|
13: Legyengülve
2007.12.18. 15:15
Íme kész a 13. fejezet. Jess és Kelly ápolják az elveszettnek hitt családi kötelékeket. Viszont, hogy a testvérpár rájöjjön, hogy még nincs késő kibékülni a gyengélkedőre kell kerülniük.
Remélem tetszik a fejezet, mostanában nem nagyon fogok tudni írni. Azt nem is mondom miért, biztos kitaláltátok, hogy újra el vagyok tiltva a géptől. (Most egy irodalom 1-es miatt.) De azért olyan sokat nem kell várnotok a következő fejezetre, és az eltiltás alatt legalább lesz időm új történeteket kitalálni! :)
Jó olvasást és véleményírást!
U.i.: Most nagyon bőbeszédű vagyok, mi?
13. fejezet
Legyengülve
Másnap későn ébredtem fel, Sirius már nem volt az ágyban. Kibotorkáltam a szobájából, és felmentem a saját emeletemre. Gyorsan megmosakodtam és felöltöztem, majd magamhoz vettem a karácsonyra szánt ajándékokat, és lesétáltam a földszintre.
Sirius a konyhában főzőcskézett, legalábbis erről árulkodott, hogy körülötte a földön szétfolyt sárga trutyiban – melyek egykor tojások lehettek – és szétrepedt héjakban ácsorgott.
- Szia, boldog karácsonyt! – köszönt boldogan, mikor meglátott. – Öhm… gondoltam csinálok omlettet, de nem igazán sikerült… - magyarázkodott a konyhában uralkodó rendetlenségre utalva.
- Neked is boldog karácsonyt! – mondtam, és adtam egy csókot a szájára. – Várj, majd segítek! Akár hiszed, akár nem, de omlettet tudok csinálni!
Együtt hozzáláttunk a reggeli elkészítéséhez, majd mire megterítettünk, a többiek is felébredtek. Miután teletömtük a hasunkat, elkezdtük szétosztani az ajándékokat.
- Jaj, nagyon köszönöm! – örvendezett Remus, mikor kibontotta a tőlünk kapott csomagot, amely számos könyvet tartalmazott, köztük a Legősibb mágia, Az átkozott kór és a Hold titkai egy-egy példányát.
Idén Siriusnak is könyvet vettem, de kevésbé tudományosat. A kanapén fekve boldogan lapozgatta a Hogyan bosszantsuk fel utálatos családtagjainkat és rokonainkat vastag, bőrkötetes példányát. Úgy gondoltam, pont erre van szüksége.
Én is rengeteg ajándékot kaptam, köztük egy doboz fogamzásgátló tablettát. Ez volt Lily és James egyik meglepetése. De kíváncsi vagyok, mit szólnak majd ahhoz, amit tőlünk kaptak! Viszont Sirius ajándéka volt a legjobb. Még a többiek előtt átadta nekem.
- Gyere, mutatok neked valamit! – súgta a fülembe, majd megfogta a kezemet, és felvezetett az emeletre.
- Hú de titokzatos vagy – mondtam, mikor befogta a szemem és beterelt a szobájába. Leültetett az ágyra, de közben nem vette el a kezét a szemem elől.
- És most átadom az én karácsonyi ajándékomat! – búgta a fülembe. – Miranda, gyere ide!
- Ki az a Miranda? – kérdeztem forgolódva.
- Csss, nyugi, mindjárt megtudod! – válaszolta, és elvette a kezét.
Előttem az ágyon egy aprócska, füstszínű szőrgombóc mászott dorombolva az ölembe. Ugyanúgy nézett ki, mint a régi cicám a Black-házban.
- Ó, de aranyos! – kaptam fel a cicust, aki erre még hangosabban kezdett dorombolni.
- Na, örülsz neki? – kérdezte vigyorogva Sirius.
- Jaj, el sem tudod képzelni mennyire – mondtam kissé elérzékenyülve. – Tudod, mióta szerettem volna még egy macskát? Csak soha nem mertem elhozni egyet sem a Mágikus Menazsériából, nehogy úgy végezze, mint az előző. De hogy tudtad ennyi ideig rejtegetni?
- Kiábrándító bűbáj – vonta meg a vállát Sirius. – Na gyere, menjünk, a többiek is biztos felébredtek már!
Szilveszterre Lily és James is újra beugrott. Megköszönték a karácsonyra küldött terhességi teszteket és óvszereket. A többiekkel a hasunkat fogtuk a nevetéstől, mikor elmondták, hogy a csomagot Mr és Mrs Evans előtt nyitották ki. James utána órákig magyarázkodhatott, hogy még egy ujjal sem nyúlt a lányukhoz. Ami persze jó nagy hazugság volt a részéről, de a szülők elhitték.
Lily is odáig volt, mikor meglátta Mirandát. James már nem annyira, mert mikor megérkeztek, a cica szétszaggatta a jobb lábán a nadrágot. Biztos betörőnek nézte. Házőrzőnek képzeli magát a kis drága!
Tessie néni pedig további főzésleckékkel látott el minket, és a tudományunk lassan, de haladásnak indult. A néni azt is megígérte, hogy néha átnéz a házba, és kitakarít, amíg haza nem jövünk, és megpróbálja megnevelni a padlásszörnyet.
A szünet utolsó napján fájó szívvel zártuk be magunk mögött az ajtót. Egy héttel ezelőtti csomagjainkkal, plusz Mirandával és a szállítókosarával együtt elindultunk vissza a Roxfortba.
Amint leszálltunk a Roxfort Expresszről, máris ott termett mellettünk McGalagony vészjósló arccal. Ez rekord, még be se értünk a birtokra, és máris bajban vagyunk. Vagyis igazából csak Mariann, Remus és Peter. A professzor arról szeretett volna tudni, hogy hol voltak a barátaink az elmúlt egy héten.
Mind a hárman rögtön elkezdtek magyarázkodni, hogy bizonyára félreértették egymást, és hogy ők azt hitték, hogy a professzor elengedte őket, és a többi, és a többi.
Végül a tanárnő nem vont le pontot a Griffendéltől, csak büntetőmunkára küldte őket. És Siriust meg engem is, mivel nálunk töltötték a szünetet. Hát ez egyáltalán nem igazságos! Heti egy alkalommal kell a Roxfortos diákok iratait rendezni. Varázslat nélkül. Ami fejenként kb. 100-150 dosszié. És a griffendélesek, az ötödikesek és a végzősek aktáival még több a munka!
Mikor megkérdeztük, hogy mennyi ideig kell ezt csinálnunk, azt mondta, hogy addig, amíg kész nem lesz az összes.
*
Január vége felé, egy hideg, csípős szerda estén, mikor elmaradt a gyógynövénytan és a legendás lények gondozása óra is – ez utóbbi azért, mert a professzor kezét megharapta egy elszabadult mantikór (senki nem tudja, hogy kerülhetett a birtokra, de én úgy hiszem, hogy Hagrid, a vadőr a ludas) –, ismét McGalagony irodájában rostokoltunk.
Újra le kellett másolni a diákok dossziéinak a tartalmát. Születési adatok, lakhely, szülők vagy nevelőszülők, családi állapot. Ezután az iskolai adatok következtek: felvett tantárgyak, átlagok, eredmények, házi dolgozatok száma, büntetődolgozatok száma, kihágások száma, büntetések száma és mindezt részletesen leírni. Mit csinált, mikor csinált, ki kapta el, mi volt a kiszabott büntetés, mikor hajtotta végre, mennyi kárt okozott az iskolának stb. Ezenkívül a tanári pozitív és negatív megjegyzéseket is le kellett másolni, a gyengélkedőn töltött időszakokat is külön, betegség megnevezésére, felírt gyógyszerekre, benn töltött időre, plusz egyéb megjegyzésekre.
Mikor mondtam McGalagonynak, hogy ezeket az aktákat elméletben nekünk nem szabadna látni, mert mi van azzal, hogy nem adják ki a személyes adatokat illetékteleneknek, azt felelte rá, hogy ha szeretnénk, a dolgunk végeztével szívesen kitörli az emlékezetünket.
Erre azt mondtam, hogy az iskola tanulóin tilos emléktörlő bűbájt alkalmazni, amire csak legyintett és szólt, hogy folytassam a munkámat.
Fogalmam sincs, hányadik dosszié másolásánál tartottam, de most Sirius aktája következett. Igen, még csak a B betűnél tartok, ugyanis enyém a hatalmas kupac első ötöde. Végiglapoztam a poros dossziét, és fáradtan felnyögtem.
- Valami baj van, Miss Brave? – érdeklődött McGalagony.
- Csak elérkeztem a Blackek dossziéjához – sóhajtottam, és felmutattam a vastag papírköteget.
- Bocsi! – suttogta Sirius, mikor meglátta a iratokat, majd felvidulva hozzátette. – De az enyém még mindig vékonyabb, mint Regulusé vagy Belláé!
Ez viszont igaz volt, mivel az övékén már túl voltam.
- Kösz, ettől sokkal jobban érzem magam! – húztam el a szám, és hozzáláttam a másoláshoz. A legszörnyűbb, hogy már megnéztem, és Kelly meg az én aktám is ebben a halomban van.
A munka közben McGalagony gyömbéres gyíkokkal tömött bennünket. Mindannyiunk asztalán ott volt egy kis fémdoboz tele keksszel, és a tanárnő elvárta, hogy meg is együk mindet. Ez már emberkínzás! Két hét után már a gyömbéres gyík említésétől is rosszul voltam, de a professzor addig nem engedett el minket, míg el nem fogyott.
Szerintem Dumbledore karácsonyra vett neki egy zsákkal, és most a büntetésre küldöttekkel eteti, hogy minél előbb elfogyjon!
Már a harmadik oldal közepén tartottam, mikor éreztem, hogy valami nem stimmel. Hirtelen nagyon melegem lett és úgy éreztem, a gyíkok megtalálják az utat felfelé.
- Jól van, Miss Brave? – kérdezte McGalagony, és odalépett hozzám. – Nagyon elsápadt! Hozzak valamit?
- Csak egy kis vizet kérnék! – mondtam erőtlenül.
A tanárnő odavarázsolt egy serleg vizet és én lassan megittam. Kicsit jobban is lettem tőle.
- Még mindig nagyon sápadt, evett ma már egyáltalán? Kapjon be egy kis kekszet! – tolta elém a dobozt.
Amint ránéztem az undorító, mászkáló és cukortól csillogó édességre, rám tört a rosszullét. Már nem volt időm felkelni sem, egyenesen belehánytam a dobozba, visszaküldve a gyíkokhoz a még meg nem emésztett társaikat.
- Jessica! – kiáltott fel McGalagony. – Jessica, rosszul érzi magát?
- Azt hiszem, igen! – feleltem, majd újra öklendezni kezdtem.
A tanárnő segítőkészen simogatta a hátamat, és tartotta a hajamat, hogy legalább az ne legyen tiszta hányadék.
- Jól van, indulunk a gyengélkedőre! – utasított McGalagony, és elkezdett az ajtó felé támogatni. – Miss Wood, kérem, tegyen rendet, mire visszaérek!
Mikor Madam Pomfrey kinyitotta a gyengélkedő ajtaját, a benn terjengő gyógyszerszagtól újra rosszul lettem, így szépen lehánytam a gyengélkedő küszöbét és majdnem Madam Pomfrey cipőjét is.
- Mi van itt, szimpátia rosszullét? – kérdezte, miközben McGalagonnyal együtt elkísértek az egyik ágyhoz.
Értetlenül néztem rá, mire ő a terem másik végében álló ágyra mutatott. Ott a nővérem aludt, kissé zilált állapotban. Haja kócos volt, arca sápadt, a sok smink nélkül eléggé megijedtem a látványától.
- Mi baja van? – kérdeztem suttogva. Azon morfondíroztam, hogy vajon én is ilyen rémisztően nézek-e ki.
- Tegnap hozták be, az ötödik órában elájult. Azóta már ő is hányt párszor.
McGalagony elmesélte neki, mi történt, majd miután Madam Pomfrey megvizsgált és kijelentette, hogy éjszakára benn kell maradnom, távozott. Ezután kaptam egy csinos, lila vödröt, hogy abba hányjak, ha kell, majd megmérte a lázamat is. Megállapította, hogy van egy kis hőemelkedésem, de semmi komoly. Letett az éjjeli szekrényre egy kancsó vizet és mondta, hogy próbáljak meg aludni.
Még egy ideig fent akartam maradni, hátha Siriusék benéznek, de úgy látszik, McGalagony nem engedte el őket. A többiek sem jártak itt, de ők még nem is tudhattak a rosszullétemről. Néhány óra múlva aztán csak elaludtam, mert így is kimerített a rengeteg írás.
Azonban nem sokat aludtam, mivel tíz óra körül hangokra lettem figyelmes. Kinyitottam a szemem és a gyengélkedő másik végében lévő fürdőszoba felé pillantottam. Az ajtó mögül fény szűrődött ki. A nővérszoba felé néztem, de Madam Pomfrey már elaludt.
Felkeltem az ágyból, és kíváncsian elindultam a fény irányába. Óvatosan bekémleltem az ajtó résén, és a fürdőben a vécé fölött öklendező Kellyvel szembesültem. Gyorsan odasiettem hozzá és letérdeltem mellé. Összefogtam a haját, és egy kevés letépett vécépapírral megtöröltem a verejtékező homlokát.
- Minden rendben? – kérdeztem, mikor egy időre abbahagyta az öklendezést.
- Persze – mondta, és megtörölte az arcát. – Miért, nem úgy tűnik?
- Jól van, bocs, hogy megkérdeztem! – keltem fel a földről, és elindultam kifelé. Már épp becsuktam volna az ajtót, mikor hallottam, hogy Kelly újra hányni kezdett. Sóhajtottam egyet és visszafordultam.
- Jól van, semmi baj! – veregettem meg a hátát. – Mitől lehetsz ilyen rosszul?
- Fogalmam sincs – nyögte, és szédelegve feltápászkodott a földről. Elbotorkált a mosdókagylóhoz, és megmosta az arcát.
- Jobban vagy? – kérdeztem, és odamentem mögé. Felnézett, és a tükörképemet nézve felelt.
- Igen, már jobban, kösz! – mosolyodott el halványan.
A tükörben néztük egymás arcát. Az enyém kissé aggódó, Kellyé beteges volt. Hullasápadtan, kimerülten, töprengve meredt előre.
- Min gondolkozol? – kérdeztem, mikor két perc múlva is csak merengve nézett rám.
- Mintha felszedtél volna néhány kilót! – mondta végül. – Az arcod kerekebbnek tűnik, és már nem vagy annyira vézna!
- Kösz, rendes vagy! – húztam el a számat. Mindig csak kritizálni tud, még ha ennyire kivan, akkor is!
- Jaj, nem! Most nem sértésnek szántam – mondta gyorsan, kissé meglepődve. – Tényleg jót tett neked az a kis plusz.
- Hát, akkor köszi – mondtam lassan. – Te viszont irtó szarul festesz, szóval jobb, ha visszamegyünk! Gyere! – Megfogtam a karját, és visszatereltem. Miután lefeküdt, én is leültem a szomszédos ágyra.
- Biztos, hogy jól vagy? – kérdeztem, és felhúztam a lábam.
- Persze, és te miért vagy itt?
- Büntetőmunkán összehánytam McGalagony gyömbéres gyíkjait!
- Fúj, titeket is azzal töm? – kérdezte undorodva. – Múltkor Bella és én is nála voltunk, nekünk is azt adta! Én már azon gondolkoztam, hogy ezt direkt azért veszi, hogy még rosszabb legyen a büntetés!
- Hát azért ezt nem tudom kinézni belőle – gondolkoztam. - Én inkább Dumbledore-ra tippelek!
- Hát igen, kitelik az öregtől! – bólogatott gondolkozva.
Még sokáig beszélgettünk, és ezalatt egyszer sem vitatkoztunk össze. Jó, azért volt néhány megjegyzése, de nem olyan durva, mint máskor. Furcsálltam is, de talán a betegségtől már nem volt ereje veszekedni. Igazából úgy beszélgettünk, mint ahogy a jó testvérek szoktak. Kelly elmesélte, hogy Mrs Black felvette a családfára Sirius helyére, és hogy egészen lenyugodott azóta, mióta csak négyen vannak a Black-házban. Már nem ordibál folyton. Meg azt is elmondta, hogy most kezd alakulni valami közte és Steven Parker, az egyik végzős mardekáros között, és ez most komolynak ígérkezik. Próbáltam örülni neki, de mivel hallottam Parkerről egy-két dolgot, nem nagyon sikerült.
Ezután engem kérdezgetett: hogyan állunk Siriusszal, milyen a házunk, és hogy most akkor kibékültem-e Potterrel meg a Tekergőkkel? Elmeséltem neki az egész téli szünetet és ő türelmesen végighallgatta.
Igazából most sokkal közelebb éreztem magamhoz a nővéremet, mint eddig bármikor. Kivéve talán az anyuék halála utáni első hetet; akkor mindketten a másikra támaszkodtunk. Tudtam, hogy ő is érzi ezt az újonnan felerősödő testvéri köteléket attól, hogy nem mondja, de látszott rajta, és ez boldogsággal töltött el.
Úgy éjfél után aludhattunk el, én ott, ahol voltam, Kelly ágya mellett. A végén már csak félálomban motyogtunk egymásnak, aztán egyszerűen bealudtunk a mondat felénél. Igazából ez a beszélgetés olyasmi volt, mint egy pizsamaparti. Már ha nem számoljuk, hogy a gyengélkedőn vagyunk. Olyan volt, mint mikor a kislányok sokáig fennmaradnak, fiúkról beszélgetnek, Barbie-znak és ilyesmi. Igazából az ilyen dolgok kimaradtak az életünkből, ezért ez a beszélgetés nagyon jól esett.
*
Másnap, mikor felébredtem Kelly még nagyban aludt. Madam Pomfrey csöndesen a gyógyszeres szekrényben rendezkedett. Odabotorkáltam hozzá, és mielőtt visszazavarhatott volna az ágyamba, beszámoltam az este történtekről.
- Mi baja van Kellynek? – kérdeztem suttogva.
- Még nem tudom biztosra, csupán csak találgathatok. El kell végezni még néhány tesztet, és addig nem mondhatok semmit!
- Értem, akkor nekem mi bajom?
- Hát biztosan ezt sem tudom, de azt hiszem, ez csak az erős testvéri köteléktől van – mondta a javasasszony. – Valahogy biztosan megérezted, hogy a nővéred rosszul van. Ez amolyan szimpátiabetegség. Testvéreknél vagy barátoknál, ha tényleg nagyon közel állnak egymáshoz, előfordul, főleg, ha mágikus képességűek.
- De mi egyáltalán nem állunk közel egymáshoz! – mondtam Madam Pomfreynek. – Tíz éves korunk óta alig szóltunk egymáshoz.
- Nos akkor bizonyára azért volt, mert ikrek vagytok – válaszolta rövid gondolkodás után. – Egypetéjűek, nem igaz?
- De igen – bólintottam.
- Látod, akkor bizonyára ezért! – mondta és visszafordult a gyógyszerekhez. – Most pedig feküdj vissza! A biztonság kedvéért mára még benntartalak. Legalább ápoljátok a nővéreddel a családi kapcsolatot!
Nem sokkal később Sirius és James is bejött. A többiek még mágiatörténeten voltak.
- Na mi újság? – kérdezte James, és lehuppant az ágyam szélére. Ülő helyzetbe tornáztam magam, így nem sikerült a lábamra ülnie.
- Semmi különös, elvagyok itt! – mondtam, és adtam egy csókot Siriusnak.
- Hogy vagy? – kérdezte, miután ő is helyet foglalt mellettem. – Mi a bajod?
- Jól vagyok, és semmi bajom – válaszoltam. – Madam Pomfrey szerint csak megérezhettem, hogy Kelly beteg.
- És Kellykének mi baja van? – kérdezte James a szomszéd ágy felé bökve.
- Hát egyelőre azt sem tudjuk. Madam Pomfrey még valamilyen vizsgálatokat akar elvégezni. De várjatok, még azt nem is mondtam, hogy mi volt tegnap! – fogtam halkabbra a szavam, és elmeséltem az estét.
- Hűű – álmélkodott Sirius. – Még sose hallottalak titeket normálisan beszélgetni! El sem tudom képzelni, hogyan csináltátok!
- Kösz, Sirius! – húztam el a számat.
- Jól van, na! Nem azért mondom! De tényleg ez egy kicsit…
- …abszurd – fejezte be James.
- Na, most azonnal hagyjátok abba! – szóltam rájuk fenyegető hangon.
- Mikor szabadulsz? – váltott gyorsan témát Sirius.
- Valószínűleg holnap – ásítottam.
- Az jó! Mi akkor megyünk is – állt fel James. – Csak beugrottunk megnézni, mi van veled, de a lányok délután még biztos behozzák a leckéket.
- Oké, sziasztok – búcsúztam el, majd miután kimentek, visszahanyatlottam a párnára.
Gyorsan befaltam a diétás reggelit, amit Madam Pomfrey adott, mert már elég éhes voltam, mivel este nem kaptam semmit, nehogy kijöjjön belőlem. Most is csak két szelet üres pirítós volt a menü, pedig olyan jó lett volna valami rendeset enni, például mustáros virslit vagy tükörtojást, de ezzel kellett beérnem.
A szegényes reggeli után kissé szédelegni kezdtem, ezt meg is említettem a javasasszonynak, aki belém nyomott valami bájitalt, és azt mondta, hogy ettől jobb lesz, és próbáljak meg aludni.
Egy idő után valóban elálmosodtam, aztán aludtam is egy keveset. Csak egy-két órát, de az alatt álmodtam is. Valami olyasmi volt, hogy Kellyvel újra kicsik voltunk Elmentünk sétálni, aztán ránk támadt egy kígyó, de mi nem féltünk tőle, hanem könyörögtünk Mrs Blacknek, hogy hadd tartsuk meg háziállatnak. Ő erre azt mondta, hogy szó se lehet róla, és ő ezt a kígyót csak döglötten akarja látni, mert kell dísznek a karácsonyfára! Utána pedig Siporral elmentünk korcsolyázni, és állandóan azt mondogatta, hogy ő régen profi jégkorcsolyázó volt, és majd megtanít engem is a mozdulatokra. Aztán mikor rámentünk a jégre, az beszakadt alattunk, és elkezdtünk süllyedni. Ekkor Sipor felkiáltott, hogy előző életében ámbráscet volt, és elkezdett úszni a part felé, én meg megfulladtam.
Ezután felébredtem. Soha életemben nem álmodtam még ekkora hülyeséget. Miután megbizonyosodtam róla, hogy az egész csak a képzeletem szüleménye volt, észrevettem, hogy Kelly már ébren van. Elég kimerültnek tűnt. Az ágya szélén ott ült egy szőke, felzselézett hajú, kissé ideges fiú, Steven Parker.
- Szia – köszönt Kelly, mikor észrevette, hogy felébredtem.
- Sziasztok – köszöntem mosolyogva.
A fiú is mormogott valami köszönésfélét, majd visszafordult és halkan, gyorsan hadarva magyarázni kezdett valamit Kellynek. Azt nem értettem, mit mondott, de a nővérem válaszát hallottam:
- De mi van, ha mégis azért? – kérdezte aggódva.
Parker erre ingerülten visszamorgott neki valamit. Nem akartam, hogy úgy tűnjön, mintha hallgatóznék, ezért inkább felkeltem és elindultam a fürdőszoba irányába. Tényleg nem akartam hallgatózni, de azért néhány mondatfoszlány megütötte a fülemet:
- De hát minden tünet stimmel! – mondta Kelly.
- De attól még nem kell rögtön arra gondolni!
- Akkor mondd meg, mire gondoljak? – kérdezte dühösen.
- Ezer más dolog miatt is lehet!
- Jó, akkor mondj egyet!
- Hát… mit tudom én! Különben is, miért velem veszekszel? A te hibád! – mondta ingerülten, és felpattant az ágyról. – Te bajod, ha valami nem stimmel, rám ne is számíts! – ezzel hangosan becsapta a gyengélkedő ajtaját.
Dermedten álltam a fürdőszoba padlóján. Te jó ég, ugye nem az, amire gondolok? A gyengélkedőből hangos szipogás hallatszott. Egy ideig még nem mentem vissza, hadd szedje egy kicsit össze magát, de mikor beléptem, Kelly maga elé meredve, a takarót gyűrögetve, vörös szemekkel ült az ágyán.
- Mi a baj? – kérdeztem, és megsimogattam a hátát. – Mi történt?
Ő csak némán rázta a fejét.
- Na, Kel, nincs semmi gond! – vigasztaltam átölelve. – Amiről az előbb beszéltetek Parkerrel…
- Jessica!
- Ne most, Madam Pomfrey! – szóltam rá a javasasszonyra.
- Jessica, megkérnélek, hogy néhány percre menj ki az ajtó elé!
- Minek? – kérdeztem értetlenkedve.
- Csak szeretném, ha kimennél! – erősködött tovább.
- Ebben a pizsamában? – néztem végig magamon. – Na azt már nem!
- Akkor menj és öltözz át!
- Persze, hogy az egész Roxfort lásson ebben az öltözetben!
- Jessica, kifelé! Meg kell vizsgálnom a nővéredet, és szeretnék beszélni vele! Négyszemközt.
- Jól van na! – álltam fel az ágyról. – Akkor miért nem ezzel kezdte? Rendben, kimegyek, de csak itt leszek az ajtóban, nehogy valaki meglásson!
Kisétáltam, és becsuktam magam mögött az ajtót, aztán leültem a fal mellé. Szerencsére senki nem járt arra.
Vagy húsz percig kellett kint állnom, amíg Madam Pomfrey nem kiáltott, hogy visszamehetek. Mire beléptem, a javasasszony eltűnt a nővérszobában, Kelly viszont az ágyán zokogott.
- Mit mondott? – kérdeztem, és gyorsan odasiettem hozzá. – Kel, mit mondott?
Sápadtan rám nézett a könnyes szemeivel, a válla rázkódott a zokogástól.
- Na? – sürgettem.
Idegesen előre-hátra billegett, majd lassan rám nézett. Kinyitotta a száját és akadozva beszélni kezdett.
- Az… azt hogy… azt hogy… azt mondta, hogy terhes vagyok!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
