Most, hogy már Cat is tudott a betegségemről, melyet én még mindig képtelen voltam valóságosként felfogni, teljesen más megvilágításba kerültek a dolgok. Már nem attól féltem, hogy előbb-utóbb a teremben, mások szeme láttára hányom el magam, hanem attól, hogy Cat kiborul, és Remus kiszedi belőle az igazságot.
Ha pedig ez megtörténik, végem. Remus elmondja Lilynek, Lily Jamesnek, James pedig… Siriusnak.
Siriusnak, akivel szakítottam, s aki miatt végső soron az élettől is elment a kedvem.
Az ominózus klubhelyiségben történt „buli” utáni reggel, egy hosszú, álmatlanul átvergődött éjszaka után alig léptem ki a szobánk ajtaján, máris beleütköztem életem egykori értelmébe.
A változatosság kedvéért ő is elég rossz passzban volt. Jól ismertem már, láttam rajta egyből, hogy szemernyit sem aludt ő sem, de ráadásul másnaposságtól is szenvedett, amikről főként a szeme alatti karikák árulkodtak. Meg a borosta, ami olyan fájdalmasan szívdöglesztővé tette. Még most is, hogy gyűlöltem őt.
Váratlanul ért a felbukkanása itt, a női részleg egyik legelkülönítettebb részén, de nem annyira, hogy leálljak csodálkozni: elkaptam róla a tekintetem, és kikerültem, mint egy szobrot.
- Vivi – elkapta a karom, visszarántott.
- Eressz!
- Bocsáss meg!
Mélyen a szemébe néztem, éreztetve vele, hogy előző éjjel túl messzire ment, majd kirántottam a kezem a szorításából, és újra megkíséreltem faképnél hagyni.
Két métert se tettem meg, máris a falhoz szegezett. Lehajolt, velem egy vonalba, s csak akkor szólalt meg, amikor végre hajlandó voltam a szemébe nézni.
- Nagy hülyeséget csináltam tegnap – vallotta be. – Nem volt fair veled szemben. De egyszerűen megőrjítesz, Vivi! Folyton elutasítasz, én pedig megveszek ettől! Legalább azt árulnád el, mikor engedsz végre magadhoz!
- Megvolt? – kérdeztem kimérten.
Értetlen tekintetéből sütött, hogy nem fogalmaztam elég világosan.
- Az a lány, akit tegnap ölelgettél. Megvolt? Ő magához engedett?
Enyhe sértődöttség ült ki az arcára.
- Nem döntöttem meg azt a libát.
- Pedig ő biztosan nem utasított volna vissza olyan kegyetlenül, mint én – ironizáltam, de még be sem fejeztem a mondatot, már éreztem, túl messzire mentem.
Sirius arca megmerevedett, szája elvékonyult. Iszonyú dühösnek tűnt, szinte perzselt a tekintete.
- Tudod mi a különbség közted és a között a liba között? – meg sem várva a választ, folytatta. – Ő nem játssza a zárdaszüzet, mint te.
Mintha kést döfött volna a szívembe, még a lélegzetem is elakadt a szavaitól. És nem úgy tűnt, hogy megbánta; komolyan gondolta, amit mondott. Elégedett ugyan nem volt, de elégtételt vett, és ez segített az egóján.
- Nos – nyeltem egyet, visszafojtva a feltörőben lévő sírást -, ha így gondolod, nem értem, miért vagy itt velem, ahelyett, hogy Miss Nyitottságon dolgoznál az ágyában.
Sirius dühében nagyot csapott a falra épp a fejem mellett, majd szó nélkül sarkon fordult, és elrobogott. Természetesen ezután elmaradtak a lopott puszik, kacsintások, beszélgetések, mindenfajta kommunikáció, egyszóval ha nem is mondtuk ki egyértelműen, de szakítottunk.
A kastély nagy része – itt a csitriként rajongó lánycsapatokra gondolok – tombolt örömében. Engem mélységes szánalommal méregettek, valahányszor beléjük botlottam – ami nem volt nehéz, hisz gyakorlatilag ők tették ki a Roxfort diákságának hatvan-hetven százalékát -, a Tekergőket viszont még hevesebben dongták körül, mint azelőtt. Rájöhettek arra, hogyha Sirius képes volt engem elhagyni, akkor James Potterről is le lehet választani „azt az idegesítő kis stréber békát”, alias Lilyt.
Kemény időszak volt, az biztos. Cat feltűnően magába zárkózott, és ami a legijesztőbb, Remus is aggódott érte. Akkor viszont tényleg baj van.
Szombat reggel, mikor a klubhelyiség kiürült, és én kettesben maradtam a Jemnek szánt levél ezredik piszkozatával, le is huppant mellém.
- Cat beteg – közölte gyászos hangon.
Nem sokkal járhattunk holdtölte előtt, mert Remuson már kiütköztek a vérfarkassá vedlés előtti első jelek: sápadtság, enyhe verejtékezés.
- Nem hiszem – feleltem, kerülve a pillantását.
- Hidd el, Viv, beteg – erősködött. – Kimerült mostanában, és az étvágya sem a régi! Mit tegyek?
- Kísérd le a gyengélkedőre.
- Már vagy ezerszer kértem, de nem akar lejönni velem!
Remus aggódó hangjától hirtelen megint rám tört a Siriusszal való szakítás fájdalma. Vettem egy mély levegőt, félretettem a levélpapírt.
- Ne haragudj – szólalt meg Remus halkan. – Hogy viseled?
Oldalra kaptam a fejem, mert egy pillanatra azt hittem, arra az átkozott kórra utal. Szomorú, barna szemébe nézve azonban tudtam, Cat egy szót sem árult el neki.
- Fogjuk rá – vontam vállat. – És ő…? – nem bírtam megállni, hogy rá ne kérdezzek, bár sejtettem, mi lesz a válasz: Sirius felszabadult, lotyózik, tehát pont olyan, mint régen.
- Bunkó. Bunkón viselkedik. Általános hobbijává vált mindenkit elküldeni a fenébe maga körül. Jamesen kívül egyszerűen nem hallgat már meg senkit. Viv, jól vagy? Úgy lesápadtál…
- Jól… vagyok – feleltem, de többet nem mondhattam, különben nem értem volna el az emeleti mosdót.

Remus nem hülye, zakatolt az agyamban, miután megszabadultam mindentől a wc-ben. Rá fog jönni, még Cat nélkül is.
Alig húztam fel magam a padlóról, újabb roham tört rám, és öt-tíz percig megint megszűnt a világ. Nehezen szedtem össze az erőmet, hogy felálljak – minden tagom úgy remegett, mintha ráznának. De amikor megláttam Amyt az ajtóban állva, majdnem össze is estem ijedtemben.
- Sejtettem, hogy nem természetes, ahogy mostanában viselkedsz – mondta azután, hogy kitámogatott a mosdóból, be a szobánkba és leülve mellém az ágyra a fülem mögé söpörte a szemembe hulló tincseimet.
Amy megdöbbentően úgy viselkedett, mint egy barátnő.
- Elmeséled, mi van veled, vagy Catből szedjem ki?
Bevallottam neki én, méghozzá cenzúra nélkül mindent. Beszéltem az amatisztről, Kittyről, de még Siriusról is. Mindenről, ami a lelkemet nyomta – mire befejeztem, úgy éreztem magam, mint egy kiadós alvás után.
- Hallottam erről a vérbetegségről – bólintott, és elgondolkodva folytatta. – Nem is értem, miért hozta rád mindenki a frászt. Főleg Dumbledore rejtély számomra.
- Talán, mert állítólag halálos.
- Nézd, végső soron minden betegség halálos, ha nem kezelik.
- Az amatisztnak nincs ellenszere. Egyelőre.
Amy erősen töprengett valamin, és ez furcsa izgalommal töltött el. Kétségkívül nem ő volt a legokosabb barátnőm, de időnként meglepően okos dolgok jutottak eszébe, épp azért, mert teljesen más szemszögből nézte a helyzetet, mint a többiek.
- Egyébként hogy értetted azt, hogy nem érted Dumbledort?
Felpillantott rám, mintha nem értené a kérdést, majd legyintett és csak annyit mondott:
- Ne aggódj, inkább békülj ki Blackkel. Sokkal elviselhetőbb az a barom, ha veled van.
És elrohant.

Ha az óráimat tekintem, még mindig a bájitaltant utáltam a legjobban mind közül, de nem titkolhattam magam előtt, hogy mióta Jeremy tartotta őket, elviselhetőbbek voltak, mint az elmúlt hat évben.
Igaz, Pitonnal kellett főzőcskéznem, de ő elmolyolt kettőnk helyett is, szóval elég volt elővennem a mágiatöri könyvet, elolvasnom belőle két sort, és másfél csendes pihenő következett. Ami akkoriban nagyon is rám fért.
Ezúttal is a kicsengő ébresztett, meg Piton halk pakolása. Automatikusan kaptam a táskámért, elnyomva egy ásítást és igyekeztem a zömmel együtt elhagyni a színhelyet. De a tanári asztal mellett elhaladva megakadt a szemem valamin, ami nem engedte, hogy tovább haladjak.
Jeremy, ki eddig a táblát törölte le hagyományosan – szivaccsal, nem egy pálcasuhintással -, akkor fordult az asztala felé, amikor rajtam kívül már minden diák kirontott a teremből a folyosóra. Lenézett ő is az asztalra, és rögtön kiszúrta, mit bámulok. Furcsa szomorúság futott át az amúgy a tanítástól felszabadult arcán.
- Nem lenne szabad a képét ennyire szem előtt tartanod – szólaltam meg.
- Ha minden nap látom, nem hiányzik annyira – felelte.
- Értem.
Úgy gondoltam, nem mondok neki többet, pedig a véleményem erősen kikívánkozott belőlem. Sarkon fordultam hát, és célba vettem a kijáratot.
- Összekaptatok a Black fiúval? – szólt utánam, pedig már majdnem sikerült elérnem az ajtót.
- Egy kicsit – léptem vissza.
- És min? – érdeklődött.
Nem értettem, miért nem hagytam már faképnél. Semmi köze nem volt a magánéletemhez, akkor meg mit üti bele az orrát? De ahogy belenéztem abba a barátságos szempárba, valami miatt megeredt a nyelvem.
- Siettet valamit, amire én még nem vagyok felkészülve, és kétlem, hogy valaha fel leszek. Valami baj van velem, de vele nem beszélhetem meg, mert megbántanám, vagy egyszerűen nem értené meg, ugyanis az előző… partnerei… nem szenvedtek ilyen hülyeségtől. Eddig világos?
Bólintott. Érdekes módon mintha mosolygott is volna.
- Időközben kiderült, hogy más bajom is van, és ha ez bebizonyosodik, nem is kell felkészülnöm arra, amire amúgy igen, mert idő előtt… - na, és most szóltam el magam majdnem. Merthogy a mondat vége úgy hangzott volna, hogy idő előtt meghalok.
Istenem, de faramuci egy helyzet! Akárhogy is próbáltam szoktatni magam a gondolathoz, valahogy képtelen voltam felfogni, mi történik velem. Nem jött a halál előtti pánik, holott az lett volna a természetes. Hánytam, igen, fogytam is, nem keveset, mégis a Siriusszal való szakítás küldött padlóra, nem a betegség.
És akkor még nem is tudtam, hogy az volt az utolsó hetem a Roxfortban.