mellé a testétől felmelegedett takaró alá.
- Akkor jó… már féltem, hogy visszajött a madam – dünnyögte álmatagon, és hagyta, hogy odagömbölyödjek. Aztán mikor eljutott a tudatomig, mit is mondott, ledermedtem. Ő szélesen elvigyorodott, és kezét átvetve a derekamon, arrébb húzta a paplanját.
- Ne lopd el – nyögtem, és dideregve bújtam még közelebb hozzá.
- Sirius? – kérdezte halkan, mire én még mélyebbre bújtam a hajam alá. Köhöm-özött egyet, aztán sóhajtva elhelyezkedett.
- Csak nehogy féltékeny legyen a végén… - morogta a nevetéstől fojtottan. Valami nem stimmelt. Elsöpörtem egy vaskos tincset, és mire felmértem volna a terepet, Black már be is furakodott. Remus felnyögött. Én sóhajtottam. Black az ölébe húzott. Kinyílt az ajtó.
- Áh, pederaszta Pomfrey! – sikítottam, és fejemet Black mellkasába fúrtam. Lily az ágyra vetődött, Potter pedig nyögdécselve mellénk tolt egy szabad, frissen megvetett ágyat.
- Pederaszta? – lihegte, és felhemperedett a (pillanatnyilag még üres) hencserre. Aztán kiáltva le is gurult, én ugyanis addig taszigáltam, míg oda nem fértem a helyére, a ropogósra mosott takaró alá.
- Majd holnap… - suttogta Black, és már hozzám is gömbölyödött. Mosolyogva megpusziltam, és meg sem lepődtem, mikor fél perc múlva meghallottam a három különböző hangfekvésű, azonban egyazon hangerejű horkantásokat. Felemeltem a fejem, összevigyorogtam Lilyvel (aki nem mellesleg Lupinhoz lapulva, Pottertől a lehető legmesszebb foglalt helyet), és most már el mertem aludni.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
