XXVII. Fejezet: Azok a boldog, szép napok…

Jamesszel töltöttem az aznap esti büntetőmunkámat, elmaradásom volt, már karácsony óta, s Lily behajtotta rajtam kíméletesen. Sirius alapból nem ment el rá, inkább Kirkkel és Troyjal töltötte az estét. Leugrottak Roxmortsba az esti partira piát hozni, amin mi természetes okoknál fogva nem vettünk részt, mivel éppen a büntetőmunkák közepén voltunk. Troy egy negyedikes griffendéles srác volt, régebben benne volt a csapatban, de James kitette, mert túlságosan hiperaktív volt, elnyomott minket.
Miközben összeszorított fogakkal a fiúvécé padlóját sikáltam, eszembe jutott az a tavaly év végi eset, mikor is…

Ragyogó napsütés volt, én futottam nevetve végig a domboldalon, hogy előbb érjek a stadionba, mint a nyomomban lihegő, James, Sirius és Frank párosítás. Aztán mikor a domb lábához értem, tagjaim merevek lettek, döbbenten néztem volna hátra, de nem sikerült. Valaki megdermesztett egy átokkal. Éreztem, hogy eldőlök, de végül nem értem földet, hanem Sirius karjaiban landoltam. Végül feloldotta az átkot, és nevetve mentegetőzni kezdett, közben ölbe kapott és úgy rohant velem, én meg osztottam a pofonokat.
Az öltözőbe érve letett, de nem jött be a terve, miszerint azt akarta, hogy velük öltözzek. Ana, Tracy és én készültünk az ilyen alkalmakra, iskolai talárunk alá már a kastélyban felvettük a kviddicstalárt. Mikor neki láttam, hogy levegyem a ruhámat, az öltözőben tartózkodó fiú csapat, azonnal felénk fordult, valami jót remélve, de végül csalódniuk kellett.
- Te ünneprontó! – lökött vállba Sirius, mikor mindenki átöltözve vörösbe, seprűjével a kezében, kilépett a pályára. A magasba emelkedve, olyan jól éreztem magamat, éreztem, ahogy a szél összeborzolja a hajamat. Röpültem egy-két kört, majd elfoglaltam becses helyemet a karikáknál. Jack, Trevis, és a többi srác odasereglett, és próbált gólokat dobni, de gyors voltam és kivédtem őket. A vége felé elkezdtek fárasztani, megizzadtam és az utolsókat nem tudtam olyan ügyesen védeni. Ügyetlenkedtem, könnyek szöktem a szemembe, dühös voltam magamra és rájuk is, miközben hallgattam, hogy rajtam röhögnek. Be akartam nekik mutatni, de tudtam, hogyha elengedem a seprűt, lezúgok, az pedig még nagyobb égés lett volna.
- Nyugi, Tapmancs és a haverjai hülyék, ne foglalkozz velük… - ütögetett vállon James, közben bíztatóan rám mosolygott. – Gyerünk, szedd össze magad, ne hagyd, hogy kicsináljanak… Hé fiúk, nincs lazsálás, nyomás dolgozni!
A csapattagok engedelmeskedtek neki, majd a kezembe nyomtak egy ütőt, hogy gyakoroljam egy kicsit a terelő posztot. Itt voltam a legbénább. Már szinte magamon röhögtem, amikor a lelátóra néztem és elment a kedvem ettől az egész dologtól. A griffendéles szurkoló sátor tele volt a mi évfolyamunkból, illetve az alattunk járó lányok seregével. Mind azért jöttek, hogy, minket hármunkat, lányokat kifigurázzanak, illetve, hogy csodálhassák a fiúkat. Fejcsóválva suhintottam az ütőmmel és messzire küldtem egy gurkót, mely majdnem tarkón találta Siriust. A leány sereg feljajdult, és különböző szidalmakat vágott a fejemhez, de ez mégjobban feltüzelt, és égtem a vágytól, hogy bebizonyítsam, hogy milyen kemény fából faragtak.
Aztán Sirius átment hajtónak, és kölcsönadta az ütőjét Anának. Bukfenceket és szaltókat vetve a levegőben, kerültem ki a két fekete labdát, de egy óvatlan pillanatban Ana sikoltása hasított a levegőbe.
- Lora, vigyázz! – Éles fájdalmat éreztem a combomban, majd elkezdtem lefele szédülni a seprűről. Könnyem potyogott, majd éreztem, hogy zuhanok. Az örökkévalóságig tartott, végül földet értem. Lehetett jó tíz méter, csoda hogy éltem. Annyira fájtam, hogy nem bírtam megmozdulni. A levegő vétel is fájt, mintha lyukak lettek volna a tüdőmön, és véreztek volna.
Hallottam, ahogy a csapattársaim egy emberként landoltak mellettem, majd hallani véltem Ana szaggatott zokogását.
- Jaj… - nyögtem fel és feltámaszkodtam a könyökömre. Mosolyt erőltettem az arcomra, de döbbenten láttam, hogy a csapattársaim minél közelebb jönnek, annál jobban meg vannak rémülve. A lelátókról is lecsődültek a rajongók, és ahogy közelebb értek, ők is kétségbeesetten sikoltozni kezdtek. Nem tudtam, hogy miért rémültek meg annyira, de aztán lenéztem a lábaimra, és hányinger fogott el. A sípcsontom, valahogy furcsa ívben kiállt a lábamból. Azt hittem menten elájulok, de aztán megpróbáltam felülni, de csak annyit értem el vele, hogy a seb tovább szakadt, mélyebb lett, és még jobban égett.
- Ne mozogj… - hallottam aztán meg egy mély hangot, és éreztem, hogy valaki felnyalábol. Sirius volt az, arca falfehér volt, ahogy a jobb lábamra tévedt a tekintete.
- Sikerül felépülnie? – futott mellettünk egy szőke lány.
- Biztosan, de… - harapta el Sirius a mondat végét, aztán már csak annyira emlékszem, hogy elkezdtem nevetni. Nem lehettem magamnál, a lábamból csorgott a vér, szédültem, és csak hülyén heherésztem. Azon járt az agyam, hogy ez a lány jól kihasználja ezt az alkalmat, hogy nem vagyok magamnál és Sirius egyedül visz fel a gyengélkedőre, így könnyebben a közelébe férkőzhet. Milyen kis taktikás…

- Te mikor végzel? – hallottam egyszer csak meg James hangját, mely visszarántott a mostani valóságba. A voldemortos, siriusos valóságba.
- Lily szerinted betartja azt, hogy bejön és leellenőriz mindent centiméterről centiméterre? – tápászkodtam fel, a rongyokkal a kezemben.
- Persze, a kis stréberek ilyenek… - nyögött fel James. – Persze, Tapmancs nem jött büntetőmunkára, azt elnézi… talán…
- Ha arra gondolsz, hogy szerelmes belé, kizárt dolog. Lily egyszerűen csak nem akar az én közelemben lenni, ezért neki olyan mindegy hogy ki jön, ki nem. Engem is szívat, meg téged is. Köszöntelek a valóságban, James…
- Szevasz, Lora… de amúgy, ne haragudj meg, ha ilyet kérdezek, de te meg Sirius, szóval… Peter hadovált valamit arról, hogy hallotta, amikor… szóval hallott hangokat…
Lehetetlen, hogy az Exmemoriam után is emlékezzen dolgokra. Végül lesütöttem a szememet, és félvállról elkezdtem neki magyarázni, mi is történt.
- Ha arra gondolsz, hogy megtörtént, akkor nem tudom biztosan… arra emlékszem, hogy levetkőztetett, ott voltunk a Szellemszálláson, aztán hogy utána mi volt, így visszagondolva, olyan, mintha álmodtam volna, de megtörtént, lefeküdtem vele… - Nem bírtam ránézni. Szégyelltem magamat, de emiatt fölösleges volt. Ez egy tök normális dolog.
- És, legalább jó volt vele? – kérdezte végül színtelen hangon James.
- Fájt… - böktem ki végül, és igazam is volt. Sirius mióta engem szeretett, tudtommal, más lánnyal nem volt úgy együtt. Ez hosszú idő. Ha azt veszem, a vége felé kezdett egy kicsit kíméletlen lenni. – Kicsit durva volt…
- Én csak azért kérdeztem, mert Sirius, ma délután, mikor láttam, olyan magabiztosnak és egoistának tűnt, amilyennek már régóta nem láttam. Most már tudom, hogy miért…
- Magabiztosnak? Egoistának? – pillantottam fel a padlóról.
- Igen. Ahogy beszólogatott másoknak… csak akkor volt ilyen, mikor elérte, amit akart.
Ezzel James szöget ütött a fejembe.
- Értem…
- Mit értesz az alatt, hogy durva volt? – kérdezte egy kis idő után.
- Inkább azt mondanám, ki volt éhezve… így belegondolva jobban áll neki a mocskos szex. De hát… egyszer meg kellett történnie. Talán a következő jobb lesz… - Mikor délután elbúcsúztunk, ő csak egy rövid csókot adott, aztán ment is Roxmortsba a haverjaival. De, mondjuk ez még nem jelent semmit sem. Most mit kellett volna csinálnia, ugrálnia, hogy dugtunk, vagy mi? Hülyeség…- James… - nyögtem ki végül, és odakúsztam a térdelő fiú mellé. – Félek, hogy csak arra kellettem neki…
- Dehogyis! Ez butaság. Egészen más lett Sirius… - Odahúzott magához és megölelt. – Hidd el nekem, szeret…
- Ez biztos?
- Szerintem igen. – Megnyugtatóbb szavakra vágytam, de aztán csak ültünk ott, miközben James megölelt. Átázott a talárom hátulja a nedves rongytól, amit neki nyomott.
- Tartozok neked egy vallomással… - Úgy gondoltam, itt az idő, hogy őszinte legyek vele, és elmondjam neki az igazat. – Mi Siriusszal, tegnap nem feküdtünk le… Csak akartunk. Az éjszaka során történt valami. Elmesélem, oké? – James eltolt magától és hitetlen vigyorral az arcán, értetlenül pislogott.
- Oké…

Vad csókolózásba kezdtünk odafönt az emeleten, közben kint ordított a szél, csapkodta a régi ablaktáblákat, szakadt a hó. Nem volt kedvünk visszamenni így a kastélyba, még ha csak az alagutat is használnánk. Ledöntött az ágyra, elkezdett vetkőztetni, de mikor a bugyimhoz nyúlt volna, eltoltam a kezét.
- Ne… Ne gondolj rosszra, nem azért, mert nem akarom, hanem mert szükségem van még rá… a szüzességemre…- vörös fejjel, amit a sötétségben nem láthatott szerencsére, eltoltam a kezét, és magam alá húztam a lábaimat. Visszavettem a melltartómat, és megpróbáltam a homályban a szemébe nézni. – Vissza kell mennem a kripta alá… értsd meg, szükségem van, rá, különben az ajtók nem nyílnak ki. Találtam egy gyűrűt. Ugyanolyan, amilyen Voldemort ujján is volt… Vissza kell mennem…
- Nem engedlek! – Sorba visszaadogatta a ruháimat, majd ő is felöltözött. – Egyszerűen képtelen vagyok téged kiismerni…
- Vannak ajtók, amiket csak így tudok kinyitni… kell hozzá az, hogy szűz legyek. Vissza kell mennem, érzem, találnék ott valamit, ami segíthetne abban, hogy legyőzhessem…
- Bolond vagy. A megszállottja lettél, szó szerint… nem ismerek rád. – Fájtak a szavai, de vállat vontam.
- Életben akarok maradni és megvédeni titeket… ehhez kell ez. Ne haragudj… - Aztán megütötte a fülemet valami kaparászó hang. Mintha lenne itt valaki. – Sirius… - rántottam őt magamra -, Fuck me hard!
- Mi?
- Ne gondolkozz, csak csináld… - suttogtam neki, és magunkra borítottam egy takarót. – Imitálj nyögést, mintha szeretkeznénk, valaki van itt…
- Mért én nyögjek, neked kell… én teszek veled jót!
- De neked is jó!
- Én nem… - makacsolta meg magát, csak belecsókolt a vállamba. Én meg a közelségét kihasználva beleharaptam a fülébe.
- Aú!
- Ez az, jó vagy! Még, még… ó igen!
- Te hülye vagy…
- Kuss!

- Aztán bealudtunk… és végül megláttuk reggel a sarokban alvó Petert. Sirius nem törölte ki az emlékezetét, csak úgy tett, én közben Peter mögé osontam és leütöttem. Ezért emlékezett mindenre. Utána Siriusszal elmentünk a Szükség Szobájába inni. Ránk fért… még most is fáj a fejem…
A mese végére James hatalmasat sóhajtott és elnevette magát.
- Már azt hittem, tényleg szeretkeztetek… Csak csodálkoztam, gondolom, boldogabbak letettek volna. Bár…
- Szerintem Sirius most neheztel rám…
- Ne gondolj rosszra, soha nem csalna meg…
- Ja, talán ezért megint szüneteltetni kéne… úgy érzem.
- Jártatok ti valaha is egy egész hónapot, anélkül, hogy ne bolondítottátok volna meg egymást, vagy esküdtetek volna bosszút? – A szavai töredékét hallottam, közben a kezemmel a nyakamhoz kaptam.
- Basszus! – semmit nem éreztem. Elveszett a medálom!
- Mi a baj?
- Elveszett a medál, amit Siriustól kaptam… fix, hogy ki lesz akadva… Most mit csináljak? – haraptam az alsó ajkamba, közben levágta a földre a nedves rongyot.
- Fogalmam sincsen – vont vállat tanácstalanul James. Végig kúsztam a fényesre sikált padlón, majd hasztalan kutakodásomnak a semmiért, a mellékhelység ajtajának nyitódása vetett véget.
- Mehettek! – dugta be Lily a fejét az ajtón. James és én feltápászkodtunk, és elindultunk az ajtó felé. Mikor elhaladtam Lily mellett, éreztem, hogy megragadja a csuklóm.
- Bocs, hogy olyan hülye voltam… - súgta a fülembe, majd egy puszit nyomott az arcomra.
- Semmi gáz… - mosolyogtam vissza rá.
- Ja, a többit elrendezem, menjetek, vár a buli… - mosolygott ránk, én meg viszonoztam, aztán Jamesre néztem, aki türelmetlenül toporgott a sarkon.
- Gyere már!
- Jól látom, hogy te már nem is szereted Lilyt? – tettem fel végül azt a kérdést, ami már nagyon régóta foglalkoztatott.
- De szeretem. Csak egy kis Lily-imádó szüntet tartok, addig, amíg ki nem találok valami épkézláb ötletet, hogy felszedjem…
- Ja, amúgy Lily már nem szűz… - gyorsan előre siettem, és nem néztem vissza, de láttam, hogy James lesokkolt a folyosó közepén. – Hé, igyekezz, ne akarj még egyszer büntetőmunkára menni, azért mert kint kóborolsz a folyosón hajnali kettőkor…
- Lil, már nem szűz?
- Nem tudtad?
- És kivel?
- Nem sulis… egy Titus nevű sráccal vesztette tavaly el, mikor Hawaii-on nyaraltak.
- Hát ezt nem hiszem el…
- James én…
- Hogy hívhatnak valakit Titusnak? Atyaúristen! – Beleröhögött a markába, azután felvette a tempómat és beért, így már nem húsz méterre állt tőlem és ordított keresztül a fél sulin. – Amúgy gondoltam rá, hogy egy ilyen jó nő, mint Evans, már rég nem az…
- Jó nő… - prüszköltem, aztán Jamesre sandítottam. – Én jobb nő vagyok… leszek…
- Meg lehet… - Aztán elértünk a portréig, és elhadartuk a jelszót. Volna, ha tudtuk volna, hogy mi az.
- Izé… növény, tárgy, vagy élőlény? – kopogtattam meg a Dáma orrát, mire az visítozni kezdett, hogy mit merészelek egy ilyen úri hölggyel tenni. – Oké, a barkóba nem fog beválni…
- Ne segítsünk? – kopogtatta meg a vállamat az éppen ekkor érkező, félig ájult Kirk-Greg páros.
- Lécci! – hunyorított rájuk James, majd utat engedett nekik.
- Akkor hát… Nagyon szépen kérünk, ó hatalmas Dáma, engedj nekünk utat… - és csodák csodájára a kép elállt az utunkból és beengedett minket.
- Várj csak… akkor ez… egy, kettő… négy, hat… hét… kilenc… jesszus, ezt nem bírom még feldolgozni sem.
- Ki találta ezt ki? – ragadtam meg Kirk kezét. Hé, megnövesztette a haját. De jól állt neki…
- Hát a Dáma, ki más? Biztos én voltam… Jee, ott van Trevis! Trevis, haver… - nem sikerült mondandóját befejezni, egyensúlyát elvesztve, bezuhant két csacsogó alsós kislány közé. Azok sikítva félre ugrottak és felrohantak az emeletre.
- Pofákat befogni! Hé! Halkabban! Sirius, mész onnan! – A tömegből egyszer csak Remus sziulettje vált ki, aki két whiskys üveget próbált kirángatni Sirius kezéből. – Add vissza… hé, nem megmondtam, hogy nem ihatsz többet?! Hallasz seggarcú? – Az említett seggarcú nem hallotta, én meg nagyot derülve a szerencsétlenkedésén, odasétáltam Siriushoz és kivettem a kezéből a két üveget, majd csendesen továbbítottam a hátulról fedező Jamesnek, aki tovább adta Johannának, aki egy pillanat alatt eltüntette őket.
- Ó, szia szerelmem, mizu veled? Jól vagy? Nem jössz fel? – Seggre itta magát, beleborult a nyakamba. – Ja, bocs emlékszem, neked szüz… szükséged van a szüzességedre… bocsáss meg… akkor keresek mást… Hé Campler! Gyere fel hozzám…
- Black, nyaljál tehenet!
- Bocs kiscsillag… Judy! Judy McDrevis! Gyere szivi… kapsz ízelítőt belőlem, hogy emlékezz a szép időkre… - Judy McDrevis fantasztikusan tudott célozni. És józan is volt, így Siriusnak nem volt szerencséje, és pillanatokon belül egy vodkás üveg kupakja találta fültövön. – Aú!
- Sirius, legyél már észnél! – ragadtam meg a talárját. Majdnem felborultunk, ha az arra sántikáló Frank éppen meg nem támaszt. Ahogy Sirius egyensúlyát elvesztve majdnem rám esett, éreztem az arcomba tóduló pia szagot, és majdnem elokádtam magamat. Megfogadtam, ott és akkor, hogy soha nem fogok inni. Egyedül sört. Az finom. – Mért rúgtál be? Normális vagy? – ráztam őt meg.
- Hé, hagyjál már… engedj el… - lökdösött el magáról, de én nem engedtem. – Hallod Lora, szakadj le rólam…
- Nem, nem foglak békén hagyni. Most szépen fel mégy és lefekszel aludni… azután majd…
- Baszd meg! Találok nálad jobb nőt is, akit szerethetek! – Abban a pillanatban engedtem el, és löktem le a földre. A körülöttünk állók minden bizonnyal hallották azt, amit hallani kellett, és körém csendes döbbenet ült. James a whiskys üveggel a kezében csak némán tátogott, Johanna, Kirk, Greg, Frank, Alice, az éppen akkor érkező Lily, Ana, Trevis, Judy, és akik két és fél méteres körzetben voltak, mint hallották, amit az imént mondott nekem.
- Nem én, te baszd meg, Sirius Black! – azzal erővel beletapostam a képébe. Megkönnyebbültem, de vigyáztam, azért nehogy eltörjem a becses orrát. Gondoltam, hogy ő nem fog emlékezni azokra, amit mondott, de akkor is szarul esett. Majd lesznek mások, akik emlékeztetik rá. A részegség nem mentség. Sohasem gondoltam, hogy az, most meg végképp nem. Ez már régóta kikívánkozott belőle. Egyrészt megértettem, másrészt elengedtem a fülem mellett. Miattam érte egy csomó rossz dolog, gondolom ezért is rúgott be. De mondjuk, meg kell hagyni, titokban örültem, hogy túladott a feszültségen, s hogy nekem is sikerült, egy kisebb rúgás kíséretében.
- Na, ki jön velem sétálni? – fordultam vidoran körbe a nézőközönség előtt, majd látni véltem négy kart melyek azonnal a magasba lendültek. – Johanna, Lily, Alice, James…
- Ki kell szellőztetni az agyamat, ez a társaság valami kész csődtömeg… - fogta be az orrát Johanna, s láttam, hogy már eléggé keresztbe állnak a szemei a szagoktól.
- Oké, de James, te inkább maradj itt, úgy látom, Remusnak szüksége van egy kis bátorításra… - Elnéztem a részeg felsősökkel hadakozó Remus felé, és sejtésem beigazolódott, ugyanis a srác éppen az ablakpárkányról próbált lekergetni két hetedéves srácot. – Menjünk, csak mi, csajok!
- Ez igazságtalanság! – próbált ellenkezni James, de kudarcba fulladt a dolog.
- James, csak a buzik tartanak a lányokkal… Te buzi vagy? – fordult hozzá Alice.
- Csak, ma hadd legyek buzi! – borult térdre James előttünk.
- Én is! – halottuk Remus hangját a tömegből. – Várjatok, buzi vagyok!
- Ebben sohasem kételkedtem! – nevetett fel James. – Lányok le vagytok szavazva.
- Valóban? Ez a kettő, négy arány tényleg igazságos…
- Négy, négy… - Rángatta ki James a tömegből az őrülten bugivugizo Petert, majd az éppen útjába kerülő Franket. – Indulás, nincs vita!
- Győztetek! – Ám a portréig sem értünk el, amikor az kitárult és McGalagony professzor lépett be rajta.
- Hagyják abba! Minden hetedéven aluli részeg büntetőmunkára jelentkezik nálam holnap! Hol van Mr. Black?
- Kicsoda? – kérdeztem vissza értetlenül, közben a lábammal berúgtam a kanapé alá a félájult Siriust.
- Talán nem hallotta elég jól Miss Breaker? Maga is részeg? – Nézett rám ferde szemmel a professzorasszony, és előkapta jegyzetfüzetét, és a pennáját. – Szóval Loretta…
- Nem tanárnő, én teljesen józan vagyok, komolyan mondom, egy csepp alkohol sem ment le a torkomon! – tettem fel védekezőleg a két kezem.
- Kész lenne meginni egy egész üveg Veritaserumot akár?
- Akár azt is!
- Ez esetben, eltekintek a büntetéstől, ha megmondja, hol tartózkodik Mr. Black… úgy tudom, ő ilyenkor eléggé magán kívül szokott lenni… - Haha, mindenki hogy ismeri már a mi drágaságunkat.
- Asszonyom, Sirius fent van a szobájában és éppen szexuális kapcsolatot folytat, egyik nagyobb diáktársával… - hadarta el gyorsan James. – Sirius éppen a lánnyal…
- Rendben Mr. Potter, én…
- Ha akarja tanárnő, lehívhatom…
- Arra semmi szükség… - igazította meg a szemüvegét McGalagony, majd végig sétált a klubhelyiségben és összeírt pár negyedéves, hét hatodéves és egy harmadéves diák nevét, aztán lefújta a partit is távozott. Nekünk meg szigorúan megtiltotta, hogy sétálni menjünk. Végül Mindenki, aki képes volt felmenni egyedül, azok segítség nélkül távoztak, majd a józanabbak a saját lábukon. Remus és James felcipelték Siriust, majd elköszöntek, és elmentek aludni.
Mi Lilyékkel még sokáig beszélgettünk, elmeséltem nekik a Voldemortos dolgokat, mindent, elmondtam nekik az igazat, és féltek. Hajnali fél öt lehetett, mire sikerült lehunyni a szememet és elaludni. Boldog voltam. Nem voltam szerelmes, és ennek örültem. Szabad voltam, és ezt azóta éreztem, mióta nem volt az a szar a nyakamban. Vajon szánt szándékkal veszett el? Vajon Siriusnak megvan még?
Kibékültem a barátaimmal, minden olyan lett, mint régen. Egy darabig így jó, gondoltam, de aztán úgy is vége lesz a szép időknek, és akkor elkezdődik a harcom. És akkor nem lesz már megállás. Még törtem egy darabig a fejemet, hogy kinek az oldalára kéne állnom. Vonzott a Voldemort-féle őrült hatalom éhség, bevallom, de ugyanakkor úgy éreztem, hogy ki kell tartanom a barátaim mellett. Aztán meglátjuk még, hogy mit hoz a jövő.

Másnap reggelinél Sirius bocsánatot kért, aztán félrehívott, hogy meg kéne beszélnünk a dolgokat.
A parkban olvadozott a hó, bokáig tocsogtam a latyakban és a sárban, de követtem őt a rengeteg széléhez.
- Arról akarok veled beszélni, hogy… - kezdett bele, de jó szokásomhoz híven félbe szakítottam.
- Én meg azt szeretném mondani, hogy nem kell ezt végig csinálnod velem… Nem várom el, hogy szeress, mert tudom, hogy már nem menne, ahhoz, hogy az a kötelék legyen köztünk, szívből kéne szeretnem téged, de rájöttem, hogy kéne egy kis szünet, így mindkettőnknek jobb lenne. Nem akarlak kisajátítani, és nem akarom megmondani, hogy mit tegyél. Nem akarok pasit sem, élvezni akarom az életet a barátaim körében és veled, és el akarom felejteni a múltat és csak a jövőbe tekinteni, úgy gondolkodni, hogy majd egyszer, ha megint összejövünk, sokkal érettebb leszek, te is, én is, érettebb fejjel fogunk gondolkodni és megalkotjuk a saját jövőnket, egy olyan világot teremtünk meg magunk köré, ahol nincsen Voldemort, nincsen háború. De addig szeretném, hogy ezt elfogadd, hogy ne szeress úgy, mint eddig, mert ezzel magadat sodorhatod bajba. – Ahogy ezt kimondtam, hirtelen mintha egy oldalnyi szikla zúdult volna le a szívemről.
- Nahát… valahogy én is ezt akartam neked megfogalmazni, de nem nagyon vagyok a szavak embere. Szóval tartsunk szünetet, legyünk szigorúan csak barátok… Fura nem?
- Mi?
- Hát, hogy eddig majd megbolondultam, hogy veled lehessek, most meg…
- Persze, így van ez, hisz ismered a régi dalt: „Ami nem lehet a tiéd, mindig az kell neked, ez a kereszted a sorsod, ami hajt, de ha megkaptad, már nem érdekel, ott rohad a szemétdombon majd”*
- Hogyne ismerném… Szóval megmaradunk barátoknak? Oké? Sőt, talán James mellett te leszel a legjobb barátom… és ha valami baj van, csak szólj nekem, oké? Én mindig ott leszek és fogom majd a kezedet… kicsi Lora…
- Hé! Nem azt mondtad, hogy én kicsi Lorám!
- Mondtam, hogy csak barátok! – Beleborultam a nyakába, ő meg megölelt. – Tudod, talán jobb is, hogy így alakultak a dolgok. Hogy nem feküdtünk le.
- Szerintem is… mert majd azok az idők is eljönnek, de előtte harcot vívok…
- És én segítek neked majd.
- Ezt nem várhatom el tőled… soha nem várnám el.
- Mondom, ott leszek mindig egy lépéssel mögötted, és fogom a becses kezedet…
- Kösz, ez megtisztelő… - Egymásba karolva, nevetve rohantunk vissza a suliba, talárunk alja csatakos volt és mocskos, ezért felmentünk és kiszedtük belőle a foltokat, még mielőtt elérkezett volna az első óra.
Bűbájtan órán közöltem vele, hogy elvesztettem a medált. Erre ő visszaírt, hogy ne aggódjak, ő vette még le tegnap tegnapelőtt este, és kíváncsi volt rá, hogy mikor veszem észre a hiányát. Erre visszaírtam neki, hogy szemét. Vállat vont, és belenevetett a képembe. Köszi, Sirius Black, köszi, hogy vagy nekem.
Órán, beletúrtam a talárom zsebébe, és megakadt a kezem a smaragd berakású gyűrűn. Vajon mi lehet a jelentősége, és hogyan kerülhetett abba az alagútba?
Dumbledore professzor még akkoriban elmesélte nekem, hogy Voldemort szétszabdalta a lelkét, és különböző kegytárgyakba rejtette azt, melyek a szívének voltak kedvesek. Így, meg kell találni a darabokat, és elpusztítani. Háromról tudunk, ami egyenlő három gyilkossággal. A húgoméval, akit nem autó ütött el, Mr. Owner feleségével, és Joshsal. Ő velük mind Voldemort végzett. Josht soha nem fogom tudni neki megbocsátani az biztos. Selelna miatt nem vérzik a szívem, ami elmúlt, elmúlt, így alakult a sorsa, ha élt volna, se szerettek volna jobban.
Ez a gyűrű viszont nyugtalanított. Ha valóban ebbe van Voldemort lelke, akkor miért van az ékkő megrepedve a berakás közepén? Valaki végzett volna a lélekkel, vagy ez csak egy hamisítvány?
Ebben az esetben nem tudtam okos lenni, és eldöntöttem, hogy keresek egy okos embert és megkérdezem erről.
Olvastam egy könyvben, hogyan tudom megidézni a halottak szellemét. Eldöntöttem, hogy éjszaka teszek egy kis sétát a rengetegbe. Ott volt Josh sírja. Valamit feltétlenül meg akarok kérdezni tőle.
Tanítás után Jamesszel tartottam és megnéztem az edzést. Kirk tényleg jobb volt, mint én, Greg remek gólokat lőtt, Sirius fantasztikusan teljesített, és James új rekordot állított fel a cikesz elkapása csúcsban. Amikor velük voltam, néha éreztem úgy magamat, hogy marékkal tépik ki az agysejtjeimet, de jó volt. Főleg most, csak barátok. A nap is kisütött, előbújtak a virágok a föld alól, a hó délutánra, mire vége lett az edzésnek, mint egy szálig felszívódott, és valami édes illat keveredett a levegőbe. Előbújtak a madarak, láttam a rengeteg felett thesztrálokat röpködni, Hagrid is elődugta nagy szőrös fejét és nekilátott elvetni a magjait. A tökágyásokba. Őőőő… szóval ültetett.
Boldog vagyok és már az sem érdekel, ha meghalok. Mert mindig arra gondolok, hogy a halál csak egy új, kaland kezdete.

*Depresszió: ezt már tényleg tudom: Nem akarok elszakadni! (Remélem valami ilyesmi a cím)