XXV. Fejezet: Emlékezz, ki vagy!

Hallottam a hangokat éjszaka, hallottam, ahogy tompa tárgyak puffannak a falnak a szomszédos szobán, majd leesnek. Hallottam, ahogy Lily Evans ordítozik, mint valami sárkány. Eleinte megpróbáltam elfedni a hangokat, hogy a Disaudiót ismételgettem, meg párnákat szorítottam a fejemre, de nem ment. A lány hangja úgy hatolt át a párnákon mint a… A hasonlatok nem lényegesek.
- Mi a…? – dugta ki a fejét James a függönyök közül.
- A csajod megkergült – ültem fel szitkozódva. – Átmegyek, leállítom, Lorának pihennie kell…
- Hé! – Vetődött be mellém Ágas. – Lily szent, oké? Megyek veled.
- Szent, hogyne, hogyne, hogyne, ho…
- Befejeznéd?
- Hogyne.
Aztán kopogás nélkül nyitottunk be, és ami a szemünk elé tárult, hát azt nehezen lehet csak leírni. Evans és Campler kivont pálcával álltak, Keys a szoba másik felében állt, falfehér arccal, kezeit a szeme elé tartva. Az orromat valami fémes szag csapta meg. Mióta animágus lettem, főleg hogy kutya, így kifinomultak az érzékeim. Rögtön be tudtam azonosítani. Vér. Ne, ne, ne…
A lányok nem törődtek azzal, hogy benyomultunk a szobájukba egymás után, sőt, mintha örültek is volna nekünk.
- Mit csináltok? – lépett oda James elsőként Evanshoz, de ő csak a szoba hátsó sarkába bökött a fejével. Pálcája fenyegetően szikrákat szórt.
Lora a sarokban kuporgott, haja csapzottan hullott az arcába, a szoba csendjében még így is hallottam, ahogy szaggatottan zihál. A ruhája itt-ott hiányos volt, ha nem ebben a helyzetben lettem volna, talán még örültem is volna neki. Ujjait görcsösen begörbítette és a szőnyeget markolta vele. Láttam, ahogy a teste reszket, de valami azt súgta, hogy nem a hideg miatt. Arca kivehetetlen volt, kézfejei, és az alkarja szinte már remegett.
- Undok kis sárvérű… - tört fel egyszer csak egy sípoló hang a torkából. Négykézláb elkezdett Evans felé mászni, de ő gyors volt, és pálcájával azonnal Lorára fogta. Lora kissé meghátrált, de látszott, hogy nem adja fel. A hold fényében az árnyékok elnyúltak a falon, Loráé valami módon félelmetesnek tűnt, mintha nem is ő lett volna…
- Maradsz! Ott maradsz! Ha közelebb jössz, szétátkozlak! – morogta fogcsikorgatva Evans. Lora meghátrált, és visszahúzódott a sarokba, aztán kisöpörte a szeméből a haját, így mégjobban megdöbbentem. Arcát vér maszatolta be, valószínűleg valamelyik átok eltörhette az orrát. A vér még mindig csordogált, és a nyakán és a jobb arcán karmolás nyomok éktelenkedtek. Aztán megakadtam a szemén. Tudom, hogy gyönyörű sötétbarna szemei voltak, szép nagyok, amivel olyan aranyosan tudott mindig nézni, most viszont ezt a szemgödröt csak tömény feketeség töltötte ki. Nem voltak hatalmas, gyönyörű szemek, hanem kicsik, sötétek, amit próbált még jobban összehúzni. Szinte szíven ütött az a tudat is, hogy semmilyen érzelmet nem láttam ezekben a szemekben, csak mély gyűlöletet, és gyilkolási vágyat.
Nyakát hirtelen hátraszegte, beleszimatolt a levegőbe, mint egy éhes farkas. Láttam, ahogy megfeszülnek az izmai. Szeme kigúvadt.
- Meghalsz, mocsok! – hallottam megint azt a földöntúli hangot. Aztán Keys felsikoltott. Elkaptam a tekintetemet, de kár volt. Pillanatok alatt begörbítette a hátát, aztán Keysre nézett, majd elrugaszkodott a földtől és ugrott.
- Stupor! – Ordította abban a pillanatban Campler, mire Lora ugrás közben irányt változtatott és erőből visszacsapódott a falnak háttal. Zihálva az oldalára dőlt, remegve megmarkolta a szőnyeget, és újra megszólalt.
- Rohadj meg! Ha erőre kapok, elkaplak, és elvágom a torkodat. Álmodban, meghalsz! Megölöm a húgodat, aztán a félvér anyádat! És végignézetem az apáddal… Ugye gyenge a szíve? Minden bizonnyal már a látványkor szívrohamot kap és ott helyben fog ő is… Mindannyitokat megöllek! Majd egyszer, talán nem most, majd egyszer… a legfontosabbat veszem el tőletek… a szerelmedet, te…
- Fogd be! – sikoltotta Campler és eltorzult arccal Lora felé indult. Lora azonnal felpattant, és megint négykézlábra állt, hogy támadhasson, de nem bírtam tovább, és eléugrottam.
- Hagyjátok abba! – kiáltottam riadtan. Mikor láttam, hogy Campler futtában megmerevedett, majd leszegte a fejét, aztán halkan zokogva visszalépkedett Evanshoz, komótosan megfordultam, majd leguggoltam Lorához. Kezemmel elsöpörtem a haját az arcából mire morogni kezdett, mint egy szörnyeteg. Egy pillanatra megrémültem, hogy megharap, megtámad, vagy valami mást csinál velem, netalán kitépi a szívemet, de aztán lenyeltem a gombócot, és tekintetem az övébe fontam. Nem tudtam, hogy engem néz-e, csak sejteni sejtettem, az éjfekete szemgödrök semmit nem árultak el nekem. Arrogánsan és keményen belebámult a képembe. De csak egy röpke pillanat erejéig.
- Lora… kicsim, mi történt veled? – kérdeztem tőle csendesen. Egy darabig hallgatott, aztán mintha ott sem lettem volna, átnézett a vállam fölött, és Jameshez idézte a szavait.
- Potter! A kotnyelességed miatt te is megjárod. Egyszer elmegyek hozzád, és mindent elveszek tőled, ami neked a legfontosabb… Szereted ezt a sárvérű luvnyát, ugye? Hát elsőnek őt veszem el tőled! – Le kellett, hogy fogjam, majdnem Evansra ugrott, lefogtam a karjait, de a kézfejembe vájta a körmeit, éreztem, ahogy vérpatak folyik végig a csuklómon. Rágta a körmeit, úgy tudtam. Most mégis a húsomig hatoltak, felszántották a bőrömet. Élesek voltak, és olyan érzésem volt, mintha tudatában lenne annak, amit tesz, és élvezné azt.
- Hé, fejezd be… Lora! – Morgott, és próbált megharapni, mint egy bestia. A vér továbbra is csordogált az orrából, és láttam, hogy a tarkóján is vékony vércsík fut le a nyakán és a vállán keresztül, végig a karján, az ujjai végéig, majd véget ér a parkettán. A falnak csapódáskor szerezhette. És valóban, a falon egy ponton vér kenődött szét. Elszorult a torkom. Mi történhetett vele, mi tehette ezt? Mi keríthette a hatalmába? Ébresszetek föl!
Ágyneműje összetúrva, véresen feküdt a szőnyegen. Hideg fuvallat borzolta össze a hajamat, és csak ekkor vettem észre, hogy az egyik ablak darabokra van törve. A párkány alatt ezer és ezer apró éles szilánk csillant meg. Aztán azt is csak akkor vettem észre, hogy Lora lábfeje is tiszta vér. Beleléphetett a cserepekbe. Rengeteg sebe volt. Csodálkoztam, hogy még nem szédeleg attól a töménytelen sok vértől, amit elvesztett. Vagyis inkább örültem, addig jó amíg… csak ne lenne ilyen!
- Eressz! Eressz el, te véráruló Black! Kitépem a szívedet! Engedj el, végzek velük, megtisztítom a világot a mocskoktól! Eressz! – Valahogy kiszabadította magát, és a karomba harapott. Ordítottam, éreztem, ahogy a fogai kitépnek egy darabot a karomból.
Kikúszott a karjaim közül, és zihálva, megint négykézláb, mint valami dög elkezdett mászni Evans felé. Közben ajkát halk, perverz kuncogás-féle hagyta el, s mászás közben láttam, ahogy a haja újra a szeme elé hullik. Az árnyéka újra olyan furcsa-félelmetes, ismeretlen érzést keltett bennem, mintha nem is ő lenne, mintha azt aki a hatalmába kerítette őt, már láttam volna valahol. És nem is olyan rég. De ki lehet az? Ekkora tárult fel a szoba ajtaja. Lora azonnal odakapta a fejét, majd megtorpant, és meghunyászkodott. Legyűrtem a fájdalomtól kitörni készülő könnyeimet, és odanéztem.
Az ajtóban Remus és Peter állt, köztük Dumbledore-ral. Lora, morgott, mint egy kutya, majd még nagyobb undor ült ki az arcára.
Dumbledore körbenézett, majd Lorára meredt. Láttam, ahogy a szemei ugyanúgy összeszűkülnek, szája széle megrándul. Mindenki mozdulatlanul várt, aztán Lora egyszer csak elkezdett mosolyogni. Aztán becsukta a szemét, és ajkait hideg kacaj hagyta el. A fogain ott csillogott az ÉN vérem…
- Fejezd be – szólalt meg parancsolóan Dumbledore. – Kímélj meg minket a további előadásodtól… - Nem értettem, hogy az öreg miről beszél. De nem csak én voltam így vele, ugyanis a szobában mindenki, aki ott tartózkodott, értetlenkedve kapkodta a fejét, ide-oda.
- Te ebbe ne üsd bele az orrodat! – Lora háta megremegett, majd köhögésroham tört rá. Két térdre ereszkedett, szája elé tette a kezét, majd mikor a rohama abba maradt, kezét elvéve megszemlélte a tenyerét. Bámult, majd mi is ezt tettük. Vér éktelenkedett ott is. A szája is véres volt, azt hittem, hogy menten rosszul leszek. Végül gondolt egyet, és szépen a szőnyegbe törölte a kezét. Szétmaszatolta a vérét, majd miután végzett vele, közelebb kúszott Dumbledore-hoz.
- Dumbledore professzor, csináljon vele valamit, segítsen neki! – kiáltottam. Azt hittem megőrülök. Megszállta valami, mi történhetett vele? Ki az aki… Aki… Aztán minden világossá vált számomra.
- Távozz, hagyd őt békén! – zengte Dumbledore nyugodt hangon, majd pálcáját Lora szeme elé emelte. Hangja magabiztosan csengett. – Tom…
A szobára újra csend szállt, Lora arcáról lehervadt a vigyor. Aztán feltápászkodott két lábra állt, és elindult Dumbledore felé. Kezeit maga elé tartva lépkedett, majd rohanni kezdett. Ujjait karmokká görbítette, és a professzor nyakába akarta vetni magát, de aztán megtorpant, és mintha kiszállt volna a végtagjaiból az élet, erőtlenül maga mellé ejtette őket. Csak a pillantásuk találkozott..
- Nézz rám… nézz a szemembe, vénember! Soha nem győzöl le. Előbb halsz meg, minthogy a kiválasztott győzelmet arasson felettem! – Aztán összeesett. Erőtlenül a padlóra rogyott. Azonnal odarohantam hozzá és felnyaláboltam. Szorítottam magamhoz, közben éreztem, hogy megint elöntik a szemeimet a könnyek. Szégyelltem magamat, de halálra voltam rémülve. Remegett a kis teste, szaporán lélegzett, szemeit résnyire nyitotta, de már visszatért a fény a szemébe. Kézfejemmel letöröltem az orra alól a vért, és kisimítottam a kócos fürtöket a szeméből.
- Mi történt vele?
- Sirius, gyere velem… ön is Miss Evans! – Dumbledore sarkon fordult, és lesietett a klubhelyiségbe. Aztán átlépett a portrélyukon, meg sem várva minket. Én próbáltam a nyomában lenni, közben erősen szorítottam Lora testét, vigyázva, hogy nehogy megüssem. Először, vagy talán másodjára volt az velem, hogy annyira reszketett a szívem, hogy azt hittem menten beleörülök az idegességbe. Őrület. Evans közben utolért, és szaporán lépkedett mellettem. Elkerekedett szemekkel, mered maga elé a padlóra. Egyetlen szó sem esett köztünk.

Másnapra rá Lora átkerült a gyengélkedőbe. Teltek a napok, egyre rosszabbul lett. Voltak éjszakák, amikor az ágyhoz kellett kötözni, mert gyilkolni akart. Igen. Elborzasztott. Napokat ültem ott nála, s beszéltem hozzá. De ha ébren is volt, folyton arról beszélt, hogy hogyan fog velem és másokkal végezni. A barátainkkal, meg mindenkivel, aki nekünk fontos. Dumbledore nem volt még eléggé erős, hogy kiűzze belőle a gonoszt.

Egyik nap, március elsején éppen, Jamesszel a parkban sétáltunk. Már nem havazott, tudván, hogy ez a tavasz első napja. Hóvirágok itt-ott kikandikáltak az olvadó takaró alól. Igazán szép látvány volt, habár elszomorodtam, ha arra gondoltam, hogy az ember nem láthatja ezt, mivel a szerelme egy ágyhoz kötözve fekszik, hörög és ölni akar.
- Szép az idő – szólt egyszer csak James, miközben mind a ketten a sápadt napot bámultuk. – Elolvadhatna már a hó.
- Engem nem zavar. – Lábammal megpiszkáltam egy kavicsot, majd tehetetlen szomorúságomban messze rúgtam.
- Ha Lora rendbe jön, visszaveszem a csapatba. Kirk már nem a régi… - Elmosolyodtam. Aztán elnevettem magamat. – Mi az?
- Eszembe jutott, hogy eddigi életem során nem volt soha ilyen zűrös dolog, mint ebben az évben. Tele volt, nem? Kezdve azzal, hogy mi ketten szóval… Nancy, Josh, ez a temetős jelenet, hogy Lora testét átjárónak használja Voldemort lelke. Kezd sok lenni… Tudod, szívesen megkérnélek, hogy küldj rám egy felejtés átkot, de nem szabhatom meg, hogy mikre nem akarok emlékezni. Sajnos.
- Ugyan, minden rendbe fog jönni. Mondjuk engem is eléggé megrémített Lora… - az alsóajkába harapott, majd ő is elmosolyodott. – Túl vagyunk a rossz dolgokon, már csak jó jöhet…
Vállat vontam. Eszembe jutott egy dal foszlánya… Nézz az égre a fénybe, ott minden álmod él… Jó lenne.
- Ennél rosszabb már sohasem lehet. – Vagy mégis? De ha van is, nem merek rágondolni. Mikor lesz vajon a régi? Mikor lesz újra normális az életünk? Vajon, mikor ölelhetem meg újra anélkül, hogy ne akarna megfojtani, vagy lenyúzni rólam a bőrt? Vajon mikor csókolhatom majd újra úgy, hogy ne akarná leharapni az ajkam, vagy kiharapni a nyelvem? Vajon mikor mondhatom neki újra úgy, hogy szeretlek, hogy viszonozza, s nem megöllek, te véráruló mocskot kiabál helyette? Mikor lesz minden a régi, mikor lesz minden a normális? Kérem vissza az életem! Kérem vissza, hogy normális legyen! Kérem vissza a boldogságot! Kérem vissza Lorát!

Eltelt ismét egy hét. Nem tehettünk semmit. Újabban, ha a közelében voltunk nyugton maradt, de egyik alkalommal megszerzett egy szikét, kérdés, hogy hogyan, és Madam Rosmary vállába szúrta. Itt telt be a pohár. Nem bírtam tovább. Segítséget kellett kérnem, valamit tennem kellett. Ő sohasem volt ilyen. Ő tudott szeretni, érezni. Ő soha nem bántott volna senkit sem. Aztán eszembe jutott, hogy ki tudna neki segíteni. Egyszerűen olyan erős volt benne a gonosz lelke, hogy nem is reagált az igazgatóra. Egyetlen egy reményem maradt, hogy visszahozzam őt. Perselus.
Voldemort, ha minden igaz, akkor mardekáros volt. Ő csak szót érthet vele.
Egyik alkalommal elkaptam, és bevonszoltam a gyengélkedőre. Megkértem, hogy amit látni fog, azt soha, senkinek ne mondja el. És így is tett, megfogadta.

- Lora! – léptem oda az ágyához. Black elmondta, hogy mi történt vele. Fogadalmat kellett tennem, hogy senkinek nem szólok, amit látni fogok. Megrettentem. Ki volt kötözve. De hát, miért? Mi történt vele? Ahogy meglátott, elkezdett rángatózni, el akarta tépni a béklyóit, olyan erővel harapta a száját, hogy fogai a húsába hatoltak, és felhántották a vékony bőrt. Vércsík csordogált az állán. Felszisszent. – Lora, hallasz engem? Perselus vagyok.
- Perselus? – szólalt meg gyenge, egyáltalán nem Lorás hangon.
- Igen, eljöttem, hogy beszéljek veled.
- Perselus… - Mintha csak magának mondta volna. – Ismerlek téged…
- Persze hogy ismersz! Hiszen barátok vagyunk! Figyelj! – odahúztam egy széket az ágyához, és rátettem a kezemet a vállára, hogy megnyugtassam. – Beszélgessünk.
- Beszélgessünk…
- Oké.
- Oké?
- Oké, mondom. Beszélgessünk! – Furcsálltam, hogy ismételgeti a szavaimat. Egy zsebkendőt nyújtottam felé, hogy letörölhessem a vért a szájáról, de elhúzódott.
- Ne érj hozzá!
- Mi?
- Hozzá ne nyúlj!
- De, Lora… - Csodálkoztam, hogy nem mozgott a szája. Aztán tudatosodott bennem, hogy nem is ő beszél. Követtem fürkésző tekintetét a hátam mögé, s szembe találtam magamat Dumbledore-val.
- Menj onnan Perselus, hagyj oda engedni! – Félrehúzódtam, hogy odaférhessen. Egy átlátszó folyadékkal teli üveget szorongatott a kezében. Veritaserum. Azonnal felismertem, egyik kedvenc bájitalom receptje volt. Az igazság széruma.
- Hagyjon békén, hülye vén… - Az igazgató éppen ki tudta használni, hogy Lora valami ismeretlen ember hangján kiabál. A tátott szájába belekényszeríttette a folyadékot. Befogta a száját, hogy lenyelje, és ne fröcskölje vissza az arcába. Szép is lett volna.
- És most mondd el nekem, hogy mit akarsz tőle!
- Bosszút állni! – Mozgott automatikusan Lora ajka, s szólt az a hátborzongató sípoló hang. Csak nem. Ha az, amire gondolok, akkor egész ezidáig én egy… - Megesküdtem, hogy megtorlom azokat a dolgokat, amik engem értek. Az életem egy rakás szar volt. De fel tudok mutatni valamit. Elpusztíthatatlan lettem, s megtaláltam az örök élet titkát. Kár, hogy fogalmad sincsen róla, hogy mi az… - Gyengén elnevette magát, de aztán folytatta tovább. – És mi több, erős is vagyok. Egyre több hívem, lesz, s mert ennek a lánynak olyan képességek állnak a birtokában, amik, ha tovább fejlesztjük őket, felettébb hasznosak lehetnek a hatalommegszerzéséhez, arra készülök, hogy behódítsam. Hiszen meg kell tanulnia, ebben a világban senki és semmi nem igaz. Nincsen olyan, hogy szeretet, vagy hogy szeretni valakit. Ez gyengeség. Szeretni valakit valamiért… De csak megalázás lesz belőle. Én is szerettem egyszer. De most már csak egyetlen szerelmem van, a hatalom! Nem fognak többet megalázni! Mert én megtorlom azt, amit velem tettek!
- De a lányt legalább hagyd békén! Nem engedem, hogy az uralmad alá vondd őt… Tom!
- Már késő, már csak az elméjét kell teljesen uralnom ahhoz, hogy bekebelezzem a lelkét. Ezzel megint erősíthetem majd a hatalmat, ami a markomban van. Semmi pénzért nem mondok le róla!
- Akkor viszont erről kell lemondanod… - Dumbledore egy gyűrűnek látszó valamit húzott elő a talárja zsebéből, és Lora orra alá dugta.
- Hogyan szerezted meg? – kérdezte Lora megszeppenve, továbbra is földöntúli hangon. – Hogy jutott a birtokodba?! – Zihálni kezdett, hogy szerezted meg?
- Nem fontos, de ha nem engeded őt el, és nem adod vissza az emlékeit, ha nem hagyod el a testét, akkor végzek ezzel, és véged lesz! – Dumbledore szeme szikrákat szórt, s undorodva tekintett az ágyhoz szíjazott Lorára.
Nézték még egy darabig egymást, majd Lora szóra nyitott a száját.
- De ezzel még nincsen vége. Visszajövök! – Aztán sóhajtott egyet, a szemei lecsukódtak, a megfeszített izmai elernyedtek a keze leesett, a feje oldalra bukott. Kis idő múlva kinyitotta a szemét, és végigpásztázta a szobát. Majd kétségbeesett tekintetét a kikötözött végtagjaira vetette.
- Emlékezz ki vagy! – Léptem oda hozzá. – Emlékezz a múltadra!
- Emlékszem, én… már emlékszem! – A hangja a régi volt. Emlékezett, tényleg emlékezett.
Aztán kinyílt a gyengélkedő ajtaja, s egy alak lépett be rajta. Black volt az. Mindent hallott. Nem hitt a szemének, sőt a fülének sem.
- Emlékszik, tényleg emlékszik?
- Dehogy, csak viccelt… - mosolyodott el Dumbledore. – Köszöntelek, Lora.
- Öhh… jó napot professzor… Mért kötöztek meg?
- Jaj, Lora! – Aztán Black-kel mindketten Lora nyakába ugrottunk. Most már nem karmolt, nem harapott. Csak meglepetten visszaölelt. Fogalma sem volt róla, hogy mi történt. De szerintem jobb is. Mintha meg sem történt volna.
Black valami furcsa dallamot dúdolt, miközben könnyek futottak végig az arcán.
Ismertem.
Nézz az égre, a fényben, még minden álmod él… Éreztem aztán, ahogy az én szememet is könny lepi el.
Aztán Dumbledore mosolyogva magunkra hagyott minket. Kinéztem az ablakon, és meglepetten törölgettem le a könnyeim.
- Nahát, esik! – suttogta álmélkodva Lora. – Esik a hó!
- Igen. Nem akarsz kijönni velünk? – ölelte magához Black. – Velem és Perselusszal?
- Menjünk. De előtte… kérlek, kioldoznátok? És megmagyaráznátok?
Aztán már kínunkban, vagy nem is, inkább megkönnyebbülésünkben nevettünk. És egy jó darabig még nem hagytuk abba.