|
17: Otthon - újra
2007.11.09. 17:32
Íme a várva-várt, sokáig készülő fejezet!
December közepe volt, s odakint nagy pelyhekben hullott a hó, ellepve a kocsi beállót, az udvart, és az egész utcát, amíg a szem ellát. Persze a meleg szobából nézve ez egy békés kép, de odakinn Rittyék újdonat macskái, és egyéb behatárolhatatlan fajtájú állatkái összebújva melengették egymást a küszöbre fagyva.
Nem messze tőlük, az alacsony kerítésen innét Vada játszott a hóban; szakszerűen, nagy odafigyeléssel lapátolta a havat rózsaszín vödrébe, s amikor az megtelt, elcipelte két méterrel arrébb, és az általa létrehozott halom tetejére borította.
Húgom hóembert épített. Azon a héten a harmadikat. Minálunk ez úgy nézett ki, hogy hugi hajnalban felébredt, felrikácsolta az egész utcát, anyu megetette, én felöltöztettem, aztán kiengedtünk a kertbe, hogy előkészítse a terepet délutánra, amikor is apa hazaérkezik, a halom hóból gömböt gyúr – majd még kettőt önerőből -, egymásra pakolja őket, és voilá: kész a hóember. Anya alig tud már miben főzni, mert a legjobb edényei odakint hűsölnek egy-egy alkotás kopasz, répával és tobozokkal díszített kobakján.
Vada kiélvezte a telet, főleg mióta tudomást szerzett a Mikulás nevű csodáról, aki édességgel pakolja tele nemcsak az ő – meglehetősen kicsi -, de apa és anya nagy cipőit is. S hogy biztos lehessek abban, az a kis mitugrász vérbeli Rice poronty, hatodika óta hugi minden egyes cipője katonás sorrendbe állítva várakozik megtöltésre a bejárati ajtó mellett.
Nem tudom, mennyi ideje voltam otthon, csak azt, hogy azóta sokkal üresebbnek éreztem magam, mint a betegségem diagnosztizálása óta bármikor.
Tízéves korom óta nem voltam otthon decemberben. A gyógyítók szerint többet nem is leszek. Az egész helyzetben az a furcsa, hogy a mugli orvosok, akikhez anya már aznap elvitt, amikor leszálltam a Roxfort expressről, semmiféle rendellenességet nem mutattak ki a szervezetemben. Semmit, egy kis torokgyulladáson kívül.
Mikor Dumbledore értesítette a szüleimet elsőszülöttjük betegségéről, komoly ijedséget, mi több, pánikot idéztek elő otthon. Anya állítólag sírógörcsöt kapott a levél olvastán, és apa se reagált jobban. Ők is pontosan emlékeztek Aida halálára, és nem is felejtették el, amit Jeremy mondott, miszerint az amatiszt az elsőszülöttek betegsége, épp csak nem hitték, hogy ez velem is előfordul majd.
Mert Dumbledore szerint előfordult.
Szerintem viszont – s így hittem mindvégig – valami fatális tévedés áldozata lettem. Ezt bizonyította az a tény is, hogy máris túléltem az elsőre megjósolt halálom időpontját.
A mugli orvosok szerint teljesen egészséges voltam. Aidát ezzel szemben rákosnak titulálták. Kettőnk esete semmiképpen nem volt azonos, engem mégis kiszakítottak abból a közegből, ahova tartoztam.
A legtöbben a Roxfortban már valószínűleg nem is emlékeznek rám…
Jeremy többször járt nálunk, mióta itthon raboskodtam. Azzal indokolta a látogatásait, hogy az igazgató küldte, hogy tisztában legyen az állapotommal, szerintem azonban többször jött, mint ahányszor valójában küldték.
Ritkán beszélgettünk. Mikor megérkezett, rendszerint hugival a hátamon nyitottam ajtót neki, és felszöktem az emeletre, mire ő akár a konyháig juthatott volna. Rettegtem attól, hogy a Tekergőkről vagy a lányokról kezd beszélni. Mindegy, mit mondott volna; azt, hogy ki vannak borulva, vagy azt, hogy erősek és kitartanak, számomra minden eshetőség újabb álmatlanul átvergődött, gyötrelmes éjszakát jelentett volna.
Pedig az éjjeleim így sem, úgy sem teltek jól. Ha aludtam, rendszerint álmodtam, s ha álmodtam, akkor mindig ugyanazt. Olyankor újra a bájitaltan teremben álltam, háttal Jeremynek, könnyes szemmel, mit sem értve, az ajtóban dermedten álló Lilyvel, Jamesszel és Siriusszal szemben, aztán képugrás, és én már a kastélyból kifelé rohanok le, egészen a tóig, majd azt is elhagyom és már nem füves rét, hanem zord fák vannak körülöttem, meg homály és csönd…
Alig kaptam levegőt, a lábaim felmondták a szolgálatot – térdre estem. Lihegtem, és remegtem. Akkor egy erős kar hirtelen átkarolta a derekam, s mire felfogtam ezt, már egy vastag fa törzséhez voltam láncolva, és egy lebilincselően sötét szem mélyedt az enyémbe.
Sirius volt az. Követett engem, minden bizonnyal a kastély bejárata óta kutya alakban, hiszen úgy jóval gyorsabban képes futni. És ott volt velem, nézett rám, düh és fájdalom sugárzott minden tagjából, s csak ennyit bírt kinyögni:
- Mondd, hogy nem igaz…!
Próbáltam kibújni a karja alatt, hogy ne lássa, hogy sírok, de ő erre utánam nyúlt, durván felhúzott, megrázott, és kiabált:
- Vivi, mondd, hogy nem igaz! Mondd!
De nem mondhattam. Nem hazudhattam. Nem bőghettem azt, hogy nem hiszem, hogy beteg vagyok, hiszen körülöttem annyian állították az ellenkezőjét!
- Kérlek, Vivi… - suttogta esdekelve. – Kérlek, mondd!
Zokogva átkulcsoltam a nyakát, s ő magához húzott, belebújva a nyakamba, amennyire csak lehetett. Sirius újra az enyém volt, csak az enyém, testestül-lelkestül, minden egyes porcikája. Összetartoztunk, és a karjában valahogy nem is tűnt olyan szörnyűnek a világ.
- Nélküled nem megy már… - súgta.
Én is így éreztem: egyedül már én sem élhetek. Kell, hogy ő legyen, mert nélküle sivár az élet.
- Szeretlek.
Mégis elváltunk, mégis el kellett őt hagynom, mert így hozta a sors. Mint egy rossz dráma – a két szerelmes elveszti egymást, amint rátalálnak a másikra. Elkeserítő.
Ott volt, amikor felszálltam a vonatra, sötét alakját lassan nyelte el a messzeség, és folyóssá tették a szemembe toluló könnyek. Nem integetett, az én kezem pedig úgy kapaszkodott a maszatos üvegbe, mintha hozzá tartozna az is, amikor pedig az első kanyarban szem elől vesztettem a peront, egyszerűen fázni kezdtem.
Azóta éjjel-nappal fázom.
- Szívem, ébren vagy?
Az ablakból hátrapillantottam anyára. Mindig ezt csinálta, csak betört, és megkérdezte, fent vagyok-e.
- Persze. Láttam, megérkezett apa.
- És a vacsi is kész. Milánói lesz, a kedvenced.
Megráztam a fejem, és visszafordultam az ablak felé. Vada odalent már apával szorgoskodott a halom hó körül, melyből a sokadik hóembert építették.
- Nem vagyok éhes.
Mostanában szinte soha nem voltam éhes, de nem az étvágyam ment el, csupán fájt a megszokott nyüzsgő, zajos, illatos roxforti vacsorák hiánya. Azok után az itthoni csendes evést maróan unalmasnak éreztem, pedig hugi mindig kitett magáért.
- Jól érzed magad, kicsim?
Kicsim… Sirius mindig így hívott, ha kettesben voltunk. Azt állította, ez a megszólítás találó is és nem is nyálas. Na igen, az ő vállas, kissé robosztus alkatához képest én tényleg kicsinek számítok, de tetszett nekem, mert amikor átöleltem, minden moccanását jól éreztem.
- Igen, anya, nincsen semmi baj.
De addigra anyum már az ágyamon ült, és megpaskolta azt maga mellett, jelezve, hogy csatlakozzak. Nyögve elszakadtam a kinti képtől, és leroskadtam mellé.
Anya hátrasimította a hajam a vállamról, és beszélni kezdett.
- Tudom, hogy rossz neked most itthon – mondta. – Hiányoznak a barátaid, és Sirius is. Hidd el, kicsim, apád legalább annyira nem hiszi, mint amennyire én sem, hogy bármiféle bajod lenne…
- Nem? – kaptam fel a fejem.
- Nem – mosolyodott el. – Mi láttuk annak idején az unokanővéredet betegen. Rajta az első pillanattól észrevehető volt, hogy nincs jól.
- De én nem…
- Kicsi voltál még, és nem is akartad látni, hogy kedvenc barátnőd, vagy fogadott nővéred, ahogy te hívtad, beteg. Az igazgatód szerint nem sok időd van hátra, mégsem látszik rajtad semmi. Itthon például egyszer sem hánytál, így van?
Bólintottam.
- Ez esetben úgy gondolom, felesleges lógatnod az orrod. Jönnek az ünnepek, a kastély is kiürül majd. Nem lennék meglepve, ha a barátaid szép sorjában megjelennének a verandánkon.
Halványan elvigyorodtam, mire kaptam egy anyai csókot a homlokomra.
- Anya, ugye Jemnek nem…
- Egy szót sem, drágám. Idén vizsgázik, ahogy te is, nem akartuk elrontani a készülését.
- Gondolod én is levizsgázom év végén?
- Ha az ünnepek alatt nem történik semmi bajod, én magam gondoskodom arról, hogy januárban visszakerülj az iskolapadba – jelentette ki az én imádott anyám.
A téli szünet beköszöntével a kedvem megint egy kicsit mélyebbre süllyedt, Jem ugyanis gyorspostával megüzente, hogy az iskolában marad, ugyanis a Beauxbatons idén bevezette azt az első díjas szokást, hogy bált rendeznek.
Nem egyszerű díszvacsora lesz, mint eddig, langyos pezsgővel, meg lagymatag zenével, hanem rendes, amolyan igazi Roxfort féle bál.
- Au! Vada, ne harapj, mert visszaadom! – hugim hangos kacagással adta tudtomra, mennyire nem vesz komolyan. Kikaptam hát az etetőszékéből és játékosan meglóbáltam a levegőben. Újabb nevetéssel reagált.
Bál. Istenem. Olyan a Roxfortban is lesz, és biztosan még szebb, mint a tavalyi. Minden évben jobb, mint az előző. Újabb seb kezdett vérezni a szívemen a gondolatra, hogy az idein, az utolsón nem lehetek ott. Itthon fogok ülni, a szobám ablakában, míg a többiek puccos, gyönyörű ruhákban keringőznek majd a feldíszített, puncs illatú Nagyteremben.
Ez annyira igazságtalan.
Lily már biztosan igent mondott James meghívására, és Cat is egyeztetett már Remusszal. Amy Kiskalózzal megy majd, ahogy szeptemberben beharangozta és Stacie Nickje is visszajön bálozni még egyet. Na és Sirius… ő talán már eldöntötte, hogy… talán már beadta Sarahnak a derekát.
Mikor elváltunk, azt mondta, szeret engem. De én jó ideje nem vagyok ott vele, és a leveleire sem válaszoltam, amiket azóta írt nekem. Azt mondta, az övé vagyok, s amikor megölelt, úgy éreztem, ő pedig az enyém. De Siriusnak kell a fizikai kontaktus, hiszen legutóbb is ezért kaptunk össze. Tud ő várni rám, ha még az sem biztos számára, hogy megérem a tavaszt?
- Au! Vada, ez így sportszerűtlen, neked nincs hajad, amit rángathatnék!
Hugim felkacagott, apa erre a képre lépett be a konyhába.
- Minden rendben? – kérdezte.
- Ó, hogyne. Vada épp most ver rommá.
Apa odahajolt, és fejbúbom puszilta a hadonászó Rice-t.
- Jellemző rá – mondta apu. Csengettek. – Kinyitjátok?
- Persze.
Az ajtóhoz sietve átfutott az agyamon, hogy miért ilyenkor jön a postás, amikor már nem aktuálisak a reggeli lapok, s e kérdés annyira logikusnak tűnt, hogy elhatároztam, fel is teszem a kifutófiúnak. Ám mikor kitártam a bejáratot és megláttam a küszöbön toporgó, arany-piros csíkos sálat viselő, kabátos, magas illetőt, a torkomra forrt a kritika.
Első döbbenetemet feledve aztán Vadástul, visítva a nyakába ugrottam, és addig szorítottam, míg csak el nem zsibbadt a karom.
- Hogy kerülsz te ide? – kérdeztem könnyes szemmel. – Annyira hiányoztál! Gyere be, nehogy megfagyj nekem!
Sirius össze-vissza zagyválásomra felnevetett, és bebújt a házba. Húgom, mint potenciális új lakót, rögtön favorizálni kezdte. Először csak érdeklődve nézegette, főleg párom félhosszú, sötét haját. Aztán nyöszörögve mocorgott egy kicsit az ölemben, és Sirius felé nyújtózkodott.
- Na mizújs, törpike? – hajolt le hozzá imádatának tárgya. Vada rögtön két marokkal túrt a hívogató, kócos, vizes hajába, jól meg is rángatva.
- Nocsak, kit látnak szemeim? – lepődött meg anya, az emeletről lefelé tartva. – Sirius, velünk ebédelsz?
- Jó napot, Mrs. Rice – köszönt Sirius, húgom vasmarkából szabadulva. – Köszönöm a meghívást, de én…
- Lányom, igazán szólhattál volna, hogy vendéget várunk! – lépett elő apa a nappaliból. Kedvesen ránk mosolygott, jelezve, hogy örül a látogatónak.
- Üdv, Mr. Rice! Nos, én igazából nem is zavarnék soká, csak el szeretném vinni Vivit…
- Hova? – ez már én voltam.
- Vidd csak – hagyta rá apa, mivel ő már sejtette, mire megy ki a játék. Volt ő is fiatal, legalábbis ezt állítja. Anya, kezében a kosár tiszta ruhával visszafordult az emelet felé.
Kettesben, azaz hugival együtt hármasban maradtunk.
- Szóval, hova megyünk? – érdeklődtem.
Sirius kíváncsian figyelte Vada erőlködő mozdulatait, ahogy a haja felé kapdos, majd elkapta az egyik apró kezét, és puszit nyomott rá, ahogy a királynőknek szokás.
Hugi felkacagott. Tetszett neki Sirius. Meg csiklandozta a borostája. Mondjuk érte mindkét húgom bolondult – Jem róla alakította ki saját álomhercegének eszményképét. Két éve megfogadta, csakis olyan férfihez megy férjhez, aki kiköpött mása Siriusnak. Figyelmébe ajánlottam hát Regulus Blacket. Az ifjabb Black túltett Jem minden követelményén: fiatalabb, durcásabb mása a bátyjának, még betöretlen, és „rosszfiú”. Sok munkával Jem külön bejáratú kezes bárányt faraghat belőle. Ha akar. Egyszer. Jem amúgy is bukik a problémás fiúkra.
Húgom szégyellősen nevetgélve elbújt a nyakamban, mire Sirius kihasználva a kínálkozó alkalmat, lopott egy apró puszit. Majd gyorsan még egyet.
- Nos, Vivi Rice?
- Igen?
- Volna kedved velem tölteni az ünnepeket?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
