A csengő tompán zendült egyet, ahogy betolta az ajtót, és belépett a helyiségbe. Nem volt túl nagy, ám otthonosnak tűnt. Egyszerű, de tiszta asztalok – amit a Szárnyas Vadkan esetében nem lehetett volna elmondani –, kellemes, halk zene; egy-két jómódú varázsló; igazi sznobkörnyezet.

Viszont a sznobok között volt valaki. Az illető magányosan üldögélt az ablak melletti asztalnál, és iszogatta a nagy bögrébe töltött meleg valamit. Fázósan összerándult, ahogy az ajtó kinyitásával jövő hideg levegő elérte őt, de nem nézett fel, továbbra is mereven bámulta a gőzölgő italt. Az sem zavarta különösebben, hogy pár világosbarna hajszál kiszabadult hátra kötött kicsiny copfjából, és épp az innivalóval készült szorosabb barátságot kötni. Nem mondanám, hogy szomorú volt a fiatal fickó, csupán nagyon-nagyon elgondolkodott, hogy még a környezetére se figyelt fel, beleértve Niket is, aki viszont rögtön kiszúrta Aaront.

Legalább beszélget egy jót, úgyse fejezte be Aaron a tegnapi történetet. Elsétált a pulthoz, rendelt magának egy jó nagy forró csokit, és a srác asztala felé vette az irányt.

- Excusez-moi, est-ce que je peux m'asseoir, s’il vous plaît?* – kérdezte Nik egy szelíd mosollyal, de a várt hatás elmaradt. Aaron csillogó szemekkel felpillantott a kávéjából, és könnyedén válaszolt:

- Naturellement Mademaiselle, je suis heureux de vous voir.**

- Ez nem ér! Nem is mondtad, hogy tudsz franciául! – kötött bele Nik kedves-vádlóan. - Akkor nem égetem magam a tíz szavas szókincsemmel…

- Ugyan már, ennyit még az is tud, aki nem tanulta soha. De mit is keresel itt? Nem azt mondtad, hogy Biancával töltöd a mai napot?

- Nos, a kisasszony közölte, hogy nem különösebben érdekli a barátságunk, úgyhogy fogtam magam, és elhúztam a csíkot. Rejtély ugyan, hogy kerültem ide.

- A lényeg, hogy itt vagy. Bár nem is… Talán meg kéne beszélned Biancával, nem?

- Nem, nem, figyelj… - azzal töviről hegyire elmesélte, mit mondott neki Bianca, és ő mit válaszolt. Aaron arca pedig, ahogy előre haladtak a sztorival, egyre jobban elkomorodott. A végén már elég sötét ábrázattal bámulta újra a kávéját.

- Na, mit szólsz, micsoda barátnőm van? – kérdezte gunyorosan.

- Hát… Nik, mi van, ha beleolvasott a naplódba? Honnan tudná máskülönben, hogy mi össze szoktunk járni? Hallod, írtál valamit róla? Vagy arról, hogy eltávolodtatok? Vagy valami rosszabbat?

- Ő… Lássuk csak – mondta, és kihalászta a táskája mélyéről a naplóját, majd belelapozott. – Legutoljára azt írtam, hogy: „ A mai nap se tartogatott túl sok jót nekem, Bianca megint nincs sehol. Alig látom mostanság… Olyan, mintha teljesen megváltozott volna, ha látom, akkor is csak Remus vagy Evans társaságába. Nem vagyok az a féltékeny fajta – ugyan kérlek, drága Naplóm -, de ezért már tényleg kezdek vérszemet kapni. Mintha nem is mi lennénk a legjobb barátnőnk… Aaronnal vagy Siriusszal már sokkal jobban elbeszélgetek. Talán ki kéne nyitnod a szemed Bianca.” A többi már nem ide tartozik. De mért kérdezted?

- Talán ezért veszett össze veled. Mert elolvasta, és felhúzta magát, hogy ilyeneket írsz róla, nem? – nézett rá gondolkodó arccal Aaron.

- Elolvasni? Áh, ugyan, nem lehetséges az, mert bűbájok védik, hogy ne lehessen még kinyitni se, nemhogy elolvasni!

- Mégis milyen bűbájok? – szólalt meg kisebb hatásszünet után Aaron. - A legtöbb elég ismert, ezért gyakran tudják az ellenbűbájokat. Bianca pedig elég okos diák…

- Nem, az lehetetlen, ezek régi bűbájok - reagált határozottan -, a fél könyvtárat néztem át értük, és azóta egyáltalán fel se lelhető, mert otthagytam a… - Nik pillantása Aaron kávéján maradt. Hogy erre nem gondolt! – az éjjeliszekrényemen… Gondolod, hogy megtalálta?

- Minden valószínűséggel. Nem annyira erőszakos lány azért, hogy csak úgy rád támadjon, minden ok nélkül. Viszont ha így van, akkor tenned kéne valamit, méghozzá sürgősen…

Aaron még magyarázott valamit, de Nik már nem figyelt rá. Fejében egymás után kavarogtak a gondolatok. Nem lehet, hogy Bianca valóban kiolvasta a könyvből, hogy lehet a varázslatokat megszüntetni, aztán egész véletlenül ott volt a naplója, és belekukkantott. Túl sok a véletlen. De várjunk csak… Hisz Nik mindig magával hordta a naplóját az utolsó két hétben. Akkor nem volt lehetőség elolvasni. Ezenfelül viszont, abban a könyvben nem csak álcázó bűbájok vannak. Ott van az, amelyiknek hála, könnyen tudtak kommunikálni az órákon. Csupán leírtad egy lapra, amit akartál, és a párján rögtön megjelent a szöveg. Lehet, hogy Bianca is azt használja? Vagyis bármit is ír a naplóba, az mind eljut Biancához? Hirtelen kapott a napló után, és elkezdte tüzetesen átvizsgálni, hátha talál valami bizonyítékot, valami olyan jelet, pöttyöt, vagy bármit, ami tutira nem tőle származik, amivel igazolhatja, hogy Bianca tényleg ezt a bűbájt alkalmazta rajta.

Aaron csodálkozva bámulta a mohó Niket, aki hipersebességgel futotta át a szöveget valami jel után kutatva, ám átnézhette ötször, tízszer, de akár százszor is, ha Bianca ugyan olvasta is, amiket írt, bizonyítékot nem hagyott. Kedveszegetten hanyatlott hátra, és magyarázta meg Aaronnak:

- Gondoltam, hogy azt a bűbájt használja, aminek hála ő is látja, amit írok. De mivel ez fordítva is igaz, hagyhatott volna valami jelet… De semmi… - itt tört el a mécses. Nik már nem bírta tovább a szemében gyűlő könnyeket, útjukra engedte őket, és kezeibe temette az arcát. Elege volt, nem kellett volna olyan gonosznak lennie, nem kellett volna olyanokat mondania, nem kellett volna annyit törődjön Síriusszal, nem kellett volna állandóan naplót írnia! Ugyanolyan hibás, mint Bianca, sőt, jobban is, mert neki folyamatosan valami dolga volt, vagy Aaron, vagy napló vagy Sirius, vagy James vagy bármi más, de soha egyszer nem jutott eszébe, hogy el kéne intézni a dolgokat, amíg egyedül nem maradt…Bianca volt a legfőbb támasza, az egyetlen olyan barátja, aki igazán ismerte, és ő ellökte magától, nem törődött vele! Könnyei pedig megállíthatatlanul folytak, miközben újra és újra visszhangoztak veszekedésük mondatai, és egyre inkább úgy érezte, hogy csak az ő hibája, hogy most itt sír összezuhanva, és nem Biancával beszélget egy üveg vajsör mellett…

Alig érzékelte, ahogy valaki hátratolt egy széket, ami recsegve mozdult meg, de csupán akkor eszmélt fel, mikor egy meleg kéz kezdte simogatni a hátát. Egy pillanatra összerezzent Aaron érintése miatt, de a következő pillanatban, már maga ölelte át a fiút, és hajtotta a fejét a vállára, hogy sötét foltot csináljon a könnyeivel a pólójára.

Ekkor Aaron dermedt meg, de próbálta minden erejét összeszedni, és nyugtatóan újra elkezdte simogatni a lány hátát. Csöppet meg volt ijedve a hirtelen kialakult helyzet miatt, ám nem akarta kimutatni bizonytalanságát. Egy idő múlva már csak azt vette észre, hogy halkan suttog a lánynak:

- Cssss… - simogatta Nik haját –csss, nyugodj meg… Nincs semmi baj, meg fogod oldani, ugyan, Nik… Ezért nem kell kiborulni… Majd meglátod, holnap Bianca maga fog odamenni hozzád bocsánatot kérni… Cssss…

Nem érezték, mennyi idő telt el így, mindenesetre mikor a lány kibontakozott az ölelésből, és nagyjából megnyugodott, már sötétedett, és a kinti lámpák, úgy mint a bentiek égtek, ezzel juttatva egy kevés fényhez az utcát és a fogadót.

- Gyere Nik, visszakísérlek a kastélyba, azt hiszem, rég vissza kellett volna menned – fogta karon a lányt, kifizette a két kávét, és kisétáltak az utcára. Egy ideig csöndben haladtak egymás mellett, Aaronnak egy jó sztori se jutott eszébe, amivel kicsit vigasztalni tudná, pedig törte a fejét, hogy találjon végre valamit.

- Nem akartam, hogy így láss – törte meg végül a csöndet a lány. – Nem is tudom, mi ütött belém… Ritkán sírok, nagyon ritkán, most meg alig kezdődött el az év, és én már másodszorra borulok ki – mondta, mint egy védekezésképp, mert megint úgy érezte, magyarázkodnia kell.

- Azt hiszed gyengeség, ha sírsz? – kérdezte komolyan, ugyanakkor szomorú hangon Aaron. – Ugyan már, engedd csak ki, bármit is érzel. Nincs miért magadba tartanod, mert akkor úgy kijön mind, mint ahogy ma. Biztos vagyok benne, hogy nem csak Bianca miatt sírtál, de nem kérem, hogy mondd el. Nem szólok bele, ha nem akarod. A te döntésed, hogy kivel osztasz meg valamit, és…

- Magam miatt sírtam. A miatt, aki lettem… Egy nemtörődöm kis csitri… És az emberek szemébe százszor nagyobbnak tűnök, mert mindenki azt hiszi, hogy Sirius Black ágyasa vagyok. Mikor nem is érdekel, nem is szeretem, és soha nem is szerettem, ahogy ő se engem. Csak színjáték volt, de megfizettem érte, drágán megfizettem érte, a legjobb barátommal… A sajátos kis idióta céljaimnak hála…

- Nik állj le! – fordította maga felé Aaron, ahogy a lány tette ezt Biancával a délelőtt. – Egyáltalán nem vagy csitri, hallod?! Jó ember vagy, de nem Isten, tehát követsz el hibákat! Ne légy ilyen, kérlek… Az önmarcangolás már nem segít. Ám holnap meg fogod oldani, és minden úgy lesz, mint rég. – mondta Aaron határozottan.

- De… - akart ellenkezni újra Nik.

- Akár meg is esküszöm neked, hogy minden rendben lesz… Gyere, menjünk tovább.

***

Naplóm!

Midőn az élet pereg, az ember úgy fejleszti saját magát.

Én is fejlődők, de hiába minden, ha rossz irányba történik, és az egyik legfontosabb ember az életemből látja kárát. Aaron azt mondta, minden megoldódik, de sajnos én már kinőttem abból az ominózus jelenetből, mikor az apuka mondja a kislányának, hogy ne féljen, mert az anyukája visszajön, csak egy hosszú útra ment, ám minden megoldódik holnap. Persze, közben az anyukája meghalt, de a kislány csak évekkel később, mikor már megérti a halál fogalmát, akkor jön rá mi történt, de egy könnycseppet se hullat, mert a hiány már rég elmúlt, megszokta az új, anya nélküli életét. Én nem akarok az a kislány lenni, nem akarom azt hinni, hogy a dolgok maguktól megoldódnak, csak idő kell. Mert nem így van. Innen is jött a mottóm:

Ha te nem teszed meg, más úgyse fogja.

Tennék is én valamit, de van egy csodás tulajdonságom, úgy hívják:

Büszkeség.

Ez az, ami nem hagy, hogy végre odamenjek, és bocsánatot kérjek Ms. Beleolvasokazembereknaplójába kisasszonytól. Ahányszor eljutok odáig, hogy talán mégis menjek, annyiszor jut eszembe, hogy beleolvastál a Naplómba! Az enyémbe Bianca, amit ráadásul Te adtál! És tudom, hogy most is olvasod, ezért is szól személyesen Neked, és nincs miért harmadik személybe beszéljek rólad, és szemellenzőst játsszak, mert TUDOM! Nem, nem azt, hogy mit tettél tavaly nyáron – jól van, mugli filmek, bocs -, hanem, hogy olvasod, és a kis piros foltocska az arcodon már nem is olyan kicsi. Igen, nézd csak a tükörben, mert ott jól láthatod. Szóval, ha volnál szíves, és nem olvasgatnál az én privát Naplómba, az nagyon jó lenne.

A pofátlanság határai kifürkészhetetlenek…

Én most elmegyek. Nincs kedvem egy levegőt szívni veled, még ha te lenn is vagy, én meg itt fenn a hálókörletbe. Szeretnék egy nyugodt vasárnap délelőttöt, bocs. Viszont a megbűvölt lapot kérem. Vagy várj, jobb ötletem van! Lemegyek, és előttem szépen beledobod a tűzbe.

Csak egy perc.

* Elnézést, megengedi, hogy leüljek?

** Természetesen kisasszony, örülök, hogy látom.