- Szóval kemény egy napig voltam amnéziás… - töprengtem hangosan, ahogy kézen fogva lépkedtem a havas parkban Siriusszal és Perselusszal. – És, mért kötöztek ki? Mit történt? A tarkóm meg annyira fáj… Tényleg nem értem. Mondjátok már meg, könyörgöm! Tudnom kell!
- Csak egy kis baleset, semmi komoly… - legyintett Perselusz, közben láttam, hogy mennyire feszült.
- Egy kis baleset miatt kötöztek meg? Furcsa kis baleset lehetett… - Ezek valamit elhallgatnak előlem. Biztos vagyok benne. De aztán hagytam, a dolgot, és nem firtattam tovább. – Hányadika van? – torpantam meg hirtelen.
- Elseje – mondta Sirius, közben titokban hozzám dörgölőzött. Gondolom nem akart elkezdeni zaklatni úgy, hogy a másik kezemet meg Perselus fogja.
- Milyen hónap?
- Március – vágta rá Perselus is.
- Öööö… akkor, még egy hét! – elengedtem a kezüket, és örömömben majdnem ugrálni kezdtem a hóban, de a tarkómba görcs állt be, eltorzult az arcom, és elszorult a torkom. Kezemmel odakaptam, és éreztem, hogy egy jókora púp éktelenkedik azon a helyen, ahol végigtapogattam. Milyen baleset tehette ezt? Mintha valaki szánt szándékkal a falnak vágott volna. Egy Stuporral vagy Capitulatusszal…
Miután a fájdalomnak vége lett, felegyenesedtem, és a többiekre néztem. Összenéztek, majd aggódva pillantottak rám, de nem szólak egy árva szót sem. Tudják, hogy történt valami, és nem akarják elmondani nekem. De ha nem tudom meg, hogy mi történt, akkor nem tudok ellene tenni, hogy ez többet ne forduljon elő.
Aztán felsóhajtottam, kezemet a púpra tettem, és eltüntettem. Már nem fájt, idióta voltam, hogy ez a módszer eddig mért nem jutott az eszembe.
- Mért, mi lesz akkor? – tette fel a kérdést Sirius.
- Koncert. Tudod, Black Sabbath… - sejtelmesen elvigyorodtam, aztán kidugtam a nyelvemet, és élveztem, ahogy rápottyannak a hópelyhek.
- Tényleg - sóhajtott fel Sirius. – Még sokszorosítani kell a jegyeket, James is jön… és kérte, hogy vedd rá Lilyt is, hogy eljöjjön…
- Tényleg, ők jól vannak? – húztam vissza a nyelvemet.
- Lilék? – habozott, majd megrántotta a vállát – persze.
- Oké. Perselus, te nem jössz el velünk? – fordultam végül a másik ott tartózkodó barátom felé.
- Hát, még nem tudom… az a baj, hogy elég sok dolgom van ööö… majd meglátom. Amúgy meg gondolom, hogy nem Dio-s koncert lenne, hanem ozzys, és én…
- Én nem tudom milyen lesz, reménykedem benne, hogy Dio-s. James Dio-t ezerszer jobban szeretem, mint…
- Te is?
- Aham. – Aztán nekem is leesett. – Mióta vagy te…?
- Mióta hallgatok ilyet?
- Aha.
- Mióta megszülettem…
- Nem vettem észre rajtad, de tudod, az a legjobb, amikor…
- Melyik a kedvenc albumod?
- Meg fogsz lepődni. 1970, Paranoid album… Bár mondtam, hogy Ozzyt annyira nem csípem. De az Iron Men az jó…
- Nekem meg a… - Teljesen belelendültünk, csak beszéltünk, Siriusról teljesen meg is feledkeztünk. Csak álltunk ott a hóban, és folytattuk az eszmecserét. Aztán miután csontig rágtuk a témát, a Metallicára terelődött a szó, onnan valami másra, már nem is emlékszem, talán azon veszekedtünk, hogy melyik a négy legjobb trash metal banda, mikor elkezdett sötétedni, és egyre hidegebb lett.
- Hú, hideg van – vontam magamon össze Sirius talárját. Akkor esett csak le, hogy a hálóingemre adta rá az övét, hogy ne fázzak.
- Menjünk be, az hiányzik, hogy agyonfagyjál még, aztán már minden remek lesz…
- Persze. De hol van Sirius? – fordultam körbe.
- Nem tudom, lehet megunt minket, és bement.
- Jaj, remélem nem sértődött meg! – Futásnak eredtem, nyomomban Pitonnal, aki aztán levált tőlem az előcsarnokban, mondván, hogy még tanulnivalója van.
Felsiettem a lépcsőkön, elmondtam a jelszót – emlékeztem rá, csak nem változtatták meg egy nap leforgása alatt – és beléptem.
Első pillantásra csak végigfutattam a tekintetem a klubhelyiségben tartózkodókon, és raktároztam a látottakat. A kanapén Alice-Frank páros ült, a sarokban Kirk, és két lány beszélgetett, az asztalnál Remus, Pete és Lucy tanultak, a többi ember, pedig alsóbb éves volt.
- Sziasztok – huppantam le Alice és Frank mellé a kanapéra. Oldalról rám sandítottak, nekem meg elkomorodott az arcom. – Valami baj van?
- Már jobban vagy, Lora? – kérdezte óvatosan Frank.
- Hát, igen… - vigyorodtam el, és megtapogattam a tarkómon lévő púp helyét. – Már jobban. Mért, eddig nagyon rosszul voltam? – Hátha tőlük megtudom az igazat.
- Hát…
- Alice, mi az a vágás az arcodon? – mutattam arra a hosszú vágott sebre, ami Alice álla, és arccsontja között éktelenkedett.
- Csak egy kis baleset… - kapta oda gyorsan a kezét. Itt valami nagyon nincsen rendben, érzem.
- Baleset? Nem lehet, hogy véletlenül együtt voltunk? Mert velem is történt ez, az… - gondolkodtam el. Vajon mért néz mindenki hülyének? Itt az a pici, buta kis Lora, aki még olyan kis tudatlan, és éretlen, hogy óvni kell őt fűtől, fától. Mintha nem történt volna velem eddig is annyi minden! Kezdtem dühös lenni, legszívesebben beléjük rúgtam volna. De ehelyett, türelmesen vártam, hogy válaszoljanak.
- Sokakkal történt baleset mostanában… - terelte másra a szót Frank. – Múltkor is Greg akkorát tanyált edzésen, hogy…
- Na jó, én megyek, majd még beszélünk! – azzal felpattantam, és gyorsan feliszkoltam a szobánkba. Megesküdtem volna rá, hogy távozásomkor mindketten fellélegeztek.
A szobába nyitva furcsa érzés fogott el. Az ágyamhoz siettem, és éreztem, hogy a lábam valami puhára taposott rá. Lenéztem azonnal, és láttam, hogy a saját paplanomon taposok. Gyorsan felvettem a földről, és már éppen hajtottam volna össze, amikor valamin megakadt a szemem. Mért véres? Hogyan került erre vér? VÉR!
Végignéztem magamon, és éreztem, ahogy a hátamat hideg szellő csapja meg. Az ágyam melletti legszélső ablak ripityára volt törve. Szememet tovább futattam a szobán, s láttam, hogy egy vöröses-fekete folt éktelenkedik a falon is. Odaléptem, és megtapogattam. Azonnal megéreztem azt a fémes szagot, és tudtam hogy vér. Csak már megalvadt. Egy ponton elszakadt a folttól, és egy vékony csíkban csordogált a padlóra. Az ablakig folyt el, ahol elvegyült a homokszemcsékben, és az összetört üvegcserepekben.
- Mi ez? – suttogtam némán, de megzavart az ajtó csukódása.
- Lora? – kérdezte egy bátortalan hang. Megpördültem.
- Lily? – meredtem rá, ő meg vissza rám nagy szemekkel, mintha most látott volna először, vagy jött volna rá arra, hogy létezek.
- Te, te…
- Igen? – léptem egyet felé, mire összehúzta a szemét, és a zsebéhez ért.
- Már… jobban vagy? – nyögte ki meglepetten.
- Hát… igen, de… - haboztam, végül nyeltem egyet, és megindultam felé. – Lily mi barátok vagyunk, kérlek, segíts rajtam! – Rettegve meghátrált, és megszorította a kilincset. – Lily, mondd el, hogy mi történt velem! Könyörgök!
- Nem, nem…
- Mondd el! – ragadtam meg a vállát, mire előhúzta a pálcát a zsebéből.
- Nem szabad! Megígértem, hogy hallgatok! – azzal fogta magát, és kirohant. Én meg csak álltam ott földbe gyökerezett lábakkal. Meg kell találnom Pitont, vagy Siriust. Valakit, csak hogy segíthessen.
Aztán, mire átöltöztem, és elkezdtem fel-le rohangálni az épületben, az egyik sarkon Jamesbe botlottam.
Nem vett észre, elborult arckifejezéssel sietett előre, kezében a seprűjét szorongatva. Szinte füstölgött, dühösnek tűnt, kétszer utána is kiabáltam, de nem hallotta meg. Végül utána rohantam, és megpaskoltam a vállát.
- James!
- Hm? – Le kellett hajolnom, majdnem orrba vágott a seprűvel, mivel hirtelen mozdulattól irányíthatatlanná vált, és Jamesszel együtt vett egy fél fordulatot a levegőben.
- Nocsak – vigyorodott el. – Te itt? Kiengedtek? Jobban vagy? – Fellélegeztem. Végre egy olyan alak, aki nem retten meg, ha meglát.
- Persze… kérdezhetek valamit?
- Attól függ…
- Mitől?
- Mindegy. Mondd, majd meglátod, hogy válaszolok e vagy sem. Jut eszembe… Tapmancsnak megígértem, hogy ha felépülsz, visszaveszlek a csapatba. Ugyanis Kirk már nem a régi, és én arra gondoltam, hogy esetleg ezzel így kiegyeznénk, mert tudod év elején…
- Jaj, James, aranyos vagy, meg minden, de eszem ágában sincsen beállni Kirk helyére. Tudom én, hogy nagyon jól megy neki, és csak azért, hogy nekem jó legyen, köszi, de nem élek vele. Kirk a haverom, semmi pénzért nem tenném meg vele. Különben is, mit keresnék én egy fiú csapatban? Tökéletes nekem így, köszönöm szépen.
- Hát, ha így gondolod… - meredt maga elé egy darabig, majd felém fordult. Közben elindultunk kifelé a kastélyból. – Egyébként mit akartál kérdezni?
- Csak hogy… hogy mi történt az eltelt egy nap leforgása alatt. Kérlek, mondd el, már csak te maradtál, senki! Senki nem akarja elmondani nekem mi történt… Nem tudom, mit tettem, esetleg megöltem volna valakit, vagy…
- Lora, nyugi… Én nem hiszem, hogy beszélhetek… - vakarta meg a fejét.
- Jaj dehogynem. James, kérlek… - közelebb léptem hozzá, láttam az arcán, ahogy elvörösödik, ahogy a lábunk összeért.
- Ez nem fog bejönni Lora, engem így nem veszel rá… Különben is, megígértem Siriusnak, hogy nem mondom el. Mert ő akarja, ha eljön az ideje… Dumbledore is azt mondta, hogy ne szóljunk neked róla, hogy Vol… - hirtelen elhallgatott, és nagy szemekkel meredt rám. Akkor esett csak le. Szóval megtörtént. A vér…az üveg…Lily és Alice rettegő arckifejezése…az, hogy kikötöztek…az emlékezetvesztés…ez a furcsa hallgatás…hogy félnek tőlem…azok a fura álmok… Szóval megtörtént igen. Jamesnek nem is kellett többet mondania, már így is tudtam. Voldemort megtette, ami ígért. Átjárónak használta a testemet, és az elmémet. Minden világos lett.
- Ezt, nem hiszem el… - ledermedtem, nem tudtam, hogy mitévő legyek. Álljak be mellé? Vagy lázadjak? Mit tehetnék, hogy békén hagyjon? Aztán eszembe jutott egy réges-régi dolog. Egyszer régen olvastam egy könyvben, hogy a megkínzott varázslók és boszorkák, akiket azért üldöztek, mert veszélyesek voltak a társadalom számára, elmentek egy helyre, és lemondtam az erejükről. Így persze gyenge halandók lettek, muglik, elvesztették a varázserejüket, kiléptek a varázsvilágból, megszűnt az ottani létük, és a barátaik, ismerőseik, családjaik, elfeledték őket, mintha nem is léteztek volna. Minden velük kapcsolatos emlék megszűnt azokban, akik szerették őket. Új életet kellett kezdeniük, új családot keresni.
Persze legtöbbször, úgy tudom, ennek a vége az lett, hogy pár napra, hónapra, évre rá meghaltak. És a világ többé nem emlékezett rájuk csak a könyvekben. Lehetetlenség, hogy megtegyem, vagy hogy ez történjék velem. És vajon létezik ez a hely?
- Ne haragudj… én nem akartam… engem Sirius megöl! – harapott ijedten az alsó ajkába. Közben láttam, hogy görcsösen szorongatja a seprűjét.
- Nem baj, köszönöm, hogy elmondtad. Nyugi, Siriusnak nem szólok róla – haboztam, majd adtam egy puszit az arcára. Megdermedt. Én reszkettem, hideg volt, ő, pedig úgy állt ott, mintha sóbálvány átkot küldtek volna rá. Aztán fogtam magamat és elrohantam. Nem néztem vissza, csak sejtettem, őt ismerve, hogy még mindig ott áll, és maga elé mered.
Nem sírtam, nem ejtettem könnyeket. Tudtam, hogy eljött az idő, amikor a saját erőmből kell merítkeznem. Eljön az idő, közeleg, amikor meg kell vívnom életem legnagyobb megmérettetését. Csak még nem tudom eldönteni, hogy a jó vagy a rossz oldalon akarok e állni.
Rohanás közben befészkelte magát egy röpke gondolat az elmémbe, és ott ragadt. Saját sereget kell létrehoznom, akikkel erősek leszünk, és harcolni fogunk. Mind olyanokat, mint én, vagy amilyen Josh volt. Dildra is beszállhatna. Olyanokból állna a seregem, akiket Voldemort még nem tudott megtörni, és nem hódoltak be neki, ugyanakkor olyan képességek birtokába vannak, mint én.
Ekkor öntött el egy hideg érzés. Egyedül maradtam. A barátaimat ebbe a harcba nem vonhatom bele, sőt, nekem kell őket megóvni. Éreztem, ahogy ez a hidegség felkúszik a mellkasomba és megfagyasztja a szívemet. Már semmi pozitív érzés nem öntött el. És nem is akartam. Tudtam, hogy keresnem kell valakit, aki erős, és meg tud tanítani engem a legalantasabb mágiától kezdve a legsötétebb dolgokig, amire csak szükségem van a túléléshez. Éreztem, hogy a fontos dolgokat egy röpke pillanat alatt élem át, és veszítem el. Minél messzebb kell attól kerülnöm, aki fontos.
Végig kell járnom ezt a maradék évet, és utána elkezdődik a harcom. Bebizonyosodott hogy veszélyes vagyok a saját környezetemre. Semmi sem történik véletlenül, és az sem történt véletlenként, amikor először találkoztam Tom Denemmel. Elkezdett égni a szám. Ott a helye a bélyegének. Fájt, égetett. Végignyaltam a nyelvemmel, de nem enyhült.
Agyamban kavarogtak a gondolatok, nem vettem észre, hogy az alagútban, ahol rohantam, egy rög került a lábam alá, ezért szépen elvágódtam.
- Aú! – szisszentem fel, és reszketve feltápászkodtam. Felnyúztam az oldalamon, és a combomon a bőrt. Felkönyököltem, és kisöpörtem a hajamat az arcomból. Sötét volt, a pálcámat sem találtam, de aztán megpillantottam tőlem távolabb egy aranyosan csillogó tárgyat. Az alagút itt eléggé keskeny és szűk volt, így lehajtott fejjel, térden kúsztam oda értem, és elámulva láttam, hogy egy smaragdberakású aranygyűrű.
Vajon hogyan kerülhetett ide? Ledörzsöltem róla a koszt, megszemléltem, aztán a zsebembe süllyesztettem. Motozást hallottam meg magam mögött. Valaki a nyomomban volt. Sikerült kitapintani a pálcámat. Megmarkoltam, és feszülten vártam, de aztán rájöttem, hogy semmi baj nincsen csak egy patkány az…
Hamarosan vége lett a sötétségnek, elértem az alagút végét, és végre megéreztem a talpam alatt az omladozó épület deszkapadlózatát.
Futva felsiettem az emeletre, közben a pálcám végére fényt varázsoltam. Zihálásom felzavarta a házat a csöndjéből. De még így is ez volt az egyetlen zaj a sötétben.
Ösztönösen balra indultam az emeleten, ott volt az a szoba, ahova mindig elbújtunk a fiúkkal, ha büntetőmunkára kellett mennünk vagy valami rosszat tettünk, és a fél Roxfort minket keresett.
Résnyire nyitottam az ajtót, és pálcámmal bevilágítottam rajta, hogy tiszta-e a terep. Közben majdnem szívrohamot kaptam, ugyanis éreztem, hogy rátapostam valamire, ami egyik pillanatban felvisított fájdalmasan. Így hát leszálltam a vonító, megtermett patkány farkáról, és hagytam, hogy beljebb tessékelje magát a személyesnek kinevezett lakosztályomba. Ha már egyedül van az ember, és úgyis szereti a patkányokat, akkor hadd lehessen már egy ott velem, mégse érezzem magamat olyan magányosnak. Meg kell szoknom amúgy is, sok patkánnyal kerülhetek még összetűzésbe.
- Kell, hogy emlékezz, minden álmodra, mert csak ez ad majd, múltat számodra…* - dúdoltam önfeledten, és belevetettem magamat a szoba magányos homályába. Az ágyhoz vánszorogtam, és már éppen leültem volna rá, amikor éreztem, hogy valami elkapta a bokám. Ordítva elvágódtam, és rettegve, irtózatomban teljes erőmből a támadó felé rúgtam. Hallottam, ahogy valami undorító hanggal reccsen és loccsan. Eltörhetem valamijét. Ha ember, akkor az orrát. A szoba sötétjében a patkány valahol „felsikoltott”.
- Ki az? – Elvánszorogtam a szoba egyik sarkába, majd kivont pálcával az ágya felé mutattam. Láttam, ahogy kezemben remeg a pálca. Na ne, nem félek. Megint megszégyenülök. Ilyen alantas dolgoktól megijedni. De azért kicsit be voltam szarva. – Hahó!
- Baz’eg… - ütötte meg a fülemet az ismerős mély hang. Közben egy megtermett alak kimászott az ágy alól, és leült az ágyra. Közben az orrát masszírozhatta. Halkan fel-felszisszent.
- Sirius? – tápászkodtam fel a sarokból, és bátortalanul elindultam felé. Válasznak csak egy morgást kaptam, de ennyi is elég volt, hogy megbizonyosodjak felőle, hogy valóban ő az.
Pálcámat zsebre téve odabotorkáltam hozzá a sötétben, és leültem mellé. Vállára tettem a kezemet, a másikkal meg az arcát érintettem meg, és magam felé fordítottam. Elsuttogtam egy igét, és a fájó pontra tettem. Felnyögött. Nagyon fájhatott neki. Éreztem, ahogy kezem alatt felforrósodott a bőre, majd fokozatosan a helyére kerültek a csontok és a porc darabkák. Aztán az alvadó és a csordogáló vért egy szempillantás alatt eltüntettem.
- Sajnálom! – Bújtam oda hozzá aztán, és éreztem, ahogy a fogadalmamnak ellenére, könnyek gyűlnek a szemembe, és csorognak végig az arcomon.
- Legközelebb majd jobban vigyázok – mosolyodott el, és húzott bele az ölébe. Egy darabig hallgattunk aztán ő törte meg a csendet. – Már hetek óta nem öleltelek így…
- Aha. – Okosabbat persze nem tudtam volna mondani. Röstelltem, hogy untattuk a beszélgetéssel, a hóban, meg hogy kerültem. De talán most utoljára vele lehetek, aztán soha többet. Lehet, ez lesz a soha vissza nem térő alkalom. – Sajnálom a délutánit. Marhára untathattalak…
- Hát tudod, én nem vagyok olyan srác, mint a többiek. Az a baj, hogy mással, sokkal jobban el tudsz lenni, mint velem. Nincsen közös témánk. Nem ismerem a te világod, nem tudok hozzá szólni… ne, kérlek ne szólj közbe! – fojtotta belém a szót, mikor ellenkezni akartam. – És én megértem, ha emiatt nem akarsz többet velem lenni, úgy, hogy járnánk vagy satöbbi… azt is megértem, ha találsz nálam jobbat, vagy neeem… - nyújtotta el a utolsó szót.
- Te hülye állat! Hülye, hülye, hülye… - kezdtem el ütni a mellkasát. – Idióta balfasz!
- Na, de…
- Soha nem mondj ilyet. Senki másra nem cserélnélek el. Csak mostanában eléggé zűrösen alakultak a dolgaim… tudod. Vagy talán azért mondod ezeket, mert te nem szeretsz engem, és találtál jobbat nálam, hm?
- Hülye picsa. Tudod, hogy soha… - szorított magához.
- Te strici! – lelöktem az ágyra, és ráültem a mellkasára.
- Ribanc!
- Hímringyó!
- Kurva! – aztán elkezdtük egymást falni. Már hetek óta nem éreztem őt ilyen közel magamhoz, már arra sem emlékeztem, hogy hogyan csókol, vagy hogy milyen érzés, hogy mennyire borzongok bele az érintésébe. És talán most az egyszer éreztem ilyet, most először, mióta jártunk és vele aludtam, hogy minden porcikámmal kívánom őt. Égtem a vágytól, testem már verítékben fürdött, csak hogy hozzám érjem, letépje rólam a ruhát, és…
Aztán ő került felülre, leterített, és nem hagyott menekülőutat. Megtámasztottam az állát a tenyeremmel, és elkezdtük egymást levetkőztetni. Közben csókoltuk egymást, ahol értük, abba nem hagytuk volna a semmi pénzért. Hallottam szaggatott lihegését, a szakadó textil és pamut reccsenését, és éreztem a meleg leheletét a bőrömön. Teljesen feltüzelt.
Mikor már csak a fehérnemű volt rajtam, és rajta csak a nadrág, ellöktem őt magamtól, és az alsó ajkamba harapva, végignéztem a helyzetünkön.
Láttam, ahogy ott zihál fél méterre a testemtől, és szemét a mellkasomra tapasztja.
- Hát eljött ez a pillanat is… el sem hiszem… már olyan rég óta várok erre… hogy igazán szerethesselek… - suttogta nekem lihegve a vágytól. – Ne aggódj, engedd el magadat… - Karjait átfonta rajtam, majd megfordított, így háttal kerültem neki, és a szájával kikapcsolta a melltartómat. Direkt közelebb bújtam hozzá, s mellemet az ő mellkasának nyomtam. Talán azért, hogy mégjobban felcsigázzam, vagy azért, mert szégyelltem magamat. De már ez sem érdekelt.
Kezemmel megkerestem a nadrágján a zipzárt, lehúztam, és a segítségével leszedtük róla a nadrágot. Így már csak alsógatya volt rajta. Kitaláljátok, milyen színű, vagy mondjam meg? Na jó, könyörületes leszek: fekete. Akárcsak az én „fehérneműm”.
A csöndet csak egymás szuszogása, és zihálása törte meg. Belecsókolt a nyakamba, én meg lejjebb toltam a kezemet a kelleténél. Felhördült, és láttam, ahogy könnyek szöknek a szemébe. Gondolom, örömkönnyek.
Aztán elvettem a kezemet onnan, és visszahúztam saját magamhoz. Eltoltam a fejét a melleimtől, és a kezét a bugyimtól, majd kimérten ránéztem.
- Mi az? Meggondoltad magad? Itt már nem tudsz megállítani… kegyetlenség lenne abbahagyni… - lihegte szinte habzó szájjal.
- Nyugi, csak… csak kérni szeretnék valamit…
- És pedig? - hajolt közelebb hozzám.
- Tedd emlékezetessé ezt a mai, első éjszakát…
- Hidd el, anélkül is az lesz, garantálom.
- Oké, csak ne szállj így el magadtól…
- Rendben, majd te elszállsz tőlem… - kacsintott rám kacéran. – De most…
- Sirius… - nyomtam a fejét a melleimnek –, Fuck me hard!

Nem is emlékeztem, hogyan történhetett. Csak rám vetette magát, miközben odakint tombolt a hóvihar. Nem féltem, mert itt volt velem. Nem fáztam, mert melegített. Nem gondoltam a rosszra, és a magányra, mert itt volt nekem. Nem törődtem semmi mással csak vele. És jó volt.
A gyönyör csillagrobbanásai szétáradtak a testemben, és minél hevesebben csinálta ő, annál jobb volt nekem. Alig bírtuk abbahagyni, de aztán vége lett. Egyszer csak elmúlt a varázs, szemünkre álom telepedett, és elaludtunk. Ő ölelt engem, én pedig egészen összehúztam magamat, minél kisebbre, mint ahogy azt mindig is szoktam. Aztán elaludtunk mind a ketten.

Reggel arra ébredtem, hogy valami iszonyatosan morog. Ismerős volt a hang igen. Horkolásra emlékeztetett. Csak nem lehetett Sirius az. Kismilliószor aludtam már vele, és ilyet sohasem csinált. Effélét meg sehol nem hallottam nagyon. Ha együtt aludtunk, a többiekre általában küldtünk egy Disaudiót, aztán minden tökéletes lett. Megcsókoltam az arcát, majd a kezemmel végigsimítottam a felkarján. Kellemes borostás volt az arcbőre. Úgy aludt, mint egy kisbaba. Hirtelen előbújt belőlem az anyai ösztön. Csak ez a hülye-idegesítő horkolás ne lenne.
Feljebb emeltem a fejemet, és ásítva körbekémleltem a szobában. Magam elé fogtam a fehér lepedőt, mint a filmekben, és kiültem az ágy szélére. Aztán pillantásom a szoba sarkába esett, és csak arra emlékszem, hogy rohadt hangosan elkezdtem üvölteni. Mire aztán két kar kinyúlt az ágyból, és a derekamnál fogva visszarántott.
- Shhh… - csitított gyengéden Sirius, de én lepisszegtem, és a sarok felé, mutattam. Most már őt is érdekelte a dolog. Kikászálódtunk mind a ketten az ágy szélére, és a zajok irányába, néztünk. Tisztán emlékeztem rá, hogy az éjszaka valahonnan onnan hallottam a patkány visítását. És igen, hogy semmi se lehessen tökéletes, a jól megtermett, kövér patkány helyén, most egy hangosan horkoló Peter feküdt.
- Mit keres ez itt? – fordultam reszketve Siriushoz.
- Jaj, a fenébe… elfeledkeztem a gyűlésről… - dörzsölte meg álmosan a szemét Sirius. – Remus kitalálta, hogy fejlesszük tovább a térképet, és mondtam neki, hogy eljövök ide, gondolom ezt az idiótát küldte utánam. Csak a kis sunyi, nem mert szólni, mert itt voltál, ehelyett végig nézte, ahogy a… ahogy szeretkezünk.
- Biztosan látta? Vagyis… hallotta? – kérdeztem elvörösödve.
- Tutira… - Egy pillanatra elengedte a derekam, és régi poros éjjeliszekrényhez kúszott. Elvette a pálcáját, majd a lepedőt a derekára csavarva, elkezdett térden állva kúszni Pete felé.
- Fééééregfark! – kurjantotta, mikor a srác füléhez ért én meg elkezdtem rázkódni a nevetéstől. A köpcös azonnal felpattant, és ijedten tekingetett rám, majd Siriusra.
- Én, nekem… én csak… - hebegte zavartan -, én csak… csak, csak…
- Mindegy… Exmemoriam! – halvány fény villant, be kellett csukni a szememet, a félhomály miatt.
- Neee! – kiáltottam. – A teljes memóriáját kitörölted!
- Dehogyis! Majd figyeld meg, nem mintha alap állapotban olyan nagyon emlékezne arra, hogy tegnap mit csinált… múltkor még a nevemet se tudta rendesen kiejteni. Folyton Szíjusznak hívott… - belekuncogtam a tenyerembe. – Hé, nem ér röhögni rajtam!
- És most mi lesz vele?
- Hogyhogy mi lesz? Itt hagyjuk, aztán, majd ha magához tér, akkor utánunk jön. De addig is… helyezkedet vissza az ágyra, majd a karomnál fogja magához vont. – Nyomjunk le még egy menetet!
- Nem! Nem vagyok képes úgy szeretkezni veled, hogy ő itt van a szobában, még ha kómában is. És ha felébred? Akkor törölheted újra az emlékeit, károsodhat az agya…
- Oké, meggyőztél. Nem lenne jó, ha Peter agya károsodna, nem igaz? Öltözz föl, és gyere utánam! – Gyorsan magára kapkodta a ruháit, majd én is az enyémeket. – Melltartóval fölösleges vesződnöd…
- Pedig az este olyan szépen kikapcsoltad a fogaddal… - vigyorodtam el. De csak azért is alapon felvettem a melltartómat. – Kész vagyok!
- Gyere! – ragadta meg a csuklómat nagy hévvel.
- Hova megyünk?
- Hát a Szükség Szobájába. Tudod, itt a szükség…
Jaj te!

*Depresszió - régen hallgattam nagyon sokat, mostanában nem. Szóval aki tudja, hogy miből idéztem szánjon meg...