XXVIII. Fejezet: Margaréta, vagy Rózsa?

Gyémántosan csillogó februárvégi nap volt – hideg, tiszta, kemény, ragyogó nap. Az acélos kék ég szinte világított, a fehér hegyek, völgyek vakítottak, a fák ágairól lecsüngő jégcsapok és kristályfüzérek úgy szikráztak, mint megannyi szivárvány csillagszóró. Csípős fagy és ropogó hó uralta körülöttünk a világot.
A kastély ablakából kitekintve olyan aprónak éreztem magamat, hogy fájdalom és keserűség hasított a szívembe. Elvoltam a koncerten. Hát mit mondhatnék… Tommal és Ashleyvel végig őrjöngtük a dalokat, tomboltunk, ittunk, és csak másnap délutánra evickéltem vissza, sajgott a fejem, bűzlöttem, majd leszakadt a derekam, emlékszem, úgy rémlett, mintha Ashleyt a hátamon cipeltem volna hazáig. A többieknek nem szóltam, hogy elmegyek, de bizonyára észre is vették, ugyanis, mikor megérkeztem, nem kérdezősködtek, nem zaklattak, sőt, Lily elkészítette nekem a másnapi átváltoztatástan és bájitaltan esszét, Perselus pedig békén hagyott az aznapi legilimencia gyakorlattal. A többiek, pedig úgy tettek, mintha semmi sem történt volna, bár néha észrevettem a neheztelésüket, ugyanis úgy volt még anno, hogy együtt megyünk.
Pár hónap alatt rengeteg minden változott. Főleg év eleje óta. Például majdnem pofára estem, mikor megtudtam, hogy Nancy összejött Adammel. Aztán örömömben sírva fakadtam, s talán Sirius is ezt tehette. Aztán egyik nap Hagrid beújított egy kiméra kölyköt. Nyugodt nap volt, igazán semmi izgalmas. Kaptam tőle egy levelet, hogy vár engem és Jamest a házában. Hát, mit tehettünk? Elmentünk hozzá. Esteledett, szentjánosbogarak sziporkáztak a birtok fölött, és tünelkék köröztek az égen, ezer, meg ezer tücsök ciripelt a térdig érő, hótól nedves fűben. A ház felett ezüsthideg csillag pislogott le ránk, mikor a zimankós hidegből beléptünk a kellemes, fahéjszagú otthonba.
- Készültem ám! – rakott le egy tálcán a hatalmas tömör, tölgyfa étkezőasztalra, csészéket, cukrot, és kancsót. Még tejet is oda készített, de Jamesszel úgy gondoltuk, ezt most kihagynánk. Túl kecsegtetően nézett ki ahhoz, hogy megigyuk mások elől.
- Köszönjük… - ragyogtattam rá egy mosolyt, majd belekóstoltam a kivételesen nem csorba csészében felszolgált, almás-fahéjas, gőzölgő teába. Aztán James is követte a példámat, majd mire Hagrid helyet foglalt, az első adagot azonnal ki is ürítettük.
- Rumot? – nyújtott oda egy félig üres flaskát Hagrid, mire James azonnal kikapta a kezéből, és jó alaposan meghúztam. Azután elégedett elterült a karosszékben, és kipirult arccal, visszanyújtotta az üveget a gazdájának.
- Ehh… nem pont így gondoltam… Lora? – kínálgatott aztán engem vele.
- Kösz, most kihagynám… - toltam el magamtól, majd vállat vont és ő is meghúzta. – Szóval, mi ez a kiméra dolog?
- Kiméra… - elgondolkodott, mintha nem tudná, miről beszélek. – Áh, kiméra, igen! – sebtében felpattant, és hátra sietett. Hamarosan egy lepelbe bugyolált, kisebb kutya forma dologgal tért vissza, melyet karjaiban ringatott. – Ő lenne itt… Sárkuci! – Óvatosan kicsomagolta a lényt, s a karjaimba csúsztatta. Kíváncsiságok erősebb volt a félelemnél, és mivel rajongtam az ilyenekért, meg mert igazi, élő kimérát sosem láttam, elvettem tőle, és magam felé fordítottam.
- Sárkuci… - gügyögtem neki elragadtatással, mire James is közelebb hajolt és megszemlélte a kiméra kölyköt. Elmerengtem, vajon miért kaphatta ezt a nevet, majd rögtön rájöttem, hogy valóság alapja is van, nem csak Hagrid nagy buta, szőrös fejéből pattant ki. Az „apróság” mely már így is egy kisebb bernáthegyire hasonlított, tüsszentett, mire apró lángcsóva csapott ki a nózikájából, és pörkölte meg a hajam végét. A feje és a farka sárkányé volt, a mancsai inkább olyan kutyás-macskás keverék lehetett, ugyanakkor a nyakát és a bokáit, puha, oroszlánsörény-szerű prém ékesítette. Illet rá a név, ugyanis félig sárkány, félig kutya lehetett, azaz, Sárkuci…
- A szárnyai hamarosan kinőnek neki… hát nem aranyos? Hát Sárkuci… gyere a mamához! – karjaiba kapta, majd elkezdte dajkálni. Jamesszel kuncogva összenéztünk, majd visszafordultunk Hagridhoz, feltápászkodtunk, megköszöntük a teát, és indulóra fogtuk.
- Te, Hagrid, figyelj, honnan szerezted? Csak nem nyerted megint odalent? – meresztettem rá a szememet. Nem az első lenne. A tavalyi és tavalyelőtti próbálkozásai jutottak eszembe, mikor egyik alkalommal egy baziliskus fiókát, másik alkalommal meg egy közveszélyes, tinédzserkorú trollt próbált felnevelgetni, de a kígyónak az lett a vége, hogy elpusztítottuk, titokban, a trollt pedig elszállították, mivel a bunkósbotja használatát pillanatok alatt elsajátította, és azzal elég nagy fenyegetést jelentett Hagridra nézve. Meg ránk.
- Kocsmában… igen, nyertem… na és? Ezzel nem lesz semmi baj. Már olyan régen akartam volna egy ilyet…
- De, Hagrid, ez… ez egy kiméra, ha felnő, akkor nem rejtegetheted… hidd el, ha… - próbált a lelkére nézni James, de Hagrid konokul hajtogatta a magáét.
- Jó, rendben, szóltam róla Dumbledore professzornak. Majd ő intézkedik, ha kritikusra fajul a helyzet. Addig elleszek itt Sárkucival… - megnyomorgatta a „csöppség” fejét, mire az gomolygó füstpamacsokat eregetett szét a szobába, szeme vörösen kezdett el izzani, és Jamesszel úgy gondoltuk, hogy ideje menekülőre fogni.
Visszafele menet egy pillanat erejéig megálltunk és elnéztünk a távolba. Odakint vérvörösen bukott le a nap a fenyvesekkel borított hideg hegyek mögé, és a hosszan elnyúló, havas mezők rózsaszínben ragyogtak a nyugati fényben. Aztán, hirtelen borzasztó hideg lett, és a korán leszálló est sötétjébe, csak a fehér pusztaságban tomboló vihar süvöltése hallatszott. A kastélyhoz visszavezető keskeny ősvényt, hamarosan betemette a hó, és mi egymás kezét fogva, vakon botorkáltunk vissza, a biztonságot, és meleget nyújtó kastélyba, testünket a mindent betöltő hóviharnak feszítve.

Aztán beköszöntött a tavasz. Távolból a tenger fakó moraja hallatszott, a földek virágba borultak, ezer meg ezer színes illat és fénypötty sziporkázott a birtokon és azon kívül, a Szellemszállás melletti patak völgyét gazdagon borította a szikcsillag-ibolya-nárcisz mámorító keveréke, és mélybíbor szőnyege, a roxforti tó pedig kék volt, csupán kék-kék-kék; nem a tavasz változékony kékje, sem a nyár sápadt azúrja, hanem tiszta állhatatos, és derűsen nyugodt kék, mintha a víz már maga mögött tudna minden csapongó hangulatot és feszült érzést, s végre lecsillapodva, szeszélyes álmoktól zavartalanul adná át magát a higgadt békének. Hát ilyen volt a tavasz. Vonzónak találtam, rengeteget sétáltam, kiültem tanulni a tópartra, etettem a polipot, közben néha gitároztam, vagy a barátaimmal lógtam. Kezdtem visszarázódni, kezdtem újra egészen átlagos lány lenni. Nem kísértett többet Voldemort, nem beszélt hozzám, nem mászott a fejembe, és körülöttem sem, játszódott le sem gyilkosság, sem baleset. Többet nem láttam, azt hittem, hogy vége. Egyelőre.
Vészesen közeledett a vizsgaidőszak, féltem, tudtam, hogy hoppanáláson is elbukom majd, viszont pálca nélkül egyre jobban ment a varázslás. Dumbledore rengeteg dolgot mutatott nekem, Perselusszal nagyon sokat gyakoroltunk, volt, hogy éjszakákon át, aztán azt kellett hazudnom a barátaimnak, hogy leittam magamat, ezért nem lehetett soha nappal előrángatni az agyból. Dumbledore azt mondta, hogy ne nagyon beszéljek senkinek sem arról, hogy hova megyek, mit csinálok. Ha lehet, kerüljem az ilyesféle megnyilvánulásokat, és próbáljak, visszafogott lenni. És kerüljem az idegeneket.
Egy bódító illatokkal teli napon, éppen egy szombati napon, úgy terveztük, lemegyünk Roxmortsba, és szórakozunk egyet. Csak mi, lányok, és fiúk. Azaz: Lily, Johanna, Lucy, Alice, James, John, Remus, Frank, Sirius és én. De útközben kiderült, hogy Lily és Alice tanulni akarnak, Remus és Lucy pedig csatlakoznak hozzájuk. Így négyük kivételével folytattuk utunkat.
Sirius adott egy ötletet, hogy mi lenne, ha oda mennénk, ahova ő elvitt engem még karácsony előtt. A többiek pedig vállat vontak és belementek. Seprűn mentünk. Én egyedül, mert úgy akartam. Jamesszel versenyeztünk. Már tudtam, merre van a hely, és előre röpültünk, őrületes sebességgel, fékeztünk, szaltóztunk, életveszélyes dolgokat csináltunk, de mikor meglátta a helyet, beelőzött és nyert. A többiek csak pár perc múlva érkeztek meg, de addigra mi már csurom vizesek voltunk. Ugyanis érkezéskor James belelökött a mólóról, én pedig magammal rántottam. Nevettünk és ütöttük egymást, tiszta kosz lettem, közben mélyen magamba szívtam a fenyőtüskék édes illatát. A többiek mikor kiléptek a borókabokrok közül, éppen a taláromból csavartam a vizet. Aztán hirtelen mindenem átforrósodott, nem tudtam, mi okozhatta, Jamesszel kérdőn egymásra tekintettünk, majd észleltük, hogy Johanna gondoskodó szeretete, vagyis ez esetben a pálcája által kibocsátott varázsige szárított meg minket.
Utólag még bepancsoltam egyet Jamesnek, aki döbbenten kapott az arcához, de aztán megdörgölte és rám nevetett.
- Most már fix, hogy soha nem fogtok felnőni… - pirított ránk Frank. – De nem gáz, jók vagytok ilyen infantiliseknek. Legalább nem unatkozunk mellettetek.
- Persze, tudjuk mi, mi a jó – rántotta meg a vállát James, majd körbe fordult, és megszemlélte a tájat. – Szép kis hely ez, én miért nem tudtam róla?
- Én sem tudtam – mondta utána Ana.
- És én se – így John.
- Meg én sem… - fejezte be Frank.
- Mert én fedeztem fel, és sohasem kérdeztétek, hogy, hé, Sirius, neked van titkos helyed?
- Mert szorult belénk annyi ész, hogy nem kérdezzük meg tőled. Nem vagyunk gondolatolvasók… - nyújtott rá nyelvet James.
- Ez a baj… - huppant le a fűbe Sirius.
- És itt mit fogunk csinálni? – fordultam körbe, közben láttam, hogy a többiek mind leültek a takaróra, amit Johanna hozott.
- Hát pihenünk… - érkezett a válasz, fogalmam sincsen, hogy kitől.
Elsétáltam a móló végéig, lerúgtam a cipőimet, és belelógattam a lábamat a tó vizébe. Kellemesen langyos volt, és kristálytiszta. Elnéztem a távolba, és összehúztam a szememet, hogy úgy tűnjön, mintha az ég és tó egybe olvadna, és ellátnék a végtelenségig. De aztán mást pillantottam meg. A tó közepén, valamivel a víz alatt, valami fényes volt. Talpra ugrottam, lehúztam a zoknimat, levettem a talárt, a pulóvert és fejest ugrottam. Úszás közben hallottam, ahogy valaki, utánam kiált:
- Megvesztél, Lora? Jössz ki azonnal!
Nem figyeltem rá, csak úsztam addig a dologig, és rögtön azonnal eszembe jutott az a fényes, elsuhanó, gomolygó, fehér valami, amit még év elején láttam az egyik Legendás lények gondozása órán.
Gyorsan tempóztam, közben éreztem, ahogy az a földöntúli dolog, vagyis a víz, örülten és lagymatagon kavarok körülöttem, átölel, betakar, elrejt. Egyre közelebb értem, és meghallottam, hogy valami csobban mögöttem. Rá sem hederítettem, hiszen biztosan csak egy hal. Közben a távolban a hangok is eltompultak, a víz alatt csak a néma lüktetést hallottam, a kristálytiszta nap beragyogta a vizet. Lejjebb úsztam, bukfencet vetettem, majd visszamentem levegőért. Egy alkalommal majdnem megfulladtam a saját hajamtól, de aztán kiköpdöstem és folytattam az utat. Már közel volt, éreztem a fény hívogatását, kinyújtottam a kezemet, hogy megérintsem, de még úsznom kellett. Mikor sikeresen megközelítettem, láttam, hogy egy hatalmas sziklaszirt húzódik, kilométereken keresztül a víz alatt. Halkan bugyborékolva felúsztam, teleszívtam a tüdőmet, és újra alábuktam, hogy megnézhessem mi az. Láttam, hogy az arany fény, egy repedésen keresztül kúszik ki a felszínre. A kezem is alig fért bele, már éppen nyúltam volna a pálcámért, hogy szétrobbantsam, mikor valami elkapta a bokámat…
Őrületes tempóban rugdalózni kezdtem, de aztán megéreztem egy kezet a vállamon, és hátrapillantottam.
- Sirius?
- Olyan hülye vagy… - hörögte fuldokolva, majd felúszott, magával húzva.
- Sirius, te meg…
- Tele van a tó kappákkal, kákalagokkal meg ilyen izékkel… gyere, menjünk. Minek jöttél be?
- Mert láttam ott valamit… - böktem a fény felé, de csak a csupasz szirt volt ott, zordan, magányosan. Fénynek semmi nyoma.
- Mit? – nézett oda, de aztán megrázta a fejét. – Nem látok semmit… megint elment az eszed? Hihetetlen, hogy te soha nem tanulsz semmiből… - hallottam a sopánkodását, de nem értettem, hogy miről beszél. Engedtem, hogy húzzon maga után, a lábammal még tempóztam is, de máshol járt az eszem. Mi a fene lehetett az? Olyan furcsa érzés volt. Mikor megközelítettem, melegség áradt szét bennem. Mintha csak, mintha csak a Nap egy darabja lett volna… Vagy valami titkos erőmező? Ha visszamegyünk, azonnal rákérdezek Dumbledoretól.
- Jól vagy? Nem fázol? – borított rám egy takarót Johanna, amint kiértünk a partra. Összeszedtem a cipőmet és a ruháimat, megszárítkoztam, majd miután csontszáraz lettem, továbbra is csak a távolba révedtem. Mi lehetett az? Vajon köze van ennek valamihez, amihez nem is közöm van? Vajon jó szándékú?
- Hé, hahó! – bökte valaki meg a tarkómat.
- Bocs, nem figyeltem… - vettem le a szememet a horizontról, majd a többiekhez fordultam. – Mondjad…
- Csak azt kérdeztem, nem vagy e éhes… - nézett rám nagy szemekkel Ana.
- Ne…em… - visszafordultam a tó felé, de a fény tényleg eltűnt. Nem volt ott. Sirius elzavarta. – Mennem kell… - pattantam fel. Kíváncsiságom jóval nagyobb volt, mint a mostani jókedvem.
- Nem mész sehova! – rántott vissza együttes erővel Frank, James és Sirius. – Itt maradsz!
- Oké… - vontam vállat, majd elvettem egy almát és azt kezdtem el enni.
- Na és, mit láttál? – kérdezte aztán James. A többiek hallgattak.
- Csak… egy… - gondolkodtam, hogy mit mondhatnék -, valamit…
- Aha, az jó…
- Biztos szép lehetett… - fűzte hozzá Frank.
- Ja, csak Sirius elzavarta… - dobtam fejbe az almacsutkával Siriust.
- Na megállj… - Készült volna valamit tenni, de aztán meggondolta magát, és inkább nem hajított bele a tóba. – Ma már kétszer fürödtél… unalmas lenne…
- Kétszer, de még fogok… - láttam a tekintetüket -, persze csak otthon… izé… este…
Végül aztán elbeszélgettük az időt. Gyalog mentünk visszafelé, kis erdei ősvényen, közben az útszélén már nyíltak a tavasz százszínű virágai. James talált margarétát és nekem adta. Johanna nyavalygott, hogy ő nem kap semmit, ezért Sirius fogott és letépett neki egy csokor vadkendert. Azután menekült. Nevettem, végre szívből. Végül is, szerencsésnek mondhattam magamat, mert olyan barátaim voltak, mint senki másnak. És felébredt bennem egy új, kellemes bizsergető érzés, újra. Próbáltam elfojtani magamban, visszatuszkolni a szívem mélyére, a jobbik felembe, eltüntetni, de egyre csak erősödött. Próbáltam a józanésszel gondolkodni, és mindenféle indokot fölhoztam, hogy megértessem magammal, hogy nem lehetek belé szerelmes, nem ezt nem szabad, nekem más dolgom van, és nem szerethetek megint egy olyan embert, mint ő. Nem szabad. Csak bajt hoznék rá, meg magamra. Egész séta közben hátul kullogtam, és szorongattam a margarétát… és hallgattam Johanna és Sirius szócsatáját, meg a csattanásokat – biztosan Johanna sorozta -, meg hogy előttem James és Frank beszélgetnek. Megtapogattam a hideg, aranygyűrűt a zsebemben. Ujjamat a repedés közepére tettem, majd gondoltam egyet és felhúztam az ujjamra. Túl nagy volt, lötyögött rajta, féltem, hogy elhagyom, így visszatettem a helyére. Olyan érzés járta át a testem, közvetlen azután, mikor lehúztam, mintha áram csapott volna belém. Aztán magamhoz tértem, megráztam a fejemet, és követtem őket tovább.
Mire visszaértünk az iskolába, útközben valahol elhagytam a virágot.
Rosszul éreztem magamat, nyomott lett a kedvem, folyton arra gondoltam, hogy milyen hülye vagyok.
…hiszen semmi esélyem…
…itt hitegetem magamat…
…de nem akarom…
…nem szerethetem…
…senkit nem szerethetek már úgy…
…ártanék neki…
…mert ő nem szeret engem úgy…
Mikor meglátom, azonnal elmegy a kedvem. De ugyanakkor, látni akarom őt… Nem tudom ti, akik ezt olvassátok, hogy vagytok vele, de gondolom volt már hasonló érzésetek, hogy olyat szerettek, akit nem szabad, vagy… valami ehhez hasonló. Hát én most így érzem magamat. Egyébként ez sokkal rosszabb, mert nekem senkit nem szabad nagyon szeretnem, mert veszélyt hozok rá. Bizony.
Néha azért féltékeny vagyok Lilyre, mert… ő olyan szép. Mindig is zöld, vagy kék szemet szerettem volna… nem szeretem a barnát, pedig Sirius szerint szép. Neki is olyan, és az övé gyönyörű, az enyém viszont olyan, mint a… sár. Meg a hajam is, tök átlagos, így biztos nem figyel fel rám, csak az olyan nyomi alakok, mint Adam. Illetve, már ő sem, mert jár Nancyvel. Elképzelhetetlen, hogyan történhetett, de örülni kéne neki, nem? Miket gondolok! Tényleg meg kell változnom! Gyorsan! Nehogy aztán azt higgyétek, hogy Adam tetszik… fúj… SOHA!

Vacsora után, felmentem a könyvtárba és tanultam. Némiképp felfogtam. Este kilencig ültem bent, és bújtam a könyveket, és írtam az esszéket, és magoltam a varázsigéket. Aztán megfájdult a fejem, és a könyvtár is zárt, így ott kellett hagynom. Céltalanul kóboroltam a folyosón, néztem az árnyékomat, hogy hogyan mosódik el, az ablakokon beszűrődő hold fényében. Még egy kicsi kell a teliholdhoz és akkor Remus átalakul. Megint. Nekem meg akkor kell meglátogatnom Josht. Valakinek szólnom kell majd, hogy tudja hova megyek és fedez, ha esetleg valami bajom lenne. Ugyanis csak teliholdnál lehet megidézni a hallottakat. A Holdnak olyan mágikus ereje van, hogy képes kapcsolatot teremteni a Túlvilággal, ha én úgy akarom. Dumbledore megmondta.
Felmentem a toronyba, és elzártam az elmém. Felkönyököltem a korlátra, és lepillantottam. Azt hittem menten lebillenek, mikor valaki belesuttogott a fülembe.
- Lora… - oldalra kaptam a fejemet, és szembe találtam magamat Siriusszal.
- Te… te… - lihegtem, és meghátráltam. Egyensúlyomat visszanyerve, kihúztam magamat. - Mit csinálsz itt?
- Hozzád jöttem… - mondta sejtelmes mosollyal a szája sarkában. – Azért, hogy megkérdezzem, nem akarod e, újra kezdeni… szóval, én…
- Hogy, újra járjunk? – Persze, hogy arra gondolt, én hülye, de vissza kellett, hogy kérdezzek, hátha rosszul hallok.
- Igen. Szóval… - az ajkába harapott, aztán odanyújtott valamit. – Tessék, ezt neked csórtam… - vigyorodott el. – Ez volt a legszebb… - Elvettem tőle a virágot. Rózsa volt. Kék rózsa. Igazi ritkaság, mondhatni hatalmas értéke van.
- Hát én… - leszegtem a fejemet, majd elfordultam, és lesütöttem a szememet. – Nem tudom… szóval, nem akarlak veszélybe sodorni… - Jaj ez nagyon nem jó ide! Most mondjam meg neki, hogy mást szeretek? Mért kellett ennek így alakulnia? Mért most? Egy hónap után?!
- Lora, én… nem tudlak elfelejteni… szeretlek. Tudod, megszeretni valakit pillanatok alatt, de ahhoz hogy elfelejtsed, egy egész élet kell… én tiszta szívemből szeretlek. Még mindig! – kétségbeesetten megragadta a karomat, én meg odafordultam hozzá.
- Hagyj egy kis gondolkodási időt, kérlek! Sok minden történt és fog is, gondolkodnom kell! – ellöktem a kezét, gyorsan megöleltem, visszaadtam neki a rózsát, és elszaladtam. Nem jött utánam. De örültem is neki.
Menekülni akartam messzire, minél távolabb tőle. Meg az érzéseim elől.
Most mit csináljak? Nem vagyok belé szerelmes. Még… de ha így folytatja, tuti, hogy megszeretem, pedig nem szabad. És mást sem szabad. Mit szólna hozzá, ha összejönnék a legjobb barátjával?
Nem szabad… nem szabad!
Meg kell értenie.
A klubhelyiségbe lépve az első ember, akit megláttam, az James volt.
- Mi baj? – lépett oda, amint meglátta zaklatott arckifejezésem.
- Jézusom! – Nem mertem, ránézni, fogtam magamat, és elrohantam, fel a szobánkba.
- Most mi van? – Kiáltott utánam még egyszer. – Mit tettem?
- Nem veled van a baj… James… - aztán becsuktam magam után az ajtót, és leheveredtem az ágyra. …Hanem velem… James… hm… ízlelgettem a szót, aztán majdnem elhánytam magamat. Magamtól.
Kivágódott a fürdő ajtaja és egy frissen mosott hajú Lily lépett ki rajta.
- Mi a baj?
- Lily… én…
- Na mondd… - ült le az ágyam szélére. – Bármi az, mondd el…
- Tényleg? Nem fogsz haragudni?
- Ugyan már…
- Sirius újra járni akar velem…
- Na és? Ez fantasztikusan jó! – aztán rám nézett és egy kérdőjel jelet meg az arcán. – Vagy nem?
- Nem annyira, mivel nem szeretem, mert…
- Mert?
- Nekem más tetszik… azt hiszem, hogy beleszerettem…
- Kibe?
- Jamesbe…